12/2.

   Gárdos Lajos is sokat forgolódott az elmúlt napokban álmatlanul az ágyában. Mindenki azt hitte, azért járja napközben olyan sokat a Telephelyet, mert a szökés körülményeit vizsgálja. Pedig azon már régen nem volt mit vizsgálni. Már másnap tudta, hogy Juhász honvéd takarítás ürügyén jutott be a Telephelyre és társai bizalmát kihasználva, szinte az orruk előtt töltötte fel a két lány autóját, meg vágott lyukat a kerítésbe. Azt is tudta, hogy példás büntetést kell kiszabnia Havass honvédre a szökésért. Hiszen miatta halt meg Juhász honvéd! És miatta szökhetett meg Kocsis honvéd! És persze azt sem hagyhatta, hogy mások a fegyelem lazítására használják fel ezt a szökést!

   De mi lehet az a példás büntetés? Régen, a járvány előtt, börtönbe csukták volna ezt az ostoba lányt. Katonai fegyházba. Csakhogy ma már nincs katonai fegyház. A laktanyában pedig nincs lehetőség sok éves bebörtönzésre. Esetleg ki lehetne zárni a századból és száműzni a laktanyából. De Ági a szökésével éppen azt akarta elérni, vagyis számára a kizárás nem büntetés lenne, hanem jutalom. Azt mégsem mondhatta, hogy ítéljék halálra, mert … Tudta, hogy képtelen lenne egy ilyen ítéletet meghallgatni is, nem hogy kimondani a lányra, aki olyan fájdalmasan hasonlított Jutkára!

   Gyötrő gondjaitól még akkor sem szabadulhatott, mikor hajnal felé végre elnyomta az álom. Mert azok a gondolatok rémálmok formájában még akkor is tovább zaklatták fáradt elméjét. Hányszor, de hányszor látta a rémképeiben Ágit a laktanyán kívül, elvadult kutyáktól szorongatva, és riadt fel átizzadt ingét szaggatva! Hány különböző módját látta már álmában a lány halálának, szenvedésének! És mindig azzal a kegyetlen tudattal ébredt, hogy képtelen megbüntetni, ugyanakkor a büntetéstől megmenteni sem tudja Ágit!

   Rövid, zaklatott álmainak rendesen az ébresztő vetett véget, mint ezen a reggelen is. Kábán, zúgó fejjel tápászkodott fel az ágyából és kezdte magára rángatni az egyenruháját. Már félig felöltözött, mikor végre eljutott a tudatáig, hogy mit kiabál a folyosón az ügyeletes:

   – Ítélethirdetéshez sorakozó az alakuló téren! Senki sem maradhat a körletekben! Sorakozó az alakuló téren!

   Gárdos vad indulattal ragadta fel derékszíját a rajta lógó pisztolytáskával együtt a székről. Keményen a fejébe csapta sapkáját és már lódult is az ajtó felé. Miféle ítélethirdetés? Ki merészel itt ítélethirdetésről beszélni az ő tudta és engedélye nélkül? Na de majd ő véget vet ennek a cirkusznak! És jaj annak, aki kitalálta ezt az ostobaságot! Szinte feltépte az ajtót …

   Levegő után kapkodva torpant meg, mert egy puskacsővel találta magát szemközt. A fegyvert az egyenruhájához különös módon piros-kék csíkos, bojtos sapkát viselő katona tartotta. Az idegen rezzenéstelen arccal, szinte derűsen nézett a meglepett, levegő után kapkodó főhadnagyra.

   – De nehezen ébredsz fel, Csipkerózsika!  – szólalt meg a puskás idegen, csaknem elnevetve magát.  – A laktanyát is el lehetne lopni a fejed fölül!

   – Ki … maga?  – próbált lenyugodni Gárdos a megszokott klisékhez menekülve.  – Talán … „Vigyázz!”-ba állna, … ha tiszttel beszél! És … miféle egyenruha van magán?!

   – Ne pattogj, álomszuszék! Ha úgy vesszük, neked kellene tisztelegned, mert az én „kísérőm” jóval magasabb rangban van nálad!  – emelte meg egy csöppet a puskáját a másik.  – Különben sem vagyok katona, hogy dirigálhatnál nekem!

