Joseph B. Skerin :
Kapcsolatfelvétel
Mike újra, meg újra megcsodálta a képernyőn a különös felépítésű idegen űrnaszádot. Az elképesztően áramvonalas, lapos törzs nagyjából harminc méter hosszú lehetett, és leginkább egy ördögrájára hasonlított. Még hajtóműgondolák és fúvónyílások sem törték meg a burkolat sima, lendületes íveit. Csak az idegen jármű elejére keresztben rögzített, henger alakú fülke nem illett sehogyan sem a finoman kiegyensúlyozott arányokhoz és vonalakhoz.
Kicsit finomított a képernyő beállításain, közben nem kevés kárörömmel idézte fel a reggelt, amikor Thomson kapitány őt jelölte ki a mintavételre induló Peter Langley mellé pilótának. Milyen kaján vigyorral „gratuláltak” a társai, hogy elrepülhet egy dögunalmas bevetésre, egy csupán sorszámmal és pályaadatokkal jelzett, névtelen aszteroidára! De vajon hányan cserélnének vele most? Mikor a jövő összes lexikonja – természetesen az arcképükkel együtt! – örök időkre rögzíti majd, hogy ők – Peter Langley és Michael Perry – voltak az elsők, akik felvették a kapcsolatot a földön kívüli értelmes lényekkel!
– Idenézz, Mike! – csapódott az oldalába Peter könyöke. – Nem csak a természetes számsort folytatták szinte azonnal! A mértani sort is megértették, és most a prímszámokat is folytatják!
– Ha ennyire értelmesek, talán nem kellene leragadnod ezeknél az ősrégi formuláknál!
Mondta volna még tovább is, de Peter egy „mit értesz te ehhez!” grimaszt vágva máris visszafordult a műszereihez. Átszellemült arccal újabb számsort kopogott le az idegeneknek. Amíg a válaszra várt, jelentette a távolból már feléjük tartó anyahajónak, hogy mire jutott eddig, és sürgős segítséget kért a kapcsolatfelvétel komolyabb részéhez.
Mike egy darabig figyelte Peter ügyködését, és akaratlanul is számolni kezdte a rádió számsort jelző pittyentéseit. Szórakozottan a sorozat három következő elemét is kiszámolta, mielőtt észbe kapott, és abbahagyta a matekozást. Így éppen időben fordult a monitor felé, hogy észrevegye, amikor a manta-hajó váratlanul mozgásba lendült.
Az ormótlan, keresztben álló fülkét egy pillanat alatt leoldották az áramvonalas naszádról. Alig kezdett távolodni a magára maradt egység, a manta-hajó egyenesen szembe fordult a kamerával, mintha csak meg akarná vizsgálni a felderítő egységet. Egy pillanatra talán feléje is mozdult, aztán … eltűnt!
Hogy a következő pillanatban – több száz kilométerrel közelebb – a földi naszád mellett bukkanjon fel!
Mike rémülten nézte a fülke ablakán túl megjelenő idegen naszád fémesen szürke burkolatát. A manta-hajó elején ágaskodó, egyenesen rájuk mutató három szarv között valami hullámzani látszott, mint egy különös erőtér. Mike maga sem tudta, miért csapott a rádió gombjára és ordította bele a mikrofonba:
– Vészhelyzet! Megtá- …
Sohasem fejezte be a mondatot. A felderítő naszád egy pillanat alatt összeroppant körülötte, mint papírrepülő a gonoszkodó gyerek markában.
Thomson kapitány – akárcsak a Csillagvándor vezérkarának többi tagja – szótlanul nézte az előző nap fedélzetre vett felderítőnaszád eltorzult roncsának a holovetítő felett lebegő képét. Első pillantásra úgy tűnt, valami borzalmas erővel eltalálta a naszád jobb oldalát, összezúzva és ívben meghajlítva az egész törzsét. Patrick Howard főmérnök azonban a kép nagyításával éppen azt mutatta, hogy nem ütközés végzett a kis hajóval.
