Joseph B. Skerin

        Game over

   Hazaérve a suliból csak ledobtam a táskámat az asztal mellé, és már be is lőttem a gépemet. Amíg a Windowst és a legújabb kedvenc játékomat töltötte, gyorsan összeszedtem a tálcámra valamit ebédnek – két szelet kenyér, felvágott, paradicsom –, aztán már rohantam is vissza a géphez. Csodára tetszett ez az új játék. Egy fantasy világ, amiben orkokkal, valós és képzeletszülte vadállatokkal kell megküzdenem egy névtelen hőst irányítva, fejlesztgetve. Ráadásul ezek a lények nem csak az én hősömre, de egymásra és a tájat járó vándorokra is vadásztak. Többször is csak nehezen sikerült megmentenem egy-egy személyt, akitől pedig később még küldetést is kaptam. Nagyon élveztem a meseszép tájakon való vándorlást, meg a harcos kalandokat. Mindennap órákra belevesztem ebbe a csodavilágba. De most mégsem a lassan két hete nyüstölt kalandokhoz, hanem a tegnapelőtt felfedezett új opcióhoz akartam visszatérni.

   Fogalmam sem volt, hogyan kerülhette el ilyen sokáig a figyelmemet a „Szerkesztés” menün belüli „Kamera” gomb. Pedig valóságos csodákat tárt elém! Eredetileg új kalandok szerkesztésének ellenőrzésére szolgált volna, de én rájöttem, hogy a már meglévő városokat is bejárhatom vele. Úgy irányíthattam a kamerát, mintha egy láthatatlan szereplővel járnám a játék településeit.

   Eleinte csak vaktában kóboroltam, a kamerán át lesve a nyüzsgő, saját életüket élő városkákat és lakóikat, egyiket a másik után. Fából épült viskókat, gerendából ácsolt palotákat, csónakos halászokat és északi, havas-jeges falvakat, meg az ott élő, hatalmas fejszéket forgató, mord harcosokat.

   Tegnap azonban felfedeztem egy csodás mesevárost a sivatag közepén!

   Egy hatalmas, sziklás hegy oldalában épült, a karavánút végén; karcsú tornyokkal tűzdelt, félkörben hajló falainak vége a sziklákba kapaszkodott kétfelől. A város urának fényűző palotáját is magába a hegybe faragták bele, hogy megóvják a sivatag forróságától. Egymásba kapcsolódó, díszes termeket járhattam végig, melyeket pompás falikárpitok, aranyozott bútorok és csobogó kutacskák tettek lakályossá. És persze az arab stílusú palotából nem hiányozhattak a háremet lakó rabnők sem! Színes kis mellénykékben, áttetsző, selyem pantallókban jártak-keltek, vagy éppen táncoltak uruk szórakoztatására.

   Falatokra aprítottam a kenyeret és a felvágottat, felvágtam a paradicsomokat, aztán egy papírzsebkendővel megtörölgettem az ujjaimat, nehogy összekenjem a billentyűzetemet. Az első falatot a számba tömve máris megkerestem Seehar mesevárosát. A kamera, akárcsak tegnap, a kapu és az őrség előtt jelent meg. A képernyőre meredve kerülgettem a marcona képű, lándzsás-kardos őröket, aztán végigmentem a palotához vezető, a város mélyben megbúvó házaihoz képest emeletmagas úton. Átvágtam a palotaváros kapuján, és máris ott álltam Nurben – a mágus – palotájának díszes bejárata előtt. Persze csak annyi időre álltam meg, amíg a következő falat után ismét megtöröltem a kezemet a lassan foszladozni kezdő papírzsebkendőben.

   Megkerültem Nurben trónját, és tudomást sem véve a falak mellett álló őrökről vagy a kőtrón előtt heverő két oroszlánról, „beléptem” a következő terembe. Ennek a közepén két oroszlánszobor szájából csobogott a víz a színes csempékkel kirakott medencébe. És a valahonnan felülről jövő fényben most is ott táncolt három rabnő a medence egyik oldalán, a kereveten heverő Nurben szórakoztatására. A középső és a bal oldali leányzó arcát a ruhájukkal azonos színű, félig áttetsző selyemfátyol takarta. De engem csak a jobb oldali, halványzöld selyembe öltözött táncos érdekelt, akinek pont olyan arca és haja volt, mint Szandrának! És csábtánca közben néha pont úgy vetette hátra hosszú, fekete haját, ahogyan Szandra szokta!

