Prológus  –  II. A király

   Proslam Byl, Lomyra királya fejét kissé félrebillentve olvasta az ablak fénye elé tartott pergamentekercset, amit Herdess tábornok futára csak néhány perce nyújtott át neki nagy tisztelettel. A levél minden sorától egyre mélyültek a király homlokán a ráncok, s egyre borongósabb lett a tekintete. Időnként hitetlenkedve megrázta a fejét, amitől meglebbent a keskeny abroncskorona alól vállára omló, ezüstfehér haja. Végül dühösen az asztalra csapta a szemérmesen azonnal hengerré sodródó levelet. Daliás termetével a futár fölé magasodva úgy csattant rá az ifjúra, mintha egyenesen rajta akarná számon kérni a tábornok vereségét:

   – Hogy történhetett ez?

   – Az aardok rohamát egy vértezett elit osztag vezette, felség  – hajolt meg riadtan a küldönc.  – Sisakban, a bal vállukat, meg a mellüket védő vértekben voltak. Igazi katonák módjára, jól szervezett csapatként támadtak, és percek alatt jókora rést nyitottak az arcvonalunkban. Akkor Herdess tábornok a lovagokat küldte ellenük. De az aardok első sorai mögött legalább tucatnyi sámán húzódott meg. Amint a lovagok harcba bocsátkoztak, varázslatokkal kezdték bombázni őket.

   – És miért nem tudtatok rendezetten visszavonulni?!

   – Bocsáss meg, felséges uram  – hajolt ijedtében még mélyebbre a futár.  – Az aardok nagy túlerőben voltak. Elsöpörték, lemészárolták az első vonalban harcoló csapatainkat. A többiek pedig … elfutottak a vérengzés, meg a sámánok varázslatai láttán. De néhány lovag talán bejuthatott a Korwai klán falujába.

   – Ne riadozz, fiam!  – fogta meg a hírvivő vállát Blockar, Lomyra seregeinek fővezére.  – Nem rád haragszik a király, hanem az aardokra!

   – Azt mondod, néhány lovag bejuthatott a faluba? Miből gondolod? Talán láttad is őket?

   – Csak azt láttam, felséges uram, hogy nagy harc dúlt a függőhídnál. Sok aard odaveszett, de sehogyan sem tudtak átjutni rajta. Aztán a klán harcosai levágták a hidat, a rajta tolongó ellenséggel együtt.

   – Salar!  – szólította az egyik ajtónállót Blockar.  – Adass a titkárommal húsz arany jutalmat ennek az ifjúnak, amiért ilyen gyorsan elhozta Herdess tábornok levelét a királynak! Aztán gondoskodj róla, hogy bőséges ebédet-vacsorát, no meg kényelmes szállást kapjon! Holnap vissza kell indulnia a tábornokhoz királyunk parancsaival.

   A futár megkönnyebbülten hajlongva hátrált ki a teremből. Hinni is alig merte, hogy ilyen nagy szerencse érte. Húsz arany jutalom! Pedig nem tett mást, csak végrehajtotta a tábornoka parancsát!

   – Valaki jól kiokosította az aardokat, felség!  – fakadt ki Blockar, alig csukódott be az ajtó a futár mögött.  – Fél év alatt már a harmadik seregünket futamították meg, vagy verték szét Nagoriában! Előbb a dárdás osztagok, melyek az íjászainkkal vetekednek hatékonyságukban! Most meg már páncélos harcosaik vannak, és sámánokat vetnek be a lovagok ellen! Mi jöhet még? Aard lovasság?!

   – Ha csak Buntaron múlik, hamarosan azt is megszervezi. Mert jól tudjuk mindketten, hogy az én fiam segíti az ellenséget! Mióta a lázadása elbukott, egyetlen célja, hogy Lomyrát leverő sereget szervezzen az aardokból. Az ő segítségükkel remél letaszítani a trónomról, hogy végre a helyemre ülhessen!