– Itt, a görbület csúcsán, a naszád léket kapott. Becslésünk szerint közel egy tonna … eltűnt, … kiszakadt az anyagából. A roncsolás szélénél a burkolat és a bordázat anyaga kifelé hajlik! Mintha valami kitépte volna a hiányzó anyagot a hajóból.
– Nem lehetséges, hogy valami belső robbanás okozta a léket? – hajolt előre a Csillagvándor tüzérségi parancsnoka. – Az megmagyarázná a hiányzó anyagot és a kifelé mutató roncsolódást is.
– Mi is erre gondoltunk először, de nem történt robbanás a naszád fedélzetén.
– De valami elképzelésük csak van, hogy mi okozta a felderítőhajó pusztulását! – csapott az asztalra ingerülten Thomson kapitány.
– Van, uram – bólogatott a főmérnök, néhány vonalat jelenítve meg a roncs képén, melyek a kis hajó oldalától nem messze metszették egymást. – A naszád sérülései arra utalnak, hogy a bal oldalától legfeljebb egy méter távolságban egy igen intenzív gravitációs mező jelent meg.
– Egy kisméretű fekete lyuk?!
– Valami olyasmi – vakarta a fejét Howard – , de mégis egészen más. Egy fekete lyuk nem csak a mi naszádunkat zúzta volna össze, hanem az idegenekét is a „túloldalon”! De sehol sem találjuk a másik roncsot.
– És ha a mi naszádunkat csak összeroppantotta, a másik hajót meg egyszerűen beszippantotta?
– Akkor a pilóta nem beszélt volna támadásról.
– Ennek így semmi értelme! – rázta a fejét Thomson kapitány. – Az egyik percben békésen válaszolgatnak a rádiójelekre, a másikban pedig egy irányított gravitációs mezővel rátámadnak a felderítőinkre? Miért tették volna?
– Két teljesen idegen faj könnyen félreértheti egymást a kapcsolatfelvétel közben – jegyezte meg dr. Harris, a csillaghajó exobiológusa.
– Mit lehet félreérteni egy számsorban? – legyintett a kapitány. – Ez teljesen logikátlan, doktor! Ha támadni akartak volna, nem is válaszolnak a felderítők kapcsolat-felvételi kísérletére.
Dr. Harris talán még folytatta volna a maga igaza melletti érvelést, de a folyosón megszólalt a riadót jelző sziréna.
A Csillagvándor mélyén idegtépőn vonító szirénák hangjára a folyosók ajtócsapkodással, futó lábak dobogásával és káromkodásokkal teltek meg. Emberek százai rohantak tülekedve, hogy mielőbb kijelölt helyükre érjenek. Hatalmas lézerlövegek keltek életre, halálos lövedékek siklottak a rakétavetőkbe és vadászgépeket vontattak az indítóaknák elé. A békés térképész-hajó néhány perc alatt félelmetes erejű harci gépezetté változott, és készen állt bármiféle támadás visszaverésére.
Szenzorok sokasága vizsgálta át a kozmoszt, célpontok után kutatva. De csak a riadót kiváltó huszonhat idegen naszádot mérték be. A huszonhetediket, ami pedig a legközelebb járt hozzájuk, és még mindig irtózatos sebességgel zuhant a Csillagvándor felé, csak a legutolsó pillanatban fedezték fel.
Ez az utolsó, semmiből felbukkanó manta-hajó olyan tempóval száguldott a földi hajóóriás felé, hogy mire egyetlen löveg, vagy rakéta is befoghatta volna, már a Csillagvándor felett repült. Alig száz méterre húzott el a nagy hajó felső részétől, mintha az idegenek szabad szemmel is szemügyre akarták volna venni az utánuk forduló lövegeket és antennákat. Aztán a Csillagvándor hajtóművei mögé kerülve a naszád félelmetes, legalább ötven g-s fordulóval lebukott a földi térhajó alá, hogy legénysége alulról is megnézhesse a hatalmas csillaghajót.
Ez a második áthúzás azonban csak a Csillagvándor első harmadáig tartott. Ott az idegen naszád úgy torpant meg, mintha láthatatlan falnak ütközött volna. A földi térhajó felé fordult, és három szarvszerű nyúlványa előtt váratlanul púposodni kezdett a nagy hajó burkolata. A kiemelkedés egyre nagyobbra, magasabbra nőtt, míg végül kifakadt, mint egy gennyes fekély. Fémtörmelékből, alkatrészekből álló felhő szakadt ki belőle és tűnt el nyomtalanul a manta-hajó előtt vibráló erőtérben.