   Hosszan csodáltam a monitoron táncikáló, lenge öltözetű lányt, egészen ráközelítve a kamerával. Közben arról ábrándoztam, hogy milyen szép is lenne, ha én hevernék ott Nurben helyett azon a kereveten, és Szandra táncolna-vonaglana előttem! Szandra, aki nem csak az osztályban, de szerintem az egész gimiben a legszebb lány! Az osztályban tök jól el lehetett vele beszélgetni, haverkodni, de egy igazi randit képtelenség volt összehozni vele, mert Torma Pista, a nagydarab, negyedikes barátja állandóan a nyakán lógott. Még pedig a szó legszorosabb értelmében! Amint találkoztak, máris Szandra derekát szorongatta. És Szandra nemcsak eltűrte, hogy az a barom mindenki előtt ölelgette, de még vissza is csókolta! Pedig ez a Torma olyan bunkó volt, hogy cölöpöt lehetett volna verni vele!

   Nem tudom, meddig bambultam a monitort, de közben elfogyott minden a tálcámról, és egyszer csak arra riadtam, hogy megzörrent a bejárati ajtó zárja.

 – Szia, Lacikám!  – köszönt be anyám, amíg az ajtót zárta, aztán a nagyszobában lepakolva szokása szerint be is jött hozzám.  – Már megint idebent ettél, kisfiam? Csupa zsíros lesz az asztalod, aztán meg a könyveid is!

   – Jaj, hagyjál már anya! Látod, hogy tálcán ettem  – morogtam, mert a hideg is kirázott, hogy anyám semmiképpen sem akart leszokni erről a „kisfiam”-ozásról, még a haverjaim előtt sem.

   – Már megint ezzel a vacakkal játszol?  – túrt bele a hajamba anya, amit még az állandó „kisfiam”-ozásnál is jobban utáltam.  – Tudod, hogy nem szeretem ezeket a gyilkolós játékaidat! És a tanulás? Megint estére marad?

   – Hagyjál már!  – rántottam el a fejemet a keze alól.  – Utálom, ha a hajamat piszkálod!

   – Várjál csak, kisfiam! Nem meleg a te homlokod? Nézz csak rám! A szemed is olyan lázasan csillog. Feküdj le! Rögtön hozom a lázmérőt! Lehet, hogy elkaptál valami vírust.

   Tudtam, ha anya egyszer betegséget szimatol, nem érdemes vitatkozni vele. Igazából nem is akartam ellentmondani neki, mert tényleg kóválygott egy kicsit a fejem és égett a szemem. Engedelmesen felheveredtem hát az ágyamra, aztán a hónom alá igazítottam a lázmérőt. Nem nagyon hittem, hogy tényleg lenne valami bajom, de persze cseppet sem bántam volna, ha nem kell holnap suliba mennem.

   Egy darabig felváltva bámultam a plafont és a monitort, de ilyen messziről semmit sem láttam a játékból. Így végül behunytam a szemem, és megpróbáltam magam elé képzelni Szandrát…

   És egyszerre csak ott találtam magam Nurben palotájában!

   Megszokott heverőm helyett ugyanazon a sárga takarójú kereveten, amin az előbb még Nurben feküdt, és ugyanaz a kék selyemköntös volt rajtam, amit néhány perce még a máguson láttam. Amint felnéztem, még a három lány is ott táncolt pár lépésnyire tőlem.

   Olyan szürreális volt ez az egész, mintha valami álomba csöppentem volna, mégis mindent teljesen valódinak éreztem; a köntöst a bőrömön, az oldalamat nyomó kerevetet, a spanyolfal mögül cincogó, halk, keleties zenét, a medence vizének kellemesen hűvös páráját. És valamiért teljesen biztos voltam abban is, hogy most én vagyok Nurben, a mágus.

