Bár fogalmam sem volt, miért kell nekem éppen Freeportra repülnöm, a Kevin által ránk bízott utasnak eleinte még örültem is. Igazán épületes látvány volt a két lány együtt! Clara hasonló korú lehetett, mint Liana. Ugyanolyan vékony is volt, bár neki egy kicsivel szélesebben kerekedett a csípője, a mellei viszont nem feszítették úgy a zubbonyát, mint Lianának. Az arca egy kicsit elkeskenyedett az álla felé. Erőteljes pofacsontjai még ki is hangsúlyozták ezt a majdnem szív alakot. A száját sokszor egészen keskenyre szorította, pedig ha megfeledkezett magáról és elmosolyodott, netán nevetni kezdett, szép rajzolatú ajkai valami különös szépséget varázsoltak az arcára. Bronzbarna haja viszont kiábrándító módon alig volt hosszabb az enyémnél. Még a füleit is csak félig takarta el.
De volt valami, ami közelről szinte ijesztővé tette Clarat. A szeme. Különös, zöldes árnyalatú macskaszeme volt, ami talán még egzotikusabbá és szebbé tehette volna. Csakhogy ezek a szemek nem egy kedves, doromboló cica, hanem egy vad ragadozó tekintetével néztek mindenkire. Hidegen és számítóan mérlegelve. És mindig támadásra készen.
Amikor leváltunk a Goliath dokkjáról, Clara úgy nézett végig rajtunk, mintha az életéért kellene megküzdenie velünk. Eleinte Lianat is ugyanilyen ellenségesen méregette, mikor a navigátorunk kicsit félre vonta. Nem tudom, mit mondhatott neki Liana, mert olyan halkan beszélt, hogy sem a pilótafülkében, sem az étkező sarokban nem lehetett érteni. De azt láttam, hogy Clara eleinte csak figyelmesen hallgatta, aztán már válaszolt is, végül pedig még el is mosolyodott. Felnyitották Liana szekrényét, meg a legfelsőt is, ami mostantól Clara fekhelye lesz, és valamit nagyon pakolásztak, immár teljes egyetértésben.
Később, amikor a Lianatól kapott kölcsön-ruhákban, még nedves hajjal visszatért a zuhanyozásból, Clara egyenesen odajött hozzám. Korábbi száraz, ellenséges hangvételéhez képest szinte már kedvesen kérdezte meg, hogy nem segíthetne-e az ügyeletesi szolgálatok ellátásában. Merthogy mással nem tud fizetni az útért, meg az ellátásáért. Megnyugtattam, hogy vagyunk elegen a munkához, és különben is érezze csak jól magát a fedélzeten, hiszen ő most a vendégem. Zöld szemének villanása elárulta, hogy szívesen kezdene faggatni a freeporti küldetésemről, a Goliath-ról és talán még Kevinről is. De azonnal visszafogta magát, és inkább elballagott beszélgetni az étkező sarokba.
Később aztán észre kellett vennem, hogy Clara nem csak egyszerűen beszélgetett a legénységem tagjaival. Óvatosan kerülte, hogy Steve, vagy az én jelenlétemben próbáljon megtudni valamit a konténerhajó és a Stormhawk kapcsolatáról, vagy éppen a számára titokzatos idegenről, aki láthatóan az egész akciót irányította. De némi kedveskedéssel fűszerezve megkörnyékezte Sharmant, és még inkább Dooley-t, aki némi cirógatásért cserébe talán el is mondott volna mindent, amire Clara kíváncsi volt. Csakhogy Dooley nem tudhatta, hogy a titokzatos idegen, aki után Clara érdeklődni próbált, ugyanaz a Kevin, aki a Cor Serpentis-szel velünk együtt érkezett a Sweethome-ra.
Szerencsére nem csak én vettem észre, miben mesterkedik Clara, hanem Steve is, aki azonnal meg is tette a szükséges ellenlépéseket. Halkan rávette Lianat, hogy a következő edzésünkre hívja magával a vendégünket is. És amíg mi levonultunk az üres raktérbe, Steve igen alaposan elmagyarázhatta Dooley-nak és Sharmannak, hogy miről nem beszélhetnek Claraval. Legalább is erre utalt, hogy Dooley ettől kezdve, nagy csalódást okozva Claranak, csakis saját korábbi kalandjairól mesélt a lánynak.
