10/2.

   Az ágyak cseréje végül sokkal több munkájukba, cipekedésükbe került, mint gondolták volna. Először haza kellett fuvarozni a város túlsó felén lévő raktárból a kiválasztott sezlonokat. Aztán a folyosón egyenként összerakni őket, majd beállítani a katonai vaságyak helyére. De ezzel még korántsem ért véget a bútorcsere. Daróczi Évának jutott eszébe, hogy ha már új ágyakat hordtak haza maguknak, akkor a keskeny katonai szekrényeket is kicserélhetnék valami szebbre, és persze célszerűbbre. Ehhez viszont már az egész csapatnak el kellett mennie előbb a betört ajtajú Domus áruházba, majd a városszéli raktárba, hogy mindenki kiválaszthassa a neki tetsző szekrényeket. Az új szekrények mellé aztán az asszonyok Péter Erzsi mintájára franciaágyakat is követelni kezdtek.

   A költözködés több mint egy hétig lekötötte a csapat férfi tagjainak szinte minden energiáját. Mindennaposak lettek a levert ujjak, az összelapított lábak, odapréselt karok és persze a sajgó derekak. De május közepére végül sikerült átrendezni a lakószobáikat.

   A kényelmesebb lakásokon túl volt a hurcolkodásnak egy másik, váratlan eredménye is. Nem messze a bútorraktártól az egyik ház udvarán Lakatos Karcsi kecskékre lett figyelmes. Két napig jártak vissza meglesni az állatokat, míg végül sikerült befogniuk a négy kecskét a gidáikkal, meg egy kajla szarvú bakkal együtt. Új háziállataik is a baromfiudvarrá előléptetett hajdani Gyengélkedőn kaptak szállást éjszakánként. Nap közben azonban kikötötték őket legelni, gondosan válogatva a laktanya füves területei között. Persze sokkal egyszerűbb lett volna csak úgy kicsapni a kecskéket, hogy szabadon legeljenek, de egyáltalán nem voltak biztosak benne, hogy a kerítés vissza tarthatná a szökéstől a fürge jószágokat. Előre örültek a napi friss tejnek, csakhogy a csapat egyetlen tagja sem tudott kecskét fejni. Végül Barnáné találta el leghamarabb a fogást, és hamarosan mindenkit megtanított új tudományára.

   Május második felében, kicsit megkésve ugyan, de nekiláttak a földművelésnek is. Először is megépítették a laktanya hátsó kerítésében a tervezett kaput. Aztán a korábbi felderítők visszamentek a lehetséges tanyaként meglátogatott állami gazdaság központjához. Két traktort hoztak magukkal, meg a pótkocsikon mindenféle mezőgazdasági eszközt, amit a tágas udvarban találtak. Arra még viszonylag gyorsan rájöttek, hogyan kell a fura szerszámokat a gépekhez kapcsolni. De a szántás már borzasztó nehezen ment. Hamar kiderült, hogy nem is olyan egyszerű szépen egymás mellé forgatni a barázdákat. Napokba telt, mire Péter és Zombori Laci, a két legelszántabb traktoros-jelölt beletanult új szakmájába.

   Nagy szerencséjükre nem kellett azonnal saját munkájukra hagyatkozniuk. Kiderült, hogy a környező földek nagy részét még az ősszel, a járvány előtt bevetették a gazdaságok. A csapatnak csak ki kellett választania, melyik kukoricatáblát akarják művelni és kapákkal nekiesni a jól ismert növények közt burjánzó gaznak. Fájó derekuk, feltört tenyerük és minden elszánt igyekezetük dacára eleinte legalább annyi kukoricát kivágtak, mint ahányat megszabadítottak a gaztól. De mire végeztek a kiválasztott táblával, lassan mégiscsak belejöttek a kapálás tudományába.

   Sokkal egyszerűbb dolguk volt a gabonával. A búzatáblát nem kellett gyomtalanítani, elég volt naponta megcsodálni az eleinte dús pázsithoz hasonlatos növények növekedését.

   Péter a teherautóhoz érve megbillentette és feldobta a platóra a cementes zsákot. Kitért a következő zsák alatt nyögő Varga Feri útjából és derekát ropogtatva, nyújtóztatva ballagott az újabb teherért. Második napja hordták a városszéli építkezésről a téglát, meszet, cementet, homokot és sódert a laktanyába, hogy Pörge Jani folytathassa lakószintjük átalakítását. Mert május végére, június elejére a két újabb szobának is lakói lettek. Az egyikbe éppen Varga Feri és Pepó Bea költöztek. A másiknak pedig Kerekes Pista és Tóth Andrea lettek a gazdái. De Andrea akkor már nem az apja mellől költözött az új szobába, mert két héttel korábban helyet cserélt apja új párjával, Gaálné Juditkával.

