I.                         Az utak kezdete

1.

   Anela Tirak elgondolkodva telepedett le Kozmográd Parkjának egyik kovácsoltvasból és fából (eredeti fából) készült padjára. Minden nap elzarándokolt ide, hogy a napi munka után megnézze, és főleg meghallgassa a mindig sejtelmesen susogó fákat. Minden nap végigsétált a Hősök Sétányán, alaposan végignézve a hősök bronzba öntött arcait, akik valaha olyan sokat tettek az űrkutatásért. Olykor megpróbálta elképzelni a múlt század kapszulányi űrhajóiban életüket kockáztató hősöket a mai csillaghajók fedélzetén. Mit tenne, mit érezne vajon Gagarin, ha ma élne? Vagy mit mondana most Armstrong?

   A lassan leszálló szeptemberi alkonyban sorra gyúltak ki a sétányok lámpái, olyan meghitté varázsolva a Parkot, mintha sok évszázada állna itt, pihenni vágyó emberekre várva. Pedig négy évtizede még csak háborítatlan ázsiai sztyepp volt a Park helyén, meg egy aprócska falu, alig tucatnyi gerendaháza a semmi közepén. Aztán a falu határában leszállt a Galaktikus Központ hatalmas koronghajója. Az elmúlt negyvenhét évben rengeteg találgatás látott napvilágot, miért éppen itt és nem valamelyik nagy hatalmú kormány székhelyén került sor a kapcsolat felvételére, de a valódi okot senki sem tudta.

   Az apró falut persze napok alatt ellepték a tudósok, mérnökök és a katonák. A parasztokat elköltöztették, a házak körül előbb sátortábor, majd barakkok sora nőtt ki a földből. Az idegenek ragaszkodtak a kiválasztott helyszínhez, a kormányok pedig egymással versengve keresték az idegenek kegyeit, így a faluból kinövő város igen gyorsan gyarapodásnak indult. Hatalmas repülőteret kapott, ahol naponta gépek tucatjai rakták ki terhüket. Az eredeti gerendaházakat egy kivételével sorra lebontották, hogy helyet teremtsenek a gombamód szaporodó pompás irodaházaknak, laboratóriumoknak, majd később az első gyáraknak.

   Az idegeneknek – no meg a tömérdek pénznek – köszönhetően Kozmográd kezdettől fogva különleges helyet kapott a világ városainak sorában. Igazi jelentőségét mégis csak 2015-ben, a Föld első űrkikötőjének felavatásakor nyerte el, mint a Világállam első közös városa. Mert az idegenektől kapott tudás, az űrkutatás hallatlanul megnőtt lehetőségei alig egy évtized alatt létrehozták a nemzeti kormányok felett álló Világkormányt. Azóta sok száz telepes-hajó követte a Viribus Unitis-t (a Föld első csillaghajóját), hatvankét lakható világra juttatva el az új idők pionírjait a Föld minden tájáról.

   Anela merengését követelőző csipogás szakította félbe. A lány ingerülten némította el óráját, mely könyörtelenül jelezte a búcsú idejét. Ezen az estén ugyanis nem csupán nézelődni ült le meg szokott padjára. Búcsúzni jött az alkonyi Parkba, hogy utoljára még magába szívja a fák illatát, mielőtt újból bezárkózna egy csillaghajó fémfalai közé. Csomagjait már délután elküldte az űrkikötőbe, így csak néhány apróság elintézése maradt hátra indulás előtt.

   – Kérem a Lakáselosztót! – emelte fel karórával kombinált személyi komputerét Anela.

   – Jó estét kívánok!  – szólalt meg a lány fül-klipszében egy modorosan tagolt beszédű, testetlen hang, miközben a lány arca előtt egy méterrel feltűnt a hívott fél robot-voltát jelző négy egymásba kapcsolódó színes rombusz.  – A kozmográdi Lakáselosztó jelentkezik. Miben lehetek a szolgálatára?

