Éreztem, ahogyan John Pounds kérdései nyomán lassan, de biztosan megy feljebb és feljebb bennem a pumpa. Legszívesebben már percekkel ezelőtt ráborítottam volna az asztalát, de a saját irodájában mégsem lehet ilyet tenni egy századossal, aki a SOL Társaság biztonsági szolgálatának egyenruhájában feszít. Pedig ahogyan egyre csak sorakoztak az ostoba kérdései, úgy nőtt bennem a vágy, valami gorombaság elkövetésére.

   Igazából már dél előtt alaposan felhúztam magam, amikor a GalPol nyomozója kikérdezett Beckerrel kapcsolatban. Szinte csak mellékesen említette meg a hangfelvételen, hogy az a gazember megpróbálta megerőszakolni az egyik lányt. Sokkal inkább az érdekelte, hogy miért vertem meg Beckert! És hogy kért-e segítséget a megtámadott lány? Ha nem kért, miből gondoltam, hogy be kell avatkoznom kettőjük ügyébe és ráadásul ilyen durván. Már remegett a kezem az idegtől, mikor nekem szegezte a legszebb kérdést: miért engedtem, hogy Becker a hajóm fedélzetére hozza a fiatalokat, ha tudtam, hogy egyikük sem vállalhat törvényesen munkát egyetlen űrvárosban sem? Pillanatok alatt olyan színezete lett az egésznek, mintha nem is a toborzó lenne az igazi bűnös, hanem én! A nyomozó szerint ugyanis azonnal fel kellett volna bontanom a szerződésünket, amint tudomást szereztem Becker terveiről. Ráadásul arra köteleztek, hogy tartsam a Stormhawk fedélzetén az utasaimat, akik a megfelelő papírok nélkül nem léphetnek az űrkikötőbe!

   Ezek után kellett ellátogatnom délután a SOL Társaság skyringi központjába, hogy jelentést tegyek az Adventurer elleni támadásról, és mint egy csóró kapitányhoz illik, megpróbáljak kisírni valamennyit a kíséretért ígért pénzből. De már a földszinti nagy irodában rosszul indult minden. Mindjárt az első ügyintéző meghallgatott, közölte velem, hogy John Pounds százados foglalkozik majd az ügyemmel, aztán egy órára ott felejtettek az üvegfal előtt álló fotelben. A fekete leves azonban csak akkor kezdődött, amikor végre felballaghattam a beígért százados nyomában az emeleti irodájába.

   John Pounds először természetesen a kártyámat ellenőrizte, aztán apóra elmondatta velem, hogyan zajlott az utunk az Adventurer-rel a Barche-ig, majd a csatáról kezdett faggatni. Olyan kérdések érdekelték, hogy hány vadászgép támadta meg a konvojunkat, miért nem próbált meg Bradshow kapitány ugrani, mielőtt a támadók elvágták volna az útját, és hogy miért nevezem mindig kalózoknak a támadókat?

   –Az utóbbi hetekben egyre több kalóztámadásról hallottam  –vonogattam a vállam, mert azt eszemben sem volt elárulni, hogy korábban is találkoztam már ugyanilyen vadászokkal.  –Amikor megtámadtak bennünket, biztosra vettem, hogy csakis kalózok lehetnek.

   –Nem látott esetleg valamilyen jelvényt, vagy feliratot a támadó vadászgépeken? Vagy esetleg egy nagy hajón, mely a helyszínre vitte a vadászokat?

   –Őszintén szólva nem nagyon értem rá jelvényekre, vagy feliratokra vadászni a támadóimon, amikor fél tucat ellenséges gép ragadt a sarkamba és igyekezett lenullázni a naszádom pajzsát. Nagy hajót meg egyáltalán nem is láttam! A vadászok az aszteroidák közül jöttek elő és támadtak ránk. Felvettük velük a harcot, aztán amikor már nem bírtuk tovább, akkor ugrásba vittem a hajómat. De nagy hajót nem láttam közben.

   –Akkor miből gondolja, hogy az Adventurer-t elfoglalták? Nem lehetséges, hogy magának csak … khm. … elege lett a harcból és azért menekült el?

   –Négy támadó vadászgépet sikerült kilőnünk. Közben adott le vészjelzést az Adventurer híradósa, mert fegyveresek hatoltak be a fedélzetükre.

   –Fegyveresek? Honnan? Hogyan kerültek az Adventurer-re fegyveresek?

   –Ha jól értettem, támadó naszádok dokkoltak be az Adventurer-re. Azoknak a fegyveresei szállták meg a teherhajót.

