Engedd meg, hogy ha már megzavartam nyugalmadat, a legmélyebb tisztelettel bemutatkozzak! Sir Nicolas Sharp vagyok, Isten kegyelméből, valamint Jakab és Károly királyok jóvoltából immáron harminc esztendeje Highrock város kormányzója az Archipelagokon.Jól tudom, hogy az Archipelagok szigeteiről Neked is– mint mindenki másnak –az itteni piratok véres-romantikus történetei jutnak eszedbe, melyekkel egyesek oly sok aranyat kerestek már. Nekem azonban nincs szükségem efféle keresetre, hiszen vagyonom több mint tisztes megélhetést biztosít a magam és családom számára. Még csak írói babérokra sem török, csupán az igazságot szeretném elmondani Neked, kedves Olvasóm. Az igazságot, melyet a vagyonomat és rangomat elirigylő ellenségeim most– sok év után –elferdíteni és besározni igyekeznek. Persze megértem én az ifjú lord Peter Burley-t, aki nagyapja, sir Samuel Mortons emlékét próbálja ekképpen tisztára mosni. De állításaival ellentétben bizony sohasem voltam én pirat, és a hazámat sem árultam el, ahogyan sir Mortons tette egykor.
Való igaz, kedves Olvasóm, hogy ifjú emberként privateer voltam néhány évig, de bárói rangomat és lovagi címemet három város meghódoltatásáért kaptam Jakab királytól és nem pénzen vettem, amint azt sir Burley állítja. Azt sem tagadtam sohasem, nyájas Olvasóm, hogy atyám, Malcolm Sharp híres pirat volt egykoron. De én sajnos sosem ismerhettem, még csak látni sem láthattam őt személyesen. A tetteiről szóló legendákat is csak felnőtt fejjel hallottam először, amikor az Archipelagokra jöttem. Ettől persze még igaz, hogy megtaláltam atyám legendás kincsét, melyre oly sokan vadásztak. De annak a vérrel szerzett kincsnek a java mára átalakult Highrock-ban kórházzá, szegényházzá és a tengerészek árváinak otthonává. És az is igaz, hogy bosszút álltam atyám kegyetlen gyilkosán, mert élni akartam. Atyám gyilkosa nekem is Malcolm Sharp sorsát szánta, csak mert halott ellenfele fiának születtem. Kemény csatában, sok havi háborúskodás után győztem le Beltropot, az Erzsébet királynő által felségárulásért halálra ítélt vén piratot, akiből hiába akar utólag hős hazafit faragni sir Burley.
Igen, nyájas Olvasóm. Az igazság most is, mint legtöbbször szürke és egyszerű. Nem holmi romantikus elhivatottság, eltökélt bosszúvágy, vagy éppen atyám kincsének híre hozott valaha, ifjú emberként az Archipelagokra. Én is csak egy voltam a sok ifjú és lelkes tengerész közül, akik hírnevet, kalandokat és persze gazdagságot keresve elindultak az Újvilág felé. Még csak nem is hadihajón jöttem az Archipelagokra, hanem csak egy lomha, áruval dugig rakott fleute-on. Tiszti rangot kaptam azon a hajón, bár Erzsébet királynő Tengerészeti Akadémiáján kiállított oklevelemen még meg sem száradt a tinta. Nagy lehetőség volt ez számomra, hiszen anyám egyedül nevelt fel, óvatosan egyensúlyozva a tisztes megélhetés és a szegénység határán. Aprócska házunk bérleti díja és taníttatásom egyre növekvő költségei gyorsan apasztották az apámtól rámaradt vagyonkáját, de Mary Sharp ragaszkodott hozzá, hogy a legjobb iskolákba járasson. Apámról csak annyit mondott, hogy tengerész volt, aki valahol a világ nyugati felében hajózott és egyszer talán még hazatérhet. Malcolm Sharp arcát is csak egy aranymedálról ismerhettem meg, melyet anyám az Akadémiára indulásom napján akasztott a nyakamba.
Csak kemény tíz évvel később, huszonhárom éves fejjel láttam viszont édesanyámat és szülővárosomat, Portsmouth-t. Akkor is csak búcsúzni mentem el kicsiny házunkba. Sir Thomas Brantom felvett Seagull nevű fleute-jára elsőtisztnek. Úticélunk az Archipelagok Tendales nevű szigete volt. Biztonságunk érdekében csatlakoztunk sir Christopher Laider konvojához. A sors különös fintoraként Samuel White, a Seagull kapitánya alig két nappal az elindulás előtt magas lázzal ágynak esett. Sir Thomas, ha nem akarta lemondani az utat, nem tehetett mást, teljesen rám bízta a Seagull irányítását.