   – Akkor meg mit keres itt?! Tegye le a fegyvert, vagy hívom az őrséget!

   – Esküszöm, te hülyébb vagy helyből, mint más háromszori nekifutásból!      – csóválta a fejét az idegen szánakozva.  – Szerinted ki engedett be az ajtódig, ólomkatona? Az őrséged már rég lent van a többiekkel együtt a téren.

   – Mit akar tőlünk? A készleteinket? A fegyvereinket?

   – Na végre! Ezek már egy fokkal értelmesebb kérdések! Most szépen lesétálunk a térre, és ott majd te is megtudsz mindent  – intett a fegyvere csövével a kijárat felé az idegen.

   A Csorvai parancsára felsorakozott szakaszok tagjai egymás közt tanácstalanul pusmogva, ellenségesen méregették a betonon ácsorgó idegeneket. Szinte tapintható volt a feszültség az alakuló téren. A század tagjai az őrség töredezett beszámolóiból már értesültek róla, hogy a tíz fegyveres milyen gyorsan és hatékonyan ejtette fogságba és szerelte le az őrségben állókat. Mindenki feltételezte, hogy a győztesek a felhalmozott készletek miatt ütöttek rajta a laktanyán. Arról viszont a leghalványabb elképzelésük sem volt, hogy miért szervezték meg ezt az egész bonyolult akciót, ahelyett, hogy egyszerűen lelőtték volna az őrségben állókat. Hangtompítóval felszerelt fegyvereikkel azt is megtehették volna ugyanolyan csendben, ahogyan a rajtaütést végrehajtották.

   Ági a század tagjaitól elkülönítve, az idegen fegyveresek mögött állva nézte a három felsorakozott szakaszt. Óhatatlanul eszébe jutott az a néhány hónapja látott kép, amikor Krisztinával ugyanitt letették az esküt. Bár a szakaszok most nem álltak olyan feszes sorokban, mint akkor és most első ízben a század valamennyi tagja összegyűlt. Csorvai parancsára nem csak a lefegyverzett őrség tagjainak, a szakácsoknak és a két másik, fogdára ítélt katonának, de még a kisgyermekes anyáknak is le kellett jönniük az alakuló térre. Hamarosan megérkezett Bullás Imre is, akinek Csorvai adott még valamilyen feladatot, és már csak Gárdos hiányzott a teljes létszámból.

   Bullás éppen azt mesélte halkan a körülötte állóknak, hogy mit kellett kiabálnia a folyosókon, amikor az épület sarkánál végre felbukkant Gárdos és Csorvai. A főhadnagy két lépéssel a győztesek vezetője előtt érkezett. Feszes tartással, igazán katonásan lépkedett, mintha díszszemlére tartott volna. Csak az arcán látszott, mennyire tudatában van legyőzetésének. Pontosan a középső szakasszal szemben álltak meg, az idegen fegyveresek és a század katonái között.

   Csorvai, aki eddig két lépéssel lemaradva kísérte Gárdost, most megelőzte a főhadnagyot. Egészen a beton széléig ment és látszólag tudomást sem vett többé a laktanya parancsnokáról. Néhányszor megköszörülte a torkát, aztán emelt hangon beszélni kezdett a várakozókhoz:

   – Jó reggelt, emberek! Bocsássanak meg, hogy ilyen durván magukra törtünk! De egy közös ismerősünk, Kocsis Krisztina elmondta, hogy maguknál nem lehet csak úgy, békésen bekopogni a kapun, mint más, rendes embereknél. Mivel mi nem akarunk a csatlakozni a századukhoz, ki kellett találnunk valamit, nehogy karanténba zárjanak bennünket is. Engem Csorvai Zoltánnak hívnak, és a Major felderítője vagyok. A Major pontosan az, aminek a neve is mondja. Egy jól szervezett gazdaság, amelyben kétszáznál több férfi, nő és gyerek él. Találtunk egy pompásan védett helyet, ahol új lakást építettünk és új törvényeket alkottunk magunknak.

   – Senkinek sincs joga új törvényeket alkotni!  – vágott közbe felháborodottan Gárdos. 

