VIII. fejezet

   Iszonyú fájdalom hasogatta a fejemet és tépte az egész bensőmet. A gyomrom úgy összeszorult, hogy fuldokolva kapkodtam levegő után. Szemem előtt vörös fényfoltok ugráltak, amiktől semmit sem láttam. Görcsbe rándult karom-lábam majd lelökött a székemből. Ha lett volna elég levegőm, biztosan torkom szakadtából ordítok a kíntól. De csak halk, szaggatott nyöszörgésre voltam képes.

   Valahol a kínokon túl, a tudatom egyik elszigetelt sarkában mintha az ütközésjelzőt hallottam volna vijjogni. Egy aprócska gondolat-szikrában tudtam, hogy tennem kellene valamit, de képtelen voltam megmozdulni is. Lassan próbáltam legyűrni a rosszullétet. Néha egy-egy pillanatra felködlött előttem a műszerfal egy része. Aztán megláttam a robotpilóta kapcsolóját, és hallatlan erőfeszítéssel igyekeztem felemelni a kezem, hogy megnyomhassam. Szinte lehetetlennek tűnt a kellő irányú mozgásra késztetni görcsöktől nyomorított izmaimat. De végül elértem a kapcsolót és hallottam a kattanását. Vagy azt is csak képzeltem? Fogalmam sem volt róla. És a következő pillanatban megint elsötétedett előttem minden.

   Amikor végül tényleg magamhoz tértem, a robotpilóta szerint másfél órával az ugrás után, a rosszullétem bár nem szűnt meg, de legalább elviselhetőre csökkent. Fájón zsongó fejjel, döbbenten néztem a kijelzőket. Ugrás? De hiszen én csak egy túlsebességű csatornát akartam létrehozni! Hogyan lett abból ugrás? És miféle ugrás? Egyáltalán hová érkeztünk, hol vagyunk most? És mi van a társaimmal?

   Ügyetlen kézzel bontogattam az övet, és közben félig hátrafordulva szólongatni is kezdtem őket. Talán még sosem örültem annyira, mint amikor panaszos hangon, kicsit nyögdécselve mind a hárman válaszoltak.

   –Meg vagyok, csak szétesik a fejem  –dünnyögte kásás hangon Liana, a homlokát masszírozva.

   –A f’anc esne bele!  –selypegte Maurice, egy kendővel a vért törölgetve a szája sarkáról.  –Kiha’aptam a sámat!

   –Félig már tudjuk, miért nem tanácsos Nihilon nélkül ugrani  –szólalt meg elgyötörten Steve.  –Ilyen másnaposnak még életemben nem éreztem magam! Képzeljétek el, akkor mi lenne, ha már teljesen elmúlt volna belőlünk a gyógyszer hatása!

   Igen nehezen, nyögve és panaszkodva szedtük össze magunkat. Először is Sharman körülnézett a lokátorral, nincs-e veszélyes közelségben valami ismeretlen ojektum. Én meg közben lelassítottam a Stormhawk-ot, nehogy most törjük össze magunkat, ha már eddig szerencsésen megúsztuk a kalandot. Aztán sorban elvonultunk lezuhanyozni és átöltözni. Enni valahogy egyikünknek sem volt kedve, pedig már igen csak ott lett volna az ideje. Helyette nekiültünk kielemezni a robotpilóta és a napló adatait.

   De bizony hiába erőlködtünk, nem mentünk valami sokra. Csak annyi volt biztos, hogy a túlterhelt hipertér-generátor hirtelen egy irányítatlan, ismeretlen hosszúságú ugrásba vitte a hajónkat. Fogalmunk sem volt, milyen távol lehetünk a Társaság névtelen csillagától. Még azt is homály fedte, hogy mi történt az ugrás után eltelt órák alatt. Hatalmas szerencsénkre a robotpilótát valóban bekapcsoltam, mert a Stormhawk éppen egy aszteroida-mező felé tartott. Ha a robotpilóta nem csökkenti le a tempónkat, ezóta már biztosan belefutottunk volna egy sziklába. De így még el sem értük az első aszteroidákat, és az ütközésjelző sem szólalt meg egyszer sem az ugrás óta.