   – Megbocsáss felség, de ez a legnagyobb ostobaság, ami a hercegnek eszébe juthatott! Ha az aardok valóban legyőznék is Lomyrát, a hatalmat sosem adnák át neki! Még csak az aardok helytartója sem lehetne, nemhogy Lomyra új királya!

   – Ostobaság!? Az volt az igazi ostobaság, amikor vén fejjel elhittem, hogy az ifjú és szép Aina belém szeretett! Nem vettem észre, hogy csak a hatalmat szerette, nem engem! Arra is későn jöttem rá, hogy a fiunkat ellenem nevelte! Az én ostobaságomért kell most vérrel és háborúval fizetnie Lomyrának!

   – De amíg Buntar herceg fel nem lázadt ellened, senki sem kételkedett a feleséged és a fiad hűségében, királyom.

   – Tévedsz, Blockar! Volt valaki, aki már hét éve megmondta, hogy az fog elárulni, akiben a legjobban megbízok! De nem értettem, kire céloz. A vezéreimre és a helytartókra gondoltam, csak köztük kerestem a leendő árulót  – ingatta a fejét a király, aztán a levegőbe csapott:  – Áhh! Ami elmúlt, elmúlt! Most lássuk a holnap tennivalóit! Intézkedj, hogy Garir Nabet serege azonnal vonuljon északra Gogarból, és vegye át Herdess tábornok csapatainak helyét Nagoriában! Herdess-nek küldj parancsot, hogy kezdjen toborozni a gorisztik között és töltse fel velük megmaradt csapatait, amennyire tudja!

   – Ha megengeded, felség, én inkább Rhao Tamát küldeném, hogy átvegye Herdess helyét! Az ő találékonysága, váratlan ötletei biztosan meglepnék az aardokat. Talán vissza is szoríthatná a győztes seregüket, és felszabadíthatná a Korwai klán faluját!

   – Lehet, hogy képes lenne rá. De Rhao Tamának egészen más feladatot szántam. Nagoriától igen messze van szükség rá. Már el is küldtem … az új … állomáshelyére.

   A trónteremben egymás sarkát taposó elegánsan öltözött nemesek, lovagok és udvaroncok zajos nemtetszéssel fogadták az ajtón belépő, állatbőr ruháik felett drága posztóköpenyt viselő aardokat. Csak úgy záporoztak rájuk a sértő megjegyzések. Sokan az öklüket rázva fenyegették őket. Az aardok vezetője megvetően nézett végig az embereken. Bőven ellátott a fejük felett, hisz legtöbbjük a válláig is alig ért. Úgy tett, mintha nem is hallaná a szitkaikat, csak ment előre céltudatosan a három lépcsőnyi emelvényen álló trón felé. Jellegzetes, csak fejének hátsó felén növő, vörös aard sörénye minden lépésre meglebbent. Koponyája sima bőrén meg-megcsillant az ablakokon beszökő napsugár. Négy kísérője elszántan masírozott mögötte, mord képpel méregetve a körülöttük ágáló embereket. Csak vezérük szigorú parancsa tartotta vissza őket, hogy neki ne essenek a sok krosshának.

   Proslam Byl király sosem hitte volna, hogy egyszer majd aardok sétálnak be a tróntermébe, és ő még csak a kardjához sem kaphat. De ezek az északi harcosok ma reggel a béke egyetemes jelével, zöld koszorúval a hajójuk árbocán kötöttek ki Vashdarban. A vezérük nagy hangon bejelentette, hogy „beszélni akar” Lomyra királyával. Azt állította, a törzsfők tanácsának üzenetét hozta, nem lehetett hát csak úgy elkergetni a városból. Fogadnia kellett őt a királynak, aminek persze gyorsan híre ment, s mire az aardok a palotába értek, megtelt a trónterem bőszen kiabáló urakkal.

   A trónus elé érve az aard vezér pimasz tiszteletlenséggel, egyenrangúként nézett Proslam Bylre, míg mély, recsegő hangján bemutatkozott:

   – A nevem Potaru, a Mokea nemzetségből. Te vagy Lomyra királya?

   – Igen  – nyelte le a sértést a Proslam Byl.

