A temérdek kávéval megrakott, igen mélyre merülő Principio-val szinte az egész úton kellemetlen északi, illetve északnyugati széllel kellett megküzdenünk. De kilenc nappal Omory elhagyása után megtapasztaltuk, hogy kerülhetünk még ennél sokkal rosszabb helyzetbe is. A negyvenhat ágyús Santa Catalina hajnalban bukkant fel északról és félszéllel futva hamarosan elébünk vágott. Azonnal menekülni próbáltunk és közben igyekeztünk lelassítani a két ütegsoros spanyol hajót. Sakerjeink legtöbb lövedéke persze ártalmatlan loccsanással a tengerbe hullott, de azért volt néhány, mely a spanyol hajó oldalába reccsent. Aprócska ágyúinkhoz képest igen kellemetlen találatok lehettek ezek, mert tíz óra körül a Santa Catalina váratlanul elfordult és feladta a harcot. A szélbe álló wargalleon nyitott lőrésein és fedélzeti nyílásain csak úgy dőlt a füst kifelé.
Nem akartuk megzavarni a spanyolokat a tűzoltás nehéz munkájában, inkább szél alá fordultunk és minden vásznunkat kifeszítve pucoltunk a közelükből. Dél felé, mikor már alig látszott a távolban a Santa Catalina, egy égnek szökő füstoszlop takarta el a nagy hajót. Percekkel később a hatalmas robbanás döreje is elért hozzánk. Azonnal tudtuk, hogy a spanyol matrózok elveszítették ádáz csatájukat a tűz ellen, és a Santa Catalina megszűnt létezni.
1602. február 03.4 óra 21 perc
El Caimano-hoz közel, ÉNyugatra
Éppen elhaladtunk El Caimano mellett, amikor két nappal a Santa Catalina-val történt találkozásunk után, éjféltájban távoli ágyúzás villanásait jelezte az őrség. Fél órával később már nem csak láthattuk, de hallhattuk is a csatát. Távcsövemen át láttam, hogy egy hozzánk képest hatalmas hajó viaskodott egy jóval kisebb gallionnal, éppen a Principio útvonalán. Hajnalra már azt is kivehettük,hogy egy speedy gallion és egy két ütegsoros hadihajó ágyúzta egymást lankadatlan elszántsággal.
Csak a felkelő nap első sugarai mutatták meg a küzdő felek hovatartozását. A Redbreast gallion angol lobogót viselt az árbocán, ellenfele pedig egy negyvenhat ágyús spanyol wargalleon volt. Habár roppantul sajnáltam a bajba jutott angol hajó legénységét, a dugig rakott, mélyre merülő Principio-val semmit sem tehettünk értük. Folytattuk a küzdő felek megkerülését, továbbra is óvatosan tartva a megfelelő távolságot. A csatának azonban kevéssel napkelte után vége szakadt. A Redbreast orra egyre mélyebbre merült a hullámokba, és az angol gallion már csak szórványosan viszonozta a spanyolok tüzét. Egy órával napkelte után a honfitársaink hajója végül el is merült.
Azt hittük, ezzel végetért a látványosság, de számunkra csak ezután kezdődtek az izgalmak. A diadalmas Perle De La Mer a gallion elsüllyesztése után a Principio felé fordult és űzőbe vett bennünket. Jól tudtam, hogy a spanyolok nehéz ágyúival és legalább háromszoros túlerejével szemben esélyünk sem lehet. Bármi áron meg kellett akadályoznom, hogy a Perle De La Mer utolérje a mi kis gallionunkat. Ezért a két tatágyúval azonnal lövetni kezdtem az éppencsak lőtávolba érő monstrumot. Hatalmas lőszerpazarlás volt ez, de nem tehettünk mást. Apró lövedékeink leginkább csak a spanyol hajó vitorláiban okozhattak kárt ekkora távolságból, de én éppen ezt akartam.
Már csaknem dél volt, amikor a megtépázott Perle De La Mer végre felhagyott az üldözésünkkel. Addigra vitorláinak nagy része rongyokban lógott a keresztrudakon, sivítva érkező láncos golyóink pedig legalább két tucat matrózukat mészárolták le. De a spanyol kapitány csak igen nehezen értette meg, hogy nem érheti utol a Principio-t. Búcsúzóul az elforduló Perle De La Mer még megeresztett utánunk egy mennydörgő sortüzet, aztán dél felé vette az irányt és hamarosan eltűnt a messzeségben.