   Kétségbeesetten kerestünk legalább egyetlen aprócska támpontot, hogy hol lehetünk, de a Stormhawk adatbázisában semmit sem találtunk. Csak annyit láthattunk, hogy egy zöld törpe csillag rendszerében vagyunk, kicsit több mint egy csillagászati egységre új napunktól.

   Aztán amint közelebb kerültünk az aszteroidákhoz, Sharman talált valamit a hatalmas szikladarabok között. Egy Mole-állomást!

   –Ismeretlen állomás! Itt a CDM-17 Stormhawk űrnaszád. Engedélyt kérünk a bedokkolásra! Ismeretlen állomás! Kérem, válaszoljanak!  –daráltam el gépiesen már sokadszorra a bejelentkezést. De ahogyan az elmúlt órákban, most sem kaptam rá választ.

   Néztem a fülke ablakán át a néhány kilométerre levő, ismeretlen Mole-állomást, és valami meghatározhatatlan rossz érzés kezdett növekedni bennem. Már az is gyanús volt, hogy Sharman egyetlen megszokott hullámhosszon sem észlelte az állomás felderítő rendszerének működését, de egyetlen kom-beszélgetést sem tudott befogni. Később, ahogyan közeledtünk, feltűnt, hogy egyetlen irányfény, egyetlen ablak világos foltja sem látszott a néma állomáson. Teljesen sötét volt a hatalmas téglatest. Üresek voltak a dokkjai is, mintha a lakói el akartak volna rejtőzni előlünk. Vagy mintha senki sem lett volna odabent.

   –Ezek nem fognak válaszolni, Steve  –fordultam hátra.

   –Szerintem sem  –szívta be az alsó ajkát Steve.  –Valami azt súgja, hogy nagy bajok vannak odaát.

   –Mi lenne, ha bedokkolnék a négyes kapura?

   –Ki akarod nyitni a rakodóteret?  –nézett rám döbbenten Steve.  –És ha valami fertőzés miatt hallgatnak?

   –Eszemben sincs kinyitni! Csak rögzíteni akarom a Stormhawk-ot. És azért pont a négyes kapunál, mert mellette van egy személyi légzsilip. Legalább is nálunk, otthon volt egy légzsilip a négyes mellett.

   –Biztos, hogy okos dolog átmenni egy elnémult állomásra?  –aggodalmaskodott Liana.

   –Valahogyan meg kell tudnunk, hogy mi van odaát  –rántott egyet a vállán Steve.  –Addig úgysem mennénk el innét. Tom módszerével a legkisebb a kockázat.

   –Zárva tartjuk a hajót, és csak szkafanderben megyünk át  –mondtam tovább az elképzelésemet.  –Visszatéréskor pedig a légzsilipben teljes fertőtlenítő programot futtatunk.

   –Mi ketten átmegyünk  –bólintott rá Steve.  –Maurice tartja velünk a kapcsolatot, te meg Liana próbáld meghatározni a helyzetünket!

   Amennyit én gyerekfejjel rohangáltam, na meg később dolgoztam a jó öreg Mole-223-on, azt hittem, még bekötött szemmel is megtalálnék mindent. De most, ezen a néma és sötét állomáson mégis olyan elveszettnek éreztem magam, mintha életemben először járnék Mole-állomáson. A mesterséges grav nélküli lebegés miatt úgy megváltozott, olyan ismeretlen és idegen lett minden. Sisaklámpáink keskeny fénysugarában állandóan fenyegetően meglódultak az árnyékok, mintha éppen ránk akarnák vetni magukat, és sosem tudhattuk, nem lapul-e valaki támadásra készen a következő sarok mögött.

   A négyes dokk melletti személyi zsilip a helyén volt ugyan, de csak kézi erővel juthattunk át rajta, mert bizony egyetlen szemernyi energia sem volt az állomás rendszereiben. Ahogyan az indikátoraink szerint belélegezhető levegő sem maradt a dokkokban és a folyosókon. Volt ugyan valami híg keverék idebent, még oxigént is találtunk benne, de a nyomása a megszokott érték egy tizedét is alig tette ki.

