10. fejezet

   –Hozzatok párnát a vendégünknek!  –tapsolt a fehér kaftános nagyúr, mire az egyik függönnyel takart ajtó mögül azonnal belépett egy kék ruhás, szőke lány. Alázatosan hajlongva az uráénál dísztelenebb, és persze jóval vékonyabb ülőpárnát tett a padlóra, a szőnyegtől kétlépésnyire.

   Peter éberen körbevillanó szemmel tért vissza a terembe és ereszkedett törökülésbe a nagylelkűen felkínált párnán. Közben folyton a háta mögötti neszekre fülelt, s izmai harcra készen megfeszültek. Még mindig nem tudta elhinni, hogy Lorgan halála után a nagyúr csak beszélni akar vele, és nem a torkát elvágatni körben várakozó híveivel és szolgáival.

   –Cressa vagyok, a törzs kunshuja  –kezdte a nagyúr barátságosan.  –Az idegenek jobbára csak rabok lehetnek a szabad runik között. De mert Gursan elmondta, s te magad is bemutattad, milyen bátor és kiváló harcos vagy, ritka megtiszteltetésben részesítelek: felajánlom neked, hogy csatlakozz a törzsünkhöz! Légy runivá!

   –Én meg Peter Beltran vagyok. És egyáltalán nem érzem magam megtisztelve, amiért a harcosaid megtámadtak, megkötöztek és ide hurcoltak!

   –Jelentéktelen félreértés  –legyintett Cressa nagyvonalúan.

   –Négy ember halála neked csak … jelentéktelen félreértés?!

   –Nos … talán inkább szerencsétlen véletlen. De ha nem támadnak rád, sohasem derült volna ki, milyen nagy hasznára lehetsz a törzsnek.

   –Ha a harcosaid csak félreértésből fogtak el és hurcoltak ide, akkor add vissza a szolgámat és a fegyveremet!

   –Máris idehozatom a szolgádat  –bólintott rá a kunshu.  –Gursan örömmel lemond róla. A fegyveredet pedig … elfogadom a hűséged zálogául.

   Peter egy percig sem hitte, hogy visszakaphatná a fegyverét, a szabadságát, vagy akár a „szolgáját”. Legnagyobb meglepetésére hamarosan mégis belökdösték a terembe Grubbart. Leoldották csuklóiról a kötelet, és a runi főnök közölte a megszeppent kereskedővel, hogy tovább szolgálhatja eddigi urát. A Blagorli család máskor oly büszke tagja most alázatosan meghajolt a fehér kaftános nagyúr előtt, aztán elfoglalta illó helyét „gazdája” mögött.

   –Mit mondasz hát?  –türelmetlenedett Cressa.  –A szolgádat már visszakaptad. Ha runivá leszel, nem egyetlen fegyvert, hanem teljes vértet és fegyverzetet adok neked.

   –Miért kellene csatlakoznom a törzsedhez?

   –Mert vagy runi leszel, vagy rab.

   –Ezt tudom. De miért akarod, hogy runivá legyek?

   –Azt akarom, hogy tanítsd meg a harcosainkat arra, amit tudsz! Hogy a törzs minden harcosa úgy tudjon elhajolni egy kard elől, ahogyan te tetted az előbb, és fegyverként használhassa a lábát, ha kell!

   –Megbocsáss, kunshu!   –szólt közbe az egyik díszes ruhájú úr.  –Mi haszna megtanulnom ezt az ugrabugrálást? Voshak vagyok! Úgysem tehetem a földre a lábamat!

   –Egy runi harcos csakis a chetrogja nyergében lehet igazi runi!  –tódította egy másik, de ekkor már vagy féltucatnyi előkelő harcos mondta a magáét, leszólva Peter harci tudományát.

   –Elég!!  –dörrent rájuk Cressa.  –Meg fogjátok tanulni, mert én azt parancsolom! Aki feleslegesnek tartja a tanulást, vagy más ellenvetése van, párbajra hívhatja Petert, ahogyan Lorgan tette! De aki veszít, annak minden vagyona a győztest illeti, és egész családját Peter rabjává teszem!

   Peter biztosra vette, hogy a kunshu fenyegetése csak olaj lesz a tűzre, és pillanatokon belül hatalmas hangzavar tör ki a teremben. De a díszes ruhás nemesek egy csapásra elhallgattak körülötte. Úgy tűnt, a vezérnek valóban volt elég hatalma megtenni mindazt, amit mondott.

   Cressa még egyszer végigmérte a teremben állókat, aztán mintha mi sem történt volna, fesztelenül faggatni kezdte Petert. Minden érdekelte. Merre él a népe? Vajon minden harcosuknak van olyan „mágikus” fegyvere, mint Peternek? Honnan és mennyi aranyért szerzik be a fegyvereiket? Mennyi idő alatt tanult meg Peter olyan kiválóan harcolni, és kik voltak a mesterei? Peter jobb híján Cressa-nak is elismételte a Gursannak már előadott történetet a távoli, északi völgyben élő népéről, meg az őseiktől örökölt harci technikájukról. A runi vezér elgondolkodva bólogatott minden szavára, aztán hirtelen megkérdezte, szokott-e Peter népe sárkányokat befogni. A katona úgy meghökkent, hogy csaknem kiesett a szerepéből. Szívesen odafordult volna Grubbarhoz, egy kis segítségért, de tudta, hogy azzal mindent elrontana. Jobb ötlet híján megrázta a fejét, nagyon remélve, hogy helyes választ adott. Szerencséje volt. A tagadás láthatón megnyugtatta Cressa-t.

