Joseph B. Skerin :

             Kakukk-kakukk

   Igyekeztem keményen odafigyelni, amíg a kulcsomat próbáltam belegyömöszölni a zárba. De kóválygó, léggömbként imbolygónak érzett fejjel igen csak nehéz volt eltalálni az apró kulcslyukat. Talán könnyebb dolgom lett volna, ha látok is valamennyit, és nem sötétben kell kitapogatnom kulcsot-kilincset-zárat. Az utcai lámpa azonban olyan messze volt, és annyira rossz helyen, hogy a kis beugróban levő bejárati ajtó szinte teljes sötétségben maradt. Bár amennyi pálinkát és sört én ma este Pistáéknál a buliban vedeltem, már abban sem voltam igazán biztos, hogy akár fényes nappal is látnám a zárat. Végül azért csak kitárult előttem az ajtó, és én inkább betántorodtam, mint beléptem a sötét házba.

   A keskeny előszoba ma este valahogy mintha még össze is ment volna. Egyik oldalon folyton a fogasokon lógó kabátokat súroltam a vállammal, másik kezem meg sorra nekikoppant a kazánház, a spájz és a fürdőszoba ajtajának. Pedig nem ártott volna csendesebben eljutni a szobámig, ha nem akartam felébreszteni apámékat és végighallgatni a soron következő lelkifröccsöt, hogy minek kell egy buliban a tánc és beszélgetés mellett még inni is? És ha már iszunk, miért nem tartunk mértéket benne?

   Végig azt lestem, mikor gyullad fel apámék szobájának üvegajtaja mögött a villany és szól ki valamelyikük. De ma szerencsém volt. Habár biztosan nem voltam zajtalan, mégis baj nélkül elértem a szobám ajtaját. Sokéves megszokással szinte azonnal megtaláltam a kilincset. Amint benyitottam, hirtelen megszédültem. A lábaim alig bírtak megtartani. Görcsösen kapaszkodtam a kilincsbe és az ajtófélfába, hogy talpon tudjak maradni. Egy kegyetlenül hosszú percig azt hittem, rögtön viszontlátom az este magamba döntött piát. Hullámokban, egyre erősebben tört rám a rosszullét.

   Percekig vívódtam, hogy tovább menjek, vagy visszaforduljak és meglátogassam inkább a fehér porcelánistent. Aztán lassan mégis csillapodni kezdett a gyomrom háborgása és múlni a hányinger, meg a szédülés. Amint elég erősnek éreztem magam, beléptem a szobámba. A kezemmel tompítva a koppanást becsuktam az ajtót és csak azután nyúltam tapogatózva a kapcsoló felé. De mielőtt még elérhettem volna, fénybe borult a helyiség.

   Ettől egy pillanat alatt kijózanodtam. A váratlan fénytől elvakulva pislogtam, és csak homályosan láttam az ágyamon ülő idegent, pedig még három lépésre sem volt tőlem. Aztán, ahogy tisztult a látásom, egyre több részletet vettem észre rajta. Kihajtott nyakú, kávébarna pulóveréhez ugyanolyan kopott farmert viselt, mint én magam. A cipőjét nem igazán láthattam, mert törökülésben ült az ágyam takaróján. Ettől rögtön fel is ment bennem a pumpa, mert utáltam, ha valaki felrakta a mocskos cipőit az ágyamra!

   – Hé!! Te meg mit keresel a szobámban?!  – csattantam rá az ágyamon kuporgó fekete hajú férfira.

   – Téged  – vigyorodott el az idegen.

   – Vedd le a koszos talpadat az ágyamról!  – léptem felé fenyegetően, de mintha a heverőm ettől hátrább csúszott volna, megtartotta háromlépésnyi távolságát tőlem! Döbbenten torpantam meg és támaszt keresve hátranyúltam a kilincs felé. Csakhogy hiába kavartam a levegőt, nem értem el az ajtót! Megkockáztattam egy pillantást hátrafelé, és elakadó lélegzettel láttam, hogy bár az ágyamhoz nem kerültem közelebb, az ajtótól azért eltávolodtam az előbbi lépéssel. Vagyis a szobám rejtélyes módon szélesebb lett egy lépésnyivel!