Konvojunk 1601. március 10. napján hagyta el Portsmouth-t. Sir Christopher a harmincnégy ágyús Eagle-lel és három pinasse-szal biztosította a konvoj tizenkét kereskedőhajójának útját. Hosszú és unalmasan egyhangú utunk volt, míg átkeltünk az óceánon. Úgy tűnt, sir Christopher nem csak a piratokat, de még a viharokat is elijesztette a közelünkből. Már majdnem elértük az Archipelagokat, amikor április 20-án öt spanyol hajó tűnt fel a láthatáron. Sir Christopherben– aki valaha még a nagy Drake admirális keze alatt tanulta a hajózást –feltámadt a virtus. Vagy talán csak a kapzsiság?! Én csak azt tudom biztosan, hogy a kíséret hajóival habozás nélkül megtámadta a spanyolokat, némi extra haszon reményében.
A donok azonban várakozáson felüli vitézséggel harcoltak. Minden sortűzre sortűzzel feleltek. Habár egyik karavellájuk hamarosan lángba borult, egy másikat pedig sir Christopher megcsáklyázott és elfoglalt, közben a spanyol tüzérek is ronccsá lőtték és elsüllyesztették a Sealion pinasse-t. A csata végét aztán elrejtette előlünk a késő délután leereszkedő és egyre sűrűsödő köd.
Eleinte kiáltozással és a hajók harangjainak szapora kongatásával próbáltuk egyben tartani a ködben a konvojt. De hamarosan rémítő recsegés, majd riadt hangzavar jelezte, hogy a Squirrel és az Albatros összeütköztek. Az aprócska Squirrel jobb oldalán hatalmas lék keletkezett. Legénysége átevickélt a szintén sérült Albatros-ra. Ettől kezdve óvatosan tartani próbáltam a távolságot a többi hajótól. Ez olyan jól sikerült, hogy hajnalra teljesen egyedül maradtunk a Seagull-lal, melynek tíz könnyű ágyúját aligha lehetett volna komoly fegyverzetnek nevezni.
Egy órával dél előtt, a lassan ritkuló ködből egy pinasse körvonalai bontakoztak ki. Abban reménykedtem, hogy a Blessed Hawk talált ránk. De keservesen csalódnom kellett! A ködből a harcra kész Feliz Navidad spanyol pinasse bukkant fel. Egyetlen jól irányzott sortűz után megcsáklyázták és lerohanták a fleute-unkat. Rövid fedélzeti tusát követően a jólképzett spanyol katonák a hajójuk fenekébe zárták hősiesen küzdő legénységem maradékát.
A Feliz Navidad tizenegy napi vitorlázás után vetett horgonyt az Archipelagok legnépesebb spanyol kolóniájának, Granda Avilia-nak a kikötőjében. Don Ricardo Ferrer de Mercadal alkirály a panaszaimra ügyet sem vetve piratnak bélyegzett és a spanyol hajók elleni „támadásom” kárpótlásaként elkobozta a Seagull-t, teljes rakományával együtt. Azt hittem, felettem is hasonló gyorsasággal fog ítélkezni és még azon a napon felköttet. Ehelyett a hirtelen haragú spanyol nagyúr tömlöcbe vettetett az embereimmel együtt.
Másfél hónapig lestük rettegve őreinket, hogy mikor visznek bennünket kivégezni. Aztán egy éjjel kihasználtuk pillanatnyi figyelmetlenségüket. Fegyvert szereztünk és kitörtünk a börtönünkből. Leviharzottunk a kikötőbe és megrohantuk az első utunkba kerülő hajót. Az elsőként elénk álló őrt levágtuk, a másodikat átdobtunk a korláton, mire a maradék kettő magától ugrott az öböl vizébe. Szerencsénk volt az elfoglalt kis gallionnal. Amilyen kicsi volt a Principio, olyan gyorsnak bizonyult. Mire az erőd tüzérei észbe kaptak és tüzet nyitottak, mi már el is tűntünk az éjszakában. Az Úr 1601. éve június havának 15. napját írtuk ekkor.
Ami ezután történt, arról hadd meséljenek hajdani hajónaplóm néhol igencsak bőbeszédűre sikeredett, az eltelt évek alatt alaposan megfakult-megsárgult és töredezni kezdő lapjai:
AJÁNLOM AZ OLDALT