VI. fejezet

   Nagyot fújtam és fogcsikorgatva nyugalmat erőltettem magamra, mielőtt megismételtem volna:

   –Amint már az előbb is mondtam: Thomas Doesson kapitány vagyok. A naszádom neve Stormhawk. És a Skyringről hoztam árut, személyesen Norbert Waldennek. Mit nem lehet ezen érteni?

   –Sajnálom uram, de semmiféle jelzést sem kaptam mr. Waldentől, hogy bármilyen szállítmányt várna öntől, akár a Skyringről, akár máshonnan. Talán jobban a segítségére lehetnék, ha szíveskedne részletezni, hogy pontosan milyen árut hozott mr. Waldennek.

   –Csak egyetlen dologban legyen a segítségemre! Kapcsolja nekem most rögtön Norbert Waldent!

   –Már mondtam önnek, hogy ez teljességgel lehetetlen, kapitány. Mr. Walden jelen pillanatban nem érhető el. De ha esetleg felvilágosítana a rakománya mibenlétéről, akkor talán én is a segítségére lehetnék, vagy szükség esetén kapcsolhatnám az űrkikötő felügyelőjéhez.

   Elsőre, amikor ez az udvarias hangú manus megállított alig harminc kilométerre az űrkikötőtől, még semmi bajom sem volt a szövegével. De most már negyedszerre jártuk végig ugyanazt a kört! Vég nélkül sorjáztak a kérdései, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mit akarunk Aidensporton és mi a rakományunk. Próbáltam minden alkalommal egy kicsit másként előadni a mondandómat, hátha valahogyan rá tudom venni ezt az agyalágyult repülésirányítót, hogy engedjen végre bedokkolni bennünket. És közben persze egyre jobban felment bennem a pumpa. Ha valami csoda folytán elérhettem volna ennek a sima modorú bunkónak a nyakát, néhányszor biztosan jól odaverem a fejét a falhoz, vagy éppen a saját asztalához! Mert egyre inkább úgy tűnt, hogy testi erőn kívül aligha tudom bármivel is meggyőzni. Pedig már nagyon szerettem volna kiszabadulni végre a Stormhawk fedélzetéről!

   Idestova egy hónapja találtunk rá a Listening szétlőtt roncsára. Amint megszabadultunk a bőszen a nyomunkba eredő kalózoktól, iszkoltunk vissza Liupolra a felderítők nehezen megszerzett, utolsó felvételével. Alig vártam, hogy bedokkoljunk, mert reméltem, megint lesz pár szép napom Lianaval a pihenő alatt. De keservesen csalódnom kellett! Hiába „pihentünk” négy teljes napig Liupolon! Az első három napot Kevinnel és Steve-vel kellett töltenem a Cor Serpentis fedélzetén. Míg ők ketten alaposan kielemezték a Listening felvételeit, én a Lianaval való együttlét helyett bemagolhattam egy csomó adatot valami nyomorult konténerről, ami a Stormhawk következő rakománya lesz. Meg kellett tanulnom, hogyan csatlakoztathatom majd a naszád energia-rendszerére, mit kell tennem, ha esetleg meghibásodik a konténer hűtőberendezése, és még egy halom számomra teljesen felesleges dolgot.

   De legjobban azt kellett bebifláznom, hogy mennyit ér egy bio-anyaggal, vagyis egyszerűbben szólva lefagyasztott embriókkal és felnevelésükhöz szükséges mesterséges anyaméhekkel teli konténer. Megtanultam a hivatalos értékét, hogy mennyit kérnének érte a csempészek, és mennyit kérhetek érte én, ha a vevő esetleg velem kezdene tárgyalni. Ez bosszantott a legjobban! Azért kellett órákig tanulnom annak a nyavalyás konténernek az árait és a „megszerzésének” a történetét, mert a leendő vevő talán engem fog megkérdezni. És közben, hogy még rosszabbul érezzem magam, amíg én az adatokat magoltam, Steve többször is kijelentette: ha csak lehet, ő maga akarja nyélbe ütni az üzletet!

