Utószó
Avagy egy kis magyarázkodás.
1981-ben, amikor leszereltem a katonaságtól, a televízió különös hírt röppentett világgá. Az Egyesült Államokban egy komputerhiba miatt a Strategic Air Command úgy értékelte, hogy atomtámadás érte az országot. Ezért elindították a válaszcsapást a Szovjetunió ellen. Az összes nukleáris töltettel felszerelt nehézbombázó elstartolt és kilövéshez készítették az interkontinentális rakétákat is. Ha nem lett volna a híres-hírhedt „forró drót” (közvetlen telefonvonal a két nagyhatalom vezetői között), az a komputer-hiba az emberiség végét is jelenthette volna.
Így csak annyi történt, hogy az esemény meglódította a fantáziámat. Megpróbáltam elképzelni, mi lenne, ha tényleg megtörténne valami hasonló katasztrófa? Tudtam, hogy a nukleáris háborút aligha élné túl bárki, ezért a Majort először bemutató novellámban egy vírus-támadás utáni világot, írtam le. A szereplőim azonban nem Joe-k és Mary-k lettek, hanem átlagos magyar emberek. De a téma a novella elkészülte után sem hagyott nyugodni. Egyre bővült és hamarosan egy regény vázlata lett belőle. Az életem azonban új fordulatot vett. Megnősültem, gyerekeink születtek, és a regény megírása valahogyan mindig későbbre tolódott.
A Major vázlata sokáig pihent a fiókom mélyén. Talán csendben ki is múlt volna, de valaki 2008-ban ismét ráterelte a figyelmemet. Elővettem, leporoltam és nekiláttam megírni. Csakhogy az eltelt évek alatt az ábrázolt világ eltűnt, sokak számára érthetetlenné vált. Megtehettem volna, hogy aktualizálom a regényemet, és napjaink világából indítom a cselekményét. De úgy gondoltam, maradjon inkább az eredeti elképzelésem szerint az 1980-as években. Másként egyes szereplők léte, ábrázolása értelmét vesztette volna.
Miért is magyarázkodok itt a történet végeztével? Mert a Major története egy olyan, már elmúlt időszakot örökít meg, mely a fiatalabb olvasók számára teljesen ismeretlen lehet. Ma már nehéz elképzelni, hogy az 1980-as évek elején volt egy világ, amikor az akkori fiatalok számára kötelező volt a katonai szolgálat. Pedig nekem 1980-ban még két évre abba kellett hagynom a munkámat és beállnom katonának. A következő évben azután csökkentették a szolgálati időt másfél évre, így én is néhány hónappal hamarabb leszerelhettem. De abban az időben még minden nagyobb városban volt legalább egy laktanya, melyben fegyvereket raktároztak, és sok száz fiatal töltötte le bennük az előírt kiképzését és szolgálatát. Az én szülővárosomban, Szegeden például nem is egy ilyen laktanya volt, hanem mindjárt három is! Voltak olyan laktanyák, ahol a megszokott fegyvereken kívül páncélozott lövész járműveket, esetleg tankokat is tároltak.
Ezek után talán azok is megértik, akik abban az időben még nem is éltek, hogy miért mennek olyan „könnyedén” a laktanyákba fegyverekért a regényem magukra maradt, és éppen szorult helyzetbe kerülő szereplői. Így talán érthetőbbé, elfogadhatóbbá válik, hogyan tehetett szert a Major alig két év alatt komoly védelmi fegyverzetre, honnan kerültek az akkori korszerű eszközök és harci járművek a szereplőim kezébe, és hogyan tudták „egy csapásra” kezelni is azokat.
|