   Energia híján viszont nem volt mesterséges grav, ami alaposan megdöbbentett. Soha még csak hallani sem hallottam olyanról, hogy egy Mole-állomás reaktora leállt volna, és a rendes, padlón való járás helyett lebegni, repülni kellett volna a folyosókon! Pedig mi most erre kényszerültünk Steve-vel. Amennyire tőlünk telt, igyekeztünk a megszokott „talaj” közelében maradni, de ez cseppet sem bizonyult egyszerűnek, amikor egy-egy könnyed lökéssel akár a fél dokkot átrepülhettük volna.

   Bár súlytalanságban lebegve elég nehéz volt tájékozódni, a dokkokat, az űrcsillék két kirakodócsövét és a raktárakat gyorsan megtaláltuk, hiszen pont ott voltak, mint a Mole-223-on megszoktam őket. Feljebb, a lakások szintjein is nagyjából a már ismert kép fogadott, bár a folyosók igen szűknek bizonyultak a szkafanderben való lebegéshez. Benéztünk több tucatnyi lakásba és végig attól tartottunk, hogy valamelyikben ráakadunk az állomást elnéptelenítő járvány áldozataira. De sehol nem találtunk senkit és semmit. Mégpedig a szó legszorosabb értelmében. Némi ott felejtett szeméten kívül mindent elvittek az állomásról. Az ágyak matracait, a lenyitható konyhákból a mikrókat, és persze a hajdani lakók szekrényeit is kiürítették. Legalább is abban a két lakásban, ahol megemeltem az ágybetéteket.

   De hasonlóan üres volt a bár is, amit egybenyitottak a mellette levő étkezdével. A megnövelt helyiségben nagy, legalább tíz-tizenöt személyes asztalok álltak, két sorban, székek helyett hosszú fém padokkal. Ettől valahogy borzasztóan ridegnek tűnt az egész. Mintha nem is enni jártak volna ide az állomás hajdani lakói, hanem valami munkát végezni. Persze hiába néztünk be a tálalópult alá, de még a mögötte levő konyhába is. A négy hatalmas, padlóhoz rögzített főzőedényen és a falakon sorakozó tárolókon, meg sütőkön kívül egyetlen tányért, poharat, vagy evőeszközt sem találtunk.

   Az ebédlő folyosójának másik végén aztán egy még nagyobb, és ha lehet, még sokkal furcsább helyiségre bukkantunk. A bejáraton belül először egy nagyjából nyolc négyzetméteres előtérbe jutottunk. Két oldalt egy-egy fém asztalka állt, mindkettőnek a lapjába körülbelül fél méter átmérőjű, lapos tálat mélyítettek. Az előtéren túl következő terem több mint húsz méter hosszú, nagyjából harmad olyan széles volt. Ráadásul valami érthetetlen okból három emelet magasságú! A berendezése két sorban elhelyezett, magas támlával, elől pedig kis polccal ellátott padokból állt. Középen három lépés széles utat hagytak, aminek a túlsó végében, az utolsó padoktól legalább három méterre egy magas, ládaszerű asztal terpeszkedett, melynek az elején ráccsal lezárt, üres kis fülkét alakítottak ki. Az asztal mögötti, az előtérrel azonos méretű beugró falán erősen megkopott kép virított a falon. Vállukon tollas szárnyakat viselő emberek álltak körül egy asszonyt, meg a gyerekét, akinek valami sugárzó karika volt a feje fölött.

   –Te jó ég!  –hallottam a kom-ból Steve meglepett hangját.  –Templom? Itt?

   –Templom? Az meg mi?

   –A Földön az emberek egy része úgy hiszi, hogy a világot egy természetfeletti lény teremtette  –magyarázta Steve.  –Ilyen templomokban imádkoznak ehhez a természetfeletti lényhez, az Istenhez.

   –Imádkoznak? Az meg mi? És miért csinálják?

   –Hagyjuk ezt most, Tom! Ha annyira érdekel, majd nézz utána a Stormhawk adatbázisában, vallás címszó alatt!

   –Szóval ezt az állomást olyan emberek építették, akik hittek abban a természetfölötti lényben.

   –Igen, Tom. És úgy tűnik, hogy egy idő után valamiért mind elhagyták az állomásukat.