   – Ne húzd fel magad! Nézd! Már le is veszem a lábamat az ágyadról  – szólalt meg az idegen csúfondárosan és lassan felemelkedett a heverőmről. Nem felállt, hanem ahogyan volt, törökülésben feljebb lebegett! Vagy negyven centivel a plédem felett úgy helyezkedett el a levegőben, mintha továbbra is kényelmes párnákon ülne.  – Ülj le, és beszéljük meg higgadtan ezt az egészet!

   Hitetlen rémülettel néztem az idegen lebegését. Közben valami finoman a bal kezemnek koccant, és döbbenten láttam, hogy a székem siklott mellém, ami egy pillanattal korábban még az ablak előtt álló íróasztalom alá volt tolva. A szék elé oldalaztam és leültem, vagyis sokkal inkább leroskadtam rá, de közben képtelen voltam levenni a tekintetem az ágyam felett lebegő idegenről. Biztosra vettem, hogy csak álmodom ezt az egészet. Még haza sem értem. Egyszerűen győzött a pálinka, meg a sör. Valahol a járdán fekszek, és éppen azt álmodom, hogy egy gúnyosan vigyorgó alak lebeg a szobámban, mint valami kerge léggömb.

   – Nem akarok veled beszélni  – ráztam meg a fejemet.  – Te csak egy álom vagy. Mindjárt el fogsz tűnni.

   – Ne reménykedj!  – hajolt előre az idegen.  – Nem álmodsz, és én nem fogok eltűnni! Nézd, mennyire ébren vagy!

   Jobb mutató ujját rám szegezte, mire az ujja hegyéből zizegő, vékonyka, kék villám csapódott ki, fájdalmasan beletalálva a bal karom bicepszébe. A váratlan kíntól ordítva ugrottam fel, vadul rázogatva vállamig elzsibbadt balomat.

   – Te megőrültél!? Még egy ilyen, és összetörlek!

   – Most mit heveskedsz?  – ingatta a fejét az idegen csúfondárosan.  – Úgy sem tudsz elérni. Inkább beszéljük meg végre, miért jöttem hozzád!

   – Nem érdekel, hogy miért jöttél!  – pattogtam, de azért óvatosan visszaültem a székre, nehogy ez az őrült megint rám küldjön egy villámot.  – Nem tudom, mit keresel a szobámban, de jobban teszed, ha minél előbb elhúzol innét!

   – A te szobádban?!  – az idegen fejét hátravetve nevetett, mintha valami borzasztóan vicceset mondtam volna. Aztán derűsen rám nézve kibökte:  – De hiszen már rég nem is vagyunk a te szobádban!

   A következő pillanatban a berendezés halványodni kezdett körülöttem. Előbb csak áttetszővé vált, majd teljesen el is tűnt. Évek óta megszokott szobám átalakult egy hat méter átmérőjű, sárgás-szürke falú ellipszoiddá. Elakadó lélegzettel bámultam, ahogy a szekrényem, íróasztalom, könyvespolcaim és még az ágyam is semmivé lesznek. A legnagyobb sokk azonban akkor ért, amikor lefelé néztem. Bár határozottan éreztem magam alatt a széket  – keményen markoltam is a szélét! – , látni mégsem láttam. Ahogyan a padlót és a szőnyeget is hiába éreztem a talpamnak feszülni, egyik sem volt a helyén. Néhány émelyítő pillanatig én is a levegőben lebegtem, mint az idegen az ágyam felett!

   Úgy megrémültem, hogy bármit megadtam volna, hogy visszakapjam a szobámat.  Alig futott át mindez az agyamon, hirtelen ismét megjelentek megszokott, biztonságot sugárzó bútoraim és velük a szobám is. Nem olyan lassan, fokozatosan, ahogyan eltűntek, hanem egy pillanat alatt megint ott voltak. A talpammal azért alaposan megtapogattam a padlót, hogy tényleg meg van-e, mielőtt egyik kezemmel el mertem engedni a székemet, hogy letöröljem a homlokomon gyöngyöző verítéket.

