Csoda volt ez a két fazon. Örültek egymásnak, mintha testvérek lettek volna. Aztán Kevin megint elzavart bevásárolni kidokkolás előtt. Biztos nem akarták, hogy halljam, miről beszélgetnek. Nem mintha olyan sokat értettem volna abból, amit egymásnak mondtak. Mindegy, meghoztam a cuccot, elpakoltam, aztán vacsora után szépen kidokkoltunk a Nightglobe-ról. Már javában gyorsultunk az ugráshoz, amikor azt mondja Kevin a haverjának:

   –Akkor mit mondasz? Megcsináljuk?

   –Aha!  –bólintott rá Steve.

   Aztán mintha mindent megbeszéltek volna, Kevin rám parancsolt, hogy a Sweethome helyett a Starlight-ra terveztessek útvonalat a navi-komputerrel. Ki a fene érti ezt? Nolan hajót bérelt, hogy minél hamarabb a Sweethome-ra repülhessen. Most meg, mikor szinte saját hajója van, egészen másfelé indul! Na persze nekem aztán tök mindegy, hová megyünk, csak repülhessek. Megadtam az új adatokat a navi-komputernek, aztán szépen ráálltam az új ugrási vektorra és tovább gyorsítottam a Cor Serpentis-t. Közben persze körbevillantottam a nagytávolságú felderítővel is, nehogy valakihez túl közel húzzak el. De csak egyetlen szabadon lebegő naszád volt húszezer kilométeren belül.

   Átköszöntem nekik megnyugtatásul. A Thunderbolt-ról valami Foster nevű fazon szólt vissza. Kicsit ingerült volt a hangja, mikor megkérdezte, mi a kórságot akarok tőlük. Megnyugtattam, hogy csak az utasom gondolta meg magát, azért álltam új vektorra. Erre Foster egyből megértőbb lett.

   –Nehéz a civilekkel, kapitány!  –mondta együttérzőn.  –Követelőznek, és azt hiszik, csak azért vagyunk, hogy kiszolgáljuk őket! Amúgy hová repültek volna, kapitány?

   –A Sweethome-ra kellett volna vinnem az utasomat. Kibérelte a hajómat fél évre.

   –És most hova akar menni? Vagy valami üzleti titok?

   –Nem tudom, nekem nem mondta, hogy titok lenne. Csak rám parancsolt az előbb, hogy menjünk inkább a Starlight-ra.

   –Te meg mi a fenét csinálsz, Tom?!  –sziszegte mellettem Kevin.  –Kapcsold ki azt a rohadt komot!

   –További jó utat, Thunderbolt!   –búcsúztam el Fostertól.  –Nekem még dolgom van az ugrás előtt!

   –Szerencsés utat, Cor Serpentis! 

   –Teljesen megőrültél, Tom?  –fakadt ki Kevin, mikor kikapcsoltam a komot.  –Csak úgy megadod az úti célodat egy idegennek? Utaslistát nem akartál mellékelni?

   –Én … csak beszéltem vele … pár szót  –próbáltam védekezni, mert ilyen dühösnek még nem láttam Kevint.

   –Kalózokról persze még nem is hallottál, igaz? Az a naszád lehet éppolyan békés, mint mi. De tartozhatott akár egy kalóz bandához is.

   –Kalózok? Hol vannak?  –lépett a hátam mögé Nolan is, hogy lehajolva kinézhessen a pilótafülke ablakán.

   –Csak egy idegen naszád  –intett kifelé Kevin.  –De furcsa, mert csak úgy lebeg idekint. Se bedokkolni nem akar, sem elugrani. Tom meg elkotyogta nekik, hogy hova megyünk.

   –Hogy hívják azt a naszádot?  –nyúlt a műszerek felé gyakorlott kézzel Nolan. Egy perc alatt megjelenítette a monitoron a Thunderbolt képét.

   –Csak annyit tudok, hogy Thunderbolt-nak hívják, és valami Foster nevű manussal beszéltem  –böktem ki sértődötten.

   –Ismered őket?

   –Nem hiszem  –rázta a fejét Nolan.  –Thunderbolt néven annyi naszád röpköd, hogy a fene se tudja észben tartani őket. Fosterekből is van egy sárga tállal idekinn. Talán ha látnám a fickót!