1602. február 07.–7 óra 44 perc
1602. február 15. Isled’Orange6 óra 15 perc
Tizenkét tengeren töltött nap után egy ködös reggelen óvakodtunk be az isle d’orange-i kikötőbe. Az erőd és a part közötti szűk bejáróban végig attól tartottam, hogy a derék francia tüzérek félreértésből oldalba lövik a hajónkat. Persze semmi efféle sem történt. Nyugodtan behajózhattunk az öbölbe, és horgonyt vethettünk a már ott veszteglő négy hajó mellett.
Miután kissé rendbe szedtem magam, az első utam természetesen az Aranyfácánba vezetett. Csak egy kiadós reggeli elfogyasztása után éreztem magamban elég erőt, hogy felkeressem Joseph Gaudonville-t. Az öregúr nem kevés gyanakvással hallgatta végig az ajánlatomat, hogy az Omoryból hozott kávét cserélje el velem kakaóra. Egy darabig csak hunyorítgatott, meg számolgatott, látnivalóan azt kereste, hol rejtőzik ebben az üzletben a csapda. Végül elővette a palatábláját. Egy fél órán át osztott-szorzott, aztán rábólintott az üzletre. Egy zsák kávéért egy zsák kakaót ajánlott. A megbízásom szerint 450-500 zsák kakaót kellett a rakományomért cserében Omoryba vinnem. Örömmel a tenyerébe csaptam hát monsieur Gaudonville-nek, és másnap reggel elkezdtük kirakni Yves Samois kávéját. Négy teljes napba telt, míg hatszáz zsákot kiraktunk és másik hatszázat beemeltünk a Principio hombárjaiba. A rakodás végeztével háromnapi pihenőt adtam a legénységemnek, aztán visszaindultunk Omory-ba.
1602. február 18.19 óra 24 perc
El Caimano-hoz közel,ÉNyugatra
Alig értük el a hírhedt Arany Utat és közelítettük meg El Caimanot, amikor újabb csatának lehettünk szemtanúi. Egy negyvenhat ágyús spanyol wargalleon igyekezett meglékelni két, jóval kisebb, fekete lobogót viselő ellenfelét. A piratok hajói meglepően jól megosztották maguk között a feladatokat. A harminchat ágyús Esperanza közepes távolságból ágyúzta a két ütegsoros spanyol hajót, miközben az apró White Whala egészen a Galgo Diligente tatjához vitorlázott, hogy muskétásai megritkíthassák az ellenfél tisztjeit. A spanyol hajó legénységének látnivalóan nem tetszett ez a harci módszer, mert a tat ágyúival szakadatlanul lőtték, és végül meg is futamították a White Whala-t.
Az Esperanza-val azonban már nem volt olyan könnyű dolguk. A pirat gallion legénysége és tüzérei meglepően jól értették a dolgukat. Talán el is bántak volna hatalmas ellenfelükkel, ha a Galgo Diligente nem hátszéllel futva támadja meg őket. Így azonban a spanyolok hamarosan beérték a könnyebb galliont. Nehéz ágyúik egyik szerencsés sortüze elsöpörte az Esperanza elő és főárbocát. A további találataik leszaggatták a pirat hajó mellvédjeit, bezúzták az oldalát, és alig fertályórával később a tenger fenekére küldték a megviselt galliont.
Habár a spanyoloknak az Esperanza ellen vívott csatája ezzel végetért, a mi harcunk csak most kezdődött. A diadalmas wargalleon egyenesen felénk vette az irányt. Ha nem lettünk volna úgy megterhelve monsieur Samois kakaójával, a hatalmas Galgo Diligente a nyomunkba sem érhetett volna. Így azonban kénytelenek voltunk válaszolni, amikor megadásra szólítottak fel bennünket. Láncos golyóra töltött ágyúkkal adtuk meg az elutasító választ. Addig lőttük a támadóan közeledő behemótot, míg leszaggatott vitorlái miatt meg nem lassult a futása és fel nem adta a hiábavaló hajszát. Éjfélre már látni is alig láttuk a távolban a spanyol galleon vitorláit.