   – Műveltebb körökben meg szokták várni, amíg valaki befejezi a mondókáját  – jegyezte meg csípősen Csorvai, anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetett volna Gárdosra.  – Különben sem hozzád beszélek, hanem ezekhez az emberekhez itt, akiket te félrevezettél! Joguk van tudni, hogy nem csak katonaként élhetnek. Hogy megválaszthatják a vezetőiket. Megválaszthatják a céljaikat. Választhatják akár a Majort is. A kényelmesebb életet. A villanyvilágítást, a központi fűtést és a fürdőszobát. Ezek az asszonyok választhatják a gyermekükért való rettegés helyett egy orvos segítségét is! Mert a Majorban orvosunk is van.

   – Ez mind nagyon szép  – szólalt meg a sorból Táborosi őrmester.  – De mi van akkor, ha odamegyünk a maguk Majorjába, megnézzük, de nekünk nem tetszik?

   – A törvényeink alapja, hogy aki velünk él, az velünk is dolgozik. Aki nem akar velünk élni, szabadon elmehet a Majorból. Aki csatlakozni akar hozzánk, azt befogadjuk. Nem kell hozzá semmiféle esküt, vagy fogadalmat tenni. Aki bejelenti, hogy el akarja hagyni a Majort, az szabadon elmehet. De aki szívesebben marad katona, az akár itt is maradhat.

   – Hol van ez a maguk Majorja?  – kérdezte Lantos Mónika, babájával a karján kilépve a szakaszból.  – És hány embernek tudnak olyan szállást adni, amilyenről maga beszélt az előbb?

   – A Major Szeged közelében van. És ha mind eljönnek, akkor is jut hely mindenkinek az új házunkban.

   – Minek ez a sok szöveg?  – állt Mónika mellé Maróti Tünde is.  – Ha a Majorban tényleg van orvos, akkor nekem ott a helyem, Tomival együtt!

   – Akkor itt az ideje, hogy mindenki eldöntse, mit akar! Aki velünk akar jönni a Majorba, az menjen oda a tér szélére! Aki a katonaságot választja, az maradjon a helyén!

   Csorvai jóformán még be sem fejezte a felhívását, mikor a három anya gyermekével együtt elindult az alakuló tér kijelölt része felé. Két-három pillanattal később növekvő terhét lépései ütemére ringatva követte őket Monoriné Erzsike is. Meglepett férjeik sem gondolkodtak sokat, megbontva a sorokat asszonyaik után mentek mind a négyen. Mintha ez lett volna a jel, amire a többség várt, innen is, onnan is kilépett valaki a szakaszokból és követte a tér széle felé tartókat.

   – Megállni! Mindenki menjen vissza a helyére!  – süvöltötte Gárdos, végre rátalálva a hangjára. Derékszíjához kapott, és szinte kitépte fegyverét a pisztolytáskából. Egyetlen sima mozdulattal csőre töltötte, és célra is emelte pisztolyát, alig két lépésről megcélozva Csorvai fejét.  – Kertész főtörzsőrmester! Sorakoztassa a szakaszokat! Te meg … tedd le a fegyvert!

   – Megtaláltad végre a bátorságodat, ólomkatona?  – nézett Csorvai Gárdosra és egyúttal a pisztoly csövére is.  – Használni is tudod azt a kis vacakot, vagy csak integetni akarsz vele? És szemből is rá tudsz lőni valakire? Vagy az csak hátulról megy, ha nem látod a szemét? Biztosan eltalálsz olyan messziről? Ne menjek egy kicsit közelebb?

   Gárdos még félig sem emelte fel a fegyverét, mikor már három idegen géppisztolya is célba vette. Egyikük szemből célzott a főhadnagyra, amitől annak sapkája alól kövér izzadtságcseppek keltek útra. Beszéd közben Csorvai teljesen szembe fordult Gárdossal. Szinte érdeklődve nézte a pisztoly feketén ásító csövét, majd a főhadnagy szemét. Lassan közelebb ment, míg alig maradt egy ujjnyi távolság a fegyver és a homloka között.

   – És most mi lesz, ólomkatona?  – kérdezte Csorvai.  – Lőni is akarsz, vagy csak fárasztod magad még egy kicsit? Szerinted mennyivel élsz túl, ha elsütöd a kis játékszeredet?

   – Nem számít!  – csikorgatta a fogát Gárdos.  – Ha el akarják venni a századomat, előbb úgyis meg kell ölniük!