   Amikor aztán harmadik nap este végre befejeztem a tanulást, szabadidő helyett csak annyit értem el, hogy reggel elkezdhettem bevásárolni! A következő utazás előtt ugyanis teljesen fel kellett töltenem a Stormhawk készleteit. Kapitányként ugyan nem én cipekedtem, hanem a Liupol kijelölt rakodói. De az ételek és alkatrészek összeválogatása, az alkudozás a kereskedőkkel, meg a rengeteg cucc berámolása a naszádra az egész napomat kitöltötte. Pedig nem csak Dooley és Sharman segített rakodni, még Liana is beállt a sorba, mikor a létrán kellett a csomagokat feltuszkolnunk, vagy kézről kézre feladogatnunk a Stormhawk raktárából a lakófülke tárolóiba.

   A kimerítő liupoli pihenő után három ugrással elrepültünk Skyringre, ahol éppen csak annyi időt töltöttünk, amíg a három dokkal odébb álló teherhajó, a Rainbow fedélzetéről átpakoltunk egy konténert a Stormhawk-ra. Rögzítettük a fedélzeten, rákötöttem a naszád energia-rendszerére, ahogyan azt Liupolon be kellett tanulnom, aztán máris kidokkoltunk és irány az Aidensport. Ez viszont már nyolc ugrást jelentett egy sorban! És mert Nihilont egy nap csak egyszer szabad beadni az embereknek, mi is csak napi egy-egy ugrásra mertünk vállalkozni. Utána megpihentünk, Liana pedig meghatározta a helyzetünket és megtervezte a következő térugrást.

   Ezzel a lassú araszolással, no meg a három napig tartó megközelítéssel ma reggel végre megérkeztünk Aidensport elé, bedokkolásra készen közelítve az űrkikötőhöz. És amikor már azt hittük, elértük a célunkat, akkor jött ez az udvarias hangú repülésirányító és megállított bennünket alig harminc kilométerre az űrvárostól! Én meg négy elutasítás után törhettem a fejemet, hogy miféle új érveléssel tudnám rávenni a döntésének megmásítására. Csakhogy eddigre egyetlen épkézláb ötletem sem maradt!

   –Szerintetek most hogyan tovább?  –fordultam hátra segélykérőn a legénységemhez.  –Van valakinek bármiféle elképzelése, ami közelebb vihet bennünket a dokkoláshoz?

   Zavart hümmögés, meg vállvonogatás volt a válasz. Aztán Dooley nagy nehezen kibökte:

   –Szerintem maradjunk itt és várjunk! Ha nem akarnak nyíltan elzavarni, akkor előbb-utóbb engedélyt kell adniuk, hogy bedokkolhassunk.

   –A várakozáson túl valóban nem sok mit tehetünk  –helyeselt Steve is.  –De mielőtt belekezdünk, azt azért még elmondhatnád a repülésirányítónak, hogy ugyanolyan szállítmányt hoztunk, amilyet Greene kapitánytól vártak egy éve.

   Habár a többiekkel ellentétben én legalább nagyjából értettem Steve ötletét, egy cseppet sem fűlött hozzá a fogam. Az űrkikötő repülésirányítója eddig sem értett meg semmilyen, a rakományunkra tett célzást. Miért pont Greene kapitány neve lenne az a varázsszó, amitől végre meggondolná magát, és engedne bedokkolni bennünket? Minden kétségem dacára azért nekiduráltam magam, próbáltam összeszedni a mondókámat és igyekeztem érthetően elmagyarázni az összefüggést Greene kapitány, meg a Stormhawk rakománya között. Nem lehettem túl meggyőző, mert az udvarias hangú idegen egy darabig folyton megpróbált közbevágni, aztán végképpen elhallgatott. Amint a szövegem végére értem, vártam hogy válaszol valamit, de bizony jó darabig egy hang sem jött tőle.