   – Anela Tirak vagyok. Bejelentem, hogy ma éjféltől felszabadul az E18-12/20-as lakás.

   – Kérem, helyezze az ujját a képernyőre!

   Anela engedelmesen karórájának számlapjára nyomta jobb keze hüvelykujját és várt, míg az automata azonosítja.

   – Anela Tirak, E18-12/20-as lakás  – szólalt meg néhány pillanat múlva a klipsz. – Jelzett lakás bérletét megszüntettem. Melyik városban kíván másik lakást foglalni?

   – Nem foglalok másik lakást. A Földön kívülre távozom.

   – Köszönöm a felvilágosítást! Viszontlátásra és kellemes utat kívánok!

   Anela már majdnem visszaköszönt, mikor a hologram szertefoszlott előtte. Hiába volt naponta dolga ezekkel a fejlett robotokkal, sosem tudta megszokni hatalmas szókincsüket és udvarias, szinte már emberi reagálásukat. A csillaghajók verbális komputerei csak a munkájukhoz kapcsolódó fogalmakat értették. A rossz utasításokat, oda nem illő szavakat azonnal megismételtették, majd közölték, hogy a parancs értelmetlen.

   – Kérek egy taxit!  – nyomta újra az órához Anela az ujját, miközben a Park széle felé indult. Végigsietett a Hősök Sétányán, átvágott egy bokros területen, és szinte a megrendelt kocsival együtt érkezett a Parkot a várostól elválasztó széles úthoz. Az érintőkapcsolóval felnyitotta buboréktetőt, és kényelmesen elterpeszkedve a nyolc személyre méretezett kocsiban bemondta az automatának a célt.

   Az automata sofőr várt néhány percet, míg talált egy szabad helyet a körút forgalmában, aztán elegáns ívben kifordult a parkolóból. Azonnal felvette "kollégái" ritmusát és együtt robogott velük, mintha nem is Kozmográd belvárosában, hanem egy autósztrádán lenne. A Park túlsó felén látszólag vakmerőn átváltott a szélső sávba, majd lefordult a raktárak és üzemek közti személyforgalmi útra.

   Anela élvezettel nézte az elsuhanó épületeket és az Űrkikötő termináljának távolban feltűnő fényeit. Gondolatai már a beszállás körül forogtak, amikor a fülklipsze zenélni kezdett.

   – Kép-hang kapcsolás!  – mondta a lány, mire a kocsi szélvédője előtt megjelent egyik munkatársának, Erich Baumonnak a holografikus "mellszobra".

   – Szia, Anela! Már attól féltem, hogy a kompon vagy és kikapcsoltad a komodat! Épp most találtunk egy felvételt, ami nagyon fog érdekelni.

   – Küldd át!

   Válaszul Erich feje jobbra csúszott és a szélvédő bal oldalán feltűnt egy bolygó halványkék korongja. A háttérben ragyogó csillagok előtt négy apró, elmosódott folt lebegett a bolygó közelében.

   – Most figyelj!  – szólalt meg Erich és nagyítani kezdte a képet, középre véve a négy foltocskát. Ettől a bolygó korongja szédítő fordulatot téve eltűnt a látómezőből, a csillagok pedig remegni kezdtek, mintha a felvételt készítő űrhajó éppen le akarna bukni a hipertérbe. A négy foltocska előbb lencseméretűre dagadt, majd lassan háromtörzsű, szélesre tárt szárnyú űrnaszádokká növekedett.

   – Sajnos a felvétel túl távolról készült – mentegetőzött Erich. – Ennél többet nem tudok kihozni belőle.

   – Annyit így is látok, hogy űrlakók. Valószínűleg arra a bolygóra tartanak. De mikor készült a felvétel?