   – Téged, ólomkatona? Hiszen már rég nem élsz! Csak egy kísértet vagy, aki véletlenül itt ragadt!

   – Ennek a laktanyának én vagyok a törvényesen kinevezett parancsnoka!

   – És hol van a kormányod, amelyik kinevezett? Vagy te magad vagy a hadügyminiszter, meg a kormányfő is? Ne nevettesd ki magad!  – csóválta szánakozva a fejét Csorvai.  – Lejárt az időd, katona! Amikor megmentetted ezt a csapatot a járványtól, még hős lehettél. De ma már csak egy bohóc vagy. Hogyan akarsz uralkodni ennyi emberen? És milyen jogon?

   Csorvai elfordult a pisztolyával még mindig elszántan rá célzó Gárdostól. A katonák mind ott álltak, ahol éppen voltak, mikor a főhadnagy fegyvert rántott. Most tanácstalanul nézegettek egymásra, Csorvaira és Gárdosra. Egy elszánt kis csoport, mely már döntött a további sorsáról, a tér szélén ácsorgott. Sokan még a félig felbomlott szakaszok soraiban topogtak és voltak, akik félúton torpantak meg a két csapat között.

   – Mire várnak, emberek?  – kérdezte Csorvai végignézve rajtuk.  – Hiszen ez egy roppantul egyszerű a kérdés. Katonák akarnak maradni, vagy velünk jönnek a Majorba? Ebben senki sem dönthet maguk helyett. Ezt az életet már ismerik. De igazából a mi életünket is ismerhetik. Igyekszünk úgy élni, ahogyan régen, a járvány előtt. Próbálunk minél többet összegyűjteni és megőrizni a régi világ tudásából. Dolgozni persze nálunk is kell. A földeken most még gépekkel, mert van elég üzemanyagunk. Az építkezéseken inkább kézi erővel. Gyerünk! Ne szobrozzanak már ott ilyen mulyán! Döntsék el végre, hogy mit akarnak! Maradnak, vagy velünk jönnek?

   Amíg Csorvai beszélt, a század tagjai ismét mozgolódni kezdtek. Egyre többen léptek ki a szakaszokból és mentek át a költözésre várók közé. Néhányan percekig tétován mérlegelték a lehetőségeket, de végül hallgattak társaik hívására és csatlakoztak a tér szélén állókhoz. Végül már csak egyetlen ember maradt középen. Radnai Tamás őrmester. Előbb körülnézett, majd a pisztolyát lassan, tétován leeresztő, csalódott Gárdosra. Aztán kesernyés mosollyal megvonta a vállát és a társai után ballagott ő is.

   A napok múlásával Krisztina lassan belerázódott a Major életébe. Egyre több embert ismert meg, akik néha csak beszélgetni ültek le az asztalához, vagy álltak meg mellette, máskor valamilyen kéréssel jöttek az újdonsült kultúroshoz. Néhány apróságtól eltekintve akár úgy is érezhette volna, visszatért a járvány előtti, elveszett világ egy darabkájába. Még a közös Ebédlőt is megszokta a hét végére, bármilyen furcsának találta is az első napokban. Gyorsan ráérzett, hogy kényelmesebb egy tálcán átvenni az ételét, majd leadni a mosatlant, mint főzni és mosogatni a szabadidejében. Délutánonként, mikor a fodrászatban is végzett, nagyokat sétált, mind nagyobb részét járva be a szigetnek, egyre jobban megismerve új otthonát.

   Eleinte csak hosszú sétákat tett a szigeten. Megcsodálta a szántogató traktorokat, a vásárhelyi laktanyából hozott tankokat, melyek a szigetet védték, és a holtág partján álló, már rég üres, valaha nyaralónak épített faházakba is bekukkantott. Aztán meglátogatta a nyúltenyészetet. Nagyon tetszettek neki a zömök, vaskos testű, fehér szőrű, de kormos orrú-fülű, piros szemű állatok, melyek rácsokon éltek négyszintes ketreceikben. Élvezettel simogatta, dédelgette a kezes jószágokat, vakargatta majdnem fekete fülüket és nagyon tetszett neki, hogy egy cseppet sem félnek tőle.