Mielőtt azonban erre rájöhettem volna, még végig kellett csinálnom egy edzést a mi két amazonunkkal. A bemelegítés és az alap gyakorlatok a szokásosnál is jobban mentek. Mert bár Clarat messze nem találtam olyan szépnek és vonzónak, mint Lianat, de a vékony kölcsön-trikóban azért bőven volt mit nézni rajta is! A későbbi harci gyakorlatok során aztán gyorsan rájöttem, hogy mégsem olyan jó ötlet ezzel a két lánnyal együtt edzeni! Mire a gyakorlatok végeztével felkapaszkodhattam a létrán a zuhanyozóvá alakított légzsilipbe, úgy éreztem magam, mint akit két megrakott konténer között felejtettek ütközőnek.
Hat űrváros meglátogatása után azt hittem, már nem nagyon érhet meglepetés, de a Freeport nagyon más volt, mint a korábban látott űrvárosok. Nem a megszokott, forgásra tervezett szerkezet volt, hanem úgy nézett ki, mint egy gigantikus, ember alkotta virág. Alul, már amennyiben a világűrben van értelme bármelyik irányt is így nevezni, mint a virág szára, egy napkohó és a hozzá kapcsolódó gyárak fűzére sorakozott, a hűtő és napelemek csillogó „leveleitől” körülvéve.
A virág következő része az űrkikötő korongja volt. Lehetett vagy háromszáz méter átmérőjű. Talán rá sem jöttem volna a rendeltetésére, ha nem látok meg néhány nagyobb térhajót, melyek a dokkokra kapcsolódva gigászi tüskék módjára meredeztek a korong peremén. A korong felett öt, átlátszó kupolával borított „kehely” következett. Mindegyik kupola vagy száz méter átmérőjű, és nagyjából egyharmad olyan magas ellipszoid volt. Első pillanatban azt hittem, maguk a kupolák vannak zöldre színezve, de aztán rájöttem, hogy az alattuk termesztett növényeket látom.
És hogy el ne felejtsem, volt Freeportnak még egy fontos jellegzetessége! Messze az űrvárostól és a Stormhawk-tól, szabad szemmel csak egy fénypöttynek láthatóan, egy űrnaszád járőrözött. Ha rá mertem volna közelíteni a viddel, jól láthattam volna a kis koronghajó tetején a törzsbe félig besüllyesztett pilótafülkét és a négy nagy hajtóművet is a korong hátsó részén. De nem mertem. Mert alig villantunk be a Lalande-A rendszerébe, a naszád pilótája recsegő hangon azonnal ránk parancsolt, hogy kapcsoljuk ki minden támadó rendszerünket. És ki mer egy fejvadásszal ellenkezni? Főleg Freeport közelében?
Mert amint a neve is mutatta, Freeport egy szabad kikötő volt. Itt nem volt hatalma sem a GalPolnak, sem a távoli Szövetségnek, de még a mindenható SOL Társaságnak sem. Freeporton békésen megpihenhettek egymás mellett a kalózok és a rend őrei. És ezt a békét a fejvadászok önkéntes járőrei biztosították mindenki számára az űrvárosban és a környező űrben.
Otthon, a jó öreg Mole-on mindenki csak a „Nagy Lehetőség”-ként beszélt a Freeportról, ha egyáltalán szóba került. Azt mesélték, hogy akinek szerencséje volt ide eljutni, az itt elszegődhetett egy kalózbandához éppúgy, mint a Társaság egyik nagy hajójára. De az idősebbek halkan azt is hozzátették, hogy akinek nincsen szerencséje, arra bizony átvágott torokkal találhatnak rá a Freeport lakói egy reggel valamelyik szűk átjáróban, de előfordulhat az is, hogy nyomtalanul eltűnik a szervkereskedők jóvoltából.
Amint közeledtünk a számukra kijelölt dokkhoz, úgy növekedett bennem a kíváncsiság és mi tagadás a félelem is. Kíváncsi voltam az emberiség legszabadabbnak mondott űrvárosára, és tartottam is tőle. Sokszor és sok rosszat hallottam már a fejvadászokról. De a darlingpearl-i találkozásom azzal a két vérgőzös, szadista állattal, minden korábbi rémálmomnál borzasztóbb volt. És azóta egyetlen porcikám sem kívánta, hogy ismét a fejvadászok közelébe kerüljek. Márpedig Kevin parancsára most éppen az ő egyik legismertebb fészkükbe készültünk belemászni!