   A kunshu egy darabig még kérdezgette Petert, hogyan lehetne a leggyorsabban megtanítani a runikat az ő elhajlásos-gurulásos technikájára. Közben a nagyúr utasítására a szolgálók alacsony asztalkákat állítottak a vezér és vendége elé. Aranytálkákon sült és főtt húsokat, különös szószokat, tésztákat és egy leginkább rizsnek látszó ételt tálaltak fel. Meg súlyos aranyserlegben valami tejfehér, pálinka-erősségű italt, amiből a kunshu példáját követve Peter is sűrűn kortyolgatott.

   A végigkoplalt nap után persze a falatozásban sem maradt el vendéglátója mögött. Evőeszközül azonban csak egy díszes kést kapott, így ujjai percek alatt ragacsosak lettek a zsírtól és a mártásoktól. Zavartan kereste, hová törölhetné a kezét, mert szalvétát, vagy asztalkendőt bizony elfeledtek elébe készíteni. Cressa bezzeg cseppet sem zavartatta magát. Hol egyszerűen leszopogatta az ujjait, hol valamelyik szolgálólány ruhájába törölte a kezét. Ez a módszer nem igazán nyerte el Peter tetszését, de egy idő után kénytelen volt egy röpke törölközés erejéig megfogni az egyik lány ruháját, ha nem akart a serlegéhez, vagy a kés nyeléhez ragadni.

   A vacsora és a beszélgetés végeztével Cressa végre parancsot adott egy szolgának, hogy kísérje a szállására a vendéget. A nagyúr tapsolására ezúttal egy tenyeres-talpas, bőrzekés férficseléd jelent meg, aki hátrálva vezette egy szinttel lejjebb Petert, pislákoló lámpásával világítva meg előtte a meredek lépcsőt.

   Runi szemmel nézve a szállás igazán kényelmes volt. A szolgálók két vékony matracot terítettek a padlóra Peternek és „szolgájának” a palota egyik sarkában.. Hoztak egy-egy henger alakú fejpárnát, és vastag nemeztakarót is a vendégeknek. Fürgén elkészítették a két fekhelyet, végül mindezt a luxust még a plafonról lelógatott két függönnyel is kiegészítették, elválasztva szállásukat a palota többi részétől.

   Peter magától értetődően foglalta el a fonott vesszőfal melletti ágyat. Megszabadult a golyóálló mellényétől, bakancsától, de még a zubbonyától is, aztán végighevert a matracon. Amennyire lehetett, kényelembe helyezte magát, bár igencsak érezte hátán a padló kemény deszkáit. Grubbar közben maga alá húzott lábbal lekuporodott a maga fekhelyére az egyik szolgálólánytól kapott tökkancsóval és egy lapos fa tállal, meg a rajta heverő fél sült kecskecombbal. Mohón falni kezdte a húst, nagyokat kortyolva mellé a kancsóban lötyögő erjesztett italból.

   –Mit tudsz a runikról?  –kérdezte egy idő után halkan Peter.

   –Kevefet  –dünnyögte tele szájjal Grubbar. Néhányat még rágott a falaton, mielőtt lenyelte volna, majd ugyanolyan halkan folytatta:  –Csak egyszer jártam náluk. Két éve. Egy másik törzsnél. A vezérük azt akarta, hogy többé ne kereskedjünk az ellenségeikkel. Mi persze nem egyeztünk bele. Erre kitiltotta a klánunkat a runi pusztákról.

   –Szóval ezért hallgattál a klánodról?  –kuncogott Peter, de a választ meg sem várva rátért az őt érdeklő témára:  –Remélem, annyit azért tudsz a runi pusztákról, hogy merre érdemes elindulni, amikor megszökünk!

   –Gyalogosan semerre  –suttogta Grubbar a fejét rázva.  –Még ha ki tudnánk is szökni a táborból … Körben voshakok vezette őrjáratok cirkálnak. Semeddig sem jutunk. A chetrogjaik nyergéből azonnal észrevesznek és utolérnek.

   –Majd éjjel szökünk, hogy ne lássanak meg!

   Grubbar egy utolsót kortyolt az italából. Ruhaujjával elégedetten megtörölte a száját, matraca fejrésze mellé állította a tökkancsót, és gondosan megtámasztotta a húsos tállal. Végighevert az ágyán és a fejét ingatva odasúgta Peternek:

   –Jobb lenne pár napig nyugton maradni! Legalább amíg Cressa mindenkinek a fejébe veri, milyen nagy szüksége van rád. Ha most elhagynád a palotát, a voshakok azonnal neked esnének, amiért megölted egy társukat.

   –Gondolod, hogy négy-öt nap alatt megszeretnek? Talán még a szökésben segíteni is fognak?

   –Azt nem. De Cressa-val nem mernek nyíltan ujjat húzni. Megszokják majd, hogy a vezérük mellett látnak. Hogy Cressa védelmét élvezed.

   Reggel Peter olyan hangzavarra ébredt, mintha csata dúlt volna a vesszőből font falakon túl. Emberi ordítozás és barmok panaszos bőgése vegyült mindenféle nyikorgásokkal és puffanásokkal-döndülésekkel. Automatikusan a fegyveréért nyúlt. Csaknem felborította Grubbar tökkancsóját, mire eszébe jutott, hogy Cressa még az este elkobozta a gépkarabélyát.

   –Megszomjaztál?  –nézett fel álmos-bamba képpel Grubbar.

   –Egy frászt! Nem hallod mi folyik odakint?

   –Ne törődj vele! Mindig ilyen nagy zajjal vannak, mikor útra készül a törzs.

   –Bennünket mikor akartak felébreszteni?  –kezdte felhúzni a bakancsát Peter.  –Majd ha már bontják körülöttünk ezt a kalyibát?