   –Sajnálom, Doesson kapitány!  –törte meg a lassan kínossá váló csendet a repülésirányító.  –De sem az ön által említett Greene, vagy Gearshon kapitány, sem a Turtle, sem a Constellation teherhajó nem szerepel az adatbázisomban. Az űrkikötő felügyelője azonban úgy rendelkezett, hogy mivel önök igen hosszú utat tettek meg, hogy árut szállítsanak a Szövetségünknek, engedélyt ad önöknek a bedokkolásra a huszonhármas dokkban. Kérem, kövessék az utasításaimat, hogy a megfelelő pályára vezethessem önöket!

    Steve egy apró bólintására végre elszántam magam és kinyitottam a légzsilipet. Odakint, az Aidensport űrkikötőjében egy sötétszürke, passzentosan nyakig begombolt egyenruhába bújt hivatalnok várakozott, hóna alatt méretes adat-vizorral, háta mögött pedig négy komor képű fegyveressel. A katonák vezetőjükéhez hasonló szabású, de majdnem fekete kezeslábasban, fejükön régiesnek tűnő sisakkal, és kezükben igen fenyegető benyomást keltő puskáikkal, mozdulatlanul várakoztak két-háromlépésnyi távolságban, mereven, mint négy szobor. Az ajtóban álló hivatalnok szabad jobb keze egy furcsa, és valahonnét roppantul ismerős mozdulattal tisztelgésre lendült.

   –Üdvözlöm önöket Aidensporton! Franz Hartmann vagyok, az űrkikötő felügyelője  –mutatkozott be pattogósan kemény hangon az idegen, előrelépve a légzsilip ajtajának vonaláig.  –Melyikük Doesson kapitány?

   Bemutatkoztam, bár az én hangom egyáltalán nem szólt olyan ércesen, mint Hartmanné. Aztán sorra átadtam a kártyáinkat, amelyeket Hartmann hosszan ellenőrzött a megszokottnál vagy másfélszer nagyobb adat-vizorjában. Negyedórába is beletelt, mire mindegyikkel végzett. Akkor kicsit oldalra hajolt és benézett mellettem a raktérbe.

   –Ez a konténer lenne a rakományuk, amit mr. Waldennek akar átadni, kapitány? Ha elmondja, hogy mi van benne, szerintem máris megegyezhetünk az árában és átvehetem akár én is.

   –Köszönöm a segítőkészségét mr. Hartmann, de erről az üzletről csak személyesen mr. Waldennel tárgyalhatok  –hárítottam el a lehető legudvariasabban a felügyelő ajánlatát.  –De nagyon hálás lennék, ha mielőbb tudatná mr. Waldennel, hogy ugyanolyan rakományt hoztunk neki, amilyet Greene kapitánytól várt tavaly.

   –Megteszem, ami tőlem telik  –ígérte feszesen rábólintva Hartmann.  –Sajnos, mr. Walden jelen pillanatban nem ér rá önökkel tárgyalni.

   –Megvárjuk, amíg lesz ránk ideje  –szólt közbe Steve, elébe vágva a felügyelő esetleges újabb alkudozási szándékának.

   –Ahogy óhajtják  –udvariaskodott egy csöppnyi meghajlással Hartmann, aztán jóval keményebb, hivatalosabb hangon folytatta:  –Mivel önök egy idegen űrvárosból érkeztek Aidensportra, a hajójuk fedélzetén kell letölteniük a törvényeink által előírt két hetes karantént. Ezen idő alatt egy közvetítőnk minden nap megvásárolja, és a légzsilipjükhöz hozza a komon megrendelt élelmiszereket. Önök viszont nem hagyhatják el a naszádot, semmit sem rakhatnak ki, vagy adhatnak át helybéli személyeknek, és nem is zárhatják le a légzsilipet. Az előírások betartását az űrkikötő fegyveres őrsége ellenőrzi. Rövidesen megérkezik a kijelölt orvos, aki vért vesz önöktől. Ezt két hét múlva megismétli, és amennyiben semmilyen gyanús elváltozást sem tapasztal, szabadon beléphetnek Aidensport űrkikötőjébe.