   – Sajnos van vagy négy hónapos. Az Oberon cirkáló készítette az 1038-211-62-es rendszerben, nagyjából százötven fényévnyire a Földtől. Elég gyenge minőségű felvétel. Persze nagy távolságból ez is csoda.

   – Gyenge felvétel, gyenge nyom  – bólogatott Anela.  – De a semminél ez is több. Felküldtétek a Thunderbolt-ra is?

   – Még szép! De ők se lettek okosabbak tőle.

   – Kössz, Erich! Viszlát, ha hazatérünk!

   – Sok sikert és jó utat!

   A Thunderbolt-3 jelzést viselő űrkomp kiábrándítóan otromba, zömök kúp alakú törzséből csak tompa orra magasodott a földbe mélyített dokk betontölcsérének pereme fölé. Bármilyen büszkén virított is ezen az orron a Terraflot jelvénye, sem elegánsabb, sem harciasabb nem lett tőle a huszonöt méter átmérőjű, negyven méter magas szerkezet.

   Végigsétálva a komp zsilipjéhez vezető keskeny, minden lépésére meglendülő fémhídon, Anela az eddigi legkomolyabb ellenőrzésen esett át. Ezúttal teljes tenyerének és retinájának azonosítására volt szükség, hogy beléphessen a Thunderbolt-ra induló hajó fedélzetére.

   Az űrkomp utastere széles, két végén lekerekített téglalap alaprajzú terem volt. Két oldalán egy-egy légzsilip széles ajtaja szürkéllett, két végében pedig ablakok sorakoztak. A szektorokra osztott üléssorok közti folyosók, de még inkább a székek mérete elárulta, hogy az utasok akár szkafanderes deszant-harcosok is lehetnének.

   Anela meglepetten nézett végig a széksorokon. Azt hitte, az utolsó járaton alig néhány útitársa lesz. Az utastér viszont szinte zsúfolásig megtelt. Szerencsére az egyik ablak előtt még talált kedvére való helyet egy kerekarcú, szőke lány mellett.

   Míg magára csatolta az ülés szíjait, Anela észrevette, hogy szomszédja érdeklődve figyeli minden mozdulatát. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy a szőkeség izzadó tenyérrel kapaszkodik székének karfájába.

   – Szervusz! Anela Tirak vagyok  – nyújtotta kezét bátorító mosollyal a lány felé, amint végzett a csatokkal.

   – Szervusz! Lina Bract  – simultak Anela tenyerébe a lány idegesen nedves ujjai.  – Híradós-felderítő … gyakornok.

   – Avatás előtt állsz?

   – Áh! Dehogy. Még csak most kezdem a gyakorlati évemet  – rázta a fejét szégyenlős mosollyal Lina.  – Éppen ezért örülök, hogy a Thunderbolt-ra kerülhettem. Ekkora űrhajóval biztosan nem történhet olyan baleset, mint a cirkálókkal!

   – Biztosan sokat olvastál már az űrhajózásról!  – bólogatott megértően Anela.

   – A videofilmek, meg az olvasás a kedvenc szórakozásaim  – derült fel Lina arca.  – Imádom azt a sok eredeti felvételt, amit a csatákról szóló filmekbe szoktak bevágni! Persze az is olyan megható, mikor a kutatóhajókon elromlik valami, és a legénységnek alig van esélye a túlélésre. Aztán mindig összefognak és kijavítják a hajójukat! Olyan jókat tudnak írni az űrhajósokról!

   – Jókat bizony  – húzta el a száját gúnyosan Anela.  – A filmek és a regényírás szabályai szerint nagyon jókat. Csak az a kár, hogy az írók, meg a filmesek elég keveset tudnak a valódi űrhajózásról. Szerintük minden űrutazás maga a Kaland, meg a Dicsőség! Persze ki nézne meg egy olyan filmet, ahol a főszereplők heteken át csak unatkoznak a műszereik közt, és amikor végre sor kerül a várva várt csatára, akkor hősies melldöngetés helyett kénytelenek észvesztve menekülni a túlerő elől?!