   Erről egy perc alatt meg is győződhettem. Elég volt egyetlen intés, hogy a Szandra-arcú lány (vagy talán maga Szandra?) odajöjjön hozzám. Nagy bátran átkaroltam a derekát, és ő engedelmesen hozzám simult. A hajam tövétől a talpamig jóleső borzongás futott végig rajtam a cirógatásától, és közben szó szerint beleszédültem a hajából, a bőréből áradó illatba. Magamhoz szorítottam, megcsókoltam, Szandra pedig olyan odaadóan viszonozta a csókomat, amiről még csak álmodni sem mertem addig. A derekánál fogva magammal vontam a következő terembe, ahol tegnap Nurben spanyolfalak mögé rejtett hálófülkéjét láttam.

   Valamikor, órákkal (vagy talán csak egy pillanattal?) később halk, udvarias kopogásra riadtam Nurben széles ágyán. Mellettem, a vékony takaró alatt a Szandra-arcú lány feküdt, aki az ágyban még odaadóbbnak bizonyult, mint csókolózás közben. Bársonyosan sima, feszes bőrének már az emléke is felforralta a véremet. Legszívesebben elküldtem volna a kopogtatót, de már elkéstem vele. Egy kopasz, rettenetesen kövér férfi lépett be a spanyolfalak nyílásán sáfránysárga köpenyben. Pontosan tudtam, hogy ő az öltöztetőm, pedig a játékban még egyszer sem láttam.

   – Bocsáss meg, nagyuram, hogy zavarni merészellek!  – rebegte a hájas alak magas fejhangon, olyan mélyre hajolva, hogy csaknem hasra esett. – Egy messziről jött vándor érkezett Seeharba, és azt állítja, életbevágóan fontos üzenetet hozott neked, nagyuram.

   Kedvetlenül kikászálódtam az ágyból, és hagytam, hogy a kövér férfi sorra rám adogassa az egyik asztalkáról az odakészített ruhákat. Minden darabot szépen elrendezett, végül még két nagy kardot is a hátamra akasztott. Gondolom, ettől harciasabbnak kellett volna látszanom, de én csak nevetségesnek éreztem magam a vállam fölött meredező két markolattól.

   A trónteremben először attól tartottam, le sem tudok majd ülni a két nagy kardtól, de kiderült, hogy pontosan elférnek az egyetlen, fekete kőtömbből faragott trón két oldalán. Alig helyezkedtem el a bíborszínű párnákon, az egyik őr beengedte az üzenethozó idegent. A bejárat világos négyszöge előtt közeledő férfi az utolsó méterekig csak egy sötét, arctalan alaknak tűnt. Amikor aztán a lámpák fényében megláthattam az arcát is, döbbenten ismertem meg.

   Az elmúlt két hétben a képernyő másik oldaláról sok tucat harcban irányított névtelen karakterem volt az.

   – Godnos üzenetét hoztam neked, nagy mágus  – állt meg a trónomtól néhány lépésnyire. – Bűneidért Godnos a halálodat akarja! Azért jöttem, hogy megöljelek!

   Rémülten ugrottam fel a trónról. Tekintetem a mellettem heverő két oroszlánra villant. Azért vannak itt, hogy megvédjenek! De hogyan kell egy oroszlánt ráuszítani valakire?

   – Hé! Fogd meg! Hallod? Csípd meg!  – próbáltam rávenni őket a támadásra, de a fülük botját sem mozdították rekedt kiáltásaimra.

   A névtelen hős előrántotta kardjait, és közelebb lépett, hogy valóra váltsa fenyegetését. A két fenevad, mintha csak erre várt volna, tompa morranásokkal támadásba lendült. Az idegen, akár a támadó kobra, villámszerű mozdulattal az egyik oroszlán orrába vágott, majd balkezes pengéjét mélyen az állat szügyébe döfte. Egy gyors pördüléssel kitért a másik fenevad elől, aztán a jobb kezében tartott karddal oldalról szíven szúrta a bestiát.

   Csak ekkor jutott eszembe, hogy én most Nurben vagyok, aki valójában mágus! Meglendítettem a kezem, mintha el akarnék dobni valamit.