   – Az aardok tíz törzsének vezérei küldtek hozzád. Úgy döntöttek, harcosaink megkímélik katonáid és lovagjaid életét, ha azonnal hazaparancsolod őket Nagoriából, s az általuk megölt aardok családjainak harminc rabszolga-tehernyi aranyat küldesz kárpótlásul! A törzsfők tanácsa azt üzeni neked, mostantól minden tavaszon megválthatod a békét országod népének. Tavaszonként harminc teher aranyért és harminc teher finom kelméért megígérik neked, hogy egyetlen törzs sem indít háborút Lomyra ellen! Ha valamelyik nemzetség megszegné a békét, arra lesújt a törzsfők tanácsának haragja, s a tíz törzs bosszúja.

   Egy pillanatra döbbent csend támadt a teremben a leplezetlen zsarolás hallatán. De csak azért, hogy aztán a korábbinál is nagyobb hangzavar törjön ki. Még hogy Lomyra évenkénti sarcot fizessen az aardoknak?! Hazamenekítse győzhetetlen lovagjait, és magára hagyja a gorisztik klánjait?! Ha a király ércesen zengő hangja és felemelt keze nem parancsol nyugalmat, a forróbb fejűek az aard követeken torolták volna meg az üzenet arcátlanságát.

   – A tíz törzs vezérei elfeledték talán, hogy a gorisztik szövetségesei Lomyra népének?  – hajolt előre trónján a király.  – Lomyra még sosem hagyta cserben a szövetségeseit! Most sem fogja megtenni! És miért kellene kárpótlást fizetnünk az elesett aardok özvegyeinek? Nem ti törtetek rá Nagoriára? Viseljétek hát gondját az özvegyeknek magatok!

   – A tíz törzs csak visszaveszi Nagoriát, amit a gorisztik oroztak el valaha atyáink atyáitól.

   – Az ősidőkben talán valóban az aardoké volt Nagoria. De emberemlékezet óta a gorisztik lakják.

   – Úgy tűnik, az aardok emlékezete hosszabb és pontosabb, mint az embereké!  – jegyezte meg csípősen Potaru, aztán hirtelen témát váltott:  – A tíz törzs vezérei jó szándékuk jeleként felajánlják neked, hogy száz rabszolga-tehernyi aranyért a kezedre adják azt a lázadó krosshát, aki három tavasszal ezelőtt menekült a népünkhöz kíséretével a lovagjaid elől, s aki a fiadnak vallja magát. A neve Buntar, a Folon nemzetségből, s folyvást arra igyekszik rávenni a törzsfőket, hogy harcosaink törjenek rá Lomyrára és segítsék őt a trónodra ülni.

   – Egyetlen lázadóért sem fizetek nektek! Még akkor sem, ha a saját fiam az a lázadó!  – csikorogta a király.  – Buntar herceget pedig magam fogom megbüntetni  – az aardok segítsége nélkül  –, ha itt lesz az ideje!

   – Csak meg ne bánd a döntésed, kro-… király! Megeshet, hogy a tíz törzs harcosai biztatás nélkül is eljönnek az aranyadért Lomyrába! De akkor már aligha érik be harminc tehernyivel!

   Pillanat alatt több tucatnyi kard villant elő hüvelyéből, s a nemesek egy emberként lódultak az aardok felé, hogy eltapossák, felkoncolják őket. Észak nagydarab fiai sem voltak restek, hatalmas bárdjaikat két marokra kapva fordultak szembe az emberekkel.

   – Megállj!!  – dörrent Proslam Byl kiáltása.  – Megtiltom, hogy a követeknek akár haja szála is görbüljön!! Épségben kísérjétek vissza hajójukra és bocsássátok útjukra őket!

   A megsértett, vérre szomjazó emberek épp olyan kelletlenül engedték le fegyvereiket, mint a halálos viadalra készülő aardok. De lassan folyosó nyílt a tömegben, ahol a fegyvereiket markoló idegenek bántatlanul hátrálhattak ki a trónteremből. Csak Potaru fordított hátat megvetőn az embereknek, és sétált el nemtörődöm módon, mintha semmi sem történt volna.

