27. fejezet

   Mikor reggel meglátta a Lawar Umryn által melléjük rendelt vezetőt, és négy, vizes tömlőkkel megrakott tevéjét, Shoma biztosra vette, hogy sosem fogják utolérni a hitharcost, akire a mágus-úr bízni akarja őket. Rera megvetése jeléül csak kiköpött, amint a lomhán lépkedő, rusnya hangon, méltatlankodva bőgő állatok felsorakoztak a kapu előtt. Még Higdin is méla undorral nézte a hosszú nyakú, hosszú lábú, ocsmányul púpos hátú jószágokat.

   Ha ismerte volna az utat a sivatagban, Shoma gondolkodás nélkül kilovagol a kapun, és hátasaikat sebes ügetésre nógatva ott hagyja a tevéket. Persze sejtette, hogy a vezetőről és málhás állatairól éppúgy nem mondhat le, ahogyan a hitharcos védelméről sem. Lawar Umryn valamiért feltűnően ragaszkodott hozzá, hogy Shoma és társai csatlakozzanak Undhur Dimin hitharcos kis csapatához, s velük tartsanak Nurben nagyúr távoli palota-városába. Shoma megérezte, hogy Delardban, ahol több tucatnyi fegyveres lesi a mágus-úr minden parancsát, semmi értelme megkérdőjelezni Lawar Umryn döntését. De azt is tudta, hogy egészen más lesz a helyzet a sivatag mélyén, amikor csak néhány ogant kell meggyőzniük, ha Sheehar helyett egy másik városba akarnak utazni.

   Egy jó órával később Shoma kénytelen volt belátni, hogy kár lett volna meghajszolni a lovaikat. Az első pillanatban esetlen mozgásúnak tűnő tevék széles patáikkal sokkal könnyebben mozogtak a süppedős homokban, mint a három vándor hátasai. Felvették a kitartóan kocogó lovak tempóját és  – súlyos terhük dacára –  könnyedén tartották is velük a lépést. A sivatagi vezető hamarosan felzárkózott Shoma mellé, hogy mutathassa az utat a gondjaira bízott utazóknak. Arra azért ügyelt, hogy fél lóhossznyival az idegen úr mögött maradjon, így a négy tevéje által felvert port csak Higdinnek, és főleg a sort záró Rerának kellett nyelnie.

   Délre Shoma egészen beleszédült a nap kegyetlenül tűző sugaraiba, a temérdek, egyforma homokdűne látványába, és a köztük kanyargó útba. Hol megkerültek egy-egy dombot, hol felkapaszkodtak rá. Fogalma sem volt, mikor miért dönt a vezetőjük éppen egyik, vagy másik megoldás mellett. Csak azt tudta biztosan, hogy hiába értek fel egy-egy dűne tetejére, bármerre forgatta is a fejét, csak homokdombokat látott mindenfelé, látóhatártól látóhatárig. Nyomasztó érzés volt tudni, hogy képtelen kiválasztani a helyes útirányt, és ha a vezetőjük magukra hagyná őket, mind itt pusztulnának ebben az élettelen sivatagban.

   Három órával is elmúlt már dél, amikor két homokdomb között a távolban Shoma valami kék foltot látott feltűnni. Sejtette, hogy emberek vannak ott, de még újabb két órába telt, mire bekocogtak Undhur Dimin táborába. Már ha tábornak lehetett nevezni azt az egyetlen, messzire virító kék sátrat, a mögötte halomba rakott és ponyvával letakart csomagokkal, meg vizes tömlőkkel. Néhány lépéssel távolabb a hitharcosnak és csatlósainak kikötött lovai dobogtak abrakos tarisznyával a fejükön, a homokban hasalva kérődző tevék mellett.

   Undhur Dimin harcosai kezüket fegyverük markolatán tartva figyelték az érkezőket. Csak a gazdájuk fogadta Shomáékat szertartásos meghajlással a sátor bejárata előtt. A hitharcos éppen olyan fekete burnuszt és piros-fehér kockás kendőt viselt, mint a harcosai. A kardja azonban ezüstveretes hüvelyben lógott az oldalán. A burnusza alól pedig bőszárú, vörös nadrág, és arany sújtással díszített, kunkori orrú saru kandikált ki. Ápolt bajusza-szakálla is sokkal inkább illett volna egy városi palotába, mint a sivatagba.

   A hitharcos és csatlósai kiválóan összeszokott csapatnak bizonyultak. Bár a harcosok az egyik pillanatban még vezérük egyetlen szavára készek lettek volna elvágni Shomáék torkát, a következőben egy apró kézjelére már az állataik kikötésében, lemálházásában segítettek. Maga Undhur Dimin  – a vezetőről és vendége két kísérőjéről tudomást sem véve –  a sátrába invitálta Shomát egy kis frissítőre.