   – Úgy beszélsz, mintha már egész sor bevetés lenne mögötted! 

   – Néhány akcióban tényleg részt vettem már  – nevette el magát Anela.  – És bátran mondhatom, hogy egyik sem hasonlított a kedvenc filmjeidre! Pedig kemény bevetések voltak! Az egyiken elvesztettük a legénység felét és csak a szerencsénk segített haza bennünket! Csakhogy arra az egy bevetésre három dögunalmas, eseménytelen másik jutott. És hidd el nekem, semmi meghatóan hősies nem volt abban, amikor egy csengiz rakéta elvitte a kapitányunkat, és vele a tisztek többségét!

   – Te már űrhajós vagy?!  – kerekedett el a csodálkozástól Lina szeme.  – Én azt hittem, ugyanolyan gyakornok vagy, mint én!

   – Óh! Az már régen volt! Négy éve neveztek ki az Arcturus kapitányává.

   – Téged?! Te tényleg kapitány vagy?  – nevette el magát zavartan Lina  – Ugye most csak ugratsz? Ha kapitány lennél, miért jönnél most a Thunderbolt-ra?

   – Miért ugratnálak?  – kérdezett vissza Anela.  – Tényleg kapitány vagyok, csak most a Thunderbolt-ra vezényeltek.

   – És milyen űrhajón voltál kapitány?

   – Az én Arcturus-om is egy szokványos űrcirkáló volt.

   – Csak volt?

   Mielőtt Anela válaszolhatott volna, az utastér hangszóróiból felzendült egy figyelmeztető jelzés dallama, majd megszólalt egy érces férfihang:

   – Jó estét kívánok minden kedves utasunknak és kollégánknak! Pieter Brickson vagyok, a Thunderbolt-3 pilótája. Kérem utasainkat, kössék be az öveiket és állítsák az üléseiket alaphelyzetbe! A Thunderbolt-3 egy perc múlva elstartol, hogy csatlakozzon az anyahajójához.

   – Ezt útálom a legjobban  – nyögte Lina sápadtan, miközben kezei kényszeresen végigtapogatták az öv pántjait, csatjait, meg a szék állító fogantyúját. – Soha nem bírtam a felszállást!

   – Lazítsd el magad! Gondolj valami kellemesebb dologra!  – szorította meg bátorítóan a lány kezét Anela.

   A falak tökéletes hangszigetelése dacára Anela azonnal megérezte a hajtóművek beindulásával járó finom rezgést. Néhány pillanat múlva az ablakon túl láthatóvá vált a dokk betontölcsérének fala is a komp tatjából áradó kékes-fehér izzásban. A finom rezgés lassan remegéssé fokozódott, aztán enyhe imbolygás járult hozzá, mikor a Thunderbolt-3 elszakadt a földtől.

   A dokk falai méltóságteljes lassúsággal a mélybe süllyedtek. Amint a komp emelkedett, kis időre az utasok elé tárult Kozmográd teljes esti panorámája. Aztán a tat felől támadó nyomás mindenkit az ülésébe préselt. Az ég feketesége fakulni kezdett és a horizonton felragyogott Nap.

   A vastag kerámiaüveg ablakok azonnal elsötétedtek, hogy kiszűrjék az utasok szemét veszélyeztető fényt.  Az égbolt átmenetileg újra kivilágosodott, aztán lassan ibolyaszínbe mélyült. Ahogy sötétedett az ég, a távolban halványan, félénken felpislákoltak az első csillagok. Anela mohó szemekkel keresni kezdte az űrhajók burkolatának áruló csillanásait, vagy hajtóművük éles fényét. Tudta, hogy hallatlan szerencse kellene egy ilyen felfedezéshez, mégis minden startnál kipróbálta ezt a játékot. Volt ebben némi babona is, hiszen az az egyetlen alkalom, amikor sikerült meglátnia egy másik cirkálót, egy szerencsétlen utazás kezdete volt. Az Arcturus hetedik útjáé. Csendes megnyugvással fogadta, hogy ezúttal nem sikerült elkapnia egyetlen gyanús fényvillanást sem.

