Kiérve a nyílt tengerre alaposan átkutattuk új hajónkat. Kevéske élelmen és vízen kívül üres volt a raktér. A kapitány ládájában csupán néhány száz aranyat és pár kopott térképet találtam. Az Archipelagok térképéről gyorsan megállapíthattam, hogy a legközelebbi angol kikötőt Highrock szigetén találhatjuk. Így aztán délkeletnek vettük az irányt a szabadság és a biztonság felé. Kicsit kevesen voltunk ugyan a Principio irányításához, de végül azért baj nélkül eljutottunk a highrock-i öbölbe ötnapi vitorlázás után.
Highrock délkeletre nyíló, tágas öblébe szél ellen kellett bemanővereznünk, így volt alkalmam alaposan szemügyre venni a kikötőt. Az öböl nyugati részét az erőd zömök, ágyúkkal rakott bástyái uralták. Saját kikötésem mutatta meg, hogy milyen szerencsésen választották meg a várost védő ütegek helyét. Az esetleges támadóknak vagy még a tengerről kell elnémítaniuk a védők tüzérségét, vagy kemény tűzben eljutniuk a rakpartig. Az erőd fala és a rakpart között apró, szalmatetős viskók és néhány tehetősebb, emeletes ház zsúfolódott kusza tömegbe. A város módosabb része az erőd mögötti domboldalban virított, fallal körülvéve. Cseréptetős, emeletes házainak többsége magasabb volt az őket védő falnál.
Nem ismertem Highrock öblét, így a parttól tisztes távolban vetettünk horgonyt, nehogy bemutatkozásul szégyenszemre zátonyra futtassuk a hajónkat. Még félig sem végeztünk a kikötéssel, amikor egy csónakról a fedélzetre lépett Joseph Macmillan seriff és hat katonája. A seriff két-három unott kérdés után megszabadított tíz aranytól, mint kikötői illetéktől, aztán máris visszatért a partra. Kijelöltem öt embert– a legénységem teljes egy nyolcadát –a Principio őrzésére, a többiekkel pedig követtem Macmillan seriff példáját és magam is partra szálltam. Végigballagtunk a kikötő egyetlen szélesebb és többé-kevésbé egyenes utcáján, mely a felsőváros kapujához vezetett, aztán tanácstalanul megálltunk. Még mielőtt útbaigaztást kérhettem volna a kapuban álmos-unott képpel ácsorgó katonától, hozzánk lépett egy Theodore Burlow nevű idős úr. Kedvesen bemutatkozott, majd kifaggatott, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk. Gratulált a sikeres szökésünkhöz, aztán elkalauzolt bennünket Jeremy Windem kocsmájához, melyet a helybéliek csak „Kövér Vaddisznó” néven ismertek. Egy ital mellett Theodore akkurátusan elmagyarázta, merre talá-lom a kormányzó palotáját, a boltokat és a hajógyárat. Búcsúzóul azt tanácsolta, várjak másnapig, ma már semmiképpen ne zavarjam sir Samuel Mortons kormányzó úr nyugalmát.
Theodore tanácsát követve csak másnap tíz óra tájt ballagtam el a kormányzói palotához, de még így is várnom kellett egy sort, mielőtt sir Mortons színe elé bocsátottak volna. Hogy könnyebben teljen az idő, eldiskuráltam a palota egyik őrével, Gregory Hunterrel. Megtudtam tőle, hogy az Archipelagokon összesen négy angol kolónia van. Highrock a legnépesebb, de a délkeletre fekvő Tendales sem sokkal kisebb nála. Északon Dead Island kikötőjének még nincs hajóépítő műhelye, a nyugatra található Itkal pedig alig több, egy otthoni kis halászfalunál.
Később, amikor végre bejuthattam az irodájába, sir Samuel Mortons megértően bólogatva hallgatta végig a történetemet. Ennél többre viszont nem is volt hajlandó. Kifejtette, hogy sir Christopher akciója az ő véleménye és a törvény betűje szerint is pirat támadás volt. Gyorsan megnyugtatott, hogy ennek persze semmi jelentősége sincs, mert itt, az Archipelagokon egészen más világ van, mint otthon, Európában. A don Ricardo által elkobzott hajómat csakis akkor kaphatnám vissza, ha négy-öt pirattal összefogva elfoglalnám Granda Avilia szigetét, és magam venném el a spanyoloktól. Ettől viszont sir Mortons óva intett, lévén, hogy Erzsébet királynő és Fülöp király országai között éppen béke honolt. Mint mondta, ha ilyen támadásra vetemednék, minden sajnálata dacára kénytelen lenne felköttetni. Véleménye szerint különben sem ért túl nagy kár, hiszen elkobzott hajómért cserébe magam is eloroztam egy spanyol galliont.