   Ha valaki netán azt hinné, hogy a mr. Hartmann által bejelentett karantén csak valami látszólagos intézkedés volt, az bizony hatalmasat téved. A felügyelő még javában sorolta a tudnivalóinkat, amikor fél tucat munkás érkezett egy targoncával a Stormhawk elé. Egymástól három lépésre, szép, szabályos félkörben szenzorbójákat raktak le, elrekesztve velük naszádunk dokkját az űrkikötő többi részétől. Ennek az elkülönítésnek adott még nagyobb nyomatékot az a két fegyveres, akik a bójákon túl, kézben tartott puskáikkal őrködtek, fel-alá járkálva egész nap.

   A bóják telepítése közben megérkezett a beígért orvos is, hogy egyenként jól megkínozzon bennünket. Sorra levett tőlünk három kémcsőre való vért, akkurátusan eltárolgatva adat-vizorjában, hogy melyik csövecskében kinek a vére található. Aztán barátságosan „tisztelgett” és elballagott az űrkikötő felsőbb részeire vezető lépcsők felé.

   Ettől kezdve csak annyi kapcsolatunk maradt Aidensporttal, hogy mindennap megrendelhettük a komon a szükséges élelmiszereket. Akár valamelyik vendéglőből is kérhettünk magunknak ételt, de az ellátásunkra kijelölt munkás napjában csak egyszer hozta le a légzsiliphez a csomagunkat. Kék overalljában megállt a dokk előtt, megvárta, míg ellenőriztem a szállítmányt és csak akkor távozott, ha mindent rendben találtam. Akkor ő is tisztelgett, akárcsak az orvos, vagy mr. Hartmann, és visszatért valahová a dokkunk ajtajától balra, a munkahelyére.

   A karantént jelző szenzorbójákat még valahogy megértettem és el is fogadtam. Hiszen valahogy jelezni kellett az odakint dolgozó rakodóknak, hogy nem jöhetnek közelebb zár alá helyezett hajónkhoz. De a két fegyverestől felállt a szőr a hátamon! Azokat egyértelműen csak miellenünk állították oda a bóják mellé. Bár a két fegyveres esetleges támadása ellen nem sokat érhettünk volna, én is állandó őrséget rendeltem a raktér zsilipajtajához. A kapcsoló mellett álló őrnek egyetlen feladata volt: az aidensporti katonák támadása esetén azonnal lezárni a Stormhawk-ot.

   Amennyire unalmas volt ott ácsorogni a kapcsolótábla mellett, annyira szeretett mindenki őrségben állni. A nyitott ajtón át, ha messziről is, de látni lehetett az űrkikötőben szorgoskodó, kék ruhás munkásokat, meg a vendéglők teraszán csak úgy üldögélőket is. Irigykedve lestük a beszélgető, ebédjüket fogyasztó, vagy éppen egy ital mellett pihenő idegeneket. Annyira szerettünk volna kiszabadulni a Stormhawk szűk fedélzetéről, hogy már az is felüdülést jelentett, ha idegen arcokat láthattunk!

   Nem tudom, Steve vigasztalásnak, vagy csak kínjaink tetézésének szánta, amikor elmondta, hogy szerinte mr. Hartmann lényegében büntetésül rendelte el a karantént, amiért nem egyeztünk meg vele a konténer eladásáról. Valószínűleg igaza volt, de én azt is el tudtam képzelni, hogy valóban törvény írja elő az idegen hajók két hetes karanténját a Szövetség űrvárosaiban. Bár még az is előfordulhatott, hogy maga mr. Walden vette zokon, hogy folyton reá hivat-koztunk, holott ő nem rendelt tőlünk semmit sem.