   Az első felderítés után még kétszer tértünk vissza Steve-vel az elhagyott állomásra. De egyik alkalommal sem találtunk semmit, ami az állomás sorszámára, nevére utalt volna, vagy megmagyarázta volna a kiürítést. Pedig megtaláltuk és átvizsgáltuk az állomásgazda irodáját is. Persze onnan is elvittek minden mozdíthatót, még a berendezést és a komputereket is. Így aztán nyoma sem maradt az adatbázisuknak, vagy valami naplófélének, amiből megtudhattuk volna, hogy kik és mikor építették az állomást, vagy mi történt a lakóival.

   Mivel még az állomás űrcsilléi és vontatói is eltűntek, az is megeshetett volna, hogy a lakókat elpusztító járvány után valakik rátaláltak az elnéptelenedett állomásra és kirabolták. De Steve szerint olyan dolgok is eltűntek, amik az állomás mélyen vallásos építőin kívül senkinek sem jelentettek értéket. Azokat csakis az eredeti lakók vihették magukkal, tehát egyszerűen elköltöztek, szó sem lehetett semmiféle járványról. Fogalmam sem volt, miféle tárgyakra gondolhatott Steve, de biztosan igaza volt.

   Legjobban az bosszantott, hogy a saját adatbázisunkban sem találtuk nyomát a néptelen állomásnak. Volt benne legalább egy tucatnyi gazdaságtalanná vált Mole, amit elhagytak a lakói. Kettőt közülük félig le is bontottak. Egy olyat is találtunk, amelyiket súlyos szerkezeti hiba miatt kellett kiüríteni. De egyikről sem jegyezték fel, hogy vallásos csoport építette, vagy lakta volna.

   Végül is öt napot töltöttünk a néptelen Mole-állomásra dokkolva, mielőtt visszaindultunk volna az ismert rendszerek felé. Ez alatt Liana néhány ismerős csillag alapján kiszámította a névtelen állomás koordinátáit, és megtervezte az útvonalunkat egy viszonylag közeli, jelentéktelen űrvárosba, Sternburgba. Hogy miért éppen Sternburgot szemeltük ki következő célpontunknak? Mert a Barche-tól nézve csaknem ellenkező irányban volt, mint a SOL Társaság titkos hajógyára.

   –Tudom, hogy huszonötezer kredit nem tűnik soknak egy ekkora körútért, Doesson kapitány. De egy magányosan repülő CDM-17-es naszádnak nem kell tartania a kalózok támadásától. Egy percig sem kell kockáztatnia a hajója épségét, hogy megkapja ezt az összeget.

   Russel Becker igyekezett nagyon meggyőző lenni. Láthatóan fogalma sem volt róla, hogy ha Steve a Sternburgra vezető úton nem rágta volna olyan keményen a számba, hogy mindenképpen fuvart kell szereznünk, vagy sikerült volna bármi más megbízást találnom, már rég kidobtam volna a Stormhawk fedélzetéről. Csakhogy hiába jártam végig a bedokkolásunk után az irodákat, sehol sem akadt egyetlen rakomány, egyetlen utas, de még egy hajókíséret sem. Nem csoda, hogy fáradtan és gyalázatos hangulatban tértem vissza a Stormhawk-ra. Éppen összeültünk az étkező sarokban, és azon kezdtük törni a fejünket, mihez kezdjünk, amikor a dokk-kapuhoz érkezett mr. Becker, hogy kibérelje a hajómat. A váratlanul helyünkbe hozott megbízásnak igazából örülnöm kellett volna, de Russel Becker egy toborzó volt! Arra akart felbérelni, hogy a naszádom rakterét lakófülkévé alakítva Mole-állomásokat látogassunk meg, munkavállalókat vegyünk a fedélzetre és végül Skyringre vigyük őket.

   Egy hosszú percig a szavakat kerestem, amelyekkel kellően megalázva dobhatom ki a toborzót. Becker viszont azt hitte, a felkínált összeget keveslem, és azonnal sorolni kezdte, miért éri meg nekem mégis minden másnál jobban, ha éppen az ő ajánlatát fogadom el. A békésen besöpörhető biztos haszontól percek alatt eljutottunk odáig, hogy saját pénzéből vállalta a raktér új berendezésének megvásárlását, beszereltetését és az út végén az eltávolíttatását is. Végső érvként mr. Becker még azt is felajánlotta, hogy az utasok élelmezését ő maga fogja megoldani, a Stormhawk készleteitől függetlenül.