További panaszaimat egy legyintéssel elvágva sir Mortons felajánlotta, hogy ezer aranyért kiállíthat a számomra egy királyi zsákmánylevelet. Ha jól forgolódok a tengeren, néhány hónap alatt több aranyam lehet, mint amennyit az elkobzott rakományom ért. Cserébe csak annyi a dolgom, hogy minden utam végeztével le kell adnom a zsákmányom tizenöt százalékát a kincstárnak, és persze hivatalosan csak a korona ellenségeit támadhatom meg. Ha viszont félnék ismét tengerre szállni, szívesen felvesz a városi Örségbe. Harci tapasztalatok híján persze csak közkatonának, havi öt arany zsoldért.
Igazából nem vonzott sem a felkínált szolgálat, havi öt aranyért, sem a lehetőség, hogy idegen hajókat rabolhatok ki. Ráadásul még ezer aranyam sem volt. De ha lett volna is, a 15%-ot akkor is szemérmetlenül soknak találtam a zsákmánylevél kétes védelméért cserébe, bármennyire vágyódtam is a törvényes státusz után. Így hát megköszöntem sir Mortons jóindulatát és visszatértem a legénységemhez a Principio-ra. Valamennyien kiültünk a főfedélzetre és alaposan kitárgyaltuk a lehetőségeinket. Új hajónkat valamennyien kicsinek ítéltük, hogy az óceánon át hazatérjünk vele Európába, ráadásul még a szükséges felszerelésre és élelemre sem volt elegendő pénzünk. A kormányzó által felajánlott privateer élethez túl kevesen voltunk. Maradt a helybéli kereskedelem. Csakhogy egyáltalán nem ismertük az Archipelagokat! Úgy döntöttünk, hogy az elkövetkező napokban igyekszünk megtudni, milyen áruval merre érdemes elindulni Highrock-ból.
Két-három jó svádájú emberemmel letelepedtünk a Kövér Vaddisznó egyik asztalához és megpróbáltunk minél több emberrel szóba elegyedni. Főként tengerészektől igyekeztünk informálódni a helyi viszonyokról, de nem telt sok örömünk abban, amit így megtudtunk. Scott O’Bryan matróz elmondta, hogy a spanyolok szigorúan lezárták kikötőiket minden más nemzet hajósai elől. Aztán egy Barrett nevű kapitányról kezdett mesélni, aki a piratok legendás szigeteinek valamelyikén spanyol Letter of Marque-ot szerzett és most angol hajókat fosztogat.
Később mellém ült, vagy inkább mellém szédült Roberto Gorrando kapitány, aki részeg büszkeséggel kalóznak vallotta magát. Egyre az új távcsövével dicsekedett, és azt ajánlgatta, hogy én is keressem fel El Caimano szigetén Adriano Montefit. A neves optikus állítólag Firenzéből települt az Archipelagokra és a spanyol városkában sorra készíti a világ legjobb távcsöveit.
Végül egy Jack Penroof nevű tengerész adta a kezembe a megoldást. Egy ital mellett kibökte, hogy habár a spanyol kikötők zárva vannak az angol hajók előtt, azért a spanyol matrózok sem vetik meg a jófajta rumot. El Caimano szigetén, ahol nincsen katonai kormányzó, bármikor szívesen megvásárolják az angol szigetekről odavitt rumot.
Bill Johnston, egy már erősen vénülő matróz egy nagy korsó sörért szájbarágós alapossággal elmagyarázta, mikor van az Archipelagokon a viharok szezonja, amikor kisebb hajókkal nem érdemes a nyílt vízen járni. Végül még azt is elárulta, hogy a spanyoloknál olcsón beszerezhető ébenfának és mahagóninak igen jó ára van manapság a franciáknál, Belflor szigetén.