   Steve ugyanúgy letöltötte a maga őrségeit a raktér ajtajában, mint mindenki más. De amikor pihenhetett volna, inkább beült a pilótafülkébe és a felderítő rendszert nyúzták Sharmannal. Ettől persze a falra tudtam volna mászni! Miféle baromság egy bedokkolt térhajóról az űrváros környezetét pásztázni? Hiszen az űrkikötő és az űrváros úgyis lefedte az érzékelők elől a tér nagy részét! És miféle dolog ilyen felesleges ostobaságokra pazarolni az energiát? Szóvá is tettem Steve-nek a pazarlásukat, de ő csak annyit válaszolt, hogy ne izgassam magam, tudja ő jól, mit miért csinál! Legszívesebben kikapcsoltam és blokkoltam volna az egész felderítő rendszert, de hát valójában nem az enyém volt a Stormhawk, hanem Nolané. És végül is hogyan nézett volna ki, ha én kezdek parancsokat osztogatni neki, a saját naszádján!

   A karantén második napján Liana is csatlakozott Steve-hez és Maurice-hoz az érkező és távozó térhajók pályaadatainak bemérésében. Ettől kezdve, ha ráértem én is odaültem a pilótafülkébe, bár fogalmam sem volt, mi lehet olyan érdekes ebben a méregetésben-számolgatásban. Különösen, hogy Aidensportnak nem volt valami nagy forgalma. Átlagosan csak egy-két csillaghajó érkezett, vagy távozott az űrkikötőből naponta. De ezek általában kisebb-nagyobb teherhajók voltak. A hetedik napig a Stormhawk-on kívül csak egyetlen naszád volt az egész űrkikötőben, a túlsó oldalon álló Russalka. Talán ezért is figyeltem fel a tőlünk alig öt dokkra kikötő Hirondelle-re, mely méretében és némileg a felépítésében is hasonlított a Stormhawk-ra, mégis láthatóan teljesen más típus volt.

   –Üdvözlöm önöket!  –hajtotta meg udvariasan a fejét mr. Hartmann amint Dooley hívására Steve-vel együtt megérkeztünk a dokk-kapuhoz.  –Két örömteli hírrel is szolgálhatok önöknek, uraim! Orvosaink megállapították, hogy ha önök bármilyen kórokozót hordoznának, akkor már Skyringen karanténba helyezték volna a hajójukat. Ezt megfontolva mr. Walden letöltöttnek tekinti a Stormhawk-ra kiszabott karantént. Mostantól önök szabadon beléphetnek Aidensport űrkikötőjébe! A másik hírem az önök kereskedelmi ügyletére vonatkozik. Mr. Walden bokros teendői közepette biztosít önöknek egy órát, hogy előadják neki az ajánlatukat, az Aidensportra hozott árujukról. Arra kéri Doesson kapitányt és mr. Nolant, hogy haladéktalanul keressék fel őt az irodájában!

   –Természetesen máris megyünk  –bólogattam zavartan, aztán gyorsan megkérdeztem, mielőtt Hartmann elment volna:  –Pontosan hol is találjuk mr. Walden irodáját?

   –Kérem, kövessenek uraim! Máris odavezetem önöket!

   A Stormhawk dokk-kapuján túl a kék egyenruhás munkások éppen a szenzor-bójákat szedték össze, mikor Hartmann nyomában átvágtunk közöttük. Amint megláttak bennünket, abbahagyták a munkát. Udvariasan félreálltak előlünk és ugyanúgy tisztelegtek, mint az ételünket a dokk-kapuhoz hordó társuk. Hartmann tudomást sem vett róluk, de mi Steve-vel mindegyiknek visszaköszöntünk. Közben nem tudtam megállni és elnéztem jobbra, ahol előző nap a Hirondelle bedokkolt. A másik naszád nyitott dokk-kapuja üresen ásított. Semmi mozgás sem volt körülötte. De ha nem kellett kirakodni semmit a fedélzetéről, akkor mégis mit hozhatott Aidensportra? Talán csak nem a máig olyan nagyon elfoglalt mr. Waldent? Vajon tényleg azért nem ért rá fogadni bennünket, mert nem is volt Aidensporton? És ha csak tegnap jött meg, miért olyan sürgős neki, hogy máris velünk kezdje a munkáját? A fagyasztott embriók és a felnevelésükhöz szükséges berendezések sokat érnek, azt magamtól is tudtam. De hogy ennyire sokat, azt nem gondoltam volna!