   A négy erős ló dübörögve repítette végig a lefüggönyözött ablakú, nehéz utazóbatárt Vashdar alkonyi utcáin. A járókelők riadt verebek módjára rebbentek szét, s lapultak a falakhoz a száguldó fogat elől. A lovak patkói szikrát vertek a kanyargós utak kövein. A batár átviharzott a Gusha hídján, majd fel a királyi vár kapujához vezető kaptatón. A kocsis elegáns ívben megkerülte az udvart, és pontosan a palota kapuja előtt fékezte meg paripáit. Mire a négy tüzes ló megállt, a kapubolt alól már ugrott is két szolga, hogy görnyedő háttal az érkező nagyúr lába alá igazítsák a lépcsőt. Lehajtott fejjel vártak, míg a király belső titkára lelépdelt kocsijából az udvar köveire.

   Gusthy Lorad szótlan biccentéssel köszönte meg a szolgák segítségét. Besietett a palotába, és a nagyteremben vacsorára gyülekező nemes urakra ügyet sem vetve haladt el a nyitott ajtó előtt, egyenesen az emeleti lépcső felé véve az irányt. Legszívesebben a fokokat kettesével véve sietett volna a királyhoz. De Proslam király harmadik generációs titkára, s bizalmasaként kénytelen volt lassan, előkelően felszegett fejjel felvonulni az emeletre, s megvárni, míg a király lakosztályát őrző strázsák kitárták előtte az ajtót.

   – Felséges uram!  – hajolt meg mély hódolattal a feléje forduló ősz hajú nagyúr előtt.

   Míg az ajtó becsukódott mögötte, Gusthy sajogva tiltakozó derekára, s erről családja történetére gondolt. Valaha régen a nagyapja szegődött az ifjú Proslam király első titkárául, s később bizalmasául. Amikor Mosendar Lorad megöregedett, a fia, Skelbur vette át helyét a király mellett. Most pedig már Gusthy fia is az udvarban élt, és javában készült a király negyedik titkárának szerepére. Proslam Byl azonban még ma is fiatalabbnak tűnt, mint a titkára. Arca fiatalosan sima maradt, mintha csak harmincas évei elején járna. A haja kifehéredett ugyan az idők során, de termete ma is daliás és ruganyos volt, mint azon a réges-régi napon, amikor nyolc évtizede egy legendás párbajban legyőzte Lomyra zsarnok királyát, s megszerezte magának a trónt.

   – Hagyd a felesleges hajlongást, Gusthy! Nem való az már a te csontjaidnak! Inkább igyál egyet, hogy lemosd az út porát, aztán mondd el, mit végeztél!

   A titkár engedelmesen felragadott az asztalról egy kupát, s kancsót. Bort töltött magának, nagyot húzott belőle, majd elegáns bajszát megtörölve beszélni kezdett:

   – Ahogyan kívántad, uram, a Kiválasztott már úton van az ath'umo-völgyi kolóniára. A bíró egy szavamra megértette, mit kell tennie. Természetesen úgy állítottam be, mintha rangomat és befolyásomat felhasználva magam akarnék ilyen módon bosszút állni az elítélten.

   – Köszönöm, Gusthy! Tudtam, hogy számíthatok rád!

   – Bocsáss meg, felséges uram, de biztos vagy benne, hogy szükség lesz erre a bonyolult tervre, meg erre a … Kiválasztottra? Hiszen az aardok harmadik éve háborúznak Nagoriában, mégsem tudták elfoglalni a gorisztik földjét! Hogyan okozhatnák akkor Lomyra végromlását?

   – Talán nem hiszel a jóslatban?

   – Kételkedek benne, ha megengeded, uram. Talán, ha többet tudhatnék a titokzatos mágusról! De még a nevét sem árulta el! Nyomoztattam utána. Sokat. De ma sincs fogalmam róla, honnan érkezett. Hogyan tudott már kétszer is olyan hirtelen megjelenni Vashdarban? És hová tűnt el, amikor elhagyta a palotádat?