   Tegnap Kevin levitt a Starlight lakógömbjébe. Egy hetet kellett várnunk az engedélyre, de megérte az a sok macera! Mert előbb ugye vért vettek mind a kettőnktől, meg alaposan megvizsgáltak, nehogy bevigyünk valami vírust a féltett városukba, de végül azért csak beengedtek. Csuda szép volt! És nagyon más, mint bármi, amit eddig láttam. Akkora üres tér volt a gömb belsejében, hogy a Mole mindenestől elfért volna odabenn!

   Képen már számtalanszor láttam fát, de itt most egészen más volt. Megfogtam, és éreztem a külső rész érdességét, ahogy végighúztam rajta a kezem. Érdekes volt. Egyszerűen nem tudtam betelni vele! Olyan érdekesek voltak a levelei is. Az egyik oldaluk fényes, szinte síkos, a másik érdesebb, és kis puha szőrök borították.

   Na és az a rengeteg víz a gömb legmélyebb részén! A szabadban volt mind. Belemárthattam a kezem, és a nadrágom vizes, meg sáros lett, mikor letérdeltem a víz szélén. Aztán volt ott egy fura, zöld jószág. Hatalmas szemei voltak, és amikor közel mentem hozzá, beleugrott a vízbe. Lemerült egészen a meder fenekéig és onnan nézett rám a nagy szemeivel. Kevin azt mondta, hogy békának hívják.

   És az űrváros házai! Az emberek itt nem folyosókon laknak, hanem házaik vannak. Minden családnak külön építenek egyet műanyagból. Nagy ablakokkal. Nagyon szépek. És nagyon pazarlóak! Ha rendesen folyosókon laknának, egymás mellett, meg tartályokban tartanák a vizüket, mint minden rendes állomáson, tízszer annyian is élhetnének a Starlight-on, mint most! De Kevin szerint éppen a helynek ez a pazarlása az űrvárosok lényege. A fene se érti ezt. Nálunk a Mole-on mindennel takarékosodni kellett, még a hellyel is. Itt meg mindent olyan pazarlóan kezeltek, mintha az egész világegyetem csak az övék lenne.

   Valójában fogalmam sem volt, miért kaptam ezt a meglehetősen drága kirándulást Kevintől. Mert nem adták olcsón az engedélyt, hogy lemehessünk az űrvárosba, az egyszer biztos! Hiszen még az az ebéd is egy vagyonba került, amit egy kis vendéglő előtt, fából készült asztal mellett ülve ettünk egy nagy fa alatt. Akkora szelet húst szolgáltak fel mind a kettőnknek, mint a tenyerem! És nem volt benne egyetlen csont sem! Kevin szerint marhahúst kaptunk. Otthon a Mole-on csak nyulat ettem eddig, meg csirkét. De ennek valahogy egészen más, érdekes íze volt. Nagyon ízlett. Bár mikor meghallottam, mennyit kérnek érte …

   Már második hete dekkoltunk a Starlight-on. Hol Kevin, hol Steve tűnt el órákra. Én is alaposan kibámészkodhattam magam az űrkikötő boltjaiban. De ma Kevin rám parancsolt, hogy maradjak a Cor Serpentis-en és várjam meg. El nem tudtam képzelni, hogy mi lehet az a fontos dolog, amiről csak én tudhatok, Steve nem.

   –Gyere, ülj le, Tom!  –telepedett le az asztal egyik felére Kevin, mikor dél körül végre előkerült.  –Steve eddig bérelt hajókkal járt a dolga után, de most szeretne egy saját naszádot, saját pilótával.

   –Meg akarja venni a Cor Serpentis–t?  –kérdeztem a torkomban támadó gombóc mögül. Sejtettem, miért mondja ezt nekem Kevin. Steve biztosan megvette a Cor Serpentis-t és nem talált elég jó pilótának. Vagyis a kirándulás csak fájdalomdíj volt, amiért itt hagynak a Starlight űrkikötőjében.

   –Nem Tom! Én nem adom el a hajómat. Steve-nek és nekem két külön hajóra van szükségünk. Steve egy új naszádot akar venni. De nem szeretné, ha bárki is tudna róla, hogy az övé. Hivatalosan neked kellene megvásárolnod Steve hajóját, a saját nevedre.

   –Nekem? De hát nekem egy kanyi vasam sincs! Mi a francból vehetnék én egy hajót? Az üres kártyámmal fizessek érte?

   –Azon könnyű segíteni, ha egy kártya üres  –mosolyodott el Kevin.

   –Ahogyan mr. Nolan bérleti szerződése készült? De egy kártyára nem lehet csak úgy ráírni egy összeget! Ha fizetni akarok vele, rögtön észreveszik, hogy nincs fedezete.