Értetlenül és sietősen ereszkedtem le a létrán a raktérbe. A dokk-kapu jelzőjének szapora csipogására, ahogyan azt Steve még a dokkolás előtt a számba rágta, Dooley-t küldtem le. Tudtam én magamtól is, hogy egy kapitánynak nem illik a beosztottait megelőzve rohanni, ha valaki bebocsátást kér, de Steve valahogy most ennél sokkal nyomatékosabbam kötötte a lelkemre, hogy ne menjek a dokk-kapu közelébe. Csakhogy hiába ment le Dooley, ha pár perc múlva felszólt a komon, hogy egy küldönc név szerint Lianat és engem keres. Így hát mégis csak le kellett mennem a raktérbe, hiába tiltotta meg olyan keményen Steve.
A raktér bejáratában egy még nálam is vékonyabb és fiatalabb kölyök álldogált türelmesen. Dobozra emlékeztető, kis kerek sapkája és sötétkék egyenruhája, melynek bal mellén aranyozott felírat, hirdette a TwinMeteor nevet, azonnal megmutatták, hogy az űrváros egyik szállodájából jött. Kezében a szálloda tömött, fehér reklámtáskáját szorongatta, meg egy levelet.
–Ön Thomas Doesson kapitány?–kérdezte a kölyök bizalmatlanul méregetve, mikor megálltam a dokk-kapuban.
–Clara Towner kisasszony küldi a kapitány úrnak ezt a levelet–nyújtott felém egy összehajtott papírlapot a küldönc, fejének tétova mozdulatával az űrkikötő felsőbb szintjére vezető lépcső felé intve, amerre Clara még reggel, nem sokkal a dokkolás után elballagott.
Amint kivettem a kezéből a levelet, a kölyök azonnal Lianahoz fordult:
-Ha a kisasszony Liana Crocker, akkor Clara kisasszony ezt a táskát önnek küldi.
Liana meglepetten fogta meg az elé emelt táskát. Szétnyitotta és amint beletúrt, ha lehet, még értetlenebb arcot vágott, mint addig. A táskában ott volt minden ruhája, amit Claranak adott a kiszállása előtt, hogy a lány ne csak a szkafandere alatt viselt vékony kezeslábasban vágjon neki Freeportnak.
Csak egy pillantást vetettem a Liana kezében lévő táskára, aztán kibontottam a levelet, hogy egy pillanattal később ugyanolyan meglepett képet vágjak én magam is, mint a navigátorom. A papíron csak ennyi állt Clara szépen formált betűivel:
Doesson kapitány!
Köszönöm, hogy elhozott Freeportra! Útiköltségem fejében átutaltam a számlájára 2000 kreditet. Mivel ön a kezdeti nézeteltérésünk ellenére sem tekintett fogolynak, és engedett szabadon hazatérni a barátaimhoz, ha legközelebb találkozunk, majd én is szólok pár jó szót az ön érdekében a barátaimnak!
Clara Towner
Percekig bámultam a levelet, újra meg újra elolvasva azt a pár sort, mintha attól okosabb lehettem volna. A Stormhawk fedélzetén Claranak még egy fillérje sem volt, és Liana ruháiban járt. Ha most pár óra alatt ruhát és pénzt is tudott szerezni, akkor nagyon gyorsan rátalált a Red Dragons helyi összekötőire.
–Bocsánat, kapitány! Van valami válasz?–kérdezte bátortalanul a kölyök.
–Van, de nem levélben. Csak mondd meg Towner kisasszonynak, hogy köszönjük, mindent megkaptunk!–beszéd közben a zsebembe nyúltam, mert amióta kapitány lettem, mindig volt nálam pár darab ötkredites érme. Egyet előhalásztam, és a kölyök markába nyomtam, hadd legyen egy jó napja, mert a szállodában biztosan nem fizetik valami jól.
Steve már lassan fél órája figyelte az alacsony, fekete hajú, szúrós szemű emberkét, aki csak állt a felső szint korlátja mellett szürke overalljában és látszólag szórakozottan nézegette az űrkikötő nyüzsgését. Néha megfordult, hogy tekintetét végigfuttassa a teraszon üldögélő vendégeken. Néha elsétált a vendéglő teraszának túlsó végéig, de aztán mindig vissza is jött. Láthatóan eszében sem volt elhagyni a helyét. Egyértelmű volt, hogy a fickó vár valakire. Vagy éppen figyel valakit? Amikor az emberke ismét a közelében támasztotta a korlátot, Steve végre elhatározásra jutott. Kihörpintette az itala maradékát. Magához intette a pincérlányt, és miután fizetett, tempósan a kiszemelt fickóhoz ballagott. Megtámaszkodott mellette a korláton és halkan megszólította:
–Jó napot, barátom! Van egy ellenségem, akit félre kellene állítani az utamból. Az sem baj, ha végleg eltűnik az illető. Az ár nem számít! És ha már úgyis itt vagyok Freeporton, beszélnem kellene a Red Dragons valamelyik emberével is.