   –És ön miét nem próbált segíteni, mikor éppen a teherhajó védelme volt a feladata?

   –Mert nem sokkal a vészjelzés után leálltak a pajzsgenerátoraink, én pedig ugrásba vittem a hajómat.

   –Szóval maga nem is tudja biztosan, hogy a támadók elfoglalták-e az Adventurer-t?  –nézett fel csodálkozva az adat-vizorjáról Pounds százados.  –Én azt hittem, azért jött jelenteni a támadást, mert bizonyítékai vannak! Erre kiderül, hogy maga nem tudta azonosítani a támadókat, még azt sem tudja, hogy egyáltalán elfoglalták-e a gondjaira bízott teherhajót! Fogalma sincsen, hogy elhurcolták, vagy csak kifosztották, és sorsára hagyták! Semmit sem tud! Gyáván eliszkolt a csatából és sorsára hagyta az Adventurer-t, aminek a védelmével a SOL Társaság megbízta önt!

   –Maga mit tett volna a helyemben, százados? Az Adventurer négy kísérőjéből kettőt láttam elpusztulni! A teherhajó legénységére fegyveresek támadtak a fedélzeten! A naszádom pajzsa leállt és hat ellenséges vadászgép volt a sarkunkban! Mi mást tehettem volna?

   –Nos, nézzük a lényeget! Úgy tűnik, csak maguk menekültek meg a csata után, mert még senki más nem jelentette a támadást. Ugye nem haragszik, ha megkérdezem: hol volt ilyen sokáig, kapitány? Miért nem jött azonnal jelentést tenni?

   –A csata közben kiszámítatlan ugrást hajtottam végre, hogy megmentsem a hajómat és a legénységemet. Megsérült a hipertér-generátorunk. A javítás és a helyzetünk meghatározása közel hat napunkba került. Utána a legközelebbi űrváros, a Sternburg felé vettük az irányt. De addigra elfogyott a pénzem. Ha továbbra is fizetni akartam a legénységemet, megbízást kellett találnom.

   –Szóval ezért adta bérbe a hajóját annak a toborzónak? Mert nem volt pénze a legénysége bérére? Jobban járt volna, ha egyenesen Skyringre jönnek!

   –Itt sem lett volna több pénzem, mint a Sternburgon  –rántottam egyet a vállamon.

   –Ne legyen ebben olyan biztos, Doesson kapitány! A kártyája szerint a sikeres kíséretért huszonötezer kereditet kapott volna. Habár az Adventurer odaveszett, véleményem szerint ez nem a maga hibájából következett be. A jelentése is nagy hasznunkra lehet még. Ezért intézkedni fogok, hogy fizessenek ki önnek tízezer kreditet a szolgálataiért! Ha a Sternburgi kitérő helyett egyenesen Skyringre jött volna, akár az eredeti díjazása felét is megkaphatta volna. Ráadásul most nem lenne bajban azzal a sok illegális munkavállalóval a naszádja fedélzetén.

   Néhány perccel Doesson kapitány távozása után Pounds százados előhúzott a belső zsebéből egy kis kézi kom-készüléket. Beütött egy számsort és amint a kapcsolat létrejött, katonásan bejelentkezett:

   –John Pounds százados jelentkezik, uram! Meg van a negyedik naszád is, uram! Doesson kapitány éppen most jelentette be az Adventurer elleni támadást.

   –Lehetett az ő hajója?

   –Nem hiszem, uram. Doesson kapitány azt állítja, a csata közben kiszámítatlan ugrásba vitte a hajóját. Ahogyan az ilyenkor lenni szokott, meghibásodott a hipertér-generátoruk. Hat napig javítgatták, aztán Sternburgra repültek. Ott a kapitány leszerződött egy toborzóval. Skyringre érkezve a toborzót, bizonyos Russel Beckert nemi erőszakkal vádolta meg.

   –Pont a Sternburg? Az éppen ellentétes irányban van!

   –Igen uram, ezt én is észrevettem. De egyetlen ugrással semmiképpen sem juthatott volna oda a bázisra a Barche-tól.

   –És követni sem követhette a hajónkat. Szóval vagy igazat mond, vagy már korábban is ismerte a bázis koordinátáit.

   –Ha megbocsát uram, szerintem Doesson kapitány sztorijában minden rendben van.