   –Ki mondta, hogy fedezet nélkül hagynánk? Te csak nyugodtan fizess a kártyáddal, Tom! A fedezetet meg bízd ránk!

   Elfogódottan álltam a harmincnyolcas dokk előtt. A kapun túl a Stormhawk raktere ásított. Az én hajómé. Akkor is hihetetlen volt, ha valójában Steve-nek vettem a naszádomat, és Steve pénzével fizettem érte. De akkor is az én hajóm! Az én nevemet írták bele tulajdonosként a naszád minden papírjába! 

   –Kapitány! Bejönni! Nézni meg hajót belülről is!  –szólt ki a raktérből Alex Petrjukov, a Viking hajógyár üzletkötője.

   Csuda egy türelmes fazon volt ez a Petrjukov! Már harmadik órája egyedül csak velem foglalkozott. Először is megmutogatta az irodájában a gyár összes naszádjának a holoképeit. Olyan lelkiismeretesen magyarázott, mintha mindet meg akartam volna venni, nem csak egyet. Én meg Kevin és Steve utasításait követve sorra kérdeztem az asztal fölött lebegő képek alapján, hogy melyiknek mi az előnye és mi a hátránya. Mennyi a teherbírásuk, az áruk, hány személyes az utasfülkéjük Pedig már az ajtón belépve tudtam, hogy egy CDM-17-est fogok megvenni. De végigjártam az előirt utat és csak másfél óra múltán döntöttem a Stormhawk nevű, vadonatúj CDM-17-es mellett.

   És most itt álltam a saját naszádom előtt. Petrjukov invitálására végül egy tétova lábtörlés után beléptem a Stormhawk rakterébe. Teljesen szokványos, hetven köbméteres helyiség volt. A hátulsó végéből egy keskeny fémlétrán juthattam fel Petrjukov nyomában a légzsilipbe. Itt is minden a megszokott módon volt elrendezve, de nekem akkor is nagyon tetszett. Megtapogattam a zsilip külső ajtaját, a lenyitható WC-t és a falból kihajtható zuhanyt is. Még az üres szkafander-tárolóba is benéztem, pedig Petrjukov már rég átment a lakófülkébe.

   A lakófülke roppantul hasonlított anyám lakására, bár itt az átjáró két oldalán háromszintes ágyak voltak. És a légzsilipen belül volt egy külön kis étkező-konyha sarok a jobb oldalban, meg egy nagy tároló bal felől. Az ágyakon túl pedig a pilótafülke és Alex vártak rám.

   Egészen elől, a fülke bal oldalában, a műszerpultba mélyített öbölben állt a kapitány széke, jobbra a másodpilótáé. A kapitány mögött a naszád hátsó védelmét ellátó lövész, egyben fedélzeti mérnök kapott helyet. Egészen az ágyak fejénél a felderítő rendszer kezelőpultja és a hozzá tartozó szék állt. A másik oldalban a navigátor munkahelye és mögötte egy dupla ülés a leendő utasoknak.

   –Nos? Megfelel, kapitány? Vagy van más kívánság is? Navi-komputer van négyes osztályú. Akar jobbat? Két nap megcsináljuk! Felderítő van szintén négyes osztályú. Akar jobbat?

   Nem véletlenül ajánlgatta olyan készségesen Petrjukov a hajógyár szolgáltatásait. Én is nehezen tértem magamhoz. Hiába láttam, mire képes egy kártyával Kevin, izzadva adtam át Petrjukovnak az Inter-kártyámat, amikor ki kellett fizetnem a Stormhawk-ot. Aztán a pocakos ügyintéző felém fordította az adat-vizorját, hogy hitelesítsem a beirt műveleteket, és én majdnem leestem a székemről! A naszád árának levonása után még mindig közel négymillió kredit maradt a kártyámon!

   –Nem ártana valami jobb. De mit tud ajánlani? És főleg mennyiért?

   –Van legjobb navi-komputer. Új gép. Új program. És van nagyon jó felbontású felderítő. Cserébe mostaniért beszerel kapitánynak navi-komputer húszezer kreditért. Felderítő, a szenzorokkal együtt kicserél szintén legújabbra, huszonötezer.

   –Megegyeztünk, mr. Petrjukov! Lássanak hozzá!