   A tyúkok, melyeket etetni lehetett ugyan, de megfogni már nem, sokkal kevésbé nyerték el Krisztina tetszését. Nem úgy, mint a turcsi orrú malacok, melyek egymást lökdösve követték a lányt, amíg a kerítésük közelében volt. És persze nagyon tetszettek Krisztinának a hosszú lábú, kicsit ügyetlen kinézetű csikók, meg a szeretgetni valóan esetlen borjak is.

   Éppen nyolc nappal Csorvai és csapatának távozása  – no meg a fodrász kellékek beszerzésére tett második sikertelen kísérlete –  után, egy szaggatottan fel-felvonító sziréna hangja zavarta meg Krisztina délutáni munkáját rögtönzött kis műhelyében. A kürt rémisztő üvöltéseitől megállt a lány kezében az olló. Lassan két hete élt már a Majorban és kezdte magát otthon érezni, de ilyen hangot még sosem hallott. Fogalma sem volt, mit kellene most tennie.

   – Idegenek  – szólalt meg a sziréna hangját figyelve Pénzes Gáborné, aki az egyik széken ülve várt a sorára.  – Az úton jönnek, és sokan lehetnek, ha Laci bácsi ilyen izgatott lett!

   – De legalább nem fegyvereseket jelez   – tette hozzá Bánfiné, akinek rakoncátlan vörös fürtjeit Krisztina  éppen valami elfogadható formába igyekezett rendezni.  – Hagyd abba, Krisztikém! Inkább menjünk, nézzük meg, kik jönnek!

   Mire elérték a kijáratot, már legalább tucatnyian álltak a kapu előtt, és nyakukat nyújtogatva lesték az érkezőket, de mögöttük ajtócsapódásoktól visszhangzott az egész épület. A Major lakóit sosem látott lázba hozták a sziréna szaggatott bődülései, melyek éppen akkor maradtak abba, mikor a régi iskola melletti úton nagy porfelhőt kavarva végre felbukkant négy lovas.

   Csorvai, akit Krisztina még sosem látott a lovát hajszolni, most ügetésre sarkallta hátasát, egyenesen a kapu és a várakozók felé tartva. Társai lemaradtak mögüle és a porfelhőből előbukkanó zöld, katonai teherautót széles karmozdulatokkal balra irányították, a gépállomás felé. Az első autót alig néhány méter távközzel követte a második, és a Major lakói meglepetten folytathatták a számolást egészen a tizennegyedik és tizenötödik autóig, melyek már nem kanyarodtak el, hanem egyenesen a bejárathoz gördültek és ott álltak meg a várakozók előtt.

   Csorvai közben lecsusszant a nyeregből, a korláthoz kötötte a lovát, és minden sietség nélkül az időközben szintén előkerült Török Jancsihoz ballagott. Krisztina nem hallotta, hogy mit magyaráz Zoli a Major vezetőjének, de igazából nem is érdekelte, mert az utolsó teherautó fülkéjéből két, még Szabadszállásról ismerős alak szállt ki. A volán mögül Paragi Laci, a jobb oldali ülésből pedig Varga Jancsi, aki azonnal vissza is fordult, hogy lesegítse a földre …

   – Ági!!  – szakadt ki a meglepett kiáltás Krisztinából, ahogy az előtte állók között nem éppen finoman utat törve a barátnőjéhez rohant.

   Krisztina először értetlenül hallgatta a követelőző csipogást, aztán ingerült mozdulattal lenyomta az ébresztő óra gombját, elnémítva a szerkezetet. Tegnap este, vagyis inkább már ma hajnalban úgy látszik megszokásból bekapcsolta, nehogy elkéssen az irodából. Csakhogy semmi kedve sem volt kimászni a jó, meleg takaró alól. Fáradt volt és álmos, mert előző nap éjfél utánig a szabadszállási laktanyából érkezett csapat összeírásában, elszállásolásában segített Mohainénak. Pontosabban Ildikó írta össze a főlépcső mellett az új lakók nevét és képzettségét, Krisztina „csak” elosztotta őket lakásonként, Mohainé pedig közben egy csapat önkéntessel felhordta a raktárból és kiosztotta az ágyneműket, meg a tisztálkodó szereket.

