8/2.

   Barnáné az öreg dobkályha mellett izzadva már vagy harmadszor mert vissza némi levet a főzelékről a darálóba, hogy a borsószemek héját is áthajthassa a késeken. Két hónapja, amióta nem volt áram, naponta legalább egyszer megszenvedett ezzel a sziszifuszi munkával. Imi nem tudott, és persze nem is akart darabos ételt enni. Korábban kétévente egy-egy turmixgép bánta a pépesítést. De most hiába állt ott a kredencen a legutóbbi masina. Áram nélkül meg sem mozdult. Annál nagyobb hasznát vette Barnáné az öreg húsdarálónak. Ha paprikás krumplit, vagy valami hasonló ételt főzött, áthajtotta rajta Imi ebédjét, aztán jól elkeverte a habverővel és majdnem olyan pépes lett minden, mintha leturmixolta volna. Csak a konzerv főzelékek, főleg a borsó és babszemek fogtak ki rajta mindig. Kipréselt héjuk összetömörült a daráló kései előtt, és csak nagy nehézségek árán lehetett megszabadulni tőlük. És mert igen sokszor ették a két főzelék valamelyikét ebédre-vacsorára, az asszony rendszeresen elmormolhatta, vagy a gyerekek miatt vissza is nyelhette tehetetlen dühének káromkodásait.

   Klári és Csaba az asztal másik oldalán nevetgéltek az ebédjük mellett. Csaba a házmesteri lakásba való leköltözésük után felkísértette magát Marikával a régi szobájukba, hogy összeszedhesse kedvenc műanyag katonái. Most is éppen az egyik ilyen katonával „ostromolta” nővére tányérját, Klári meg nevetve igyekezett visszaverni a támadást. Nem volt könnyű dolga, mert Csaba féltucatnyi műanyag harcost telepített az asztalra, amíg az ebédre vártak és most felváltva támadott velük. Marika egy kicsit megpihenve a daráló mellett elnézte pár percig a gyerekek játékát. Kálmusra már régen rászólt volna, hogy ne játsszon az asztalnál, mert leveri a tányért. De Csabira és Klárira nem tudott haragudni.

   Barnáné gyorsan megszokta, a két gyereket. Néhány nap után szinte már a sajátjainak érezte őket. Sokkal könnyebb volt beteremtenie az ételt, a vizet és a tüzelőt, hogy nem kellett mindenhová magával hurcolnia Imit is a tolókocsijában. Klári már elég idős volt, hogy rá merje bízni a lakást és a két fiú felügyeletét. Csaba meg mindenben segíteni akart. A favágástól a szén és a vízhordásig. Legszívesebben az áruházba is elment volna Marikával, hogy segítsen cipekedni. De Barnáné nyugodtabb volt, ha mind a két gyerek otthon maradt Imivel. Különben sem akarta a hóban és hidegben megfázítani Csabit.

   Marika még mindig a két gyerek játékán mosolyogva ismét tekerni kezdte a darálót. Közben óvatosan elhúzódott kissé a gáztűzhely mellé állított öreg dobkályhától. Gondolatban már sokadszor kért bocsánatot a férjétől, akit olyan sokszor szidott az isten tudja honnan szerzett, kopott, rozsdás kályha miatt, amit fáskamrájuk hol egyik, hol másik sarkában próbáltak úgy elhelyezni, hogy ne legyen útban. Akkor a legszívesebben kidobta volna a kályhát. Most viszont naponta hálát adott érte az égnek és Kálmánnak, aki minden veszekedés dacára megtartotta. Enélkül az öreg dobkályha nélkül nem nagyon tudtak volna meleg ételt enni, vizet melegíteni a mosáshoz és a mosakodáshoz.