   Az űrkikötő alsó szintjéről mr. Hartmann nyomában felkapaszkodtunk a vendéglők szintjére, és én igen csak meglepetten forgathattam a fejemet. A dokk-kapuból nézve úgy tűnt, hogy a teraszon üldögélők, még a kék overallos munkások is, az italaik mellett pihennek, beszélgetnek. Közelebbről viszont kiderült, hogy bár valóban ült egy-két ráérősen beszélgető ember az asztalok mellett, a többség azonban csak enni jött fel ide. Magam is láttam néhány munkást, akik éppen maguk hozták ki az ételüket tálcán a vendéglőből, és letelepedtek az ajtóhoz legközelebbi üres asztalhoz. Nevetgéltek ugyan, meg beszélgettek is evés közben, de innen valahogy már egyáltalán nem látszott olyan békésen ráérősnek a falatozásuk. Sokkal inkább olyan benyomást keltettek, mint akik igyekszenek kihasználni a percre pontosan kiszabott idejüket.

   Hartmann az asztalokat megkerülve tempósan átvágott a teraszon, és befordult egy szűk kis közbe a vendéglő, meg a szomszédos bolt között. Az alig két lépés széles kis sikátorban magam elé engedtem Steve-et, hogy ne kelljen a vállunkkal a falakat súrolnunk. Közben kezdtem egy kicsit furán érezni magamat. Ha ez a mr. Walden valóban olyan nagy valaki, ahogyan a beosztottai éreztették velünk, akkor mit keresünk egy ilyen, mondhatni sötét kis közben? Úgy gondoltam, egy igazán nagy embernek valami tágas, fényes iroda dukálna. Legalább olyan, mint mr. Saundersnek otthon, a Mole-on!

   Honnan is tudhattam volna abban a kis közben, hogy mr. Saunders fényűzőnek látott irodája milyen kopott kis kuckó volt Waldenéhez képest? Előbb befordultunk egy kétszárnyú üvegajtón Hartmann után, majd felkapaszkodtunk még egy emeletnyit. A kis folyosón volt vagy négy ajtó, az egyiken Norbert Walden neve és alatta valami bonyolult cím virított a műanyag táblán. Azt hittem, már meg is érkeztünk, de az ajtón túli tágas irodában csak egy csinos, harminc év körüli nő dolgozott a szoba teljes jobb oldalát elfoglaló, méretes asztala mögött.

   Miközben várakozón körülnéztem, hasztalan keresve mr. Walden íróasztalát, Hartmann tisztelettudó főhajtással megállt a szőke nő előtt:

   –Jó napot, Martha! Mr. Walden hívatta Doesson kapitányt és Nolan urat.

   A szőke nő kissé oldalra hajolva ránk nézett Hartmann mellett, aztán felállt, és alaposabban is végigmért mindkettőnket. Jól begyakorolt, halvány mosollyal köszöntött bennünket kellemesen búgó hangján, csodálatos módon azonnal eltalálva, melyikünk a kapitány és melyikünk mr. Nolan. Aztán halkan jelentette az érkezésünket parányi, headsetbe épített komján valakinek. A választ ugyan nem hallhattuk, de biztosan számunkra kedvező volt, mert Martha nem csak kijött az asztala mögül, hogy kinyissa előttünk a bejárattal szemközti ajtót, de a mosolya is egy pillanat alatt szélesebbre, kedvesebbre váltott.