   Csakhogy ezzel még korántsem értek véget az átépítések, mert Barnáné éppen Andreáék költözésének estéjén kérte Bélától, hogy két olyan szobát kaphasson a védenceivel, ahol egy ajtó választja el egymástól Klári és az ő hálóhelyét Csaba és Imi ágyától. Egyszerűbb lett volna két külön szobába költözniük, de Marikának sűrűn be kellett néznie éjszakánként Imihez. Viszont már túl felnőttnek érezte Klárit, hogy továbbra is az öccse és Imi előtt öltözködjön és aludjon. A baj csak az volt, hogy Pörge Janinak szinte minden anyaga elfogyott, mire végzett a két körlet leválasztásával és az új ajtók beépítésével.

   Nem volt mit tenni, építkezéseket kerestek, ahol beszerezhették a szükséges anyagokat. Téglát sokfelé találtak, de az igazi főnyereményt az jelentette, mikor Béla és Péter rábukkant erre az építkezésre, nem messze a bútorraktártól. Itt aztán tényleg mindent megtalálhattak egy helyen. Sokkal több homok és sóder várta az elszállítást, mint amennyire szükségük volt. És egy külön barakkban találtak vagy száz mázsa cementet, meg műanyag zsákokba kötve rengeteg oltott meszet is.

   Péter felkapta a fal mellől a következő zsákot. Nagyot fújva fellódította a vállára és elindult az ajtó felé. Egy pillanatra elvakította a napfény, amint kilépett a barakkból. A Csepelhez érve megint előre billentette és fellökte a platóra a zsákot, csakhogy Lakatos Karcsi most nem kapta el, mint korábban. Péter meg is torpant és fél kézzel megtámasztotta a papírzsákot, nehogy leessen és szétszakadjon. Aztán felnézett Karcsira, aki a szeme elé emelt kézzel kémlelte az országút egyik távoli pontját.

   – Te meg mit nézel annyira?

   – Embereket  – morogta Karcsi.  – Errefelé jönnek.

   – Mi van?!  – hökkent meg Péter. Beljebb lökte a platóra a zsákot és felmászott Karcsi mellé. Előbb csak hunyorgott a napsütésben, aztán ő is a szeme fölé ernyőzte a kezét. A távolban tényleg embereket látott. Rendetlen csoportban ballagtak az úton a város, vagyis éppen feléjük.

   – Meguntátok a rakodást?  – kérdezte Varga Feri fellódítva zsákját Péteré mellé.  – Vagy találtatok valami érdekeset?

   – Emberek jönnek az úton  – mutatott a távolba Péter.  – Nem látom, hogy hányan vannak és mifélék. Szerintem pattanjatok fel a Csepelre és tűzzetek haza a laktanyába!

   – És te? Mit akarsz csinálni?

   – Itt maradok és megnézem őket közelebbről is  – ugrott le a platóról Péter és leakasztotta az egyik tartóvasról a géppisztolyát és tártáskáját.

   – Én is itt maradok veled  – jelentette ki Varga Feri, magához véve a fegyverét.  – Ketten többre megyünk, mint te egyedül!

   Péter és Feri amint a Csepel elporzott két társukkal, sietősen feltalpaltak az úthoz legközelebb álló félkész ház második szintjére. Néhány hungarocell és deszka darabot halmoztak az egyik erkélyre, hogy a kialakított lyukakon át a felfedezés veszélye nélkül megnézhessék az idegeneket, amikor elhaladnak az építkezés előtt. Aztán a másik falon nyíló ablakhoz mentek és két oldalra lapulva lesni kezdték a közeledőket.

   Amint kicsit közelebb értek az idegenek, kiderült, hogy csak öten vannak. Az élen haladó egy kétkerekű kocsit tolt maga előtt, amin valamiféle rakomány púposodott. A többiek laza csoportban poroszkáltak a kocsi mögött és néha mellette is. Amikor közelebb értek, Péterék láthatták, hogy minden idegennek, még a kocsi tolójának is, fegyver lóg a vállán. Jól kivehették még a jellegzetes, ívelt tárakat is. Ekkorra az is kiderült, hogy az öt idegen egyike nő. Nem a hosszú hajáról, mert mindegyikük haja vállig ért. Még csak nem is nőies ruházatáról, mert ugyanolyan kopott farmert viselt, mint társai. Csak feltűrt ujjú pulóverének jellegzetes domborodása árulta el a nemét, amint oldalt fordult, hogy mondjon valamit a mögötte jövő társának. Meg a járásáról, mikor már tudták, mire figyeljenek.