1602. február 21.6 óra 21 perc
El Caimano-tól távol, ÉKeletre
Már csaknem félúton jártunk Chaktcha és El Caimano között, amikor találkoztunk egy nyugat felé vitorlázó spanyol konvojjal. Csak három szállítóhajóból állt a raj, de a védelmére egy két ütegsoros wargalleont rendeltek ki. Roppantul furdalta a kíváncsiság az oldalamat, hogy miféle árut szállíthatnak a spanyol hajók, amire egy negyvenhat ágyús hadihajónak kell vigyáznia. Erre sajnos csak egyféleképpen kaphattam volna választ, ha megtámadom, és le is győzöm a négy spanyol hajót. De annyire őrült azért szerencsére nem voltam, hogy akár csak meg is kíséreljek egy ilyen támadást. Tisztes távolban elvitorláztunk a konvoj mellett, igyekezve olyan ártalmatlannak látszani, amennyire csak lehetséges volt egy tizenkét ágyús kis gallionnal.
Bármilyen óvatosak voltunk is, kevésen múlott, hogy nem torkollt tragédiába a találkozás. Amint melléje értünk, a San Fulgencio kivált a sorból és felénk indult. Balszerencsénkre nem fordulhattunk szél alá, hiszen a délnyugati szél egyenesen a konvoj hajói közé vitte volna a Principio-t. Más választásom nem lévén, lövetni kezdtem a rohamozó hadihajót. Hallatlan szerencsével sikerült úgy megtépáznunk a San Fulgencio vitorláit, hogy mire lőtávolba került volna, már nem érhetett utol bennünket. Biztonság okáért persze tovább lőttük a hatalmas hajót, amíg csak apró sakerjeink elérhették. Végül dél tájban a megtépázott hadihajó felhagyott az üldözésünkkel és visszatért a gondjaira bízott hajórajhoz.
1602. február 28.–3 óra 49 perc
1602. március 06.Omory6 óra 18 perc
Ismét hajnalban érkeztünk Omory elé, miként első alkalommal is. A parttól és az erőd ágyúitól is tisztes távolban vetettünk horgonyt és átkiáltottunk az őrségnek, ahogyan azt Saubruic kapitánytól tanultam. Reggel azután első utam a Félfogú Rozmárba vezetett, ahol bőséges reggelit rendeltem magam és tisztjeim részére. Amíg Bruyant Nemours elkészítette a kért étkeket, felkerestem Yves Samois boltját. A hatszáz zsák kakaó hírére az álmos francia kereskedő egy szempillantás alatt felébredt. Olyannyira felélénkült, hogy velem tartott a Félfogú Rozmárba és megosztotta velünk a reggelinket.
Mire az asztal örömeivel végezve leballagtunk a kikötőbe, monsieur Samois már azt is kiszámolta, hogy várhatóan mennyi haszna lesz közös üzletünkön. Meg sem várta a rakodás végét, már aznap délután kifizette a részemet, 2500 aranyat. Pedig az emberei két napig hordták a zsákokat a városfalon belül fekvő raktárába.
A kirakodás után friss vizet vettünk fel és élelmiszert vásároltunk Omoryban, közben a legénységem is pihenhetett öt teljes napot. Ez alatt hatalmas forgalmat csináltak monsieur Nemours fogadójában, és alaposan kimulatták magukat a városka könnyűvérű leányaival. Amíg az embereim szórakoztak, én végigjártam minden kereskedőt a szigeten és megpróbáltam valami rakományt szerezni a Principio-ra. De minden igyekezetem dacára hatodikán reggel mégis üres raktérrel kellett elindulnunk Highrock felé.
1602. március 11.10 óra 01 perc
Costa Sinistra-tól távol, Északra
Az Archipelagok legkeletibb spanyol szigete, Costa Sinistra mellett akartam elvitorlázni Highrock-ba menet. De még meglehetősen távol jártunk a donok eme kikötőjétől, amikor az Omory elhagyását követő ötödik hajnalon a nyomunkba eredt egy spanyol pinasse. A Lobo Rabioso éppen kétszer annyi ágyút hordott a fedélzetén, mint a mi Principio-nk, ráadásul jóval nehezebbeket is. A kapitánya pedig messziről láthatóan cseppet sem kedvelte az angolokat.
Természetesen szél alá fordultunk, de egy jó óra múltán rá kellett jönnünk, hogy a Lobo Rabioso gyorsabb a mi kis gallionunknál. Nem maradt más lehetőségünk, mint felvenni az egyenlőtlen harcot a nagyobb hajóval. Egy percig sem hittem, hogy könnyű ágyúinkkal elbánhatnánk a spanyol pinasse-szal, ezért nem is pazaroltuk a lőszerünket a meglékelésére. Láncos golyóinkkal eleinte a Lobo Rabioso árbocait lőttük, amikor pedig jobban megközelített bennünket, egyenesen a fedélzetére céloztunk. Lövedékeink tucatjával kaszálták le a kötézeten, vagy a fedézeten dolgozó spanyol tengerészeket, és alaposan megtépázták a hajójuk vitorláit is.