   –Miért bontanák le a vezérük palotáját?  –csodálkozott el Grubbar.  –Csak elvontatják, ahogy szokták.

   Első pillanatban Peter azt hitte, rosszul hallott. El sem tudta képzelni, hogy a runik egyben el tudjanak költöztetni egy ekkora építményt. Kérdésekkel kezdte bombázni Grubbart, hátha félreértett valamit. A Blagorli klán fia egy darabig készségesen válaszolgatott, egyre jobban összezavarva Petert. De mert nem tudott minden megmagyarázni, végül azt javasolta, menjenek fel a felső szintre, ahonnan Peter a saját szemével láthatja, hogyan költöznek el a runik.

   A palota építői Cressa trónterme és lakosztálya előtt nagy, nyitott teraszt alakítottak ki. Innen vehette szemügyre Peter az elköltözésre készülő tábort. Amikor este átlovagoltak a sátrak tömegén, még rendezett városnak látta őket. Most azonban egy katasztrófa sújtotta övezet tárult a szeme elé. Bármerre fordult is, mindenütt félig lebontott sátrakat, és hatalmas szekereket láthatott, melyekre a runik éppen az ingóságaikat és sátraik ponyváit, oszlopait, tartófáit pakolták fel.

   A palota előtt zajló nyüzsgés azonban mindezen a forgatagon túltett. A hatalmas építmény elejéhez három hosszú, vastag vontatókötelet erősítettek. Ezekre próbálták most a párjával igába fogott chetrogok jármait felfűzni. A baloldali állatok hátán ülő hajtók hangosan kiáltozva és hegyes botjaikkal böködve igyekeztek megfelelő helyre terelni barmaikat, hogy a kijelölt emberek az alattsághoz köthessék a fogatokat.

   Láthatóan nagy gyakorlatuk volt a dologban, mert meglepő gyorsasággal sikerült összeállítaniuk a középső kötél hat párból álló sorát. Közben már alakultak a szélső, öt fogatos oszlopok is. Peter érdeklődve nézte a zajos kavarodást, amíg egy sokkal kisebb, de érdekesebb csoport magára nem vonta a figyelmét.

   Bal felől egy díszes ruhás férfi és szolgái araszoltak különös módon a palotától nem messze álló, szekérre épített sátor felé. Az úr végiglépdelt a lába alá terített, mintegy három lépés hosszú, fele olyan széles szőnyegen, melynek négy sarkát féltérden hajbókoló szolgái tartották. A széléhez érve megtorpant és türelmesen várt, amíg a másik négy szolga futva megkerülte őt és térdre borulva elébe terített egy ugyanolyan szőnyeget. Akkor továbbment, hogy újabb három lépés után annak a szélén álljon meg, míg az előzőt ismét elébe nem hozzák.

   –Ezek meg kik?  –bökte oldalba Peter a társát.

   –Csak egy voshak, meg a szolgái  –vonta meg unottan a vállát Grubbar.

   –De minek neki az a két szőnyeg?

   –Mert egy voshak sohasem érintheti a földet  –szólalt meg mögöttük váratlanul Cressa.

   Peter hátrapillantott a nesztelenül mögéjük sétáló kunshura, aztán flegmán odabökte:

   –Miért? Most talán repül azzal a két szőnyeggel?

   –Nem. De nem is érinti a tisztátalan földet.

   –Ez akkor is csak ostoba cirkusz! Talán belehalna, ha mellé lépne annak a szőnyegnek, vagy a földön járna, mint bármely másik ember?

   –Természetesen nem halna bele. De tisztátalanná válna és megszegné Nebonak tett esküjét.

   Látva, hogy Peter máris újabb kérdéseket akar feltenni, Cressa felemelt kézzel hallgattatta el a katonát. Aztán az előző este már megismert trónterem felé intett:

   –Jöjj, reggelizz velem! Közben elmondom, hogyan élnek a voshakok. Hiszen runiként még te magad is közéjük emelkedhetsz egyszer!

   Peternek a nyelvén volt, hogy ő bizony sosem lesz runi, még kevésbé a szolgáktól és szőnyegeiktől függő voshak. De még időben visszanyelte a megjegyzést, és mert éhes volt, no meg az is eszébe jutott, hogy ezt a meghívást úgysem utasíthatná vissza, engedelmesen Cressa után indult. Hamarosan rá kellett jönnie, hogy élete leghosszabb és legunalmasabb mitológiai oktatása várt rá.

    Habár Cressa azt ígérte, a voshakokról fog beszélni, igen sajátosan értelmezte a történetüket. Nagy kerülőt tett és ott kezdte a meséjét, amikor Nebo, az égben lakó tiszta isten megbízta Gwarlukot, az első vadkacsát, hogy földet hozzon fel neki a tenger fenekéről. Reggelizés közben Peter csak fél füllel hallgatta, hogyan merült alá hétszer is a sötét mélységbe Gwarluk, mire elegendő földet hozott fel a csőrében, amiből Nebo megalkothatta a világot. Arra persze ügyelt, hogy Cressa mindenkor elég érdeklődést lásson az arcán.

   A kunshu elbeszéléséből hamarosan kiderült, hogy Nebo gondjai igazán csak akkor kezdődtek, amikor sikerült megalkotnia a világot. Nem tetszett neki a lapos, élettelen vidék, ezért megteremtette Arvatlut, az első chetrogot. Arvatlu hatalmas lény volt. Ha végighúzta szarvát a földön, folyó támadt a nyomában. De ha úgy akarta, hegyeket tornyozott fel öklelésével. Az így változatossá lett világba hintette szét csodás növényeit és teremtette meg az első embereket Nebo.