   Közben a kis csapat lassan végigballagott az építkezés előtti kanyar ívén és kikerült Péterék látószögéből. A két felderítő átosont az erkélyre, hogy folytassa a megfigyelést. Alig foglalták el a helyüket, mikor az idegenek váratlanul megálltak az építkezésről kivezető kocsibejárónál.

   – Idenézzetek!  – mutatott valamire a földön a csoport kék munkáskabátot viselő vezetője, miközben lekapta válláról a fegyverét és azonnal ki is biztosította.  – Itt nemrég járt valaki! Méghozzá egy teherautóval!

   – Mi a francról beszél ez?  – kérdezte suttogva Feri.

   – A bejárónál van egy nagy tócsa  – súgta vissza Péter.  – Karcsi áthajtott rajta a Csepellel. Annak a vizes nyomát találták meg.

   – Aha! De már elment  – hagyta helyben a kocsit toló fekete hajú, vállas idegen a vezér megállapítását.  – Egyenesen a város felé.

   – Szerintetek mi a fenét kerestek itt?  – fordította kerek arcát az építkezés felé a csapat lány tagja. Loboncos szőke haját félre söpörte a szeméből, úgy méregette a félkész házakat.  – Lehet, hogy itt laknak valamelyikben?

   – Itt? Hiszen ezeken se ajtó, se ablak!  – húzta el a száját a vezér mellett álló szakállas fickó.  – Ha keríteni tudtak egy működő teherautót, biztos nem választottak egy ilyen lepra szállást maguknak!

   – Akkor meg mit akartak itt?  – kötötte a lány az ebet a karóhoz.

   – Majd azt is kiderítjük!  – ígérte a vezér félig a lány felé fordulva.  – De nem most. Szomjasak vagyunk, meg éhesek. És a lőszerünket is eldurrogtattuk. Ha azok a teherautósok nekünk esnek, nem lesz mivel védekeznünk. Először is keresünk egy boltot. Iszunk, és megtömjük a hasunkat. Aztán elmegyünk a laktanyába lőszerért.

   – Aha! Holnap is ráérünk megkeresni a teherautót, meg a gazdáit!  – értett egyet a vezérrel a kocsit toló idegen.

   – Jönnek!  – robbant be az ajtón Virág Ádám.  – Laci jelezte, hogy most hagyták el a kerítés sarkát.

   – Akkor hát mindenki a helyére!  – kapta fel a fegyverét Béla.  – És ahogy megbeszéltük: ha nem muszáj, nem lövünk! Csak lefegyverezzük őket. Aztán majd meglátjuk, hogyan tovább?

   – És szerinted őszintén fognak beszélni, ha fegyverrel a kézben körülálljuk őket?  – morogta Péter.

   Pokolian fáradtnak érezte magát. Amint az idegenek eléggé eltávolodtak az építkezéstől, lerohantak emeleti leshelyükről Ferivel és nekivágtak a laktanyába vezető útnak. Sietniük kellett, hogy megelőzzék a bolt után kutató idegen csapatot és figyelmeztessék a társaikat a veszélyre. De csak óvatosan mozoghattak, nehogy a banda tagjai meglássák őket. Az út legnagyobb részét futva tették meg és lihegve, kifulladva estek be felbolydult társaik közé. A riadóval ugyan félig elkéstek, mert Lakatos Karcsi és Zombori Laci már elmondták, hogy idegenek kis csapata érkezett a városba az éppen kirámolt építkezés felől.

   Egyiküknek sem volt a leghalványabb fogalma sem arról, hogy mikor érkezhetnek meg az idegenek a laktanyához. De abban mind egyetértettek, hogy semmi értelme belemenni egy lövöldözésbe, még akkor sem, ha az érkezők támadóan lépnének fel. Nem akartak megölni senkit, de még kevésbé szerették volna elveszíteni valamelyik barátjukat. Inkább kiterveltek egy csapdát, hogy az érkezők kénytelenek legyenek letenni a fegyvereiket egyetlen lövés nélkül. Az akció sikeréhez elsöprő tűzerőt kellett ugyan mutatniuk, a nőket mégis a lakóépületbe száműzték, nehogy valami bajuk essen, ha netán balul sülne el a tervük. Az érintettek persze zajos lázongással fogadták a döntést, de túl kevesen voltak, így leszavazták őket.