   – Na látod! Kezdetnek nem is rossz!  – bólogatott elismerően az idegen.  – Most próbáld meg eltüntetni is!

   – Eszemben sincs! Örülök, hogy megint itt van! Különben is, ki vagy te, hogy dirigálni akarsz itt nekem?

   – Jó, akkor kezdjük az elején!  – bólintott derűsen a vendégem, aztán hirtelen lemélyített hangon folytatta:  – Én vagyok az apád, Luke!

   – Mi van?

   Igen bárgyún nézhettem rá, mert megint elnevette magát. Percekig rázkódott és fulladozott végtelen jókedvében, mielőtt ismét megszólalt volna:

   – Most mit csodálkozol? Tényleg én vagyok az … apád. Valamikor régen, a szaporodási ciklusom idején, ezen a világon helyeztem el az egyik utódomat. Most, hogy véget ért az első életciklusod, ideje elhagynod ezt a bolygót és ezt az otromba testet is fiam!

   – Ez … valami vicc? Te …? És az anyám?

   – Na neeem!  – rázta meg a fejét egy cseppnyi undorral, a hangjában az idegen.  – Ehhez a biológiai testhez, amiben élsz, semmi közöm. Nálunk, s’ens’eseknél ez egészen másként történik. De valahol ott kell legyen … benned, az én fiam is!

   – Bennem?! Úgy érted, valami élősködőt tettél belém?

   – Nem lehetsz ennyire ostoba!  – pattogott türelmetlenül a látogatóm.  – Csak a tudatunk egy részét másoljuk valamilyen biológiai faj magzatába. Az egyed megszületik, felnövekszik és közben a mi utódunk is önálló személyiséggé érik benne.

   – Lemásolod a tudatod? De ahhoz mi szükséged van egy emberre? Miért nem másolod át egy komputerbe és sokszorosítod magad?

   – Mert egyetlen s’ens’es sem szimpla másolat! Fajtánk minden tagja önálló, érett személyiség! Neked éppen most ér véget a biológiai ciklusod. Kezdődik az igazi életed. Meg kell tanulnod az új tested, a gubóhajód használatát.

   – De nekem … már van … testem  – préseltem ki magamból nagy nehezen.  – Nem kell … másik!

   – Ne légy már olyan csökönyös!  – csattant fel az idegen.  – Én a halhatatlanságot kínálom neked! Te meg ehhez a sérülékeny, korcs testhez ragaszkodsz? A gubóhajód az igazi tested! Ezen túl abban élsz! Az védelmez, és ha mindenáron biológiai testet akarsz, olyat növeszt neked, amilyet csak akarsz!

   Beszéd közben közelebb lebegett és mintha meg is nőtt volna. Már nem a levegőben ült, hanem előttem állt és fenyegetőn fölém magasodott. A hangja is egyre erősödött és mélyült. Hatalmas lapátkeze megragadta a torkomat, hogy alig kaptam levegőt, és egyszerűen felkapott a székről, mint valami rongybabát.

   – Gyerünk!  – dörögte az arcomba dühösen.  – Nyisd meg a tudatod! Érezd végre a gubóhajód! Kapcsolódj hozzá!

   Fuldokolva, levegő után kapkodva próbáltam kiszabadulni, letépni magamról a torkomat szorongató mancsát. Ahogy fogyott a levegőm, egyre kétségbeesettebben kapálóztam. Nagyokat rúgtam felé és talán még bele is haraptam volna kínzómba, ha tudok.

   Aztán egyszerre csak valami megpattant bennem. Még mindig éreztem a torkomon nagy, lapátkezét, de már nem fulladoztam tőle. Felnyíló szemem egyszerre látta a szobám berendezését, az „apám” arcát, a fekete háttéren köröttem ragyogó csillagokat és a Föld csodálatos, hatalmas kék-fehér gömbjét alattam. Rácsodálkoztam a látványra, majd elunva azt a nagy markot a nyakamon egy könnyed mozdulattal lesöpörtem magamról. Valójában csak szabadulni akartam tőle, de az idegen egészen a szobám faláig repült attól az apró lökéstől.