   Peter azt hitte, az első emberek közül hamarosan kiemelkedtek a runik, élükön a voshakokkal, de Cressa az istenség két irigy fivéréről kezdett beszélni. Nebo öccse, Beláer aranyat, ezüstöt és csodás drágaköveket ajándékozott az embereknek, kapzsiságot ébresztve a szívükben. Ezek az emberek elhagyták Nebot, és Beláert kezdték követni, aki megtanította nekik, hogyan ássanak mély bányákat Nebo hegyei alá, hogy még több drágasághoz jussanak. Nem tudhatták, hogy új istenük elárulta őket. Vagyonukért cserébe lelküknek az idők végezetéig Beláert és csúf teremtményeit kellett szolgálnia, alvilági istenük tüzes, földmélyi országában.

   Cressa szerint Nebo bátyja, Godnos sem bizonyult jobbnak az öccsüknél. Segítséget ígért Nebonak, hogy megmenthesse az embereket Beláertől. De ő magát a mágiát adta Nebo teremtményeinek, hogy saját szolgálatára csábítsa őket. Később megtanította követőit, hogyan túrják fel Nebo földjét, és termesszenek rajta új növényeket. Fallal kerített városok építésére okította híveit, hogy megvédhessék magukat Beláer és persze Nebo követőitől is. Majd sárkányokat, clapwineket és ki tudja még milyen förtelmes, mágikus lényeket teremtett a híveinek, hogy az őt imádó emberek erősebbek legyenek a másik két isten követőinél.

   A kunshu hosszan ecsetelte, milyen szomorú volt Nebo, amikor azt kellett látnia, hogy a runikon kívül minden ember elhagyta őt. Hogy a kapzsiság és a mágia bemocskolta az ő tisztának alkotott földjét. Nebo a maga égi országába akarta emelni hűséges népét, de nem tehette, mert a runik is a bemocskolt földön éltek, s így tisztátalanná váltak. Ezen megdühödve chetrogokat adott a runiknak, legyőzhetetlen harcosokká téve őket, és megparancsolta nekik, hogy büntessék meg a hűtlenné lett embereket. Cserébe halála után minden runi lelke egy távoli szigetre kerül, ahol megtisztul a bemocskolt földön való élet szennyétől, s így végül mégis eljuthat Nebo égi országába.

   –A legkiválóbb runik azonban esküt tettek Nebonak, hogy többé nem érintik a bemocskolt földet, hogy már életükben megtisztuljanak  –fejezte be végre a történetet Cressa.  –Sátraikat szekerekre építették, ahonnan azonnal chetrogjaik nyergébe szállhattak. Szőnyeget teríttettek a lábuk alá, ha gyalogosan indultak valahová. A harcban mindig élenjártak, s ha kellett, életüket adták Nebo dicsőségéért. Ezeknek a hősöknek a lelke haláluk után egyenesen Nebo égi országába juthatott. Ők voltak az első voshakok, s példájukat számtalan nemzedék óta követik Nebo legkiválóbb hívei.

   Peter egy ideje csak szórakozottan bólogatott Cressa szavaira. Figyelme megoszlott a meglehetősen unalmas mese és egy merőben szokatlan érzés között. Nem sokkal korábban egy tülök szaggatott tutulása hangzott kintről, s utána megrándult Peter alatt a padló, serlegében pedig meglöttyent az ital. Aztán az egész palota recsegni-nyikorogni és hideglelősen remegni kezdett, amitől összekoccantak az asztalkákon álló tálak és serlegek. Peter érezte, hogy a hatalmas alkotmány útra kelt, de hiába pillogott felváltva az ajtók felé, csak az eget látta mindenütt.

   –De akkor sincs nagy baj, ha valamelyik voshak esetleg a szőnyeg mellé lép, igaz?  –fordult epésen a kunshuhoz Peter, utolsó mondatok hallatán.  –Legfeljebb kiszabsz rá valamilyen büntetést, amitől majd ismét megtisztul és éli tovább az életét.

   –Te sem akarnád tönkretenni senki életét egyetlen botlás miatt  –mosolyodott el Cressa.  –Miért ne segítenék bárkinek megtisztulni, amikor a végső döntés úgyis Nebot illeti. Ha ő nem találja eléggé tisztának az eléje járuló lelket, úgysem engedi égi országába lépni.

   A hosszúra nyúlt reggeli után Peter Cressa kincstárnoka nyomában lépett ki a trónteremből. A palota alsó szintjére kellett volna mennie, hogy megfelelő fegyvert válasszon magának, de vagy negyedórára ott ragadt a tetőn, a korlát mellett. Elsőként az lepte meg, hogy az igába fogott chetrogok nem csak elvontatták a hatalmas alkotmányt, de egy gyalogos embernél valamelyest gyorsabban is haladtak gigászi terhükkel. Amíg ő a runi mitológia alapjaival ismerkedett, a kocsivá lett palota teljesen maga mögött hagyta a korábbi tábort.

   Mivel Peter továbbra sem érezte a palota-kocsi döcögését, a korláton áthajolva kezdte vizsgálni a különös járművet. Mind a két oldalon látta a méternél nagyobb kerekek sorát, de képtelen volt rájönni, mitől mozog viszonylag simán, komolyabb billegések nélkül a hatalmas szerkezet. Jobb híján a kincstárnokot kezdte faggatni a futóműről. A szakállas férfi készségesen és roppant büszkén igyekezett elmagyarázni, majd az ujjaival is mutatta, hogy a palotát két sorba rendezett kocsik tartják. Beszélt még valami kapitányi állásról, ami egy szinttel lentebb volt, és ahonnét kötelekkel, meg csigákkal kormányozzák, no meg szükség esetén fékezik is az egész monstrumot. Ez azonban már túl bonyolult volt Peternek. Lemondóan legyintve félbeszakította a magyarázatot, és a kincstárba kísértette magát.