   Imi, aki eddig a szobában az ágy és a padló néhány pillanatonkénti, ritmustalan püfölésével volt elfoglalva, a daráló meg-megújuló nyiszogására megjelent az ajtóban. Alaposan felmérte az ebédjük mellett csatázó Klárit és Csabát, meg a darálóval küszködő édesanyját. Boldogan elvigyorodott, megeresztett egy artikulálatlan, szinte a sikoly magasába csapó hangot és elindult közelebbről is szemügyre venni készülő ebédjét. Az ajtó előtt fekvő Lédihez érve egy pillanatra megtorpant, de aztán határozott mozdulattal félretolta a kutyát és folytatta az útját. Megkerülte az asztalt és egészen a daráló alá tett tálkába hajolva, még a száját is elnyitva szagolni kezdte a beleaprított kolbásztól pirosas színűre vált borsófőzeléket. Roppantul elégedett lehetett az illatokkal, mert felállva két kezével röpködve valami fura tánc lépéseit topogva felnevetett mély hangján.

   Ebben a pillanatban Lédi idegesen felpattant. Harcra készen az ajtó felé fordult és tompán morogni kezdett. Idegesen kapkodta a fejét, aztán harciasan felugatott, hogy az egész konyha belezendült mély, öblös hangjába.

   Béla már csak néhány lépésnyire volt a féltetős ház bejáratától, mikor bentről felharsant a kutyaugatás. Egy rémült pillanatra szinte megállt az idő. Béla megtorpant meglepetésében. Torkában dobogó szívvel villant körül a tekintete az udvaron, de nem látott semmi fenyegető mozgást. Csak az ajtó rázkódott-zörrent meg időről időre, amint a nagy kutya nekiugrott. Béla csak egy intéssel jelezte társainak, hogy húzódjanak két oldalra, aztán nagy bátran odalépett az ajtó elé és határozottan bekopogott.

   – Szabad!  – válaszolt egy pillanat múltán bentről egy női hang, mire Béla óvatosan benyitott.

   Közepes méretű, kopott bútorokkal berendezett konyha tárult a szeme elé. Közvetlenül az ajtó előtt egy vicsorgó, fekete hátú, világos hasú németjuhászra esett a pillantása. A kutya azonnal nekiugrott a nyílásnak, mire Béla ösztönös mozdulattal visszarántotta a kilincset.

   – Vidd be Lédit a szobába, Klárikám!  – szólalt meg ismét a női hang konyhából.

   Béla óvatosan belesett. A konyha közepét elfoglaló asztaltól egy vékony, gyerekes testalkatú, hosszú, barna hajú lány állt fel éppen. Határozott mozdulattal megragadta az ajtó előtt acsargó kutya nyakörvét és a bal felé nyíló szoba felé rángatta az állatot. Pár pillanattal később rácsukta az üvegezett ajtót a kutyára és hátát az ajtófélfának vetve megállt. Ezzel talán azt akarta jelezni, hogy bármikor ismét kiengedheti Lédit, de az is lehet, hogy csak nem tudta, mihez is kezdjen.

   A veszély elmúltával a három felderítő besorakozott a kellemesen meleg helyiségbe. Az asztal bal felén a kutyát elvezető tizenéves lányhoz feltűnően hasonlító, pár évvel fiatalabb fiú ült egy fél tányér főzelék mellett. Kezében tétován forgatott egy műanyag játék katonát. Mellette ott árválkodott a nővére tányérja is, jelezve, hogy éppen ebéd közben zavarták meg a családot. A konyha hátulsó felében a gáztűzhely és egy vidáman hunyorgó dobkályha között negyvenes évei derekán járó, fakóbarna-hajú asszony állt. Bal kezével egy húsz év körüli fiatalember karját fogta. A szőke fiú félretartott fejjel, az asszonyhoz hasonlóan gyanakodva méregette a besorakozó három idegent.

   – Jó napot kívánunk!  – lódította a hátára Béla a fegyverét.  – Ne ijedjenek meg, kérem! A fegyverek ….. már támadtak ránk kutyák ….. meg Pesten emberek is.

   – Jó napot!  – bólintott kimérten az asszony.  – A mi kutyánk nem bánt senkit. És nekünk sincs szándékunkban magukra támadni.

   – Tudom  – vigyorodott el zavarában Béla.  – Megláttuk a nyomaikat az áruház előtt és ….

   – Csak az én nyomaimat  – rázta meg a fejét határozottan a nő.  – A gyerekek nem szoktak velem jönni. De….. végül is kik maguk? És mit akarnak tőlünk?