Félórai ágyúzás után úgy tűnt, mégsem kerülhetjük el a közelharcot, mert a Lobo Rabioso minden találatunk dacára egyre közelebb került a mi kis Principio-nkhoz. Az árbockosarakban lapuló spanyol muskétások már el is kezdték lőni a fedélzetünket, bár lövedékeik inkább ijesztőek voltak még, mint veszélyesek. Magam is a csáklyázáshoz kezdtem rendezni a legénységemet, amikor a spanyol hajó fedélzetéről váratlanul egy hatalmas lángnyelv csapott az ég felé. Iszonytató dörrenés hullámzott át a tenger felett, szinte a bőrünkön éreztük a robbanás légnyomását. A kettészakadt Lobo Rabioso percek alatt eltűnt a mélyben.
1602. március 12.11 óra 49 perc
Costa Sinistra-hoz közel, ÉNyugatra
A Lobo Rabioso csatáját követő nap délelőttjén ismét vitorlát jelzett az őrszem. Harckészültséget vezényeltem, azután a távolban fehérlő vitorlák felé fordultunk. Közelebb érve kiderült, hogy az idegen hajó egy tizenhat ágyús fürge gallion volt. Üdvözlésül félig leengedtük, majd újra felvontuk a lobogónkat, mire a Drake árbocán lengő angol zászló lassan helyet cserélt egy feketével.
Azonnal tüzet vezényeltem és a két hajó sortüzei szinte egyszerre dörrentek el. A Drake lövedékei nyolc-tíz méterrel elvétették a célt, a mi tüzéreink viszont kétszer is eltalálták a pirat hajó hátsó felépítményét. Közben szél alá fordítottuk a Principio-t és igyekeztünk magunk mögött tartani a támadó galliont. Hatalmas szerencsével már a második sortüzünkkel sikerült annyira megtépázni a Drake vitorláit, hogy a piratoknak esélyük sem maradt utolérni a mi kis hajónkat. Könnyedén elmenekülhettünk volna, de feldühített a piratok árulása a lobogócserével. Úgy döntöttem, hogy ha lehet, elveszem tőlük a hajójukat. Ennek érdekében egy teljes órán át lőttük a Drake galliont, míg távcsövem tanúsága szerint alig maradt épkézláb ember a fedélzetén. Akkor megfordultunk és megcsáklyáztuk a másik hajót.
Egyetlen rohammal elsöpörtük a piratok ellenállását, és elfoglaltuk a hajójukat. Aztán munkára fogtuk a foglyainkat. Először a tengerbe dobattuk velük a halottaikat, majd új vitorlákat kellett felszerelniük. Mikor mindezzel végeztek, csónakba ültettük őket, hogy menjenek Isten hírével, amerre tudnak és akarnak.
1602. március 15.–21 óra 21 perc
1602. március 20. DeadIsland6 óra 38 perc
Eredetileg csak a kíváncsiság vitt a kis angol szigetre. Amikor távcsövemen át megláttam a két hegy fáktól zöldellő púpját, elképzelni sem tudtam, miért nevezték el valaha a halálról ezt a buja kis földdarabot. Csak közelebbről derült ki, hogy a zöld erdők alatt meredek sziklafalak szakadnak a tengerbe, alig néhány szűk kis öblöcskével. A sziget kikötője a két hegy közé ékelődő pompás öböl volt, de maga a városka már az északi hegy meredélyén kapaszkodott. Komolyabb szántóföldeknek nyomát sem láttam, csupán két-három kert méretű parcella virított a fák és sziklák között.
Csak reggel, a sziget lakóitól tudtam meg Dead Island nevének rejtélyét. Valaha a spanyolok könyörtelen irtó hadjáratot folytattak a szigeten élő pogány indiánok után, akiknek eszükben sem volt keresztény hitre térni. A leölt őslakók tetemeit elrettentésül a tengerparti sziklákon hagyták. Néha még ma is találni emberi csontokat a kisebb öblök vizében. Később az angolok foglalták el a szigetet, de ők sem bizonyultak jobbaknak. Csak éppen ők a városka spanyol lakóinak többségét mészárolták le hasonló kegyetlenséggel. Ezeknek a háborúknak köszönhette baljóslatú nevét Dead Island.