   A sátort az oldalfalakkal azonos színű függöny osztotta két részre. Az elülső felében vastag szőnyeget terítettek a homokra, hogy igazi házban érezze magát, aki belép. A két ülőpárna között álló összecsukható asztalkára gondos kezek már előre odakészítették a kávéillatot gőzölgő, hosszúnyakú kancsót, két finom, porcelán csészét, meg kis tálkákon cukrozott aszalt gyümölcsöt.

   A reggel óta elviselt tűző napfény után Shomának sem teste, sem lelke nem kívánta a gőzölgő kávét. Sokkal jobban örült volna valami jeges frissítőnek, bár pontosan tudta, hogy itt, ahol a hideget és a jeget hírből is alig ismerik, erre hiába ácsingózik. Így leült a felkínált párnára és udvariasan szürcsölgetni kezdte az elé tett kávét. Közben semmitmondó kérdésekkel és válaszokkal próbált társalogni házigazdájával. Ez a kölcsönös udvariaskodás egészen addig tartott, míg Shomából ki nem bukott a kérdés: miért nevezik hitharcosnak Undhur Dimint.

   – Azért, barátom, mert a kardommal tanítom Beláer tiszteletére Worandban mindazokat, akik más isteneket imádva a világunk pusztulását kockáztatják  – magyarázta türelmesen Undhur Dimin.  – Mint a pogány strannik, akik nem átallják ősi, szent helyeinket bemocskolni saját istenük, Vuvoha nevében.

   – De ki szabja meg, hogy kit, vagy kiket kell Beláer nagyobb tiszteletére tanítanod éppen?

   – Természetesen Nurben nagyúr és mágusai, akik buzgó fohászkodásukkal igyekeznek kifürkészni Beláer akaratát, hogy távol tarthassák tőlünk az Ő lángoló haragját.

   – És mi van azokban az országokban, ahol nem Beláerhez, hanem egy másik istenhez fohászkodnak?

   – Beláer a világ egyetlen szegletéről sem feledkezik meg. Vagy nem küldött-e háborút az országodra, amiért nem Őt tisztelitek? Ha ismernétek Gor Maura és Sedime történetét, ti is leborulnátok Beláer előtt, hogy a bocsánatát kérjétek bűneitek miatt!

   – Gor Maura? Sedime?  – tette le a csészéjét Shoma.  – Sosem hallottam még róluk. Kik voltak ők? Az oganok nagy ellenségei?

   – Bocsáss meg, barátom, de ezek nem emberek voltak, hanem Worand két ősi városa  – ingatta a fejét megbocsátó mosollyal Undhur Dimin.  – Lakóik elhagyták Beláer hitét és God- … más isteneket kezdtek imádni. Beláer haragjában tűzvihart bocsátott a hitetlenné lett városokra és felégette őket, minden lakójukkal egyetemben. Csak Nurben nagyúr őse, Anuata és családja élte túl a két város pusztulását. Maga Beláer jelent meg Anuata házában a tűzvihar előtt, és parancsolta meg neki, hogy vigye a családját Gor Maurából egy sivatagi barlangba. Beláer többször is meglátogatta Anuatát a barlangban, és a barlang előtt felépült Bagrash szent városában is többször megjelent a hívei előtt.

   – Tehát ezért fogjátok el, és teszitek rabszolgává azokat, akik nem Beláer hitét vallják? Így véditek meg őket az Ő haragjától?

   – Óh! A szokásos vád, hogy mi rabszolgakufárok vagyunk! De mondd, te mit tennél, barátom, ha átkelnél a sivatagon, megküzdve a hitetlenekkel, a sivatagi rablókkal, a homokviharokkal, a szomjúsággal és éhezéssel, hogy selymet és fűszereket vásárolj, de annak a távoli országnak a kereskedői csak rabszolgákért cserébe adnák el neked ezen ritka árúikat?

   – Megpróbálnék arannyal, drágakövekkel, vagy más holmikkal fizetni nekik.

   – Könnyű egy hazájától távol járó kereskedővel alkudni. De otthon, a saját boltjában mind maga szabja meg a portékája árát. A fűszereket, meg a selymet senki sem hozza el Worandba. Ha meg akarjuk vásárolni őket, nekünk kell elmennünk értük abba a sivatagon túli országba. Ott pedig mi vagyunk a távoli kereskedők, akik kénytelenek megfizetni, amit a helybéliek kérnek az árúikért.