   Cressa kincstára a palota alsó szintjének teljes hátsó harmadát elfoglalta. Egyetlen, masszív ajtaja a konyha felé nyílt, s két marcona harcos őrizte éjjel-nappal. A kincstárnok intésére persze azonnal félreálltak, hogy beengedjék a kunshu új kegyencét és szolgáját. A terembe belépve Peter csalódottan pillogott körbe. Azt hitte, halmokba rakott aranyat, drágakövektől csillogó szobrokat és tálakat lát majd. De a kincstárban csak díszesen faragott faládák sorakoztak katonás rendben. A szűk ablakokon beszűrődő fény legfeljebb a falakra-oszlopokra aggatott páncélokon és fegyvereken csillanhatott meg.

   A kincstárnok a ládákból és a fali tartókból pillanatok alatt vagy egy tucatnyi kardot sorakoztatott Peter elé. Volt köztük hosszú, kétkezes fegyver, és széles, rövid pengéjű is. Volt díszes, aranyozott markolatú, aminek még a pengéjét is arannyal futtatta a kovács, és szegényesen egyszerű. Peter először megpendített néhányat, hogy a penge hangjából érezze, melyik készült finomabb acélból. Aztán az élüket vizsgálta az ujjával, meg a fogásukat próbálgatta. Suhintott velük, és megforgatta őket. Végül egy hosszú, egyenes pengéjű fegyvert választott, aminek éppen megfelelőnek érezte a súlyát és a markolatát is kézre állónak találta.

   A vérteket azonban hiába mutogatta sorra a kincstárnok, Peter ragaszkodott a golyóálló mellényéhez. Csak egy tollak és díszek nélküli, egyszerű sisakot választott és csapott a fejébe a folyóban elveszített sajátja helyett.

   Új fegyverével az oldalán Peternek eszében sem volt visszatérni Cressa tróntermébe. Igaz, nem is mondta senki, hogy a kunshu ezt várná tőle. Inkább elindult felderíteni a gördülő palotát. Az alsó szinten kérdeznie sem kellett, mi lehet a konyhán túl. Nem volt kíváncsi sem a tüsténkedő szakácsokra, sem a raktárakra, inkább felkapaszkodott az emeletre, ahol az éjjel aludtak.

   Különösebb látnivalót persze itt sem talált. Néhány szolgálólány takarított, mások varrogatva kuporogtak a falak mellett. A palota elején Peter be akart nézni a kapitányi állásba, de alig nyitotta ki az ajtót, egy ingerült hang azonnal megtiltotta neki a belépést. Jobb híján végigsétált a néhol falakkal, másutt csak leengedett, vagy nappalra félrevont függönyökkel határolt kisebb szobák között. A legtöbb helyiség üres volt, csak az összegöngyölt matracok sorakoztak bennük. Aztán a palota hátsó részén Peter két, egymással szemközti nyitott ajtóra bukkant.

   Kíváncsian kilépett a bal kézre eső, alig egy lépésnyi széles pihenőre, ami éppen megfelezte a palota falához simuló, az alsó szintről a felső emeletre vezető lépcsőt. Felfelé nem akart menni, jó időre elege lett Cressa történeteiből. A lenti, korlát nélküli erkély viszont annál jobban felkeltette az érdeklődését. Grubbarral a nyomában lecsörtetett a lépcsőn, alaposan meglepve az ott posztoló két fegyverest.

   Peter értetlenül nézett körül a palota falain másfél lépéssel túlérő teraszon. A két katonától, a padozat szélébe erősített vaskarikáktól, meg a fal mellé állított padtól eltekintve üres volt az egész. Még egy ajtó sem volt rajta, ami a palota belsejébe nyílt volna. Peternek fogalma sem volt, mire való ez az erkély, de nem is igazán érdekelte. Sokkal inkább a karikákhoz kötve az óriás palota-kocsi után ballagó három felnyergelt chetrog ragadta meg a figyelmét. Egyre csak az zakatolt az agyában, hogy itt a nagy lehetőség! Ha el tud bánni a két őrrel, mielőtt azok riadót kiálthatnának, máris nyeregbe pattanhat, és …

   Még javában fontolgatta, hogyan támadja meg és verje le a katonákat, amikor egy vágtatva érkező voshak érte utol a palotát. Csak az erkély előtt fékezte meg hátasát. A kantárt odadobta az egyik készségesen elébe lépő őrnek, aztán chetrogja nyakáról átlépett az éppen megfelelő magasságban levő padozatra. Peterről látványosan tudomást sem véve sisakját és pajzsát a másik őr kezébe nyomta és rámordult:

   –Hozd utánam!

   Peter alig merte elhinni, hogy ilyen őrült szerencséje lehet. Megvárta, míg a voshak és a nyomában dobogó őr elég magasra kapaszkodtak a lépcsőn, aztán odalépett az egyedül maradt fegyvereshez és minden erejét beleadva orrba verte. A meglepett runi egy hang nélkül eldőlt, de Peter nem érte be ennyivel. Grubbar segítségével lerángatta a harcos övét és hátrakötözte vele a kezeit, a sisakjából kitépett béléssel pedig betömte a száját. Végül a fal mellett álló pad alá gurították a tehetetlen embert.