   Tulajdonképpen támogatást keresve néztem Steve-re, hogy segítsen valamivel leszerelni Becker szómenését. De csak egy szigorú tekintetet és egy apró bólintást kaptam tőle, hogy fogadjam el a toborzó megbízását. Nem maradt sok választásom, összecsikorduló fogakkal közöltem mr. Beckerrel, hogy bérbe adom neki a hajómat, szerezze be a szükséges berendezést és élelmiszert. Vendégünk szakállas arcán elégedett mosoly terült el, hogy végre mégis rábólintottam az ajánlatára. Még az sem tudta elrontani az örömét, hogy tizenötezer kreditet előre kértem.

   –Sajnálom, Tom  –ingatta a fejét Steve a toborzó távozása után.  –Én sem szeretem jobban Becker fajtáját, mint te. De ezt a fuvart most mindenképpen el kell vállalnunk.

   –Miért kellene? Átmegyünk egy másik űrvárosba és keresünk valami jobbat!

   –Értsd meg végre Tom, hogy ez most nem játék! A Társaság már biztosan keresi azt a naszádot, amelyik rátalált a titkos támaszpontjukra. Nem valószínű, hogy azonosítani tudták volna a Stormhawk-ot, de gyanakodni fognak ránk, mert az Adventurer kísérőiként ott voltunk a kalóztámadás idején. Arról persze fogalmuk sincsen, hogy az ugrás után is követni tudjuk a térhajóikat. Éppen ezért úgy kell visszatérnünk a Társaság területére, mint csóró csillaghajósoknak, akik kénytelenek bármilyen megbízást elvállalni. Egyetlen kredittel sem költhetsz többet, mint amennyit nagyon muszáj. Nem járkálhatsz tovább a szállodákba sem! És el kell vállalnod minden fuvart, amit felajánlanak.

   –Miért jó az nekünk, ha csórónak hisznek?

   –Mert ha csórók vagyunk, akkor senkinek eszébe sem juthat olyan ostobaság, hogy mi csak úgy, minden bevétel és haszon nélkül röpködhetnénk a saját fejünk után. Éppen ezért Skyringen első dolgod lesz jelenteni, hogy a kalózok elfoglalták az Adventurer-t és megpróbálsz kisírni valamennyit a kíséretért járó díjadból. Beckerre meg gondolj úgy, mint az alibinkre! És próbáld meg elviselni! Rendben?

   Reggel két targoncával egy tucatnyi munkás érkezett a Stormhawk dokk-kapujához, Russel Becker irányításával. A vezetőjük előbb egy adat-vizor képernyőjén, majd a raktérben is megmutatta, hogyan képzelik el az átalakítást. A naszád bal felébe, a feljáró elé kettő, a jobb oldalba három emeletes ágyat akartak berögzíteni, tizenöt embernek teremtve ezzel helyet. A raktér közepére tervezték az asztalt, két hosszú paddal. Az asztal végébe és a feljáró előtti helyre pedig az utasok élelmét tároló szekrényeket akartak állítani, meg egy víz adagoló automatát. Ezeket a készülékeket persze már a Stormhawk energia-rendszerére is rá kell majd kötniük. Ezen kívül szükség volt még egy légtisztító berendezés beszerelésére is, mert plusz tizenöt embert nem bírt volna el a naszád eredeti létfenntartó rendszere. Főleg nem a lejáró kicsiny csapóajtaján át szellőztetve a rakteret. Az egyszerűség kedvéért a légtisztítót a tároló szekrények fölé tervezték elhelyezni.

   Amint megadtam az engedélyt az átalakításokra, a kis csapat fürgén nekilátott a munkának. Először behordták az ágyak vázait, és a raktér megfelelő nyílásaihoz csavarozott rácsszerkezetté rakták össze őket. Nagyjából három órával később került sor a felnyitható ágybetétekre. Délre már ezeket is a helyükre rögzítették, amitől a raktér váratlanul igen otthonosan kezdett kinézni. A légtisztító és a tároló szekrények bekötése viszont alaposan kitöltötte a kis csapat délutánját. Minden készüléket műszeres próbával ellenőriztek, mielőtt késznek nyilvánították volna a beszerelését.