   – Harcos létedre igen jól ismered a kereskedők esze járását!

   – Köszönöm, barátom!  – hajtott fejet Undhur Dimin.  – Apám büszke lenne, ha hallaná! Boltja van Bagrash-ban. De úgy tapasztaltam, hogy Lomyra harcosai, sőt, lovagjai közt is akad, aki nem vet meg egy-egy jó üzletet!

   – Csak nem az én hazámból tartasz éppen hazafelé?

   – De igen. Nurben nagyúr azt parancsolta, hogy vigyünk neki egy lovagi kardot. Egy hete volt szerencsém találkozni egy kiöregedett lovaggal. Nagyon tudott alkudni az öreg! Egy kisebb vagyont kért a pengéjéért, amit pedig már felemelni is alig bírt!

   – Ha olyan jól alkudott az a vén lovag, megeshet, hogy hamisítványt sózott rád! Láttam már olyan lovagi kardot, aminek csak egy fehér kavics volt a markolatába foglalva.

   – Kereskedő fia vagyok, nem olyan egyszerű engem rászedni!

   – Megnézhetem azt a csodafegyvert? Még sosem volt lovagi kard a kezemben!

   – Miért ne, barátom?  – állt fel készségesen Undhur Dimin és máris bogozni kezdte a függöny előtt heverő egyik kisebb csomag zsinegét.  – De ne számíts semmi különösre! Én egyetlen villámot sem tudtam kicsalogatni ebből a pengéből. Talán azért, mert csorba.

   Shoma érdeklődve figyelte, amint a hitharcos kicsomagolta az abrosznyi szőnyegbe takart kardot. Amint kezébe vehette, először önkéntelenül is a penge fele hosszán levő csorbulást vizsgálta meg. A kard egyik éléből körömnyi darab hiányzott. A fegyver tulajdonosa, vagy egy ügyes kovács itt is élesre köszörülte a pengét, de a csorbaságot nem tudta eltüntetni.

   Miután szemével és kezével is végigsimogatta a sérült pengét, Shoma a markolatot vette szemügyre. A végén levő gyűrűben valóban egy finoman kidolgozott rúnakő fehérlett. A kovács különös gonddal simára csiszolta a foglalatát. A markolat és a gyűrű találkozásánál Shoma tekintete megakadt egy ovális benyomódáson. Közelebbről megnézve a horpadás egy ujj lenyomatának bizonyult, melyen a legfinomabb bőrredőket is ki lehetett venni!

   Shoma egy pillanatig megkövülten bámulta a különös jelet. Aztán felugrott a párnáról és a csorba pengéjű kard markolatával úgy vágta orrba a hitharcost, hogy az estében majdnem leszakította a sátor hátsó részét elrekesztő függönyt. Mire Undhur Dimin kissé magához tért, nem tudta, mitől rettegjen jobban. Shoma gyűlölettől elfeketedő tekintetétől, vagy a torkának feszülő pengétől, melyen elektromos kisülések futottak végig sercegve.

   – Honnan van ez a kard, te Beláer fattya! Ott voltam a penge születésénél! Pénzért nem vehetted, mert a gazdája sosem adta ki a kezéből, míg élt!

   Undhur Dimin tétován makogva próbált hátrább araszolni az életre kelt kard elől. Ugyanakkor függöny reccsenve leszakadt mögötte és új szereplő lépett a színre. Egy barna burnuszos ogan, aki görbe pengéjű tőrét egy összehurkolt kezű, riadt arcú, szőke lány torkának feszítette.

   – Le a fegyvert, idegen!  – rikoltotta a lányt maga előtt tartó harcos.  – Dobd el a kardod, vagy megölöm a kisasszonyt!

   A kicsorbult penge Shomát is meglepve önálló életre kelt. A hitharcos torka elől a görbe tőrét villogtató új ellenfél felé lendült. A hegyéből kicsattanó villám a megkötözött leányt alig egy ujjnyival elkerülve sújtotta halálra a tőrével fenyegetőző ogant.

   A torkát csiklandó kardhegytől megszabadulva Undhur Dimin előrántotta szablyáját és ültében hatalmas erővel Shoma lába felé sújtott. A nehéz lovagi kard rövid ívben lefelé lendült. Keresztezte a hajlított penge útját, és úgy sodorta félre, mint vihar a tollpihét. A következő pillanatban Shoma dühtől elvakultan két kézre kapta a markolatot, és minden erejét beleadva a döfésbe a drága szőnyeghez szegezte a hitharcost.