   Persze semmi sem ment igazán simán. Sokkal többen akartak egyedül lakni, mint ahány egy személyes szoba volt a harmadik emeleten. Ahol pedig megbomlott egy korábban összeszokott körlet, nem szívesen fogadtak be új lakót maguk közé. Legkevesebb gond a családokkal volt, akik gyorsan beköltöztek az első négy lakásba, meg a lányokkal, akiket külön szobákban helyeztek el. De némi huzavona árán mindenki megtalálta a lakását, ahol vacsora után nyugovóra térhetett.

   Az Ebédlő természetesen szűknek bizonyult a hirtelen másfélszeresére nőtt létszám miatt, és Krisztina is csak az új lakók után juthatott asztalhoz és vacsorához. Egyetlen vigasza az volt, hogy Ági megvárta és végre beszélgethettek egy kicsit. Barátnője elbeszéléséből tudta meg, hogyan foglalta el háromnapi megfigyelés után Csorvai kis csapata az egész laktanyát, és fegyverezte le Gárdos századát egyetlen lövés nélkül.

   – Látnod kellett volna, mikor Gárdos előkapta a pisztolyát, és célba vette Csorvai fejét!  – mesélte Ági lelkesen.  – Zoli meg egyszerűen hátat fordított neki! Embert még úgy nem aláztak meg, mint ahogyan ő tette Gárdossal! Főleg, mikor mindenki, még Gárdos régi katonatársai is a Majort választották a laktanya helyett.

   – Hé! Csak nem akarod azt mondani, hogy neked tetszik Csorvai?  – kérdezte elcsodálkozva Krisztina.

   – Miért? Neked talán nem?

   – Csorvai? Talán még nagyobb fegyver-bolond, mint Gárdos. Csak ő nem szervezett magának hadsereget a mániájához.

   – Attól még lehet aranyos. És úgy hallottam, téged is ő mentett meg! Az egyik társa, Korom Peti mesélte, hogy bántak el az üldözőiddel. Meg azt is mesélte, hogy másnap valamin összevesztetek Zolival.

   – Mit csináljak?  – vonta meg a vállát Krisztina.  – Én gyűlölöm a fegyvereket, ő meg él-hal értük. És láttam, mikor pár fegyvertelen emberrel szemben játszotta a fejét! Olyan … undorító volt!

   Az esti beszélgetésnek még az emlékébe is beleborzongott. Egy pillanatra még mélyebben bújt a takaró alá, aztán elszégyellte magát és végre kikászálódott az ágyból. Gyorsan összehajtotta az ágyneműjét, betette a szekrény aljába, és fázósan öltözködni kezdett. Közben eszébe jutott, hogy a mára tervezett raktártakarításból aligha lesz valami. Akármit hoztak is Csorvaiék a teherautókon, annak a rengeteg holminak az átvételébe nekik is biztosan be kell segíteniük. Ettől a gondolattól a kevéske maradék lelkesedése is elszállt és legszívesebben mégis csak visszafeküdt volna, hogy pótolja az igen rövidre sikeredett alvást.

   Csak az Ebédlőben, mikor már leült Ildikó mellé reggelizni, jutott eszébe, hogy felkelthette volna Ágit is. Nem is kellett volna messze mennie, hiszen barátnője az újak közül egyedüliként az első emeleten kapott szállást. A Töröké melletti szobát, vagyis csak két ajtóval kellett volna odább mennie a barátnője lakásához. Aztán gondolatban vállat vont. Hadd pihenje ki magát Ági ezen az első napon! Ráér még dolgozni a Majorban!

   A reggeli után kiderült, hogy valóban segíteniük kell Marikának. De nem az új készletek átvételében. Mohainé arra kérte őket, hogy inkább az új lakók nevét és egyéb adatait írják át a rendes kartonokra és a lakásokat nyilvántartó alaprajzokra, amíg ő önkéntes segítőivel leltárba veszi és elraktározza a teherautók rakományát. Nekiláttak hát a körmölésnek, bár Krisztina legtöbbször csak ült a papírok előtt, a semmibe meredve. Mintha csak az ő bosszantására történt volna, odakint a folyosón egy kisebb csoport vonult el az ajtajuk előtt. Beszélgettek, nevetgéltek és közben olyan csoszogósan léptek, mint akik valami nagy terhet cipelnek. Nem sokkal később a csoport megint elhaladt az ajtó előtt, de már csoszogás nélkül. Aztán megint csoszogtak, és közben folyton viccelődtek, ugratták egymást. Krisztina a kartonok helyett a kinti zajokat kezdte figyelni, de bárhogyan hegyezte is a fülét, nem tudta kivenni, miről beszélnek a folyosón.