   – Látom sikerült!  – ült ki megint az elégedett vigyor az arcára, de én már csak félig figyeltem rá. Érdekes volt fáradt, levegő után kapkodó zihálásomon túl azt az erőt is érezni, mely pillanatok alatt akár a Holdra repíthetne, akár vissza saját elhagyott otthonomba. Mintha hirtelen megkettőződött volna a testem! Ott ültem régi, kopott székemre roskadva, de közben kint is lebegtem a végtelen kozmoszban.

   – Azt mondod, én is éppen olyan vagyok, mint te?  – kérdeztem látszólag ártatlanul a vendégemtől, pedig akkor már tudtam a választ. Meg sem vártam, hogy válaszoljon, vagy akár csak bólintson. Feléje lendítettem a kezem és az ujjaimból nem egyetlen vékonyka, kékesen sercegő villám, de egész villámfelhő csapott ki, hogy viszonozzam a karomba kapott fájdalmas csípését.

   Ha egy könnyed mozdulattal több méternyi repülésre késztettem, azt vártam, hogy ez az energiavihar legalább is alaposan megpörköli önelégülten vigyorgó látogatómat. De semmi efféle sem történt. A villámaim ártalmatlanul megkerülték, és mögötte csapódtak a falba, amely minden látható jel nélkül elnyelte, elvezette őket.

   – Modorizáld magad!  – most egészen olyan volt a hangja, mint apámé, amikor valami ostobaságomat dörgölte az orrom alá.  – A második ciklusodban meg kell tanulnod a gubóhajód kezelését … és persze az indulataid megfékezését is.

   – Te fogsz tanítani?

   – Olyan bolondnak látszom?  – rázta a fejét az idegen.  – Majd a gubóhajód. Azt is a hajód fogja eldönteni, mikor térhetsz haza hozzánk, s’ens’esekhez. Csak akkor tárja fel előtted a hazavezető utat, ha már elég megfontolt leszel, és nem kell tartanunk tőled.

   – Miféle szülő vagy te?  – fakadtam ki.  – Előbb egy idegen fajra bízod a gyereked, mint egy kakukk, aztán meg magára hagyod egy ilyen … gubóhajóban?

   – Ezt éppen te kérded? Mikor éppen most akartál megölni?  – vonta fel a szemöldökét az „apám”.  – Idővel majd rájössz, hogy mindennek meg van az oka. Addig is szórakozz jól!

   D’mur jóleső megkönnyebbüléssel tért vissza saját gubóhajójába. Fárasztó volt a fia vad és kiszámíthatatlan reakcióira figyelni, hogy ép bőrrel ússza meg a kölyök tudatra ébresztését. Némi megvetéssel nézte, amint a fia kedvéért magára öltött biológiai test atomjaira bomlik és eltűnik a szintetizátor központi ellipszoidjából. Csodás volt ismét saját testének érezni pompás gubóhajóját, mely tudatának legapróbb rezdülésére is engedelmesen reagált.

   A biológiai test lebomlása után D’mur felszabadultan fordította kifelé a figyelmét. Látni akarta, hogy a fia nem próbálja-e meg felkutatni az ő gubóhajóját. De hiába feszítette meg az érzékeit, semmit sem látott. Egyetlen csillag sem ragyogott kint a kozmoszban. Eltűnt a kéken ragyogó bolygó és élettelen holdja is, de még a rendszer központi csillagát is hiába kereste. Egy pillanattal később döbbenten tapasztalta, hogy elhallgattak körülötte a gubóhajó megszokott „zajai”. Üresen és süketen lebegett a semmiben. Lázas rémülettel kereste a kapcsolatot mechanikus testével, amikor egy idegen, testetlen, hang szólalt meg mellette-körülötte:

   – Ne kapkodj, fiam! Hagyd el ezt az otromba gubóhajót! Nyisd meg a tudatod, és engedd, hogy haza vezesselek … a valódi népedhez!