Úgy tűnt, ez a támadás volt a jel az általános rohamra. Az addig szétszórt rajvonalban közeledő idegen naszádok egymás után tűntek el, hogy rövid térugrásuk végén a Csillagvándor-tól alig néhány méterre bukkanjanak fel és torpanjanak meg. A földi térhajó fedélzetein sorra vijjogtak fel a léket jelző riadók és döngve zuhantak a helyükre a szektorokat lezáró válaszfalak. A térhajósok zavarodottan, egyre-másra veszítették el lábuk alól a talajt és vágódtak a padlóvá lett falaknak. Néhányan pedig egyszerűen eltűntek a frissen támadt lékek valamelyikén át.
Aztán az idegenek támadása ugyanolyan hirtelen véget ért, ahogyan elkezdődött. Elfordultak a megtépázott Csillagvándor-tól, és embertelen gyorsulásukkal távolodni kezdtek. Nem kötelékben, egymást biztosítva, hanem ahányan volta, annyi felé. Talán így akarták megosztani ellenfelük tűzerejét, de éppen ezzel a manőverrel adtak lehetőséget a földi csillaghajósoknak a bosszúra.
Egyik löveg a másik után nyitott tüzet a menekülőkre. Egy tucatnyi rakétát is kilőttek a manta-hajókra, de egyik sem érhetett az idegen naszádok nyomába. Bár a lézerek is legtöbbször eltévesztették a célt, néhány lövésük mégis talált. Hat manta-hajó is láthatóan kilendült pályájáról a belecsapódó energiától. A többség repülése hamarosan ismét kiegyenlítődött. De az egyik eltalált naszád látványosan darabokra szakadt, egy másik pedig irányíthatatlanul, pörögve sodródni kezdett.
Thomson kapitány fáradtan hellyel kínálta dr. Harris-t. Legszívesebben elküldte volna a doktort, a kezében szorongatott adat-vizorjával és a nyakatekert elméleteivel együtt. Két napja, mióta az idegenek lerohanták a Csillagvándort, még álmában is a kárjelentések, az eltűnt térhajósok névsora és a szükséges javítások kavarogtak a szeme előtt. Nem sok kedve volt az exobiológus bonyolult, feltételezéseken alapuló fejtegetését végighallgatni, Ráadásul sok más, fontosabb dolga is akadt volna, de nem akart udvariatlan lenni, hát erőt vett magán.
– Tudom, nem a legjobbkor zavarom, kapitány – kezdte dr. Harris. – De azt hiszem, rájöttem, miért támadtak ránk az idegenek. Egy hatalmas félreértés áldozatai lettünk!
– Ne jöjjön nekem az idegen fajok közti félreértéssel, doktor! – emelte fel a kezét a kapitány. – A Csillagvándor meg sem próbált kommunikálni a földön kívüliekkel, mégis lerohantak bennünket!
– Ezúttal mi értettük félre az idegeneket, kapitány. Ha megengedi, mutatnék néhány elgondolkodtató képet, melyek nyomra vezettek.
Kapcsolt valamit az adat-vizorján, aztán Thomson kapitány elé tolta a készüléket. A képernyőn két, párban repülő idegen naszád látszott. Az egyik jóval kisebb volt a másiknál, és furcsa módon úgy tűnt, mintha a nagyobb egység bal oldala alá bújt volna. A kapitány alaposan megnézte a képet, aztán megvonta a vállát:
– Mit látott ebben olyan érdekesnek? A mi vadászaink is kötelékben repülnek.
– Csakhogy a mi vadászgépeink egyforma méretűek! Itt pedig az egyik idegen jól láthatóan kisebb a társánál!
– Biztosan csak a távolság miatt látszik kisebbnek – dünnyögte Thomson kapitány, de azért ismét maga elé húzta az adat-vizort, hogy jobban megnézhesse a felvételt.