   És láss csodát! Lendülő kezemből a játékban olyan jól ismert tűzlabda röppent ki és csapódott – fájdalmas nyögésre késztetve ellenfelemet – a névtelen hős oldalába. Azonnal dupláztam, majd harmadszor is dobásra lendítettem a karomat … de ekkor már nem történt semmi. Mint egy rossz álomban, amikor hiába fut, hiába védekezik az ember, semmi sem sikerülhet neki.

   Riadtan kaptam a vállamon meredező markolathoz, és előrántottam a jobbkezes kardomat. A névtelen hős átlépett az oroszlánok teteme fölött, és hatalmas erővel a fejemre sújtott.

   Tétován felemelt fegyveremmel felfogtam ugyan a pengéjét, de a csapása erejétől gyakorlatlan ujjaim elzsibbadtak és elengedték a kard markolatát. E pillanatban az idegen másik pengéje keresztülszaladt a gyomromon.

   Tudtam, hogy ez nem lehet más, csak egy kegyetlen, rossz álom, melyben az efféle álmok szabályai szerint bármit teszek is, csak veszíthetek. Tudtam, hogy valójában az ágyamon fekszek, és anya mindjárt bejön, hogy elkérje a hónom alatt szorongatott lázmérőt. Csak azt nem értettem, ha ez csupán álom, miért járja át a kegyetlen fájdalom minden porcikámat, amikor a névtelen hős kardjáról lecsúszva a földre roskadok?

   Nurben nagyot sóhajtva kinyitotta a szemét. Megnézte az egyszerű, halványsárga mennyezetet, majd a mintás papírral leragasztott falakat. Olyan egyszerű és sivár volt mindez a megszokott, fényűző palotája után; sehol egy szép színes falikárpit, vagy egy aranyszobor. Az ágy viszont sokkal puhább volt alatta, mint eddigi fekhelye. És amint maga elé emelte a kezét, láthatta, hogy a bőre is simább, fiatalabb, rugalmasabb lett.

   Sikerült hát!

   Beláer sötét mágiája megmentette.

   Az utolsó pillanatban!

   Hiszen egyre többször érkeztek rettenetesen képzett, gyilkos erejű, névtelen harcosok, hogy kioltsák az életét. Túl hosszan már nem dacolhatott velük, valamelyik biztosan legyőzte volna.

   Ám végül, a leges-legutolsó pillanatban, sikerült testet cserélnie azzal a botor ifjúval, aki a vágyait követve egy szép arc, egy csábító leány miatt vakon rohant a végzetébe.

   – Mutasd azt a lázmérőt, kisfiam!  – lépett be az üvegezett ajtón egy szőke hajú, negyvenes éveiben járó asszony.

   Nurben először nem értette, mit is akar, csak a felé irányuló mozdulatból jött rá; engedelmesen benyúlt hát az inge alá, kivette a bal hóna alól a kis üvegcsövecskét, és mosolyogva a nőnek nyújtotta. Közben kritikus szemmel végigmérte az „anyját”. Sokkal fiatalosabb volt, mint a sivatag hasonló korú, gyorsan elhervadó, elhízó, vagy kóróvá öregedő asszonyai. Abban az elhagyott, másik világban bárki egy vagyont adna érte, hogy ezt a nőt a háremébe vihesse!

   – 36,6!   – csóválta a fejét az asszony.  – Pedig az előbb olyan forrónak éreztem a homlokodat, kisfiam. De azért a biztonság kedvéért főzök neked egy jó, citromos teát. Te meg nekiláthatnál addig a tanulásnak!

   Nurben megvárta, míg az asszony kiment a szobából, aztán felugrott az ágyról, és az asztalhoz lépett. Diadalmas mosollyal bámulta a monitort, melyen túl Godnos mágusvadásza éppen az ő elhagyott palotájának őreivel csatázott. Az őrök egyre fogyatkoztak, a névtelen hős pedig meg volt győződve róla, hogy megölte Nurbent, a sötét mágust, ahogyan ura és istene megparancsolta neki. Sem a névtelen mágusvadász, de még Godnos, a tűz istene sem sejthette, hogy Nurben egy másik világba menekült előlük. Nem láthatták, nem tudhatták, ahogy az új, fiatal testben tovább élő sötét mágus éppen kikapcsolta a számítógépet. Az egyetlen átjárót világaik között.