   Ezután Peter egy kivételével elvagdosta kardjával a chetrogok kantárjait. Az utolsó állatot eloldozta és megpróbálta leutánozni a voshak vakmerő átszállását. Csakhogy a hatalmas állat riadtan felkapta a fejét, amint a nyakán érezte a bakancs talpát. A hirtelen mozdulattól Peter megbillent és csak úgy tudta elkerülni a lezuhanást, hogy a chetrog nyakára-púpjára hasalt. Innen, ha nem is könnyen, de végül sikerült felkapaszkodnia az állat nyergébe.

   Amint biztosan megült a nyeregben, Peter már indult volna, de Grubbar sehogy sem merte utána csinálni a kockázatos a mutatványt. Végül Peter kénytelen volt a kardja hegyével szétugrasztani a chetrogokat, hogy hátasát egészen a plató közelébe kormányozva felvehesse maga mögé második utasnak a riadt kereskedőt. Aztán keletnek fordította az állatot, és keményen megrugdalta az oldalát, hogy minél gyorsabb futásra ösztökélje.

   Akármilyen gyors volt azonban a szökevények chetrogja, még ezerlépésnyire sem távolodtak el a palotától, amikor mögöttük szaggatottan tutulni kezdett egy tülök. Ritmikusan váltakozó, hol mélyebb, hol magasabb hangja bonyolult üzenetet közvetített. És fontosat is, mert a tülköt fúvó kétszer is megismételte. Peter sejtette, hogy a palota-kocsi őrszemei közölték a járőröző voshakokkal ilyen módon a szökésüket, talán még az útirányukat is. Így aztán meg sem lepődött, amikor a távolban két csapatot is meglátott, melyek az útjukat igyekeztek elvágni. Szerencsére az egyik délről közeledett, a másik meg csaknem szemből. Peter nagyon remélte, hogy észak felé véve az irányt meg tudnak szökni előlük.

   Akármilyen kitartóan ügetett azonban hátasuk, üldözőik még két óra múltán sem adták fel a hajszát. Addigra három őrjárat, legalább húsz runi harcos dübörgött a nyomukban. Utolérni nem tudták a menekülőket, de lemaradni sem akartak. Peter egyre növekvő aggodalommal figyelte chetrogjuk mozgását. Nem kellett nagy jóstehetség, hogy tudja: a dupla terhet cipelő állat hamarabb ki fog merülni, mint az üldözők hátasai.

   A harmadik óra elején a távoli hegyek már biztató közelségben kéklettek, s Peter néhány nagy madarat  – talán sasokat? –  látott körözni arrafelé. Úgy vélte, a sasoknak otthont adó sziklák között gyalogosan is lerázhatják majd a runikat. Hamarosan rá kellett azonban döbbennie, hogy azok a madarak nem sasok. Sokkal nagyobbnak bizonyultak, bármilyen madárnál, amit valaha is látott. Közelebbről az is kiderült, hogy még csak madarak sem voltak. Hatalmas, denevérszerű bőrszárnyukat suhogtató, kígyófarkú sárkányok repültek feléjük a magasban! Peter elképedten látta, hogy a vörös-fekete lények legalább akkorák, mint egy-egy ló, és embereket hordoznak a hátukon!

   Az élen repülő szörnyeteg úgy suhant át szemből a szökevények felett, mint egy kisebb repülőgép. Lovasa messze kihajolt oldalra a nyergéből, hogy megnézhesse a chetrog két utasát. A sárkány mereven széttárt szárnyaival egyre lejjebb ereszkedett, majd hirtelen robajló lángfelhőt fújt, szétugrasztva az üldözőket.

   Peter biztosra vette, hogy a tüzes támadás azonnal megállítja a runikat. De azok csak még jobban szétszóródtak, és folytatták a hajszát. Többen is előkapták íjaikat és szaporán nyilaztak a sárkánylovasokra. Ha valamelyikükre lecsapott egy légi harcos, gyors fordulókra késztette chetrogját, és igyekezett kitérni előle. Aztán visszaállt az eredeti irányba és tovább üldözte Peteréket. Persze akadt, akinek nem sikerült kivédenie a sárkány-támadást. Rövid idő alatt három runi harcos is lángoló ruhában, eleven fáklyaként zuhant ki nyergéből.

   Hamarosan a négy sárkánylovas is rájött, hogy nem tudják elkergetni az üldözőket. Ketten azért továbbra is megpróbálták feltartani a runikat, ketten viszont a szökevények után eredtek. Egyre mélyebbre ereszkedtek, és amint megelőzték Peteréket, hatalmas szárnyaikkal fékezve le is szálltak. Karmos lábaikra huppanva az addig kecses mozgású sárkányok egy csapásra esetlenekké váltak. Hosszabb hátsó lábaik miatt négy-öt nevetséges bakugrást is végeztek, mire a szökevények chetrogjától tizenöt-húsz lépésre meg tudtak állni.

   –Egyik ide, a másik oda!  –kiáltott rájuk csengő hangon az egyik ifjú, szinte gyerekesen vékony sárkánylovas, a kezével is mutatva, mit vár tőlük. Aztán gyors mozdulatokkal leoldott egy formátlan csomagot a nyerge mögül és nemes egyszerűséggel a földre lökte.

   Peter megfékezte a chetrogot, de fogalma sem volt hogyan tudná rávenni a letérdelésre. Megragadta hát Grubbar kezét és a bal oldali kengyelben megtámaszkodva leengedte a földre. Aztán a nyeregre hasalva maga is lecsúszott-leugrott hatalmas hátasukról.