   Később valaki határozottan, erőteljesen megkopogtatta az ajtót. Krisztina összerezzent a váratlan zajra, de Ildikó szinte azonnal „Szabad!”-ot kiáltott, megkönnyebbülten letéve a ceruzáját. Az ajtóban Csorvai bukkant fel, megszokott piros-kék sapkájában, ezúttal egy istentelenül elnyúlt drapp kardigánnal, meg az alatta hordott kék csíkos inggel egészítve ki kopott katonai nadrágját és bakancsát.

   – Szervusztok, lányok!  – kapta le a sapkáját roppant derűsen és – legalább is Krisztinának úgy tűnt – közben odakacsintott Ildikónak.  – Látom, nagy munkában vagytok. De hoztunk pár dolgot nektek is, amit át kellene vennetek.

   – Muszáj ma megcsinálni, Zoli? Nem vagyok valami jól. Krisztina is sokáig fenn volt az új lakók miatt.

   – Nem nagy rakomány. Gyorsan végzünk!  – ígérte Csorvai.

   – Megnézed, Krisztike?  – nézett könyörögve a lányra Ildikó.

   Krisztina kelletlenül felállt az asztalától. Azok után, hogy Csorvai Ágit is maga mellé állította, a vele való munkánál talán még a kartonok is vonzób-nak tűntek. Kisétált a Zoli által előzékenyen kitárt ajtón és már megszokottan a főbejárathoz indult volna, de Csorvai a könyökénél fogva megállította, és a hátsó kapu felé hívta. Krisztina megfordult, aztán hirtelen elhatározással megállt Zoli mellett:

   – Köszönöm, hogy elmentél és kiszabadítottad a barátnőmet!

   – Azok után, amit Gárdosról, meg a századáról meséltél, nem tehettem mást. Én is voltam katona. Tudom, milyen borzasztó éjjel-nappal szabályok közé nyomorítva élni.

   – De hiszen nem is figyeltél rám!  – torpant meg Krisztina meglepetésében, majd elfordulva Zolitól tovább indult a hátsó kapu felé.  – Még válaszolni se nagyon válaszoltál 

   – Én mindig figyelek  – igazította a lépteit Csorvai a lányéhoz.  – De minek szóljak közbe, ha nem jut eszembe semmi, amit érdemes lenne elmondani?

   Mielőtt elérték volna az üvegezett kaput, Csorvai előresietett és kinyitotta a lány előtt a fodrászműhely ajtaját. Krisztina gyanakodva nézett rá, aztán Zoli néma invitálásának engedve belépett a műhelybe. Döbbenten torpant meg. Az előző nap még üres, sivár helyiség mára teljesen átalakult. Az ajtótól balra az egész falat hatalmas tükrök borították, előttük alacsony kis szekrénykék, meg két kényelmes forgószék. A kis szekrények tetején különböző ollók, nyírógépek, hajsütők és hajszárítók sorakoztak katonás rendben. A két szék előtt egy-egy mosdókagyló volt a fejmosáshoz. A szemközti falnál három, állványos hajszárító bura, két fejmosáshoz való fejtámasz, és a várakozó vendégek számára néhány kényelmes szék állt. A mennyezet közepén négy-karú csillár ontotta a fényt a korábbi egyszerű, kerek lámpabúra helyett. Alatta egy alacsony asztalkán egész halom színes újság, ahogyan az egy igazi fodrászatban dukál.

   Krisztina úgy lépett be újjászületett műhelyébe, mint egy valóra vált álomba. Az érintésével igyekezett mindent birtokba venni. Ha rá bízzák, talán másként helyezte volna el a berendezést. De így is tökéletesnek érezte az egészet. Végigsimogatta a szekrényeket, tükröket, székeket, végigfuttatta az ujjait a szerszámokon, amik idestova két éve nem voltak a kezében.

   – A vizet majd csak délután kötik be a fiúk  – mentegetőzött Csorvai, amikor a lány az egyik mosdókagylóhoz ért.