   – Bocsánat!  – hervadt le a vigyor Béla képéről.  – Engem Markos Bélának hívnak. A barátaim: Korom Péter és Kerekes István. Egy kis csapattal pár hete költöztünk be a város szélén a laktanyába.

   – Nagyon örülök  – mosolyodott el végre az asztal túlsó felén álló asszony.

   – Igazából csak kíváncsiak voltunk, kik maguk  – vette át a szót Kerekes Pista.   

   – Maguk talán valamiféle hivatalos emberek? Ugye össze akarják írni azokat, akik túlélték a járványt? Én Barna Kálmánné vagyok. Ő az én kisfiam, Imre. A két másik gyerek … Horváth Klárika és Csaba … egy szomszéd család …

   – Értem, asszonyom  – szólt közbe Pista megkímélve Barnánét is, meg a gyerekeket is a kínos részletek kimondásától.  – Sajnos mi sem vagyunk „hivatalos emberek”. Csak többen vagyunk egy csapatban, mint maguk. Ahogy a barátom mondta az előbb, csak pár hete költöztünk be a laktanyába.  

   Imi ebben a pillanatban kihasználta, hogy anyja figyelme másfelé fordult és a fogása meglazult a karján. Határozottan a három felderítőhöz csámpázott. Váratlan erővel megragadta Béla karját és a bejárat felé igyekezett tolni-fordítani az idegent. Béla először ösztönösen hátra is lépett, de aztán megvetette a lábát. Percekig huzakodtak egymással, mire Imre felhagyott az idegen kitessékelésével. Félre tartott arcán lassan vigyornak is beillő mosoly terült el, ahogy közelebb hajolt Bélához.

   – Bocsásson meg! A fiam értelmi fogyatékos és nem szereti az idegeneket. Mindenkit megpróbál kiküldeni, akit nem ismer  – mondta gyorsan, szinte hadarva Barnáné, aztán Imi mozdulatát látva kilépett az asztal mögül, és némi riadalommal a hangjában hozzáfűzte:  – Tessék vigyázni, mert …

   Nem rajta múlt, hogy figyelmeztetése elkésett. Imi egyre közelebbről méregette széles mosolyával Bélát. Csontos kobakját egyre közelebb tolta, aztán egy gondolatnyival megelőzve anyját, minden vidámságát egyetlen mozdulatba sűrítve nagy koppanással homlokon fejelte a meglepett ifjút. Mély hangján nagyot nevetve hátravetette a fejét, aztán huncut mosollyal, fejét kicsit előre billentve ismét Béla homlokához közeledett. Bal kezével közben lazán, szinte barátian megfogta a fiú nyakát, hogy ne tudjon elhúzódni előle.

   – Elnézést kérek!  – pironkodott Barnáné ismét megfogva a fia kezét.  – Imike nem tudja felmérni, hogy már túl erős, és fájdalmat is okozhat valakinek. Nekem kellett volna előbb szólnom. De idegenekkel sohasem szokott így játszani.

   – Nem történt semmi baj  – préselt ki magából egy fájdalmas mosolyt Béla, a homlokát dörzsölgetve.

   – Ha jól értettem, ön egyedül él itt a három … gyerekkel?  – próbált visszatérni a komolyabb témákhoz Kerekes Pista.  – Nem lenne kedve esetleg csatlakozni hozzánk? Mi mégis csak többen vagyunk, és könnyebben boldogulunk a szükséges beszerzésekkel. Egész nap vigyázhatna Imrére.

   – Annyira azért nincsen sok dolgom Imivel  – vonogatta a vállát tétován az asszony.  – Hányan vannak a laktanyában?

   – Csak tizenheten  – vette vissza a szót Béla.  – A telet a laktanyában akarjuk kihúzni, aztán pedig keresünk egy olyan tanyát, ahol megtermelhetjük az ételünket. Nagyon örülnénk, ha velünk tartanának! Főleg az asszonyok örülnének!

   – Asszonyok? Én azt hittem, maguk mind katonák voltak. A fegyvereik, … meg a ruhájuk miatt.

   – Csak Péter volt katona  – rázta a fejét Béla.  – A laktanyába csak azért költöztünk be, mert az tűnt a legpraktikusabb helynek.