   –Mire vársz?! Fuss!  –kiáltott rá tétován toporgó társára és az előttük álló sárkány felé lökte. Ő maga a chetrogot megkerülve a másik sárkánylovashoz rohant. Elkapta az ifjú elé nyújtott kezét, és egy ugrással fellendült a különös állat hátára. Kényelmetlenül szűk helye volt a lovas nyerge meg a sárkány szárnyai között. Ráadásul még félig sem helyezkedett el, amikor gazdája csettintésére az állat máris nekilódult. A hirtelen fel-alá hintázás olyan érzést keltett Peterben, mintha egy vad rodeóbika dobálná magát alatta. Ijedtében megmentője után kapott, átkarolta és minden erejével belekapaszkodott, nehogy lezuhanjon. Aztán gyorsan megpróbálta illedelmesen lejjebb csúsztatni a kezét, mert a sárkánylovas nem törzsi divatból hordta befonva hosszú haját. Lány volt.

   A hirtelen felgyorsuló sárkány nyolc-tíz ugrás után a levegőbe emelte az elejét és csak izmos hátsó lábain futott tovább, valóságos vihart kavarva maga mögé hatalmas szárnyaival. Hamarosan elérte a kellő sebességet, hogy egy rugaszkodással végleg elszakadjon a talajtól. Bár ettől a mozgása kellemesen sima lett, Peter mégsem merte elengedni a lány derekát. Ijesztően más volt a szárnycsapásai ütemére hintázó sárkány hátán utazni, mint egy helikopter ajtajában ülve.

   A két megterhelt sárkány lassú, nehézkes emelkedését látva a runik diadalittas ordítással vágtattak feléjük, hogy lenyilazzák a szökevényeket és megmentőiket. De mire Peterék magára hagyott, békésen legelni kezdő chetrogjához érték, a sárkánylovasoknak sikerült biztonságos magasságba evickélniük. A csalódott és dühös runik megeresztettek néhány nyílvesszőt utánuk, aztán feladták a hiábavaló lövöldözést és visszaindultak délre, a táborukba.

   A sárkánylovasok a hegyek fölé emelkedve északra tartottak a szökevényekkel. Aztán egy patakot követve egyre inkább eltértek kelet felé. Végül egy jó órai repülés után sorra leszálltak a patak partján zöldellő rét kopárra taposott sávjára, ami a magasból pont úgy nézett ki, mint egy repülőtér kifutópályája. Amint ők kerültek sorra, és sárkányuk a föld felé kezdett siklani, Peter keményen megtámasztotta magát a nyereg hátsó kápájában. A földetérés huppanása és a hirtelen lassulás bakugrásai közben így is majdnem lelökte az állat hátáról a lányt. Zavarában rákvörös fejjel ugrott le a sárkányról. Máris hallani vélte az ingerült kioktatást, amiért a legfontosabb pillanatokban zavarta megmentőjét, de a lány csak ránevetett:

   –Sosem repültél még, igaz? Olyan görcsösen kapaszkodtál, hogy le se tagadhatod, ez volt az első légi utad!

   Peter megvonta a vállát és lenyelte feltolakodó magyarázkodását. Hogyan mondja el ennek a lánynak, hogy milyen sokszor repült már helikopteren, és hányszor ugrott ki a gépből, vagy ereszkedett le egy szál kötélen? Hiszen ez a sárkányhoz szokott tizenéves amazon azt sem értené, mi az a helikopter!

   A lány közben kioldozta a szíjakat, melyekkel a nyereghez kötötte magát, majd a földre ugorva megveregette-simogatta a sárkánya nyakát, mintha csak egy lovat becézgetne. Az állat egészen hátrafordította a fejét és fújtatva, hízelegve bújt a gazdája keze alá.

   –Ti még idekint maradtok egy kicsit, Ve-s-naa?  –szólt oda nekik az egyik sárkánylovas, kantáron vezetett hátasával és a láthatóan remegő lábú Grubbarral elballagva mellettük.  –Megvárod, amíg mi megkapjuk Sea-maa-tól a magunkét?

   A lány grimaszolva nyelvet öltött társára, intett Peternek, hogy tartson vele és a többiek után indult a völgy oldalának egy kapunál alig szélesebb rése felé. A két szikla közt nyíló, tíz-tizenkét lépés hosszú átjárót annyira leszűkítette a patak rajta átcsobogó oldalága, hogy a sárkányoknak magasba kellett emelniük szárnyaikat, nehogy beleakadjanak a jobb oldali sziklafalba. A bejáraton túl félszáz lépés széles, vagy ötször olyan hosszú kanyonba jutottak. A bent sorakozó gerendaházakat látva Peter úgy vélte, megérkeztek a törzs szálláshelyére. De hiába forgatta a fejét, sehol sem látta a házak lakóit. A kunyhók köré karvastagságú rudakból épített karámokban csak kisebb-nagyobb sárkányok toporogtak, türelmetlenül lesve az érkezők minden mozdulatát.

   Az első ember egy nagyobbacska gerendaházból jött eléjük. Ezüstszürke hajú-szakállú öregember volt, aki pirospozsgás, kerek arcával a Mikulásra emlékeztette Petert. Csakhogy ez az öreg nem viselt sem Mikulás-föveget, sem fehér prémmel szegett piros kabátot. Egyszerű, a runik kaftánjához hasonló szabású, sötétzöld, csaknem fekete köpenye volt. Embernyi hosszú botján is csak réz kampó díszlett az arany spirál helyett. Csak a csizmáin csillogtak a sípcsontjait kirajzoló ezüstgombok sorai. Szúrós tekintetét végigjártatta hazatérő társain, külön megnézve magának a két jövevényt.

   A sárkánylovasok tiszteletteljes köszöntését utánozva Peterék is fejet hajtottak az öreg előtt. Közben két sárkánylovas bőrtakaróba burkolt csomagot oldott le nyerge mögül, és zuhantott a földre. Az öreg szigorú arccal hallgatta végig, hogyan vadászott, s ejtett el egy chetrogot négy társa a runik pusztáján.