– A komputer adatai szerint ez a két idegen pontosan ilyen közel repült egymáshoz, ahogyan itt látja. És gondolom, magának is feltűnt, hogy bár a kisebb méretei alig hetven százalékát teszik ki a másikénak, mégis teljesen egyformán néznek ki!
– Érdekes … – méregette a két idegen hajó képét a kapitány. – És maga szerint mi köze ennek az eltérő méretnek a támadáshoz?
– Nem csak ennek a két egységnek tér el a nagysága, kapitány! Az összes idegen méreteit összehasonlítottam, de nem sikerült két teljesen egyformát találnom közöttük!
– Még mindig nem értem, doktor. Miért fontos az, hogy az idegenek naszádjai nem egyforma méretűek? Nekünk is vannak naszádjaink, kisebb vadászgépeink, és még kisebb leszálló kompjaink …
– De minden típusnak más a formája és a kinézete! Ezek viszont az eltérő nagyságuk és tömegük ellenére teljesen egyformán néznek ki!
– Rendben van, doktor! Talált valami számunkra értelmetlen és furcsa dolgot az idegenek naszádjain. De miért ne lehetne ez az ő számukra teljesen logikus? És hogyan akarja ezzel megmagyarázni a támadást?
– Csak úgy, hogy erről a felvételről eszembe jutott, hogy a földi cet-félék pontosan így kísérik-óvják a borjaikat az óceánokban – kapcsolta át az adat-vizort dr. Harris egy borjával úszó kardszárnyú delfin képére. Néhányszor odavissza váltogatta a felvételeket, hogy meggyőzze Thomson kapitányt a hasonlóságukról. Aztán sorra megmutatta a többi idegen képét is, melyekre már odaírta a méreteiket is. – Látja? Mind egyformán néznek ki, de nincs köztük két egyforma nagyságú!
– Maga szerint ezek …
– Igen, kapitány! Ezek a „manta-hajók” nagy valószínűséggel nem az idegenek űrhajói, hanem maguk az idegenek!
Thomson kapitány percekig szóhoz sem jutott a különös ötlet hallatán.
– De … miért támadtak? –bökte ki végül.
– Mert valószínűleg ragadozók. Magának is biztosan feltűnt, hogy nem lékeket robbantottak a Csillagvándor burkolatába, hanem nagy darabokat kitéptek belőle! Ahogyan a felderítő naszádból is. És ha rám hallgat, kapitány, nem ártana minél előbb eltűnni ebből a naprendszerből! Mert ha ezeknek a lényeknek egy kicsit is ízlett a Csillagvándor anyaga, akkor hamarosan visszatérnek egy újabb lakomára!
Thomson kapitány a repülőfedélzet fölötti karzatról figyelte, amint a négy kis komp a leszálló aknán át betuszkolta a sérült manta-hajót. Alig győzte kivárni, hogy kijelölt helyére igazítsák és rögzítsék az idegen naszádot. Legszívesebben máris rohant volna, hogy belépjen a fedélzetére, és ezzel cáfolja meg dr. Harris ostoba elképzelését az „élő térhajókról”. Persze tudta, hogy ehhez előbb nyílást kell vágni a tompán fénylő, egyetlen darabból készült burkolaton.
Közben a lassan mozgó manta-hajó egészen a kapitány elé ért, megmutatva szépen ívelt törzsének legmagasabbra emelkedő pontján azt az olvadt szélű rést, ahol a Csillagvándor egyik lézere eltalálta a menekülő naszádot. Thomson kapitány a rangjára fittyet hányva áthajolt a korláton, úgy igyekezett szemügy-re venni a feltépett burkolat alatti szerkezeteket. Csakhogy a hasadékban semmiféle szerkezetet sem látott! Csak három, egymáshoz simuló, mégis jól elkülöníthető, eltérő színű anyaghalmazt. Teljesen kitöltötték a burkolat alatti teret, és ezzel – bármennyire nem akarta is – egy élőlény belső szerveire emlékeztették a kapitányt.
De még mielőtt eldönthette volna, mit is lát, a feje felett felvonított egy sziréna, az idegenek újabb támadását jelezve.
|