   A sátorba berontó két csatlóst Shoma inkább megérezte, mint meglátta. A halott hitharcostól elfordulva harcra készen a bejárat felé perdül. Az elsőnek érkező ogan lándzsadöfését akarta kivédeni, mikor a csorba pengéjű kard ismét villámokat szórt. Mindkét támadót halálra sújtotta, méterekre repítve őket. Shoma csak ekkor hallotta meg, hogy a sátoron kívül valóságos csata dúl! Kirontott a szabadba és saját kardjáról hűtlenül megfeledkezve, a csorba pengét forgatva rohant a társait szorongató oganokra.

   Higdin és Rera eddig sem bizonyult egyszerű esetnek a hitharcos csatlósai számára. Hátukat egymásnak vetve állták a rohamot. Körülöttük már három halott hevert a homokban, de ők még sebet sem kaptak. A csatlósok későn vették észre, hogy ellenfeleik segítséget kaptak. Megpróbálták felvenni a harcot a sátor felől támadó Shomával, de ő addigra két ogant is lecsapott hátulról. Közben Higdin gyomron szúrta a vele hadakozó csatlóst, és éppen halálos csapásra emelte pengéjét, mikor Shoma meglátta, hogy Rera a sivatagi vezető torkát készül elmetélni.

   – Megállj!!  – rikoltott rá, teljesen felnyársalva a csorba pengével Undhur Dimin utolsó csatlósát.  – Meg ne öld!!

   A kiáltás Rerának szólt, de meglepetésében Higdin is visszafogta a csapást. Kardja félúton megállt a levegőben, ő maga pedig csodálkozva nézett Shomára, miért nem végezhet a sebesült ogannal, akit a torkánál fogva lenyomott a földre. Rera közben engedelmesen megfordította a fegyverét, és a markolatával fejbe verte a sivatagi kalauzt. Aztán kirángatta az egyik halott derékszíját, és hátrakötötte vele kábult ellenfele kezeit.

   – Miért kíméljem ezt a barmot?  – méltatlankodott Rera, mikor biztonságba helyezte vezetőjüket.  – Ő bezzeg segített volna ezeknek a szemeteknek, megölni bennünket!

   – Hogy akarsz kijutni a sivatagból, ha megölöd az egyetlent, aki ismeri az utat?  – kérdezett vissza Shoma, azután a Higdin által megkímélt sebesült csatlóshoz lépett és elébe tartotta a csorba lovagi kard markolatát:

   – Hol szerezte ezt a gazdád?

   – Esküdj …, hogy nem hagysz … szenvedni, … ha válaszolok!  – nyögte-zihálta a sebesült.

   Shoma az ogan vértől lucskos ruhájára nézett. Tudta, hogy nem segíthet rajta, mégis kibökte egy vállrándítással:

   – Esküszöm!

   – Lomyrában … a gazdám tűzvarázzsal … betörte egy kastély … kapuját. Egy kölyök … állta utunkat … ezzel a karddal hadonászva …, míg a gazdám le nem döfte. … Undhur el akarta vinni … a kardot Nurben nagyúrnak. … Azt mondta …, egy vagyont kap … majd érte.

   – És a lány?

   – A kastélyban volt. … Biztosítéknak kellett … Ha a Nagyúrnak … nem tetszik a kard …, ez a szőke lányka … majd kiengeszteli.

   – A tűzvarázs … hogyan csinálta a gazdád?

   – Zacskó az övén … meggyújtja …, és bumm!  – mutatta hirtelen széttárt ujjaival a robbanást a sebesült. Aztán vad erővel megragadta Shoma kezét:  – Megesküdtél …

   – Hogyan segítsek rajtad?

   – Nem vagy mágus …, hogy meggyógyíts. … Ölj meg!!

   Shoma iszonyodva húzta el a kezét. Képtelennek érezte magát, hogy megöljön egy magatehetetlen sebesültet. De pontosan tudta, hogy bármit tesz is, csak elnyújtani tudja a szenvedéseit.

   – Megesküdtél!!  – ismételte követelőn az ogan.

   Shoma a földre tette a lovagi kardot. Sem a csorba pengét, sem saját kardját nem akarta beszennyezni azzal, amit meg kellett tennie. Szinte vonakodva húzta elő a tőrét. Nem emelte magasra, csak minden maradék elszánását egyetlen mozdulatba sűrítve szíven szúrta a sebesültet. Zihálva, fuldokolva kapkodott levegő után. Úgy érezte, az ég is menten a fejére rogy.

   – Levágná végre valaki ezt a kötelet rólam?  – csendült egy váratlan hang a sátor felől.