   – Hát … ha tényleg befogadnak bennünket …

   Habár Béláék is heten voltak és a két gyerek is lelkesen segített a költözködésben, mégis jó két órába telt, amíg Barnáék ruháit, legfontosabb dolgait kihordták és berakodták a három kocsiba. Így a tervezett „bevásárlásból” bizony semmi sem lett. Akárcsak a dél körüli hazatérésből. Csak valamikor délután három óra felé állt meg a három zöld autó a laktanya udvarán. Imre egész úton röpködve, kézzel-lábbal szélesen hadonászva és hangosan nevetgélve élvezte az autózást. A laktanyában aztán nem kevés ügyetlenkedéssel, de annál hangosabb örömmel szállt ki a kocsiból. Amint megérezte a talpa alatt roppanó havat, már be sem akart menni a kapun. Egyre mélyebbre gázolt a számára olyan érdekes fehérségbe. Nagyokat tappogott és közben szinte levegővétel nélkül, egyfolytában nevetett. Hosszú percekbe telt, mire Marika rá tudta venni, hogy mégis elinduljon vele a kapu felé.

   – Iminek minden játék  – mentegetőzött Barnáné, de közben ő is együtt nevetett a fiával.  – Ősszel a száraz faleveleket rúgja és tapossa, télen meg a havat.

   A csapat otthon maradt része már igen csak aggódhatott a sokáig elmaradó társak miatt. Valószínűleg a konyha ablakából lesték, mikor érkezik meg a három kocsi, mert amíg Barnáné a bejárat felé próbálta kormányozni Imit, kettes-hármas csoportokban kezdtek kisorjázni az udvarra. Első pillanatban meglepődtek a négy idegen láttán, de aztán gyorsan körbevették őket, mintha csak régi ismerősök, vagy éppen barátok tértek volna haza a csapathoz.

   Pedig Barnáék érkezése, és a szállásuk biztosítása egészen estig tartó munkát adott mindőjüknek. Mivel az emeleten nem volt több iroda, Pörge Jani javaslatára az egyik „fiú-körletet” adták át Marikának és a három gyereknek. Az addig ott lakó fiatalok a másik „fiú-körletben” gyorsan felállított emeletes ágyakra költöztek átmenetileg. Valóságos népvándorlás indult meg, amíg az asszonyok a vacsorát készítették. A költöztetők egyik csoportja a négy fiú holmiját hordta ki a folyosón lévő szekrényekbe, meg az emeletes ágyakhoz való szerelvényeket és a felső ágyakat a megmaradó „fiú-körletbe”. A másik brigád Marika és a három gyerek ruháit, játékait, könyveit, meg Imi pelenkáit cipelte fel az autókból az új szobájukba. 

   Amint elkészült a nyolc fiú ideiglenes szállása, elég volt egyetlen pillantást vetni rá, hogy mindenki számára nyilvánvalóvá váljon: abban a zsúfoltságban nem lehet egy-két napnál tovább kibírni. Gyorsan és egyszerűen lehetett volna egy újabb négy személyes szobát biztosítani a fiúknak a földszinten, vagy a második emeleten, de senki sem akarta, hogy négy fiatal elhagyja a lakószintté kinevezett első emeletet. Ott viszont már csak egyetlen kisebb, hat ágyas szoba, meg néhány, eredetileg tizenhat-húsz katona elhelyezésére kialakított körlet volt üres. Virág Ádám és három társa másnap a hat ágyas szobát választotta lakásául és elkezdték felfűteni a helyiséget, hogy mielőbb át is költözhessenek.

   Ildikó sürgető rázogatására Béla úgy riadt fel álmából, ahogyan a fuldokló merül fel a sötét víz alól. Másodpercekig fogalma sem volt róla, hol van. Csak meredten nézte szobájuk hajnalba vesző plafonját, de valójában semmit sem látott az éjszakai árnyak mögött.

   – Ébredj már!  – rázta meg újra a vállát Ildikó türelmetlenül.  – Nézd! Ott ég valami!