   Ádám riadóját követően párosával a kapu melletti irodaépület előre kinyitott ablakai mellé húzódtak és várták, hogy az idegenek besétáljanak a csapdájukba. Feszülten figyelték, mikor tárul már fel a nagy, barnára festett kapu, mégis ijedten összerezzentek, mikor megtörtént. Önkéntelenül még szorosabban lapultak a falhoz, nehogy az érkezők idő előtt észre vegyék őket.

   Az öt idegen besorakozott a feltáruló kapun és a hajdani kapuőrség kis sárga házikója mellett egy percre megállva körülnéztek a laktanya udvarán. Mindenféle csomagokkal és két láda itallal megrakott kocsijukat leparkolták az út szélére, és szinte unottan néztek végig az ablakok sorain. Látszott rajtuk, hogy hozzászoktak az üres épületekhez. Egy cseppet sem tűntek elfogódottnak, de igazán gyanakvónak sem. Fegyverük csak lazán lógott a vállukon, egyáltalán nem próbáltak felkészülni sem védekezésre, sem támadásra.

   Ekkor bukkant fel az egyik távolabbi épület mögül Pörge Jani egy zörgő vödörrel a kezében. Ezzel elterelte az idegenek figyelmét a hajdani irodáról és azt is megakadályozta, hogy észrevegyék a baromfiudvart. Amint az öt idegen meglepetten Jani felé fordult, Béla megadta a jelet. Öt ablak tárult ki egyszerre és tíz gépfegyver csöve meredt az alig nyolc lépésnyire álló emberekre.

   – Ne mozduljatok!  – harsogta Béla a meglepett idegenek felé.

   Az öt idegen a kiáltásra ijedten összerezzenve fordult az üresnek hitt ház felé, melynek minden földszinti ablakából fegyverek csöve meredt rájuk. A kiskocsit toló, vállas társuk úgy meglepődött, hogy elejtette a fegyverét, ami idegen, fémes zörgéssel koppant az aszfaltra. Csak a vezérük mellett álló magas, szakállas fickó próbálta meg előkapni géppisztolyát, de felmérve a túlerőt, az ő mozdulata is megtört és inkább a magasba emelte a kezét.

   – Ne lőjetek! Hé! Nehogy már lőjetek!  – emelte fel a kezét a félelemtől magas fejhangon kiabálva a kék kabátot viselő vezér. 

   – Tegyétek a földre a fegyvereiteket!  – parancsolta Béla, még mindig a másik vezérre célozva.

   – Máris letesszük!  – járt elől jó példával az idegenek vezetője. Bal kezét továbbra is a magasba tartva, idegesen remegő jobbjával leakasztotta válláról a géppisztolyát, és lassan a földre engedte. Társai némi késéssel ugyan, de mind követték a példáját. Legtovább a csapat lány tagja késlekedett. Egy darabig elszánt arccal méregette az ablakokban álló fegyvereseket, aztán lassan, vonakodva mégis letette a fegyverét.

   – Lépjetek hátra a falig!  – vezényelt tovább Béla, közben intett a mellette álló Karcsinak, hogy menjen ki és szedje össze az idegenek fegyvereit.

   Lakatos Karcsi lekoppantotta a fegyverét az ajtó mellett álló asztalra, aztán az udvaron a szíjuknál fogva sorra a karjára aggatta a földön heverő gépfegyvereket. Igyekezett úgy mozogni, hogy még akkor se kerüljön a társai és a fal mellet álló idegenek közé, mikor a kiskocsi rakományát átnézte. Nem a szatyrokba pakolt élelmiszer érdekelte, és nem is az idegenek ruhái. Csak arra figyelt, hogy ne legyen eldugott fegyver és lőszer a csomagok között.

   – Ideje megismerkednünk  – kezdte Béla kicsit visszafogottabb hangon, amikor Karcsi visszatért az irodába a fegyverekkel.  – Kik vagytok, és mit akartok itt a laktanyánkban?

   – Engem Vígh Györgynek hívnak  – lépett előbbre a kezét is leengedve a kék kabátos idegen. Aztán sorra rámutatott a lányra, a kocsit toló vállas társára, egy vékony, simaképű kölyökre, majd a magas szakállas fickóra:  – Ő Székely Mónika, ő Pákozdi Kristóf, ő meg az öccse Zombor, és ő Bodó Attila.