   A Thunderbolt-3 közben lassú fordulatba kezdett a tengelye körül. A csillagok helyére a Föld hatalmas, kék fényű korongja került. Ezzel egy időben végre leálltak a komp reaktorai is.

   – Kedves utasaink!  – szólalt meg a pilóta újabb közleménye.  – Elhagytuk a Föld légkörét. Tizennyolc perc múlva csatlakozunk anyahajónkhoz. Addig azonban a Thunderbolt-3-nak még végre kell hajtania néhány manővert. Mivel űrkompunk nem rendelkezik saját gravitorral, kérem önöket, hogy ne hagyják el a helyüket, a dokkolás befejezéséig!

   – Nagyon rossz volt?  – fordult Anela Lina felé.

   – Ki lehetett bírni  – suttogta Lina, még mindig görcsösen kapaszkodva székébe. Sápadt arca és ijedten kapkodó tekintete azonnal elárulta, hogy a nem várt súlytalanság milyen szédelgő rosszullétet okoz a lánynak. Anela megértő mosollyal vetette be a legegyszerűbb gyógymódot: beszéltetni kezdte Linát, ezzel terelve el figyelmét háborgó gyomráról.

   Lina eleinte csak rövid tőmondatokban válaszolgatott Anela kérdéseire, pedig új barátnője éppen legkedvesebb témájáról, a filmekről faggatta. Egy-egy jelenetet saját tapasztalataival összehasonlítva egyre jobban provokálta Linát, hogy hosszas fejtegetésekkel védje meg kedvenceit.

   A szőke lány mind jobban nekitüzesedve magyarázott Anelának, mint egy tapasztalatlan újoncnak. Elmesélte a Csengiz Háború egész eddigi történetét, minden egyes jeles eseményt egy-egy emlékezetes film, vagy könyv jeleneteivel téve érthetőbbé. Meglepően sokat tudott a csatákról és meglepően félremagyarázta az eseményeket.

   Számára a csengizek népe maga volt a megtestesült gonosz. Kiirtani való, velejéig romlott, érzelmek nélküli fajnak vélte őket. El sem tudta képzelni, hogy a csengizek nem sorozatban gyártott, pusztításra programozott robotok. Támadásaikat a csengiz civilizáció fejletlenségével magyarázta. Hiszen  – legalább is Lina számára –  bizonyítást nyert, hogy a csengizek csak azért hódítanak, hogy megteremtsék további hódításaik anyagi feltételeit.

   Ugyanilyen alapon minősítette a Galaktikus Központ népeit eleve elrendelt JÓ-nak. Hiszen ők adták az emberiségnek azt a kolosszális mennyiségű tudást, mellyel most megvédhették a Földet a csengiz hordák ellenében. A filmekben is ábrázolt emberi találékonyság és hősiesség azután már magától értetődően emelte a csengizek legfőbb ellenfelévé a Terraflotot, mely a Galaktikus Központ többi népével vállvetve küzdött a barbárok rohamai ellen. A Földi Űrflotta harcának igazságos voltához és tisztaságához természetesen kétség sem férhetett.

   – Irigyellek a hitedért, Lina!  – sóhajtott fel Anela.  – Jó neked, ha még sosem jutott eszedbe, mekkora barbárság atomtölteteket lődözni a csengizek városaira!

   – Azért sajnáljam a csengizeket, mert valamit végre visszakapnak a saját módszereikből?  – rántott egyet dacosan a vállán Lina.  – Különben is a Terraflot csak a katonai bázisokat bombázza le!