   Mióta Steve rábeszélt, hogy naszádot vegyek, csupa olyan dologgal kellett foglalkoznom, amit azelőtt még sohasem próbáltam. Repülni csuda jó dolog volt. De élelmet, meg vizet venni és berakodni!? Az bizony cseppet sem volt szórakoztató! Aztán a betétek a szűrőkbe, regenerátorokba. Gyógyszerek, meg kismillió apróság, amik nélkül egy hajó sem működhet. És akkor még nem is beszéltem a legénységről. Mert Steve ragaszkodott hozzá, hogy teljes legénységgel repüljünk tovább.

   Fel kellett adnom egy hirdetést a helyi neten, hogy fedélzeti mérnököt, híradóst és navigátort keresek. Én! Teljesen hülyének éreztem magam! Ki lenne hajlandó egy hozzám hasonló kölyköt „kapitány”-nak, vagy „uram”-nak szólítani? De nem volt mese, tegnap feladtam azt az istenverte hirdetést. Aztán ma délelőtt a Rőt Üstökösben sorra meghallgattam minden jelentkezőt, aki az asztalomhoz jött. Átnéztem a kártyájukat, és alkudoztam velük a bérükről. Még jó, hogy ebben legalább a segítségemre volt Steve. Pár asztallal odább ültek Kevinnel, és a zsebembe dugott lapos kis komon keresztül mindent hallottak, amit a jelentkezőkkel beszéltem. És mindenre reagáltak is. Egy berregés a komon, „nem”-et jelentett, kettő meg „igen”-t.

   Eleinte nem hittem volna, hogy valóban találok megfelelő legénységet. De reggel óta beszéltem már négy híradóssal, és öt fedélzeti mérnökkel, pedig még csak délre járt az idő. Én fiatalokat vettem volna fel, ha rajtam áll, de Steve egy kiváló híradós-felderítő, Maurice Sharman mellett döntött. Az övé volt a pénz, nem válogathattam, bár az a Sharman legalább negyvenöt éves volt. Simán az apám lehetett volna. De dolgozott már vagy hat féle naszádon, meg két teherhajón is. Alacsony, keszeg kis fickó volt. Széles homloka, elképesztően hegyes orra volt. Apró, fekete egér-szemei néha egy gyors pillantással felmérték a bárt, de különben állhatatosan figyelt minden szavamra.

   Egy órája már fedélzeti mérnököm is volt. Peter Dooley szerződése egy hete járt le a Deep Space teherhajó fedélzetén. Kifogyhatott a pénzéből, mert igen könnyen elvállalta a munkát. És háromszázzal beérte havonta. Fura fickó volt. Olyan magas lehetett, mint én, de vállasabb. Barna haját csaknem kopaszra nyírta. És szinte sosem nézett a szemembe. Inkább az asztalt bámulta, meg a kezemet. Mindig lefelé nézett.

   Csak navigátort nem találtam még. Volt ugyan egy jelentkező, egy nálam alig négy évvel idősebb srác. De csak két hónapja végezte el az iskolát, és Steve berregője állhatatosan „nem”-et jelzett, így végül el kellett küldenem. 

   Már éppen ott tartottam, hogy átmegyek ebédelni az étterembe, mikor belépett a bárba egy nő. Mit nő? Egy igazi bombázó! Egy-két ujjnyival alacsonyabb lehetett nálam. Vékony, szinte törékeny alakja volt, de kopott-szürke overallja és hasonlóan megviselt zubbonya annál ígéretesebben domborodott a megfelelő helyeken. Fekete haja talán csak kétujjnyival lógott a füle alá. Ovális arca szinte kislányosnak tűnt. Kicsit mandulavágású szemei figyelmesen végigpásztázták a bárt. Aztán odasétált a pulthoz. Olyan ruganyos járása volt, mintha éppen táncolt volna. Bal kezében tömött táskát cipelt, a jobb vállán meg egy valaha zöld zsák lógott. Megállt a pultnál és kicsit előbbre hajolva kérdezett valamit a csapostól. A fickó bólintott, majd felém intett, és mire észbe kaptam, ez a bombázó már előttem állt.

   –Azt mondják, maga keres itt új legénységet, kapitány  –szólalt meg fejével a pult felé intve a lány. Kicsit rekedt, alt hangja volt. Közelebbről láttam, hogy bizony idősebb nálam. Lehetett vagy huszonöt éves. De mi tagadás, az asztal túlsó feléről még izgatóbbnak tűntek az overallját feszítő domborulatai. A látványtól és a hangjától úgy kiszáradt a torkom, hogy csak bólintani tudtam. Erre a lány ledobta a táskáját az asztalom mellé és bemutatkozás közben már le is ült:  –Liana Crocker vagyok. „A” besorolású navigátor. Ugye még nincs navigátora, kapitány?