   – Honnan tudtad?!  – fordult hirtelen Zoli felé Krisztina.  – Török szólt, hogy kellene egy fodrászműhely? Vagy Marika?

   – De hiszen te magad mondtad, hogy fodrász vagy  – nézett csodálkozva a lányra Zoli.  – Én csak reméltem, hogy szereted a szakmádat. Bár ha a barátnőd nem segít mindent összeválogatni, magamtól a felét sem hoztam volna el. Még csak elképzelni sem tudtam, mi minden kell egy ilyen műhelyhez! Talán megint rosszul csináltam valamit?

   – Dehogy is! Minden tökéletes!  – nevetett fel boldogan Krisztina.  – Csak még mindig nem értem, miért dolgoztál ennyit az én kedvemért?

   – Látni akartam, tudsz-e valaminek örülni is, vagy folyton csak durcizol.

   – Én nem is …  – csattant fel Krisztina, de félúton meggondolta magát és egészen más hangon folytatta:  – Miért kell nekünk mindig veszekednünk?

    – Merek én veled veszekedni? Ha egy szót sem szólok, akkor is leteremtesz! Ha még veszekedni is kezdenék, leszednéd a fejemet!

   – Most is csak kötözködsz!

   – Most igen  – bólintott rá vigyorogva Zoli.  – De bántottalak én egyszer is a szakmád miatt? Kritizáltam valaha is a munkádat?

   – Az nem szakma, ha fegyverrel a kezedben kóborolsz minden felé!  – pattogott a lány, aztán kicsit békülékenyebben hozzáfűzte:  – Mit csináljak, ha gyűlölöm a fegyvereket? Félek tőlük!

   – Tőlem is félsz? És ha leteszem a puskámat? Ha holnaptól a kőművesek mellett fogok dolgozni? Akkor ….

   – Miért függene az tőlem, hogy te mit dolgozol?  – kérdezte gyanakodva Krisztina.

   – Mert azt szeretném, ha …

   – Hallgass!!  – szakította félbe a lány harciasan Zolit.  – Ha most megkéred a kezem, istenemre orrba váglak! Akármilyen nagy harcos vagy is, megteszem!

   – Megkérem …? Ezt meg … honnan …  – hebegett mulatságosan Csorvai.

   – Mióta a Majorba jöttem, nincs olyan nap, hogy ne akarna valaki feleségül venni! Azt sem tudják, ki vagyok, de már legalább tízen kérték meg a kezem! Ha te vagy a tizenegyedik …

   – De hát … nekem … eszembe sem jutott …  – adta az értetlent Zoli, aztán a lány meglepett arcát látva elnevette magát:  – Szóval tényleg nemet mondasz nekem is?

   – Te …!  –lépett fenyegetően ütésre emelt kézzel Csorvai felé Krisztina, de végül persze ő sem tudta megállni nevetés nélkül.  – Tiszta bolond vagy! Tudod?

   – Tudom! Beleszerettem volna másként egy ilyen durcás, kötözködős lányba? Akinek egyetlen kedves szava sem volt még hozzám? Én meg bolond fejjel alig vártam, hogy újra lássalak. Annyira hiányoztál, hogy az már szinte fájt. Végig attól féltem, hogy elkések, és mire hazaérek, te már …

   – Te most tényleg azt akarod, hogy a feleséged legyek?  – kapkodott levegő után Krisztina.  – Így? Ismeretlenül? Csak azért, mert tetszem neked? Nem gyors ez a tempó egy kicsit?

   – Sietős világban élünk. Te mondtad, hogy már tízen is megkérték a kezed. Ha sokat várok, még megelőz valaki.

   – És ha én nem akarok hozzád menni?

   – Akkor nemet mondasz  – rántott egyet csalódottan a vállán Csorvai.

   – Nem mondok nemet  – mosolyodott el a lány Zoli keserves képét látva.  – De egyelőre igent sem! Akármilyen sietős is szerinted a világ, meg akarlak ismerni, mielőtt döntenék.

   – Ez meg milyen játék? Igen is, meg nem is?

   – Két éve azt mondtuk volna, hogy együtt járunk  – kuncogott Krisztina, aztán egészen odalépett Zoli elé:  – Azt még talán elnézem, hogy nem térdeltél elém, mikor megkérted a kezem. De ha meg sem csókolsz …