   –Maga szerint az rendben van, hogy egy kölyöknek, aki hét hónapja került elő egy isten háta mögötti Mole-állomásról, már saját naszádja van? Hogy csak úgy gondol egyet, hazaviszi a Szövetség területére az egyik emberét, és némi gyümölcsért, meg a fuvarért cserébe egy egész rakomány kávét kap?

   –Talán csak szerencséje volt.

   –Eddig. De most vége a szerencséjének! Gondoskodjon róla, hogy Doesson kapitány naszádja is a kísérőink között legyen, amikor kidokkolunk!

   –De a Stormhawk raktere tele van utasokkal, uram!

   –Nem érdekel! Oldja meg, ahogy akarja! De a naszádot a kísérőink között akarom tudni! Ez parancs!

   –Értettem, uram! És … ha Doesson kapitány … igazat mondott?  –bökte ki nagy nehezen a százados.

   –Mi maga? Katonatiszt, vagy egy nyivákolós, szentimentális kisasszony? Ilyen Doesson-féle senkifiából annyi van idekint a mély űrben, hogy fel sem tűnik, ha kicsit megritkítjuk őket! Magának meg legyen elég annyi, hogy alapos gyanú merült fel a kölyökkel szemben! Tőlem akár azt is beleírhatja a jelentésébe, hogy szövetségi ügynöknek bizonyult.

   Pounds százados a szavának állt, és mire hazatértem a Stormhawk-ra, valóban a kártyámon volt a tízezer kredit. Persze amilyen nagy összegnek tűnt kimondva, olyan gyorsan el fog füstölni, ha még sokáig kell tartanom a csóróság látszatát. A raktérben ijedt csendben meglapuló fiatalok ellátása ugyanis teljes egészében az én gondom maradt, mióta a GalPol nyomozói kitessékelték a fedélzetről Beckert. Addig értettem a kikötői hatóságok döntését, hogy az utasaim nem léphetnek az űrkikötő területére. De akkor mit kezdjek velük? Alapítsak nekik egy kollégiumot a Stormhawk-on? Vagy arra akarnak ítélni, hogy én magam szállítsam haza őket? Az lenne még csak a szép feladat! Szinte biztos, hogy egyiküket sem fogadná vissza a hazai állomása, ha már ilyen szépen túladott rajtuk az állomásgazda.

   Csak az vígasztalt, hogy várakozásommal ellentétben Steve sem délelőtt, sem a Társaságtól való visszatérésem után nem esett nekem, amiért leütöttem Beckert. Pedig amilyen keményen rám parancsolt Sternburgon, hogy fogadjam el a toborzó ajánlatát, akár fogadni is mertem volna egy komoly szidásra. De amikor magyarázkodni próbáltam, Steve csak leintett:

   –Ne mentegetőzz, Tom! Én is lecsaptam volna azt a szemétládát a helyedben. Valószínűleg sokkal jobban járt, hogy te kaptad rajta, mintha velem akad össze!

   Steve váratlan egyetértésétől még a szavam is elakadt egy percre. Hiszen a letolása nélkül is tudtam, hogy hiába volt igazam, nagy bajt csináltam. Amíg a raktér tele van az utasainkkal, semmit sem tehetünk. Bármibe vágna is most Steve, előbb ettől a kis csapattól kell valahogyan megszabadulnunk. Csakhogy nekem ötletem sem volt, hogyan! És mielőtt összehívhattam volna a legénységet, hátha valamelyikük tud egy jó megoldást, megszólalt odalent a dokk-kapu jelzése.

   Nem mondhatnám, hogy örömmel ereszkedtem le a raktérbe. Elegem volt mára a különböző hivatalok ügyintézőiből, és úgy általában az idegenekből is. A látogatás időzítése ugyanis arra utalt, hogy valaki nagyon is figyelemmel kísérte, mikor tértem vissza a Társaság irodájából, vagyis kimondottan velem akart beszélni valami számára fontos ügyben.

   A feltáruló nyílásban álló férfi nagyjából olyan magas lehetett, mint Steve. Középen elválasztott, sötét haja a nyakába lógott és eltakarta a füleit is. Szinte kerek arcából számító, szürke szemek néztek rám, amint lazán zsebre dugott kézzel megszólított:

   –Üdvözlöm, Doesson kapitány! Raul Mendez vagyok, a Starbright hotel és a Blue Star bár fő részvényese.

   –Magának is jó napot, mr. Mendez! Mit óhajt?

   –Úgy hallottam, hogy ön leszerződött egy toborzóval. Mivel a toborzó most a GalPol vendége, vele nincs sok értelme tárgyalni. A munkavállalók, akiket Sky-ringre hoztak, viszont a maga hajóján vannak.