   – Hát persze. Szerinted Kozmográd katonai bázis, vagy civil város? És mi a véleményed azokról az őshonos fajokról, amiket még csak nem is ismerünk, de kiirtjuk őket a bombáinkkal?

   – A csengizek sokkal több bolygót támadnak meg  – váltott át azonnal védekezésre Lina.

   – A barbár csengizek hódítanak. Elfoglalnak egy-egy bolygót. Megtelepszenek rajta és benépesítik. A Terraflot egyetlen megtámadott csengiz világon sem létesített civil telepet. Legtöbbször csak eltöröljük az ellenséges településeket, aztán irány a következő bolygó!

   – Szerinted mit kellene csinálnunk? Hagyjuk terjeszkedni a csengizeket, nehogy mi károsítsuk egy idegen bolygó élővilágát? Még a Galaktikus Központ sem tud a miénknél jobb megoldást!

   – Talán másoktól kellene tanácsot kérnünk. Például az űrlakóktól!

   – Űrlakók!  – biggyesztette le a száját Lina.  – Éppen úgy képtelenek ellenállni a csengizeknek, mint az amerikai indiánok a beözönlő fehéreknek. Még az életmódjuk is megfelel a mintának. Ők is kis csapatokban nomadizálnak. Csak az istenükbe, Csillagpontba vetett hitük köti össze őket.

   – Van némi igazság az elképzelésedben  – bólogatott nevetve Anela.  – Leszámítva azt az apróságot, hogy az űrlakók nem vallásosak. Csillagpont nem az istenük, hanem csak egy gigantikus űrállomásuk. Onnan irányítják a csapatokat a csengizek elleni harcban. És ki kell, hogy ábrándítsalak Lina. Nem a Terraflot, de még csak nem is a Galaktikus Központ a csengizek legkomolyabb ellenfele, hanem a szerinted esélytelen űrlakók.

   – Az biztos, hogy nagyon jó harcosok!  – csillant fel Lina szeme.  – Tavaly láttam egy eredeti felvételt a csengizek földi támadásáról. Félelmetes volt, ahogy az űrlakók apró naszádjai nekirohantak a csengiz köteléknek! Sokáig azt hittem, csak trükk az egész!

   – Nekem volt alkalmam közelebbről is megismerni egy olyan naszádot. Alig nagyobbak a mi vadászgépeinknél, de a tűzerejük és a hatótávolságuk a cirkálóinkéval vetekszik! A legérdekesebb mégis a berendezésük! Bármely bolygón képesek önállóan feltölteni a készleteiket!

   – Hajtóanyagot, élelmiszert, mindent?  – hitetlenkedett Lina.

   – Három-négy nap alatt mindezt pótolni tudják  – bólogatott Anela.  – Berakodni persze sokkal gyorsabb a készleteket, mint megvárni, amíg a naszád újratermeli őket. Ráadásul az újratermelt étel tápláló ugyan, de az íze …

   – Nektek tiszteknek biztosan megmutatták az űrlakók a naszádjaikat, mikor az egyik csapatuk a Földön lakott!

   – Ne irigykedj! Bennünket sem engedtek közelebb, mint bárki emberfiát. Mielőtt az a csapat a Földre költözött, néhány hétig az űrlakók vendége voltam. A vendéglátóim vezetője régi ismerősöm volt, így aztán sokat megtudhattam az űrlakókról.

   – Neked az űrlakók régi ismerőseid?  – kerekedett el Lina szeme a csodálkozástól.

   – Egyetlen űrlakót sem ismertem, míg egy bevetésemen a "vendégük" nem lettem. Korábban csak Kirz Larkét ismertem, Saaten űrvédelmi parancsnokát, akit egy halálos baleset okozásáért száműztek. Csak később lett belőle az űrlakók egyik csapatának vezetője.

   – Egy száműzött gyilkosból?!

   – Kirz sosem volt gyilkos, csak száműzött. De ennek hosszú története van.