   A szükséges készletek berakodása már a következő nap délelőttjére maradt. A konzerveket és a vizes ballonokat behordó rakodók még úgy is gyorsan végeztek a munkájukkal, hogy a konzervek egy részét az ágyak szekrényeibe kellett bepakolniuk. A vizes ballonokat a padok alá sorakoztatták, és a fém lábakhoz rögzítették, aztán már mentek is.

   Az út első néhány napjában semmi baj sem volt Russel Beckerrel, eltekintve attól, hogy ápolt, vékonyra borotvált kis körszakállát simogatva már a kidokkolás közben hevesen udvarolni kezdett Liananak. Már mozdultam, hogy ha kell, akár gorombán is leállítsam Beckert, de Liana egy szemvillanásával hallgatást parancsolt. Így tétlenül kellett végignéznem, ahogyan az én fekete démonom mézes-mázos hangon, egyetlen sértő szó nélkül, de annál könyörtelenebbül a toborzó értésére adta, hogy meg se próbáljon közeledni hozzá.

   Ez után a közjáték után csodálatos rend lett a fedélzeten. Becker a legtöbb időt a raktérben töltötte. Gondolom olvasott, vagy filmeket nézett. Néha feljött beszélgetni egy kicsit, vagy zuhanyozni. Persze eszében sem volt kerülni Lianat, de nem is próbált többé közeledni hozzá. Mindenkivel hangsúlyozott udvariassággal beszélt, de Lianaval szemben különösen távolságtartón viselkedett.

   Három és fél nappal Sternburg elhagyása után bedokkoltunk a Mole-561-re. Amint kinyithattuk a dokk-kaput, Becker hanyagul felsétált az állomás bárjába. Nekünk legalább is azt mondta, hogy oda megy, de amikor órákkal később visszatért a Stormhawk-ra, már az állomásgazda kísérte. Fogalmam sem volt, hogyan jutott Becker a bárból az állomásgazda irodájába, de nem eredménytelenül tárgyaltak egymással, az biztos. Másnap ugyanis három csinos, fiatal lány jött a dokk-kapuhoz kis táskával a kezében. Az egész családjuk elkísérte őket, hogy elbúcsúzzanak szerencsés leányaiktól, akik csodálatos állást kaptak a távoli űrvárosok valamelyikében.

   A Mole-561-ről való kidokkolás után Becker még annyit sem járt fel a raktérből, mint korábban. Nem mondhatnám, hogy hiányzott volna. Igazából még örültünk is, hogy kevesebbet látjuk. Eleinte persze el sem tudtuk képzelni, hogy miért tölt annyi időt a védenceivel. De mert a raktér légtisztítójában minden nap ki kellett cserélni a szűrőbetétet, hamar rájöttünk, hogy Becker a leendő munkájukra készítette fel a lányokat. Az asztalra állított tükrök előtt sminkelni tanította őket, meg azt gyakoroltatta velük, hogyan menjenek végig gyorsan és kecsesen egy rögtönzött akadálypályán, kicsiny tálcájukon poharakat és más tárgyakat egyensúlyozva.

   A toborzó ilyen irányú elfoglaltságai tovább szaporodtak, amikor öt nap múlva bedokkoltunk a Korff csillag rendszerében előbb a 642-es, majd újabb négy nappal később a 644-es Mole-állomásokra. Itt ugyanis Becker tizenegyre növelte védencei számát. Skyring előtt az utolsó megállónk a Mole-425-ön volt, ahol teljesen meg is telt a raktérben kialakított szállás. A helyhiány miatt Becker itt már kettővel kevesebb szerződést köthetett csak, mint amennyit az állomásgazda ajánlott neki. Bár láttam rajta, hogy égette a vágy, hogy azokat a lányokat is magával hozhassa, de szerencséjére nem merte megkérdezni, hogy nem kaphatnának-e helyet fent, a lakófülkében.