   –Úgy látom, két fontos dolog elkerülte a figyelmét, mr. Mendez. Az utasaim fiatalkorúak, vagyis nem munkavállalók. És megtiltották, hogy bármelyikük Skyring területére lépjen.

   –Az én figyelmemet semmi sem szokta elkerülni, kapitány! Ha meg tudunk egyezni, én leszerződtetem az összes utasát, mr. Doesson. A lányokért fizetek önnek négyezer, a fiúkért három és fél ezer kreditet. A korukkal és a Skyringre való beléptetésükkel kapcsolatos problémákat pedig majd én megoldom.

   –Szép ajánlat, mr. Mendez! De hogyan számoljak el az utasaimmal, amikor a GalPol keresni fogja őket?

   –Jelentse be, hogy hazafuvarozza őket, és hagyja el az űrvárost!  –vonta meg a vállát a vendégem.

   –És maga szerint Russel Becker, meg a GalPol persze szó nélkül hagyná, hogy elrepüljek a Skyringről?

   –Inkább úgy mondanám, hogy mindenki jól járna. A toborzó egy darabig nyüszítene az elmaradt haszna miatt, de gyorsan rájönne, hogy bizonyíték nélkül nincs ez a kényelmetlen ügy, és szabadon távozhat. A GalPolnál biztosan hálásak lennének, hogy megússzák ezt az ostoba és felesleges nyomozást. Az utasai is elérhetnék a céljukat, hiszen gondolom, nem azért jöttek el az állomásaikról, hogy most itt üljenek a maga hajóján, kitiltva Skyringről. És persze maga is megszabadulna az utasaitól, na meg egy kis pénzt is keresne az üzleten.

   Mi tagadás, Mendez ajánlata alaposan meglepett. Sosem hittem volna, hogy a toborzók ilyen nagy hasznot vágnak zsebre az űrvárosokba csábított fiatalok után. De igazából nem azért hallgattam, mintha egy percig is azt mérlegeltem volna, hogy mennyiért adjam el az utasaimat a bárba, vagy a szállodába dolgozni. Csak a megfelelően epés választ kerestem, amivel elküldhetem Mendezt. Habár jól tudtam, hogy ezen a módon szabadulhatnék meg leggyorsabban és legkönnyebben az utasaimtól, eszemben sem volt akár egyet is ennek a jólfésült majomnak a gondjaira bízni. Az állomásukról eladhatták őket, de én nem voltam képes ugyanerre.

   –Jó napot, uraim! Ugye nem bánják, ha én is csatlakozok megbeszélésükhöz?  –lépett mellénk meglepő hirtelenséggel egy alacsony, erősen kopaszodó, kövérkés emberke a sietségtől kicsit nehezen kapkodva a levegőt.  –A maga érdekében remélem Doesson kapitány, hogy még semmiben sem állapodtak meg! Az én Raul barátom ugyanis elég szűkmarkú ajánlatokat szokott tenni ilyen esetekben!

   –Barátod ám a …  –morogta az orra alatt Mendez, aztán jóval hangosabban és igen fenyegetően hozzáfűzte:  –Ne rontsd itt az üzletemet, mert nagyon meg találod bánni!

   –Maga meg ki az ördög?  –néztem csodálkozva a köpcös emberkére.  –És egyáltalán mit akar tőlem?

   –Bocsásson meg az udvariatlanságomért, kapitány!  –ragadta meg a kezemet és rázta meg istenesen az idegen.  –James Alveron vagyok, és pontosan azért jöttem önhöz, mint mr. Mendez. Szeretnék négy ifjú hölgyet szerződtetni. És hajlandó vagyok értük ötezer kreditet fizetni önnek!

   –Állj a sor végére, Alveron! Én jöttem előbb!

   –Ne légy már olyan irigy! Bemegyünk Doesson kapitánnyal, kiválasztom azt a négy ifjú hölgyet, akire szükségem van, aztán megkaphatod az összes többit!

   –Sajnálom uraim. Hiába fáradtak, mert én nem vagyok toborzó.

   –Rendben van, kapitány! Öt és félezer kreditet adok minden leányzóért!

   –Félreértett, mr. Alveron. Nem az árat akarom felverni. Én valóban haza fogom vinni az utasaimat.