   Mindig azt hittem, hogy mr. Saundersnek, a Mole állomásgazdájának az irodája a fényűzés csúcsa. Háromszor akkora volt, mint a mi egész lakásunk. Hatalmas ablakai egyenesen a Mole üvegházára néztek és még ki is lehetett őket nyitni, ha az állomásgazda a növények illatát akarta élvezni. A falakat félmagasságig fa lambériát utánzó műanyag borítás fedte. A komputerrel egybeépített, hatalmas asztal előtt olyan öblös, puha karosszékek álltak, amikben akár aludni is lehetett volna. És ott volt még a sarokban a folyamatos utántöltés révén kimeríthetetlennek tűnő, cifra faragásokkal díszített bárszekrény, melyből mr. Saunders csakis a legfontosabb vendégeit kínálta meg egy-egy itallal. Egyszer én is kaptam egy üdítőt a faragott fát utánzó ajtó mögül, amikor mr. Saunders bejegyezte a kártyámra a pilóta jogosítványomat!

    De amint beléptünk mr. Walden ajtaján, rá kellett jönnöm, hogy mennyire kopott és fantáziátlan is volt valójában mr. Saunders irodájának berendezése. A bejárattal szemben, egy egészen kicsit balra tolódva állt házigazdánk íróasztala. Előtte két légiesen könnyű, szinte teljesen átlátszó vázú szék ülőkéje és támlája „lebegett”. Maga az asztal csillogóra polírozott fém vázba foglalt műanyag lapokból állt. Írólapja első ránézésre egyetlen, ujjnyi vastag üveglapnak tűnt. Közelebbről viszont jól láthattam rajta a komputer halványan izzó billentyűzetének szenzorait, a felnyitható képernyőt, és az asztal szélébe épített két, áttetsző burkolatú komot is.

   Bal oldalt, mintha csak üvegből lett volna az egész fal, a padlótól a plafonig érő hatalmas ablakok sorakoztak. Az asztal mögötti falon egy viharos óceán hullámaitól ostromolt sziklás part holoképe függött. Képtelen voltam megállapítani, hogy elképesztően hosszú volt a felvétel, vagy a készítője vágta össze és végtelenítette mesterien. De nem is nagyon volt időm a holoképet nézegetni, mert házigazdánk máris előzékenyen felállt és az asztalát megkerülve irodájának az addig nyitott ajtószárnytól félig eltakart, jobb oldali részébe invitált bennünket. Itt egy alacsony asztalka, a fal mellett álló kanapé és három fotel várt ránk. A kanapé két oldalán fából készült ládákban embernyi magas, hosszú, keskeny levelű növények álltak, amitől az egész tárgyaló sarok olyan lett, mintha egy bokor mélyére rejtették volna.

   Mr. Walden nálam valamelyest alacsonyabb, zömök, és roppantul széles vállú ember volt. De termetét és korát meghazudtoló fürgeséggel vágott elébünk, hogy már az asztalkánál várhasson bennünket. Pedig alig centisre vágott barna hajába vegyülő sok-sok fehér szál, és az egyen-zubbonyát nyitva tartó kis pocakja azonnal elárulták, hogy legalább ötven éves lehet. Darabos, szinte már szögletes arcából hideg, szürke szemek méregettek, amíg félelmetes erejű kézfogásával üdvözölt, majd széles mozdulattal a kanapé felé intve hellyel kínált, mielőtt hasonlóan megropogtatta volna Steve kezét is.

   –Mivel kínálhatom meg az urakat?  –kérdezte mr. Walden, mikor utolsóként ő maga is helyet foglalt az egyik fotelban az asztalka előtt.  –Kérnek egy kávét, vagy valami komolyabb italt? Finom boraink vannak, eredeti recept alapján készült whiskynk, igazi, földi konyakunk és persze pompás koktéljaink.

   –Azt hiszem, maradunk a kávénál  –választott helyettem is Steve, amit hálásan fogadtam, mert semmi kedvem sem volt egy újabb, méregerős koktéllal, vagy valami hasonlóan torokpróbáló itallal kísérletezni.

   –Milyen igaza van, mr. Nolan! Üzleti tárgyalásnál elengedhetetlen a tiszta fej.  –bólogatott a házigazdánk.  –Martha! Három kávét kérünk!