   – Én Markos Béla vagyok  – bólintott bemutatkozásul Béla.  – De nem csak a nevetekre volnánk kíváncsiak. Elsősorban az érdekelne, honnan jöttök és miért akartatok lőszert szerezni, mielőtt más túlélők keresésére indultok?

   – Jól adod!  – fakadt kit dühösen a fal mellett álló lány.  – Mintha nem éppen ti fognátok fegyvert miránk!

   – Ez a mi otthonunk  – csattant fel Béla.  – És megvédjük mindenkitől!

   – Micsoda bátorság!  – húzta el a száját megvetően a lány.

   – Hallgass már, Móni!  – vágott közbe a kék kabátos ingerülten. Aztán Béla felé fordult:  – Azt kérded, kik vagyunk? Túlélők, mint ti is. És azért akartunk lőszert, hogy megvédjük magunkat, ha kell! Hogy honnan jöttünk? Néhányan Pestről. Móni és Attila Monorról. Kristóffal, meg az öccsével Kerekegyházán találkoztunk. Egészen jó kis szállásunk volt ott, míg három napja egy másik túlélő csapat nem jött autókkal. Rajtunk ütöttek a boltnál. Az egyik társunkat lelőtték. Egy másikat pedig elhurcoltak. Amikor ki akartuk szabadítani, elfogyott a lőszerünk és meghalt még egy barátunk.

   – Mi senkit sem akarunk lelőni  – engedte le Béla a fegyverét.  – Csak megvédjük az otthonunkat.

   „Mi senkit sem akarunk lelőni. Csak megvédjük az otthonunkat!” Ezek a mondatok jutottak eszébe Bélának majdnem egy évvel később is, mikor éppen a fegyverét akasztotta a vállára. Alig egy órája érkezett vissza Vígh Gyuri a riasztó hírrel a városból, hogy egy nagy csapat idegen  – legalább húszan, és mind csupa férfiak –  rakodja éppen az egyik építkezésen az anyagokat négy teherautóra. De a legrosszabb a hírben az idegenek munkáját fedező két, harcra kész lövészpáncélos volt.

   Pedig tulajdonképpen annak a két páncélosnak köszönhették Gyuriék, hogy még időben észrevették az idegeneket, és nem futottak beléjük. Amikor reggel elmentek az építkezés előtt, hogy folytassák a soron következő bolt kirámolását, még senkit sem láttak ott mozogni. Már majdnem teljesen megrakták a két UAZ-t, mikor meghallották a hatalmas motorok dübörgő brummogását. Abbahagyták a rakodást, és óvatosan, a falhoz lapulva lestek be a másik utcába, ahonnét az árulkodó hangokat hallották. Alig száz méterre tőlük akkor foglalt állást az egyik kúpos lövegtornyú páncélos. Gyuriék szerencsére nem estek pánikba, hanem a munkájukat félbehagyva, az idegeneket messze elkerülve hazatértek, és jelentették, hogy mit láttak.

   A váratlan hír hallatán Béla összehívta a csapatot a konyhába, ami Vígh Gyurinak és négy társának a tavalyi beköltözésekor kicsit szűkebbnek bizonyult a kelleténél. Alaposan át kellett rendezni az asztalokat, hogy valamennyien elférjenek, és ne kelljen minden étkezésnél több csoportra bontani a csapatot. De a gyűléseknél is fontos volt, hogy mindenki jelen legyen, mint például most, amikor el kellett dönteniük, hogy mit kezdjenek az alaposan felfegyverzett idegenek ellen. Nem sok lehetőségük volt, hiszen eszükbe sem jutott kézifegyverekkel megtámadni két, nehézgéppuskákkal felszerelt páncélkocsit. De azt sem hagyhatták, hogy az idegenek támadjanak rájuk itt, a laktanyában a páncélosaikkal.

   Elég gyorsan eldöntötték, hogy két pár, melynek tagjai egymást biztosítják, kimegy megfigyelni az idegeneket. Közben Péter és az itthon maradó többiek előszednek a lőszerraktárból néhány kézi rakétavetőt. Alaposan áttanulmányozzák a használati utasításukat és megpróbálnak felkészülni, hogy ha a két páncélos esetleg meg akarná támadni az otthonukat, minél hamarabb, lehetőleg még a kapun kívül kilőhessék őket.