   – Azt ugye ne is kérdezzem, kinek az ötlete volt a szomszédos völgyek helyett egészen a runik földjéig repülni?!  –kérdezte csípősen, aztán botjával nagyot csapott az egyik csomagra:  –És ha már olyan messze jártatok, miért csak ennyi zsákmányt hoztatok?! Hiszen ez még az állatok felének sem elég!

   –Bocsáss meg, Sea-maa! Kéttehernyi húst el kellett dobnunk. Másként nem menthettük volna meg ezeket az embereket az őket üldöző runiktól.

   Az öreg  – mintha csak most vette volna észre őket –  szertartásosan üdvözölte Petert és Grubbart, felajánlva nekik a törzs barátságát és védelmét. Aztán nyomban elnézést is kért tőlük, mert mint mondta, az állatok ellátása mindennél fontosabb. Ráparancsolt a sárkánylovasokra, hogy pótolják az elveszített zsákmányt. A négy fiatal szó nélkül megfordult és ismét a kanyon bejárata felé vette az irányt.

   –Te nem, Ve-s-naa!  –szólt utánuk Sea-maa.  –Mára éppen eleget segítettél a vadászatban! Vezesd a vendégeinket a fürdőházba! Aztán szerszámozd le a sárkányodat és etesd meg az új fiókát! Azt akarom, hogy hozzád szokjon!

   A lány kelletlen fintorral vette tudomásul az öreg parancsait. A ház előtti korlátra hurkolta sárkánya kantárját, aztán megkérdezte:

   –Nem mondanád meg, hogy vigyek oda ennyi húst egyedül, nagypapa?

   –Próbáld úgy, ahogyan Est-k-valt rávetted, hogy olyan messze menjetek vadászni!

   Peter tudta, hogy nem szabadna beleszólnia, de képtelen volt tétlenül nézni, amint a lány nekiveselkedett az egyik csomag elvonszolásának.

   –Ha megengeded, uram, szívesen segítek az unokádnak!  –fordult Sea-maa-hoz.

   –Tedd azt!  –bólintott közönyösen az öreg és máris Grubbarhoz fordult, aki megcsillantotta ujján a Blagorli klán gyűrűjét, amit eddig varázslatos ügyességgel sikerült elrejtenie a runik elől.

   Peter odalépett az egyik terjedelmes csomaghoz. Összefogta a bőrtakarót és kis méregetés után nyögve a vállára emelte a nagy rakat húst. Fújtatva indult terhével az utat mutató Ve-s-naa után. Szerencsére nem kellett túl messze menniük. Mielőtt Peter igazán kifulladhatott volna, a lány kinyitotta egy alig harminclépésnyire levő üres karám kapuját előtte. A kerítés tövére mutatva jelezte, hová tegye Peter a csomagot.

   Amint a rakomány megint a földre került, Ve-s-naa félrehajtotta a takaró egyik szárnyát. Késével majd kétökölnyi darabot vágott a véres húsból és Petert maga után intve óvatosan benyitott a kunyhó ajtaján.

   A gerendafalba közvetlenül a plafon alatt vágott szűk ablakok nem sok fényt engedtek be a házikó egyetlen szobájába. A félhomályban Peter úgy látta, egy nagy kutya fekszik a sarokban, a döngölt földpadlón. De aztán a teremtmény felemelkedett, kurrogva feléjük fordult és fenyegetően vicsorogva meglendítette aprócska szárnyait.

   Ve-s-naa halk, lágyan duruzsoló hangon megnyugtatta a sárkánykölyköt. Leült mellé a földre és ujjnyi darabokat metélve a húsból etetni kezdte. A kölyök a lány karja alá bújva mohón leste a kés mozgását, s szinte rágás nélkül nyelte a felkínált falatokat.

   A sárkányfióka etetése közben Ve-s-naa felváltva becézgette éhes védencét és mesélt a vendégnek. Szinte kivirágzott az örömtől, hogy hosszú hónapok után végre egy kívülállóval beszélhetett. Felszabadultan csacsogott, hol a csapat életéről, munkájáról, hol a saját terveiről, vágyairól. Mire a kis sárkány jóllakottan összegömbölyödött a sarokban, Peter már tudta, hogyan szokták életük kockáztatásával elrabolni Sea-maa és társai a sárkányok barlangjaiból a nemrég kikelt fiókákat. Milyen nehéz munkával nevelik fel, idomítják engedelmes légi hátasokká a sárkányokat, végül hogyan adják el őket a törzs ifjú harcosainak, vagy a mágusok sárkánylovasainak. De azt is megtudta, hogy Ve-s-naa leghőbb vágya végre itt hagyni ezt az unalmas völgyet és beállni Morlaad sárkánylovasai közé, ahogyan a szülei is tették valaha. Nagyapja azonban húsz éves kora előtt semmiképp sem akarta elengedni a lányt a mágusok szigetére.

    De bármilyen sokat tudott is mesélni Ve-s-naa, Peter végül mégis eljutott a kis csapat patakparti fürdőházába. Kapott egy dézsa melegvizet, egy darab habkövet, meg valami szappannak nevezhető krémet, amivel lesikálhatta magáról az elmúlt napok mocskát. A ruháit is szívesen kimosta volna, mivel lassan zavarni kezdte az „illatuk”. Rövid megfontolás után azonban kénytelen volt lemondani a nagymosásról. Odakint már alkonyodott, és nem volt váltóruhája. Egyenruhája már semmiképp sem száradt volna meg vacsora előtt. Víztől csöpögő göncökben, vagy egy szál alsóneműben pedig mégsem mehetett a sárkánylovasok közé vacsorázni.