   Aztán négy nappal a Mole-425 elhagyása után egy pillanat alatt véget ért az idill a Stormhawk fedélzetén. Az utolsó ugrásra vártunk, és amikor leereszkedtem a létrán, hogy ismét szűrőbetétet cseréljek a légtisztítóban, furcsa, oda nem illő hangok ütötték meg a fülemet. Valaki vékony hangon, sírósan fulladozva tiltakozott és könyörgött odalent. Az utolsó néhány fokon már nem is léptem, csak lesiklottam a padlóra, és amikor megfordultam, elképesztő látvány tárult a szemem elé.

   Becker éppen az egyik szakadt ruhájú, kétségbeesetten védekező lányt próbálta betuszkolni az ágyára. A lány megvetette a lábát és az ágyak keretébe kapaszkodva, a toborzó mellének feszített ököllel igyekezett szabadulni, de nem sok esélye volt a férfi sokkal nagyobb erejével szemben.

   Két lépéssel a huzakodók mellett termettem és gallérjánál fogva hátra rántottam Beckert. Habár vállasabb, nagyobb darab volt nálam, a támadásom úgy meglepte, hogy még csak védekezni sem tudott, amikor teljes erőmmel az arcába csaptam. A lendülettől és az ütéstől megtántorodva hátával az egyik tárolónak esett, majd a földre roskadt. Egy pillanat alatt magához tért és harcra készen ugrott talpra, de akkor már a Lianatól tanult küzdőállásban vártam. Amint ütésre lendülő ököllel előre lendült, egyetlen csonttörő rúgásba koncentráltam minden erőmet és másodszor is a padlóra küldtem.

   –Ha élni akar, ott is marad, mr. Becker!  –csattantam rá, fölötte állva, mielőtt megmozdulhatott volna.  –Ha még egyszer megpróbál rám támadni, lázadásért kirakom a légzsilipen!

   –Ehhez nincs joga, kapitány!  –törölte le az arcáról a vért Becker, ahol felrepedt a bakancsomtól.  –Kibéreltem a rakteret, és ami itt történik, az egyedül az én dolgom! Nincs joga megütni, bármit teszek is idelent!

   –Ez az én hajóm, mr. Becker. Nem tűrök semmiféle erőszakot a fedélzeten. És ha ez magának nem tetszik, szabadon elhagyhatja a hajómat!

   –Miféle erőszakról beszél, kapitány? Kérdezze meg Sue-t, hogy történt-e erőszak!  –intett Becker felülve és hátát az egyik tárolónak vetve, a ruháját szipogva-lihegve igazgató szőke lány felé.  –Gyerünk! Kérdezze csak meg! Na! Mondd meg a kapitánynak Sue, hogy szó sincs semmiféle erőszakról!

   –Feleslegesen erőlködik, mr. Becker. Eleget láttam én magam is. Menjen fel szépen azon a létrán, és az engedélyem nélkül meg ne próbáljon még egyszer lejönni a raktérbe!

   Roger Willmar unott rutinnal állt az alig néhány perce bedokkolt Stormhawk dokk-kapujában. Mint a SOL Társaság skyringi vámügyi előadója nem egy toborzóhajót látott már, és ez a naszád sem volt rosszabb a többinél. A rakterének két oldalába épített ágyak előtt legalább tucatnyi fiatal sorakozott. Arcukon csak úgy ragyogott a jövőbe vetett hit. Valamennyien láthatóan meg voltak győződve, hogy valami kényelmes és jól fizető állás várja őket Skyringen. És bár a kártyájuk biztosan mást tanúsít majd, nyilvánvalóan egyikük sem volt még tizennyolc éves. Csak sajnálni tudta szegény, ostoba kölyköket. Pár nap alatt rá fognak jönni, hogy a fényes jövő milyen sötét is tud lenni.