   – Aztán vigyázzatok magatokra!  – mondta Péter aggodalmaskodva négy, fegyverét vizsgálgató társának.  – És semmi hősködés! Csak figyelni mentek, nem harcolni!

   – Nem vagyunk bolondok!  – tiltakozott azonnal Vígh Gyurka.  – Esélyünk sem lenne a géppisztolyainkkal az ő páncélosaik ellen.

   – Igyekezzetek a rakétákkal, Péter!  – szorította meg barátja kezét búcsúzóul Béla.  – A lövészeket úgy helyezd el a tetőkön, hogy szabad kilátásuk legyen, de gyorsan el tudjanak tűnni, ha kilőtték a rakétájukat!

   – Bízd csak rám! Úgy lesz, ahogy megbeszéltük!

   A négy felderítő takarékosságból egyetlen terepjáróval indult az idegenek megfigyelésére. Előző nyáron még bőszen tanultak szántani, a nyár derekán meg egy kombájnt is elhoztak a többször meglátogatott gazdaság központjából, ahonnan a traktorokat is szerezték. Vezetni nem is volt nehéz a fura felépítésű gépet. De annál bonyolultabb feladatnak bizonyult vele az aratás. Valahogyan azért csak boldogultak ezzel a munkával is, és augusztus végére négy felsőbb szinti körletet raktak teli a szétterített búzával. Csakhogy addigra annyira lecsökkent a telephelyen még meglévő üzemanyag mennyisége, hogy már csak nagyon indokolt esetekben használtak járműveket.

   A laktanya kerítésén belül, egy napsütötte füves terület helyén kialakított konyhakertjüket is már kézi erővel ásták fel, hetekig szenvedve a munkával. A városból szerzett kapákkal árkot ástak, és a Pákozdi testvérek bemutatója alapján majd egy méter mélyen megforgatták a földet. Aztán vetőmagokat és kertészeti könyveket vadásztak le a megfelelő üzletekből. Az első dolog, amit megtudhattak a könyvekből az volt, hogy a legtöbb zöldség elvetésével bizony már alaposan el is késtek. Szerencsére a szántás gyakorlására használt területet még bevethették krumplival. A termés is meglepően jó lett. Ősszel annyi krumplit áshattak ki az elszáradt növények alól, ami legalább egy évre elég volt a csapatnak.

   Vígh Gyuri leírása és irányítása alapján Béla az UAZ-zal nagy ívben megkerülte az építkezést, ahol az idegenek még most is rakodtak. Előbb a délelőtt már félig kirámolt bolthoz hajtott, ahol kitették Zombori Lacit és Lakatos Karcsit. Aztán folytatta a kerülőt és számításai szerint az építkezés túlsó oldalán, egy elhagyatott ház udvarán leparkolt a terepjáróval.

   – Nagyjából ötven-hatvan méterrel gyere mögöttem!  – magyarázta Béla az elképzelését Gyurinak.  – Nagyon figyeld, hogy nem mozdul-e valami a közelben! Ablak, kapu, vagy bármi más! Ha valami baj van, füttyents egyet!

   – De azt az idegenek is észre veszik!  – vetette ellen Gyurka.

   – Ha füttyentened kell, akkor már úgyis észre vettek bennünket  – legyintett Béla, aztán keze ügyébe igazította csőre töltött fegyverét és alaposan megnézve az utca túlsó oldalát, elindult az építkezési terület felé.

   Óvatosan, a talpán rugózva átfutott a poros, macskaköves úton. Megcélozta az egyik nyitott kaput és besurrant rajta. A falhoz lapulva felmérte a füves udvart, majd előbbre óvakodva a lakások lezárt ajtóit is. Amikor úgy ítélte, hogy minden rendben van, a hátsó kerítéshez iramodott és egy mozdulattal átlendült a deszka-tákolmányon. Az elhagyotthoz hasonló, fűvel benőtt udvarra jutott. A belső oldalát mutató háznak egyikoldalt két lakása volt, a kapu másik felén pedig egy. Balról féltetős, fáskamrákat rejtő épület zárta el a kilátást. Az egyik kamra ajtaja nyitva állt, szégyenlősen a földre támaszkodva.