A város kapuján belül, mindjárt az első ház volt a Vörös Bálvány kocsma, amit örömmel és nagy várakozással látogattam meg. Egy jó ebédben reménykedtem, de igen nagy csalódásban volt részem. Alfred Stergen kocsmáros hajlongva és sűrűn bocsánatot kérve csak birkasültet és különféle hal-ételeket tudott felkínálni. Söre nem volt, a boráról pedig ő maga beszélt le. Végül nem maradt más hátra, a birkasültet némi rummal kellett leöblítenem.
Ebéd közben az asztalomhoz lépett Nigel Fester, dead island-i kereskedő. Roppant udvariasan bemutatkozott és engedelmet kért, hogy leülhessen mellém. Elpanaszolta, hogy a múlt heti vihar megrongálta Eagle nevű hajóját, pedig sürgősen le kellett volna szállítania egy rakomány vásznat Tendales-ba. Felajánlott 2000 aranyat, ha elviszem a vásznát mr. Offutnak és elhozom cserébe a már kialkudott kakaót. Mivel úgysem volt rakományom, elvállaltam a fuvart és másnap reggel el is kezdtük a berakodást.
Később az utcán találkoztam egy másik, számomra sokkal érdekesebb idős úrral. Előbb csak hosszan és alaposan megnézett magának, aztán zavartan bocsánatot kérve hozzám lépett. Eugene Huckster-nek hívták, és amíg a szemei tönkre nem mentek, ékszerész volt. Azt mondta, valahonnét nagyon ismerősnek találja az arcomat. Rettenetes zavarban volt szegény, még a kalapját is elejtette. Udvariasan felkaptam és visszaadtam neki, közben kigombolt ingnyakamból kicsúszott a medálom. Eugene az érme láttán elsápadt, mint aki kísértetet lát. Akadozó nyelvvel elkérte a medált, hogy közelebbről is megnézhesse. Egészen a szeméhez emelte, alaposan megvizsgálta mind a két oldalát, aztán bólogatva visszaadta és halkan mesélni kezdett.
Eugene Huckster valaha igen jó nevű ékszerész volt. Huszonegynéhány éve Angliába utazott, hogy egy karkötőt készítsen a királynőnek. Út közben megtámadta és elfoglalta a hajójukat Malcolm Sharp kapitány, akinek éppen Dead Island volt a bázisa, amíg az angolok el nem űzték innen. A medálomat Eugene saját kezüleg készítette a kapitánynak, magát Malcolm Sharpot mintázva meg rajta. A kalóznak annyira megtetszett az érme, hogy nemcsak szabadon engedte az ékszerészt, de meg is fizette a munkáját. Mr. Huckster őszinte csodálattal beszélt a kalózról, aki szerinte igazi vezér volt. Az emberei tűzbe mentek volna érte, és bár igen rossz híre volt, Eugene nem tapasztalta, hogy kegyetlen gyilkos lett volna. Annál rettenetesebbnek látta Sharp kapitány egyik tisztjét. A bal arcán sebhelyet viselő ember megölt egy szakácsot, csak mert nem a megfelelő bort szolgálta fel neki az ebédhez. Amikor Eugene a szemébe nézett annak a rettenetes embernek, úgy érezte, mintha a halállal nézne farkas-szemet.
Meglepett, amit Eugene-től hallottam. Anyám mindig tisztes tengerészként emlegette eltűnt apámat. Malcolm Sharp neve, a medál és a hasonlóságom Eugene hajdani nagylelkű kalózához, azonban nem ezt bizonyította. Különösebben nem zavart a dolog, hiszen Drake admirálisra is tisztelettel gondoltam mindig. Sokkal inkább érdekelt, hogy mi történt az apámmal azóta, hogy megcsináltatta Eugene-nal a medálját. Mr. Huckster sajnálkozva mondta, hogy már tíz éve is van, hogy Malcolm Sharp eltűnt, ami szerinte egyet jelentett a halálával. Egy olyan ember, mint Sharp kapitány képtelen lenne tíz évig lapulni valahol. Csak a legendája él az Archipelagokon, miszerint valamelyik szigeten hatalmas kincset ásott el. De ha így van is, jól elrejtette, mert ezideig senki sem akadt Malcolm Sharp aranyainak nyomára.
AJÁNLOM AZ OLDALT