   Béla végre megértve Ildikó szavait felkönyökölt, majd a takarót félrelökve rögtön fel is ült az ágyon. Az ablak vékony függönyét elhúzva kinézett a nagy feketeségbe, a lány által mutatott irányba. Az első tétova pillantás után már keresnie sem kellett, mit akarhat vajon mutatni Ildikó. A távolban, amerre a fiú a vasúti pályaudvart sejtette, vörös izzás ragyogta be az ég alját. Ha megerőltette a szemét, Béla még a lángok lobogását is látni vélte a felhőkön tükröződő fényben.

   – Nemrég gyulladhatott ki  – suttogta kiszáradt szájjal Ildikó.  – Felébredtem, mert szomjas voltam. Amikor ittam, még nem volt ekkora fénye!

   – Ahol tűz van, ott emberek is vannak  – morogta Béla a nadrágja után nyúlva.  – Csak tudnám, miért gyújtogatnak?

   – Odamentek?

   – Meg kell néznünk, mi történt ott  – intett az ablak felé Béla az állával, miközben már a pulóverét igazgatta.  – Ha egy banda szórakozik, tudnunk kell róluk, nehogy meglepjenek bennünket!

   – De legyetek nagyon óvatosak!

   – Ne félj!  – hajolt oda a lányhoz Béla, egy gyors csókkal búcsúzva.  – Vigyázunk magunkra!

   A vaksötétnek tetsző folyosón Béla az ajtókat számolva-tapogatva kereste meg a két fiú-körletet. Botorkálása közben csaknem átesett a két hízelkedve előbújó kutyán, melyek meg voltak győződve róla, hogy csakis az ő kedvükért jöhetett ki éjjel a folyosóra. A két kutyát félrelökdösve és végre meglelve a keresett ajtókat, bekopogott mid a kettőn, majd félhangosan, nehogy a csapat többi tagját is felriassza, felébresztette nyolc társát. Amíg a fiúk felöltöztek, Béla a kutyáktól kísérve letapogatózott a földszintre, a fegyverszobába. Felkapcsolta az odakészített elemlámpát, a nyakába kanyarította megszokott gépfegyverét, meg a tártáskát, és idegesen topogva várta a többieket. Amikor a fiúk végre besorakoztak a fegyverszobába, pár szóval elmondta nekik, mit láttak Ildikóval. Aztán felsorolta, hogy kik tartsanak vele, és kik maradjanak a laktanyában, megvédeni a nőket egy esetleges támadástól.

   Amilyen egyszerűnek tűnt az égre villódzó fényt követve odatalálni a tűz fészkéhez, legalább olyan nehéznek bizonyult azt meg is tenni. Hiába látta Péter az irányt mutató bíborszínű ragyogást, ha az utcák sehogyan sem akartak arrafelé vezetni, amerre nekik menniük kellett volna. Nagy kitérőkre kényszerültek, kétszer még vissza is kellett fordulniuk az akadályok miatt. Az is hosszú percekre megállította őket, hogy leverjék a nagy, rácsos kapuról a lakatot és utat nyissanak a terepjárójuknak a pályaudvar területére. Végül fél órával Béla riasztása után, a síneken zötykölődve értek az állomás egyik félreeső részén lángoló öreg raktárépülethez.

   A vén raktárt valaha téglából építették. Rakodórámpája mentén három, kapunak is beillő kétszárnyas deszka ajtó sorakozott, közöttük a falban ívelt tetejű, rácsos ablakok. Mire a fiúk odaértek, az ablakokból már mind kidurrogott az üveg a pokoli hőségtől, a nyílásokon hatalmas lángnyelvek nyújtóztak kifelé. Az ajtók fája is égett, de a tető egy része is beomlott már, ahol elégtek a gerendák.

   Péter a tűz méretét látva, a raktártól vagy ötven méterre állt meg az UAZ-zal. De amikor kisorakoztak a vászontető alól, már ilyen távolból is érezték a perzselő forróságot. Döbbenten nézték a tomboló lángokat. Csak lassan óvakodtak közelebb. Teljesen elfeledték eredeti félelmüket, hogy talán egy fosztogatni, rombolni akaró banda tagjai gyújthatták fel az épületet. Szemüket le sem tudták venni a tető beomlott részén ég felé röppenő szikraesőről.