   – Csak nem küldtél kémeket is a nyomába?

   – De küldtem, uram. Egyszerre három különböző útvonalon követték a mágus nyomait, míg hirtelen el nem tűnt előlük!

   – Akkor magad is mágus vagy, Gusthy!  – nevetett fel a király.  – Sokan és sokszor nem tudják, merre jársz! Ha emlékeim nem csalnak, előfordult már, hogy Soogar környékén utaztál a kocsiddal, miközben Arrash-ban intézted az ügyeimet!

   – Ha te úgy akarod, királyom, egyszerre járom Lomyra északi és déli tartományait.

   – De a mágus jóslatában mégsem hiszel. Pedig lásd, azt is megmondta előre, hogy a fiam, Buntar herceg, fellázad ellenem!

   – Tudom, felséges uram. Bár a mágus egyszer sem említette, hogy épp Buntar herceg döntené romlásba Lomyrát. Csak azt mondta: „az fog elárulni, akiben a legjobban bízol”.

   – Így is történt! Kiben bízhatna legjobban egy apa, ha nem a saját fiában? A herceg mégis elárult! Lázadást szított ellenem! Most meg az aardokat segíti a hazája ellen!

   – De a mágusok is csak emberek, királyom. Tévedhetnek ők is. Félreérthetik a jeleket.

   – Sokan félnek a mágusoktól, Gusthy. Mások nem tudnak, vagy nem mernek hinni a szavuknak. De nekem hajdan egy mágus volt a mesterem! Ő készített fel Gewel de Naar, Lomyra zsarnokának legyőzésére. Az uralkodásra. És Lomyra felvirágoztatására. Mindig pontosan tudta, mi fog történni. Azt is megmondta, hogy soká fogok élni. Nagyon soká. Meg azt is, hogy el fogom őt feledni. S lám, a nevét is hiába próbálom felidézni!

   – Így szokott ez lenni, felség. Jóval a születésem előtt láttad utoljára a mestered. A rég látott emberek nevét pedig elfeledjük egy idő után, királyom.

   – De ő a mesterem volt, Gusthy! Neki köszönhetem, hogy király lettem! Hogy három generáció óta Lomyra trónján ülök! Hogyan feledhettem el éppen őt?!

   – Nem tudom, uram. Talán maga a mestered akarta, hogy így legyen.

   – Most azt mondod, egy mágus akarta, hogy elfeledjem őt, s így is lett. De egy másik mágus jóslatának igazában mégsem hiszel!

   – Talán beteljesedik a jóslat, felséges uram. Talán nem. De semmiképp sem kellene tétlenül várnunk, míg valóra válik, és Lomyra a végromlás szélére kerül! Miért ne könnyíthetnénk meg a Kiválasztott dolgát? Néhány új sereg felállításával sokat segítenénk neki. Talán elejét is vehetnénk, hogy az aardok egyáltalán betörhessenek Lomyrába!

   – Természetesen katonákat fogunk toborozni, Gusthy, és új seregeket szervezünk belőlük. Mindent megpróbálunk! De te még nem hallottad a legújabb híreket Nagoriából. Az aardok páncélos harcosok és sámánok egyidejű bevetésével teljesen szétverték Herdess tábornok seregét. Nem tudom, lesz-e elég időnk ki is képezni az ezután toborzott a katonákat, mielőtt az aardok lecsapnak a birodalomra.

   Gusthy Loradnak a szava is elakadt a hír hallatán. Megszokta már, hogy az aardok néha legyőzték, megfutamították Lomyra egy-egy seregét, a mágikus kardjaikat forgató lovagok azonban mindig kiköszörülték a csorbát. De hogy az ellenség teljesen szétszórja egy tábornok egész hadát, s még a lovagok se tudják megállítani a támadást …

   – Látod, Gusthy? Mondtam, hogy a mágusok mindig tudják, mit beszélnek! Menj, és pihend ki magad! Holnap majd megbeszéljük, mihez kezdjünk, amíg a Kiválasztott felkészül a feladatára.

   – Remélem, nem dolgozunk hiába, uram!