–És ezt miért éppen nekem mondod, cimbora?–kérdezte a fekete hajú emberke unottan.
–Csak mert … te látszol a legokosabbnak a környéken–vonta meg a vállát Steve.–És valahogyan biztosra veszem, hogy szeretnél keresni tíz kreditet. Persze lehet, hogy tévedtem és téged nem is érdekel az a pár kredit.
–Jól ismered az embereket!–bólogatott elvigyorodva az idegen, aztán hozzáfűzte:–Kétszer tíz kredit persze sokkal jobban hangzana. Mert ugye két címet keresel, cimbora!
–Nem akarsz te egy kicsit túl sokat keresni?–vonta fel a szemöldökét Steve.
–Dehogy! Én szabott tarifával dolgozok! Tíz kreditet fizetsz előre. Tízet pedig, amikor elviszlek a keresett emberekhez.
–Úgy érted, adjak neked egy tízest, amivel szépen felszívódhatsz? Valóban ekkora baleknak látszom?
–Én vagyok a legjobb közvetítő az űrkikötőben, uram!–húzta ki magát önérzetesen a fekete hajú emberke.–Ha Robin Glover azt mondja, két tízesért megszervez neked két találkozót, akkor úgy veheted, hogy az a két találkozó már meg is történt!
–Rendben van, Robin!–nevette el magát Steve és egy tízkreditest tartott a közvetítő elé.–De ne feledd el: ha valaki megpróbálja átverni James Pierce-t, az magától is kisétálhat a surrantón. Mert én úgyis megtalálom és surrantóra teszem! Már mondtam az előbb: ilyen esetben az ár nem számít!
–Hová gondolsz, uram!–háborodott fel a gyanúsítás hallatán Robin, miközben eltüntette zsebében a pénzt.–Egy óra múlva itt vagyok, vagy ne legyen Robin Glover a nevem!
Steve harmadszor is a csengőhöz emelte a kezét, aztán meggondolta magát és inkább erősen megkopogtatta az ajtót. A recepciós szerint Clara Towner előző nap ezt a szobát, a 117-est bérelte ki, és azóta ki sem mozdult innét. Azt ugyan még borravaló ellenében sem árulta el a fickó, hogy a lány kártyáján mennyi pénz volt, de egy második ötösért legalább hajlandó volt felengedni Clara szobájába. Csakhogy hiába jött fel Steve az emeletre, hiába berregtette kitartóan a csengőt, és hiába kopogtatta meg másodszor is a műanyag ajtót, semmi válasz sem jött a szobából.
Újabb kopogás helyett Steve megfogta a kilincset és megpróbált benyitni a szobába. Legnagyobb meglepetésére az ajtó nyitva volt! Végigvillant a szeme jobbra-balra az üres folyosón, aztán gyors mozdulattal belépett a szobába. Felkészült Clara felháborodott tiltakozására, de csak a süket csend fogadta az üres helyiségben. Amint becsukta maga mögött az ajtót, keze a zárban lógó kulcshoz ért. Steve gyanakodva nézett körül a három lépés széles, öt lépés hosszú szobában. Az ajtótól jobbra a zuhanyfülke félig nyitott ajtaján túl a beépített szekrény elhúzható, tükrös első lapjánál kezdte a kutatást.
A szekrény szinte teljesen üres volt. Csak Clara narancssárga szkafandere lógott a fogason. Felette a polcon pedig az ütött-kopott sisak. Steve gyakorlott mozdulattal nyúlt a nyitott űrruhába és emelte ki a néhány napja a bélés alá rejtett aprócska lehallgató készüléket. Öt ilyen kis mikrofont tett Clara kölcsön kapott ruháiba és szkafanderébe, hátha megtudhat valamit azokról, akikkel a lány felveszi a kapcsolatot. De Clara ügyesebbnek bizonyult, mint várta! Egyszerűen megszabadult a ruháitól és ezzel a lehallgatóktól is.