   –Nincsen  –nyögtem a torkomban dagadozó gombóc mögül, miközben alig tudtam levenni a szemem Liana zubbonyának nyílásáról.  –Hol dolgozott eddig?

   –Tegnapig az Old Hauler konténer-szállítón  –kapcsolta le a kártyáját a lány, hogy ellenőrizhessem az adatait.

   –Miért hagyta ott az Old Hauler-t? Talán a hirdetés miatt?  –dugtam előző nap vásárolt adat-vizorom nyílásába Liana kártyáját.

   –Egy frászt! Blanton kapitány úgy gondolta, hogy a navigáción kívül más szolgáltatásra is igényt tarthat  –rántott egyet a vállán dacosan a lány. Aztán egy villanásnyi kegyetlen mosollyal hozzáfűzte:  –Remélem lezápult az a szemétláda, mikor megrúgtam!

   Amig átnéztem Liana Crocker kártyájának az adatait, elképzeltem, amint elbánt azzal a Blanton kapitánnyal. Közben a zsebemben lapuló komtól megkaptam Steve jóváhagyását a lány alkalmazására. Kicsit ugyan megkésve, mert egy másik „jelzés” hatására akkor is felvettem volna Lianat a Stormhawk-ra, ha Steve nem egyezik bele.

   Adam Larsen figyelmesen nézte a vid ernyőjén a Starlight távoli űrkikö-tőjének a Marquar-A fényében fürdő tömbjét. A felderítő szerint kívül voltak az űrváros védelmi rendszereinek hatósugarán. És egy óra múlva Nolannak, meg a haverjának a naszádjai is kívül lesznek. Ha egy kicsit megerőltette a szemét, már a két naszád fénypontját is ki tudta venni az ernyőn. Másfél óra múlva lőtávolban lesznek. Aztán …

   Nolan, meg a haverja, az a Wake nagyon okosnak hitték magukat, amikor a Nightglobe elhagyása után irányt változtattak. De Foster szépen kiszedte a Doesson kölyökből, hogy hová ugranak a Sweethome helyett. Így aztán egy nappal a Cor Serpentis után Gainerék is bedokkoltak a Shooting Star-ral a Starlight-ra. És néhány óra alatt arra is rájöttek, hogy ki volt valójában Nolan kapcsolata.

   Travis kapitány, akit pedig a csapatból senki sem ismert éppen ijedős típusnak, elsápadt Kevin Wake nevének hallatán. Larsen apróra elmondta megfigyeléseik eredményét a kapitánynak. Nolan röpködéseit, a Doesson kölyök felbukkanását és állítólagos szerződését Nolannal, meg a naszád várat-lan irányváltoztatását is. Látta a kapitányon, hogy valahonnan nagyon is jól ismeri Wake-et, de volt annyi esze, hogy ne kérdezze meg, honnét. Azt a kérdést viszont nem kerülhette meg, hogy mit csináljanak tovább?

   –Öljétek meg őket, amint elhagyják a Starlight-ot!  –csikorogta Travis kapitány.  –Nolant is, meg azt a Wake-et is! Lőjétek szét a naszádjukat! Nyomuk se maradjon!

   Csakhogy mire Larsenék tegnap visszaérkeztek a Starlight közelébe, Gainer jelentette, hogy a Doesson kölyök időközben vásárolt egy új naszádot! Akkor most melyiket támadják meg? Szerencsére Wake az este jól beivott a Rőt Üstökös bárban és részeg fejjel kikotyogta, hogy a naszádjaik együtt repülnek a Sweethome-ra, valami munka miatt. Ez alaposan megkönnyítette Larsenék dolgát. Két hajójukkal az ugrási vektor mentén várakoztak Nolanra és arra a Wake-re. Csak a Doesson kölyök új naszádja aggasztotta némileg Larsent. Egy rohadt CDM-17-es! Nagy tűzerővel felszerelt, kiválóan manőverező bárka. Na de sebaj! A legjobb hajó is csak ócskavas egy zöldfülű taknyos kezében!

   Már egy órája lestem mereven a vid ernyőjét. A két apró fénypont állhatatosan az ugrási vektorunk közelében maradt. A legénységem eleinte morogva fogadta, hogy a helyükön kellett maradniuk, de mostanra rájöttek, hogy valami készül odakint. Persze nem magyarázhattam el nekik, hogy tegnap este Kevin részeg handabandázása közben odahajolt hozzám a bárban az a csini kis pincérlány és a fülembe suttogta, hogy két asztallal távolabbról az a két rosszarcú fickó egész este bennünket figyelt. Külön borravalót adtak Marlának, hogy éppen ahhoz az asztalhoz ülhessenek.