   Aztán, amint közelebb értek, a lángok ropogásán, tombolásán túl meghallották azokat a borzalmas kiáltásokat-sikolyokat. Valaki az életéért ordított. Artikulálatlan, halálfélelemtől és kíntól eltorzult hangja újra, meg újra felcsapott, túlharsogva a tűz huhogó lobogását.

   Az öt fiatalember futva indult az égő raktár felé. Csak néhány lépésnyire a rakodórámpától torpantak meg. Semmiféle eszközük sem volt, amivel a bent rekedt, halálra ítélt idegen segítségére siethettek volna! Kétségbeesetten keresték tekintetükkel a poroltók jól ismert piros tartályait. Kettő is ott virított a raktár falán. Olyan közel voltak és mégis olyan elérhetetlenek! Péter tett egy tétova kísérletet az egyik készülék megszerzésére, de a hőségtől még a rámpa közelébe sem tudott jutni.

   Egyszerre csak rémítő recsegés közben beomlott a raktár cseréptetejének még megmaradt része is. Az öt fiú riadtan menekült hátrább az ablakokon és az egyik kizuhanó ajtón kicsapó öles lángok elől. Az idegen borzalmas sikollyá vékonyodó hangja még egyszer felharsant, aztán már csak a lángok huhogó ropogása hallatszott.  

   Mire a nap felkelt, a lángok minden éghetőt elemésztettek az öreg raktárépületből, és lassan, kényszeredetten sziszegve kihunytak. Csak a kormos, felhevült falak és az ablakok vas szerkezetei maradtak utánuk. Meg a romok közül felszálló savanyú füst. Béláék csak valamikor kilenc óra körül merték megkockáztatni, hogy bemenjenek az üszkös falak közé. A füsttől köhécselve kutattak, turkáltak egy-egy vas doronggal a törmelékek között. Bármit tároltak is valaha a raktárban, a tűz még a nyomait is elpusztította. Sem egy raklap, sem egy láda maradványát nem tudták felismerni. De az egyik sarokban, az este kizuhant ajtótól alig tíz-tizenkét lépésnyire egy borzalmasan összeégett, teljesen elszenesedett emberi láb meredt ki a törmelék alól.

   Fásultan kotorták félre a cserepek törmelékét és próbálták összeszedni a bennégett szerencsétlen maradványait. Különös, előregörnyedt tartásban érte a halál, mikor rázuhant az égő tető. Aztán turkálás közben rátaláltak a második, majd nem messze a harmadik holttestre is.

   Döbbenten álltak a három szerencsétlen elszenesedett maradványai fölött. Sosem látták a három idegent, mégis megkönnyezték a halálukat. Fogalmuk sem volt, kik lehettek, miért jöttek az éjjel éppen ebbe a raktárba. Vajon hogyan találtak egymásra ők hárman, mikor szerencsésen túlélték a járványt? És mitől lobbanhatott fel körülöttük a halálukat okozó tűz? Még a legfontosabb kérdést is csak találgatni tudták. Miért nem jutott ki egyik áldozat sem az ajtókon?

   – Szerintem valamiért ebben a raktárban ütöttek tanyát  – mondta el halkan saját elképzelését Béla.  – A hideg ellen biztosan tüzet raktak a fekhelyük közelében. Attól gyulladhatott meg az itt tárolt holmi, bármi volt is az.

   – Fogalmam sincs, mi volt ebben a raktárban, de nagyon gyúlékony kellett, hogy legyen  – bólintott rá Béla szavaira Pörge Jani.  – Olyan gyorsan belobbant, hogy mire ezek a szerencsétlenek észrevették a tüzet, már nem érhették el az ajtót.

   – Akárkik voltak is, nem hagyhatjuk itt csak így őket!  – szólalt meg rekedten Kerekes Pista.

   – Nem is hagyjuk  – rázott ki egy könnycseppet a szeméből Béla.  – Péter, meg Zombori Laci visszamennek a laktanyába egy kisebb teherautóért. Mi meg addig keresünk valamilyen ládát, amibe beletehetjük ezeket a … Aztán majd a laktanyában eltemetjük őket a katonák mellé.