Az űrkikötőre néző, kerek ablak alatti asztalon levő noteszt is sokáig vizsgálgatta Steve. A fény felé is tartotta, hátha a letépett lapról átnyomódott írást fedez fel rajta. De sem effélét, sem egy kitépett lap nyomát nem látta a noteszen. Még az asztalon álló kom utolsó hívását sem tudta megnézni. Vagy senki sem használta a készüléket, vagy ha mégis, akkor az illető gondosan törölte a hívott számot a memóriából.
A bal oldali falhoz támaszkodó széles, kétszemélyes ágyra feszített takaró, meg a rajta levő összehajtott törülköző azt is azonnal elárulta Steve-nek, hogy senki sem aludt a szobában. Vagyis Clara csak bejelentkezett a TwinMeteorba, hogy innen vegye fel a kapcsolatot a barátaival, de már tegnap el is hagyta a szállodát. Méghozzá olyan titokban, hogy a recepciós észre sem vette.
A szoba kínosan precíz rendje felvetett ugyan még egy lehetőséget Clara távozásával kapcsolatban, de Steve ezzel nem is akart foglalkozni. Jól tudta, hogy nem egy ember tűnt már el nyomtalanul a Freeporton szervkereskedők és egyes bandák jóvoltából. Ha a lány a barátja lett volna, vagy elfogadta volna Kevin ajánlatát és csatlakozik hozzájuk, Steve az egész űrvárost felforgatta volna, hogy megtalálja. De Clara valójában az ellenséghez tartozott. Ha segítségre van szüksége, kérje a barátai segítségét! Hacsak nem éppen a barátai torolták meg látszólagos árulását és beszélték rá az űrváros hajó nélküli elhagyására.
Ha a Goliath kísérete közben azt hittem, már tudom mit jelent az unalom, a Freeporton rá kellett jönnöm, mekkorát tévedtem. Steve négyszemközt rám parancsolt, hogy mint a Stormhawk kapitánya, ne hagyjam el a naszádot! A többiek persze csak egyszerű térhajósok voltak, akik kimehettek az űrkikötőbe szórakozni! De én még a szükséges utánpótlást sem szerezhettem be az üzletekben! Pedig még Steve is elment, a dolgait intézni! Én meg bámulhattam a monitoron Freeport űrkikötőjét! Legfeljebb akkor vethettem néhány pillantást közvetlenül a kinti világra, amikor kiengedtem valamelyik beosztottamat.
Eleinte csak ültem a helyemen, néztem a külső kamera képén a kikötő nyüzsgését és rágtam magam, amiért nem mehettem ki a fedélzetről. Nyomon követtem egy-egy rakodót, vagy lestem az üzletek kirakatát, amennyire a légzsilip melletti kamera odaláthatott a kikötő felső szintjére. De nem kellett egy óra, hogy ezt is végleg elunjam! Néhányszor végigsétáltam, vagyis inkább végigcsörtettem a fülkén a légzsiliptől a pilótafülkéig. Ettől viszont nemhogy lenyugodtam volna, csak még sokkal jobban bepipultam!
Végül lementem a raktérbe. Ledobtam a fal tövére a zubbonyomat, és minden bemelegítés nélkül kemény árnyékharcba kezdtem. Hatalmas elánnal ütöttem-rúgtam képzeletbeli ellenfelemet. Minden dühömet levertem arctalan, védekezésre képtelen alakján. Végigkergettem az egész raktéren, és néha hatalmas döndüléssel rúgtam bele egy-egy rosszul felmért akció végén a fémfalba. De most szinte jól esett az a fájdalom is, ami ilyenkor végignyilallt a lábamon!
Lihegve torpantam meg, mikor dallamosan megzendült a dokk-kapu jelzője. Legszívesebben puszta kézzel téptem volna fel a bejáratot, hogy a fém padlóba tapossam, aki zavarni merészel. De Steve utasítása szerint előbb a nyitó panel alig tenyérnyi képernyőjén megnéztem, ki akar bejutni a naszádomra, csak aztán tártam ki a bejáratot Liana előtt.
A bevásárlásából hazatérő Liana két, egymás mellé fogott reklámtáskával felszerelkezve lépett be a raktérbe. Mosolyogva akart rám köszönni, de aztán csak nézett zavartan. Szó se róla, nem lehettem valami épületes látvány átizzadt trikómban, lihegve az árnyékharc erőfeszítésétől. Félre álltam a navigátorom elől és ismét lezártam a Stormhawk-ot.
–Veled meg mi történt?–kérdezte Liana olyan közvetlenül, ahogyan csak az edzéseinken beszélt.–Nincs jobb dolgod, mint itt fárasztani magad?