   A figyelmeztetésért én is adtam egy tízest a lánynak. Kicsit meg is szorongattam a derekát és belecsókoltam a nyakába. Olyan finom, vadító illata volt, és olyan készségesen hagyta magát megszorongatni, hogy legszívesebben elhalasztottam volna a kedvéért a startunkat is. De Kevin korábbi folytonos, gyanakvó ébersége rám is átragadt. Miután visszatámogattuk Kevint a Cor Serpentis-re, beállítottam az adat-vizoromat, hogy riasszon, amint egy hajó kidokkol a Starlightról. És hajnalban tényleg elment egy naszád! A Shooting Star, ami egyetlen nappal utánunk érkezett az űrvárosba!

   Amikor gyorsítani kezdtünk, ráparancsoltam Maurice-ra, hogy keressen idegen hajókat az ugrási vektorunk közelében. Szinte azonnal talált is kettőt, melyek szépen együtt mozogtak. A méretük alapján két naszád volt előttünk. Vagyis a Shooting Star-nak társa is volt. Fél óra múlva lőtávolban lesznek, és akkor majd elválik, mit akarnak tőlünk.

   Larsen megvárta, míg a Cor Serpentis, meg a Stormhawk biztos lőtávnyira ér hozzájuk, akkor átszólt Gainernek:

   –Kezdjük!

   A kalózok kötelékben repülő naszádjai elegáns ívben fordultak az ellenség felé, hogy első sortüzükkel elsöpörjék Wake kisebb hajóját. Csakhogy velük egy időben a Stormhawk is meglódult. Felgyorsított és alig félszáz méterrel megelőzve társát átvágott a Cor Serpentis előtt. Ezáltal a saját, jóval erősebb  pajzsával fogta fel a társának szánt össztüzet.

   Larsen és Gainer gyakorlottan kétfelé váltak, hogy megosszák ellenfeleiket is. Ettől a perctől a Cor Serpentis másodlagos célponttá vált. Előbb el kellett bánniuk a Doesson kölyökkel. Gainer máris bemondta a komon a következő manőver kódját. De csak egy hajszálon múlott, hogy volt kinek üzennie. A Stormhawk folytatta eszeveszett manőverét és félelmetes sugárvetőivel megsorozta Larsen hajóját. A Thunderbolt pajzsgenerátora felsivított, hogy elnyelje a rázúduló energiát, aztán hirtelen elhallgatott és a raktér felől égett vezetékek bűze kezdett terjengeni.

   Larsen ösztönösen ellentétes fordulóba rántotta a hajóját, és ezzel kikerült a támadó Stormhawk lővonalából. Csak percekkel később jött rá, hogy a nagyobb naszád nem is őket vette űzőbe. A kölyök is ellentétes ívbe tépte a Stormhawk-ot és motorjainak félelmetes erejét kihasználva egyre közelebb került a menekülni próbáló Shooting Star-hoz.

   A Thunderbolt kétségbeesetten igyekezett, hogy társa segítségére siessen, de elkésett. A támadó CDM-17-es első sortüze még elkerülte a kisebb naszádot, de csak néhány méternyire. A második telibe találta és egy pillanat alatt elsöpörte a Shooting Star pajzsát. A harmadik sortűz nemcsak eltalálta a menekülő naszádot, de egyszerűen ketté is tépte azt!

   Larsen beleizzadt, úgy feszítette a Thunderbolt kormányát, hogy még szűkebb ívű fordulóra késztesse a hajóját. De még messze, lőtávolon túl volt, amikor a Shooting Star darabokra szakadt a találatoktól. Larsen kétségbeesetten felüvöltött, amint a kisebb hajó robbanása elkápráztatta a szemét. Soktucatnyi csatát vívtak már meg együtt Gainerrel. És mindig győztek! Most meg egy kezdő kis taknyos nemcsak manőverezésben tett túl rajtuk, de ki is csinálta a Shooting Star-t és megölte a barátját! Vad bosszúvágy tombolt Larsenben. Kész volt rá, hogy ha kell, akár neki is ütközzön a Stormhawk-nak, és úgy rántsa magával a pusztulásba! De csak egyetlen percig tartott az őrülete. Aztán kijózanodva egyenesbe hozta a Thunderbolt-ot, és határozott mozdulattal előrelökte a hipertér-generátor karját.