   Egész este azon törtük a fejünket, hogyan oldjuk meg a tizennégy hontalanná vált fiatal sorsát. Abban mind egyet értettünk, hogy nem szerződtetjük le őket sem a Skyringen, sem más űrvárosban. Védenceink eleinte sehogyan sem értették a döntésünket. Alig várták, hogy valahol végre dolgozni kezdhessenek, és sok pénzt keressenek, irigyelten és gazdagon térhessenek haza az állomásukra. Csak akkor hallgattak el zavart döbbenettel, amikor Liana elmagyarázta nekik, mi is lett volna valójában a munkájuk.

   Ettől persze egyetlen lépéssel sem jutottunk közelebb a megoldáshoz. Még Steve ötlete sem ért volna semmit, hogy egy kis pénzzel biztosítsuk, hogy az állomásaik ismét befogadják védenceinket. Az állomásgazdák eltették volna a pénzt, és a következő toborzónak ismét eladták volna a fiatalokat. Valami mást kellett kitalálnunk, de fogalmunk sem volt hogy mi legyen az.

   Gyötrő gondolataimból, jobban mondva ötlettelenségemből a dokk-kapu gongjelzése zökkentett ki. Mint kapitánynak nem illett az érkező vendégek elé sietnem, de biztosra vettem, hogy pillanatokon belül felszól a raktérből Maurice és lehív az újabb, tolakodó bártulajdonosokhoz. Indulatosan kezdtem megfogalmazni a kemény elutasítást, amikor a légzsilipből belépett John Pounds százados.

   –Bocsásson meg Doesson kapitány, hogy itt, a hajója fedélzetén zavarom, de tanúk nélkül szeretnék szót váltani önnel egy mindkettőnk számára előnyös üzletről!  –mentegetőzött zavart mosollyal a százados.

   –Ha nem szerződést akar ajánlani néhány utasomnak, akkor isten hozta a fedélzeten!  –próbáltam rögtön kizárni a kölcsönösen előnyös üzlet egyik fajtáját, miközben hellyel kínáltam Pounds-ot.

   –Jól sejti kapitány, őket is érinti az ajánlatom, de persze eszemben sincs felcsapni toborzónak. Viszont úgy értesültem, hogy Russel Beckerrel kölcsönösen feljelentették egymást. Ezzel azonban csak maga húzhatja a rövidebbet.

   –Miért húznám én a rövidebbet? Talán engem fognak elítélni, mert megakadályoztam Beckert az erőszaktételben?

   –Dehogy is, kapitány. Ebben az ügyben Beckert fogják elmarasztalni. De a GalPol vizsgálata után bírósági ügy lesz a feljelentéseikből. Mivel egyikük sem skyringi, valószínűleg el fog húzódni a tárgyalás. A végén magát kötelezni fogják, hogy fizesse meg Beckernek a Stormhawk rakterének berendezési költségeit, és térítse vissza az útra felvett előleg egy részét. És persze közben végig el kell tartania az utasait is.

   –És ha elhagynám Skyringet, hogy hazavigyem a fiatalokat?

   –Lehet, hogy beválna, lehet, hogy nem. De én ennél sokkal jobb üzletet ajánlok önnek, Doesson kapitány! Magának van egy rész-társulási szerződése, amelynek alapján a SOL Társaság bizonyos munkákra, például hajókíséretre kötelezheti önt.

   –Ugyan ki osztana be most efféle munkára?  –kérdeztem látszólag kedvetlenül, bár már kezdtem sejteni, mire megy ki a játék.  –Mindenki tudja az űrkikötőben, hogy a hajóm utasokkal van telezsúfolva.

   –Lehet, hogy mindenki tudja, de a Társaság rendszerében csak Roger Willmar bejegyzése szerepel, hogy a Stormhawk-on nincs elvámolni való áru. Ami azt is jelentheti, hogy az ön hajója üres, így szükség esetén beosztható kísérő-nek.

   –Értem, mr. Pounds. De mitől előnyös ez a megoldás magának?

   –Attól az ötezer kredittől, amit maga ad nekem, hogy én beosszam az üres és harcra kész Stormhawk-ot a SOL Társaság Elephant teherhajója mellé. Az Elephant négy űrvárost keres fel, hogy lecserélje a biztonsági szolgálatunk egyes egységeit, más helyekre utánpótlást és erősítést visz. Egy ilyen hosszú úton bőven lesz alkalma megfelelő helyet találni az utasainak, kapitány.

   –Köszönöm a segítségét, százados!  –húztam elő az adat-vizoromat.  –Ez valóban kölcsönösen előnyös üzlet mindkettőnknek. Még annyit áruljon el, hogy hová utaljam át azt a bizonyos ötezer kreditet!