–Lenne–vigyorodtam el fáradtan.–Csak attól tartok, ha abba belekezdenék, szétrúgnád a micsodámat!
–Ha olyat tennél, akkor lehet–mosolyodott el hamiskásan Liana. Aztán a létra felé indulva hozzátette:–De az is lehet, hogy nem.
Ha nem halmozódott volna a türelmetlen feszültségem reggel óta, talán fel sem veszem azt a kis viccet. De így valami megpattant bennem. Két nagy lépéssel utolértem Lianat és a karjánál fogva, kicsit durvábban is fordítottam vissza és rántottam magamhoz, mint ahogyan akartam. Mohón megcsókoltam, bár tudtam, hogy pillanatokon belül el fog bánni velem a maga meg szokottan, gyors és kemény módján.
De valami egészen más történt. Nem Liana ökle, vagy térde reccsent-koppant rajtam, csak két táskája a fémpadlón. És Liana a nyakamat átölelve, hozzám simulva, szenvedélyesen viszonozta a csókomat. Egy perccel később pedig már nem csak elképzeltem, de a ruhája alá férkőző tenyeremen valóban érezhettem is melle selymes bőrét. Teljesen belevesztem Liana csókjába, az illatába és nekem feszülő, rugalmas testének ölelésébe. Szinte megállt körülöttünk az idő. Csak mi ketten léteztünk, ahogy a csóktól fuldokolva kapaszkodtunk egymásba.
–Ahogyan ígértem, itt is vagyok, uram–telepedett le Robin Glover Steve asztalához.–Ha akarod, máris indulhatunk elrendezni az ellenséged sorsát! Megbeszéltem számodra egy találkozót a legmegfelelőbb emberrel, uram.
–Ha nem haragszol, majd én döntöm el, hogy tényleg a megfelelő emberrel hoztál-e össze, Robin–jegyezte meg csendesen Steve.–És mikor beszélhetek a Red Dragons emberével?
–Bocsáss meg, uram!–vágott igen fancsali, csalódott képet Robin.–Ilyen még nem történt velem. De ebben az ügyben kudarcot vallottam. Senkit sem találtam Freeporton, aki a Red Dragonshoz tartozna.
–Szóval a Red Dragons ügynöke elhagyta az űrkikötőt? Megkapod a pénzed, ha kideríted, hogy mikor repült el! És kapsz még egy tízest, ha megtudod, hogy hová indult Freeportról.
–Ne érts félre, uram! Szívesen megszolgálnám a pénzedet. De senki sem tud róla, hogy valaha is járt volna Freeporton bárki is a Red Dragons-tól. Ha mégis megtörtént, akkor az az ember és az a hajó olyan jól álcázta magát, hogy egyetlen barátom sem jött rá, hogy éppen a Red Dragons egyik emberével beszél, vagy a hajójukat látja!
–Ez a hír is több a semminél, Robin! És hogy ne legyen hiábavaló a fáradozásod, ezért is megadom a tízest, amit ígértem! Most pedig lássuk azt a szakértőt, aki elrendezi a problémámat!
Robin engedelmesen felpattant és a vendéglő oldala mentén az egyik kupola felsőbb szintjeire vezető lépcső felé indult. Kétemeletnyi kapaszkodás után egy kerek terecske közepén értek az első lakószintre. A teret szegélyező üzletek kirakatai között sugár irányban hat kis utcácska nyílt, melyeknek a végén nagy kilátó ablakok engedték be a Lalande-A fényét. A lépcső tetején Robin kicsit megtorpant, és kérdőn nézett Steve-re, majd a kirakatokra. Mikor látta, hogy megbízóját cseppet sem érdeklik az üzletek, a következő szint lépcsője felé fordult.
Még két hasonló elrendezésű szinten vágtak át, majd a harmadikon, kicsit már lihegve, Robin befordult az egyik jobbra nyíló utcácskába. Steve megfigyelte, hogy ezen a szinten, de már az előzőn is, a központi téren nem üzletek kirakatai, hanem különböző irodák díszes feliratú ajtói sorakoztak. Robin azonban a hivalkodó irodák helyett a kis utcácska egyik egyszerű, feliratok helyett csupán a IV/4-154-es számmal jelzett ajtójához vezette Steve-et.
–Megérkeztünk, uram! Odabent már várja önt az az ember, aki megoldhatja a problémáját.
AJÁNLOM AZ OLDALT