   Béla igyekezett nesztelenül odaosonni a nyitott kamrához. Előbb az ajtó mögül lesett be a sötétségbe, majd félig be is lépett. A kamra bal felében mindenféle lécek és deszkadarabok voltak a falnak támogatva. A jobb oldalon egy durván ácsolt munkapad, nagy satuval az ajtó felőli végén, meg dobozokba rendezett szögek garmadájával. Az alsó polcán kalapácsok, fogók és más szer-számok sorakoztak. Beljebb, az egyre mélyülő sötétségben gyakorlatilag már semmit sem tudott kivenni. Megvonta a vállát és az utcára nyíló kapu felé indult. Mielőtt kilépett volna hátranézett, és még látta Gyurit az ócska kerítés tövén meglapulni.

   A következő utca túloldalán már félig lebontott házak és üres telkek váltakoztak. Az épületek egy részének még álltak a falai, de már nem volt tetejük és kivéstek belőlük minden ajtót, ablakot és kaput is. Béla gyanakodva nézte a romosra bontott házakat, aztán megcélozta a legközelebbi, üresen ásító kapuboltozatot és átfutott az utcán. Az udvarban egymás mellé támogatva álltak a kibontott ajtók és ablakok. Mellettük szépen sorba rakva a tetőről leszedett cserép. A lehullott törmeléket azonban már benőtte a fű, melynek néhány satnya csomója a cserepek sorai között is utat tört magának. De Bélát ekkor már egy cseppet sem érdekelték az udvaron kallódó romok.

   A foghíjas hátsó kerítésen túl, az elbontott ház helyén egy felnyergelt, barna ló legelészett. Béla közeledtére felemelte a fejét és nagy, barna szemével kíváncsian a fiúra nézett. Jól táplált állatnak látszott, fényes szőrén megcsillant a nap fénye. Elképzelhetetlen volt, hogy a járvány kitörése óta így, nyereggel a hátán tengődött volna. De akkor hogyan került ide?

   Béla egy halk roppanást hallott a háta mögül, ahogyan egy ágacska, vagy egy malterdarab eltörött valaki lába alatt. Akaratlanul is összerezzent, aztán kissé megemelte a fegyverét, de mielőtt megfordulhatott volna, egy hideg fémtárgy nyomódott fenyegetően a tarkójának.

   – Ne moccanj!  – sziszegte egy hang mögötte.  – Ha csak egyetlen hangot is kiadsz, meghalsz! Nagyon lassan tedd a földre a fegyveredet!

   Béla a szégyentől elvörösödve tett eleget a parancsnak. Leakasztotta a nyakából géppisztolyát és lassan, messze eltartva magától a földre eresztette. Tudta, hogy most teljesen magára kell vonnia támadója figyelmét. Még véletlenül sem hagyhatja, hogy a kapu felé forduljon! Mert őt ugyan csapdába csalhatta ez az idegen, de pillanatokon belül megérkezik Gyuri, és akkor nagyot fordul majd a kocka!

   – Most lassan indulj jobb felé!  – adta ki támadója a következő parancsot.

   Béla engedelmesen eltávolodott a fegyverétől, majd a következő parancsra meg is fordult. Támadója aligha lehetett idősebb nála és hozzá hasonlóan katonai zubbonyt, nadrágot és bakancsot viselt. Kopottas zöld ruhája és piros-kék horgolt sapkája igen fura együttest alkotott. Ráadásul a sapka alól fiatalos arcával szöges ellentétben szinte ezüstfehér haj lógott ki. Az idegen egy távcsöves puskát tartott a kezében, melyre méretes hangtompítót szerelt. A hosszú, vékony fegyver csöve rezzenéstelenül meredt Béla mellkasára.

   – Szépen halkan válaszolj a kérdésekre, különben kénytelen leszek lőni. És a társaid még csak hallani sem fogják, amikor meghalsz  – mondta szinte derűs nyugalommal az idegen.  – Először is: ki vagy te? Másodszor: mi a fészkes fenét kerestél fegyverrel a kezedben a barátaim közelében?

   – Én itt élek a városban!  – sziszegte Béla indulatosan.  – Kicsit több jogom lenne feltenni ugyanezeket a kérdéseket neked!

   – Nem lehetsz ennyire ostoba  – ingatta az idegen a fejét.  – Az én kezemben van a fegyver, tehát én kérdezek előbb. De megígérem neked, ha meg tudsz győzni, hogy semmi rosszat sem akartál ezzel a játékszerrel, én is válaszolok a te kérdéseidre!

   – Markos Bélának hívnak, és itt születtem Kecskeméten  – kezdte Béla, hogy időt adjon Gyurinak.  – A járvány óta egy kertvárosi házban lakunk a barátaimmal.