   Igazából Willmarnak csak annyi lett volna a dolga ezzel a naszáddal is, hogy nyilvántartásba vegye az utasait, megállapítsa, mennyi vámköteles árut hoztak Skyingre, és kiszabja a fizetendő összeget. Csakhogy a kölyökképű kapitány, aki alig két-három évvel lehetett idősebb az utasainál, teljesen váratlan módon egészen más dolgokról kezdett beszélni. Először egy Adventurer nevű teherhajó elleni kalóztámadásról akart jelentést tenni. A kártyája szerint, melyen egy rész-társulási szerződés is volt, ennek a teherhajónak a kísérői közé osztották be a Liupolon. Ezen kívül Doesson kapitány azt követelte, hogy tartóztassanak le valami Russel Beckert, aki út közben erőszakot akart elkövetni az egyik fiatalkorú utason.

   –Sajnálom Doesson kapitány, de nekem hiába jelenti az Adventurer elleni támadást  –rázta meg udvariasan a fejét Willmar.  –A központban kell bejelentenie, az illetékes tisztviselőnknél, aki majd felveszi az eset pontos adatait.

   –Értem. És a másik eset? Abban sem tud segíteni?

   –Ismételten sajnálom kapitány, de én csak vámügyi előadó vagyok, nem rendőr. De ha kívánja, természetesen idehívhatom a Skyring valamelyik rendőrét, vagy akár a GalPol egyik tagját.

   –Persze, hogy hívjon ide, akit csak tud!  –csattant fel a kölyökképű kapitány mellett álló, vékonyra borotvált körszakállt viselő, barna hajú férfi.  –Rendőri védelmet kérek, mert Doesson kapitány út közben megrágalmazott, minden ok nélkül súlyosan bántalmazott, és a szabad mozgásomban is korlátozott. Most pedig ezzel az alaptalan vádaskodással akarja elérni, hogy az én tulajdonomat képező berendezési tárgyakra rátehesse a kezét!

   –Ahogy óhajtja, mr. …..

   –Russel Becker vagyok. Én szerveztem ezeknek a fiataloknak az útját, akik azért érkeztek Skyringre, hogy itt vendéglátó ipari tanulmányokat végezzenek.

   –Tehát ön még véletlenül sem toborzó, mr. Becker? Ugye eszébe sem jutott, hogy illegálisan fiatalkorú munkavállalókat helyezzen el Skyringen?

   –Hová gondol, mr. Willmar? Én mindig betartom a törvényeket! Csakis tanulni hoztam Skyringre ezeket a fiatalokat.

   –Akkor ugye elkérhetem az utasok kártyáit?

   –Doesson kapitánytól kell kérnie, mert azokat is elkobozta tőlem, amikor megtámadott és gyakorlatilag fogságba vetett.

   –Ezzel arra akar célozni, hogy a kapitány megváltoztatta a kártyák tartalmát?  –kérdezte szemöldökét felvonva Willmar.  –Vagy talán csak ezzel akarja megmagyarázni, miért nincs egyik kártyán sem szülői beleegyezés és előzetes tanulmányi szerződés?

   –A kártyákat természetesen a tulajdonosaik fogják átadni önnek, mr. Willmar  –szólt közbe Doesson kapitány.  –Csakis azért vettem el őket mr. Beckertől, hogy visszaadjam az utasaimnak.

   Willmar csendre intette a nyomban zajosan ágálni kezdő Beckert, majd az adat-vizorjába épített komon felhívta a GalPol skyringi irodáját és segítséget kért a nyolcas dokkban álló Stormhawk CDM-17-es naszádra. Amíg a nyomozók megérkeztek, sorra ellenőrizte az utasok kártyáit. Ahogyan sejtette is, egyik fiatalnak sem volt előzetes tanulmányi szerződése, és még a legidősebbek is alig töltötték be a tizenhatot. Így aztán Willmar kénytelen volt közölni Doesson kapitánnyal, hogy egyetlen utasa sem hagyhatja el a naszád fedélzetét.

   Közben megérkezett a GalPol két nyomozója is. Russel Becker nekik is elkezdte előadni a maga történetét, de pillanatok alatt elhallgattatták. Az egyik nyomozó megkérte Doesson kapitányt, hogy a menjen fel vele a lakófülkébe és mondja adat-vizorra, mi történt út közben. A másik közben a történet Becker által igaznak vélt változatát kezdte rögzíteni. Mivel ez már messze nem tartozott a munkájához, Willmar elköszönt a kapitánytól és visszatért az űrkikötő felső szintjén lévő irodájába.