Később mellém telepedett egy öreg, féllábú tüzér, James Calhoon. Gratulált a szökésemhez, melynek híre gyorsan terjedt a városban és a spanyoloktól zsákmányolt Principio-hoz. Adott néhány hasznos tanácsot az ágyúk irányzásáról, aztán rég elmúlt fiatal éveivel hencegett, mikor még a Nagy Armada ellen harcolt. Azt állította, hogy személyesen ismerte Howard admirálist és a nagy Drake hajóján, a Revenge-en szolgált. Beszélgetésünket hallva megállt az asztalunk mellett Howard Gordon helyi kereskedő és vad kirohanást intézett a piratok, meg az őket támogató hivatalnokok ellen. Szerinte a kormányok a hibásak a piratok elszaporodásáért, mert számolatlanul osztogatják a zsákmányleveleket az ellenfeleiket fosztogató privateeroknak. Márpedig a privateerok semmivel sem jobbak a piratoknál!
Másnap a városban kóborolva megismerkedtem egy szemrevaló ifjú hölggyel, aki saját szavai szerint a férfiak minden bajára tudott orvossággal szolgálni. Rövid beszélgetés után Julia igen kedvesen felajánlotta a társaságát, még a lakására is meghívott. Csak a közelben posztoló kapuőrnek köszönhettem, hogy nem keveredtem botrányba. Billy Studly egy tolvaj kölyköt emlegetve elhívott Julia mellől és lopva odasúgta, hogy vigyázzak, mert a hölgy nem más, mint Macmillan seriff felesége. Hálából vittem egy üveg bort a tűző napon álldogáló Billy-nek. Iszogatás közben aztán sok érdekes dolgot megtudtam a szomjas katonától. Elmesélte, hogy sir Mortons önző, kapzsi ember, aki a város pénzét nemegyszer sajátjaként használta. Igyekezett egész Highrock-ot a markában tartani és egyesek szerint a piratokkal is igen jó kapcsolatokat ápolt. Hozzá hasonlatos volt George Havensile is, a város legismertebb kereskedője. Mr. Havensile üzletházában kiváló árukat lehetett kapni, de pénzügyekben nem ártott a vén kalóz körmére nézni. Csak Alexander Bishopot és hajógyárát dicsérte Billy, aki szerint ott csakis a legjobb anyagokat használták és nem is kértek sokat a javításokért, vagy egy új hajó megépítéséért.
A következő sarkon Albrecht Zalpferbe, a meg nem értett feldatálóba ütköztem, sajnos a szó legszorosabb értelmében. Csak reflexből elkapott és recsegve tiltakozó kabátjánál fogva tudtam talpon tartani szegényt. Amíg rendbe szedte magát és számbavette kopott kabátja újabb sérüléseit, elpanaszolta, hogy háromévi lelkiismeretes munka után kirúgták mr. Bishop hajógyárából, mert a mester és sir Mortons veszélyesnek ítélték az egyik legújabb találmányát. Pedig nagyon megkönnyíthette volna vele a munkások dolgát! Azóta feketelistára került és nem elég, hogy egyetlen műhelyben, vagy boltban sem kaphatott állást, de a szigetet sem hagyhatta el. Megsajnáltam a megkeseredett embert. Felajánlottam neki, hogy a Principio ácsaként elhajózhat sir Mortons közeléből.
Amikor legközelebb a Principio-ról a városba mentem, egy másik vigyorgó őrszem állt Billy mellett a kapuban. Frederick Laxon, az új fickó elképesztően jó beszélőkével volt megáldva és igen csak rámenősnek bizonyult. Már a második mondatával szókimondóan és kissé szemtelenül arra próbált rávenni, hogy egy flaska rummal mérsékeljem a szomjúságát. Mulatságosnak találtam a stílusát, ráadásul Billy kibökte, hogy azt a rumot bizony ketten innák meg, hát megkapták, amit akartak.
Ezt követően néhány napig igen elfoglalt voltam. Egy lesántult vívómester, Peter Geldor pár aranyért megtanított két-három olyan cselvágásra, melyeknek nagy hasznát vehettem volna a Feliz Navidad matrózai elleni harcban. Peter órákon át ugráltatott és gyakoroltatta velem a penge szakszerű használatát, időnként nagyokat sózva védtelenül maradt vállamra-mellemre.
Végül pénzem és türelmem fogytán elmentem mr. Havensile üzletébe és maradék hatszáz aranyamért rumot vásároltam. Összehívtam egy fővel gyarapodott legénységemet, gondosan beraktuk a rumos hordókat a Principio rakterébe és három héttel highrock-i érkezésem után, július 12-én napkeltekor elindultam El Caimano felé.
AJÁNLOM AZ OLDALT