   – Így nagyon nem leszünk jóban, Béla! Még akkor sem, ha esetleg Pistának, vagy Tamásnak hívnak. Nem szeretem, ha valaki fegyverrel a kezében kerülgeti a barátaimat, és ráadásul még hazudik is! Délelőtt a társaid nem a kertváros felé iszkoltak el, mikor megláttak bennünket.

   Béla már éppen bele akart kezdeni valami ködösítő válaszba, amivel remélhetőleg végképpen a Kertváros felé terelhette volna az idegen fegyveres figyelmét, mikor a kapu boltíve alatt feltűnt Gyurka. Minden óvatoskodás nélkül közeledett. És mind a két kezét a magasba emelve tartotta. A fegyverét pedig egy másik, távcsöves puskájával Gyuri hátára célzó idegen hozta utána.

   – Amint látod, mi nem vagyunk amatőrök  – jegyezte meg a fehér hajú idegen Béla meglepett arcát látva.  – Még egyszer megkérdem, hogy kik vagytok? De most már az igazat mondd, ha lehet! Mert láttam, a távcsövemmel, amikor a négy társatok bement a laktanyába azzal a két kocsival, ti meg kijöttetek onnan egy harmadikkal.

   – Akkor meg minek faggatsz? Többet tudsz rólunk, mint mi terólad!  – fakadt ki indulatosan Béla.

   – Szóval nem a Kertvárosban laktok, hanem a laktanyában. Hányan vagytok?

   – Éppen elegen, hogy megvédjük magunkat!  –szólt közbe Gyuri a fogát csikorgatva.

   – Tényleg?  – vonta fel a szemöldökét a fehér hajú.  – Akkor most miért nem a ti kezetekben van fegyver? Miért nem ti faggattok bennünket? Olyan amatőrök vagytok, hogy csak az nem öl meg benneteket, aki nem akar! Te is csak megláttad a lovamat Béla, és már észre sem vetted, mikor mögéd osontam!

   – Rendben van, győztetek! És most? Mit akartok tőlünk?

   – Amíg nem tudom, hogy kik vagytok, és mi a fenét kerestetek a barátaink közelében, addig semmit.

   – Csak látni akartuk, hogy kik vagytok, és mit akartok ennyi fegyverrel a városunkban?

   – Lehet, hogy igazat mond, Zoli!  – szólt közbe a Gyurit foglyul ejtő idegen.

   – Szerintem is. Annyira nem lehetnek ostobák, hogy négyen meg akarják támadni a páncélosainkat  – bólogatott a fehér hajú.  – A fegyveredet egyelőre nem adom vissza, Béla. De én is elmondom, kik vagyunk. Engem Csorvai Zoltánnak hívnak, a barátomat Rábai Jánosnak. Egy Major nevezetű helyről jöttünk, hogy építőanyagot szerezzünk.

   – Major? Az meg mi a franc?

   – Egy sziget, amin alapítottuk egy majorságot. Biztosan kényelmesen berendezkedtetek a laktanyátokban. De ha esetleg velünk akarnátok tartani, szívesen látunk benneteket is!

   – Nehéz ellenállni egy ilyen … meghívásnak  – bökött Csorvai fegyverére Béla.

   – Te is véded a barátaidat, meg én is  – vonta meg a vállát Csorvai.  – De ha nem akartok velünk jönni, senki sem fog kényszeríteni egyikőtöket sem!

   – És mi erre a biztosítékunk?  – kérdezte előreszegezett állal Gyuri.

   – Csak az az apróság, hogy még éltek.

   – Ti is berendezkedtetek a magatok módján azon a szigeten, meg mi is a laktanyánkban  – vette át a szót megint csak Béla.  – De mit tud az a ti Majorotok, amiért érdemes lenne itt hagyni a laktanyánkat?

   – Sokkal védettebb, mert szigeten van. Bár még mindig nem árultad el, hogy hányan vagytok, de azt hiszem, a mi csapatunk népesebb is. Vannak gépeink, állataink és nemsokára megint lesz áramunk is!

   – Hogy megyünk-e, vagy maradunk, azt meg kellene beszélnem a többiekkel. Mi ugyanis szavazni szoktunk az ilyen komoly dolgokban.

   – Mi is  – bólintott rá Csorvai.  – Menjetek és beszéljétek meg a társaitokkal! Ha eldöntöttétek, hogy mit akartok, az építkezésen találkozunk! Csak ketten gyertek! És lehetőleg fegyver nélkül, mert attól mindig ideges leszek!