V. fejezet

   Kevin az Cor Serpentis étkezővé alakított alsó ágyán ülve, a lehajtott asztallapra könyökölve, feszült figyelemmel hallgatta Steve beszámolóját freeporti tapasztalatairól. Szinte hallani lehetett agyának lázas kattogását, ahogyan az adatokat valami érthető, elfogadható rendszerbe próbálta illeszteni. Már akkor is tudta, hogy a csempészek a Szövetségen keresztül dolgoznak, amikor Goldsworth a néhai Gearshon kapitányra bízta az embriókkal teli ládát. Amikor Steve-et a fejvadászokhoz küldte, hogy szorongassa meg őket egy kicsit, abban bízott, hamarosan a nyomára akadnak a  bio-anyagot felvásárló titokzatos banda további kapcsolatainak is. Erre most az a nyavalyás Cranford azt állítja, hogy nem más, mint a Szövetség egyik magas rangú tisztviselője rendelte meg a konténert, és Gearshon kapitány kivégzését is!

   De hát ennek így semmi értelme! Miért üzletelne a Szövetség csempészeken keresztül? És ha az egyik csempész ellopta az árujukat, miért a fejvadászokkal toroltatták meg a lopást? Sokkal olcsóbban bosszút állhattak volna, ha a Szövetség a saját rendőreit, ügynökeit küldi a tolvaj nyomába!

   –Ebben az ügyben valami nagyon nincs rendben!  –morogta Kevin hosszas töprengés után. 

   –Valami? Szerintem ebben a sztoriban semmi sincs rendben!  –csapott ingerülten az asztalra Steve.  –Ha Cranford igazat mondott, akkor a Szövetség legalább tíz-tizenkét, teljes bio-szállítmányra tette rá a kezét. Ha uralni akarják a piacot, akkor érthető, hogy mindent felvásárolnak és minden konkurenst félre állítanak az útjukból. De ha nem adják tovább az anyagot …

   –Akkor minek nekik ennyi embrió? Talán állattenyésztésre adták a fejüket?

   –Állattenyésztés? Ilyen nagy tételben? Egyetlen szállítmány is bőven elegendő egy űrváros teljes állományának létrehozásához!

   –Beütött valamilyen vész, amit titkolni akarnak?  –találgatott tovább Kevin.

   –Gondolod, kipusztultak az állataik? De akkor nem embriókra, hanem élelemre lenne szükségük! Különben is! Ha egy vírustól egyaránt elhullanak a tyúkok, nyulak, disznók és a szarvasmarhák is, akkor az az emberekre is veszélyes kellene, hogy legyen!

   –Talán éppen azért titkolóznak!

   –Na persze! Meghalt a népességük fele, és most állatokkal helyettesítik őket!

   –Áhh! Kár is találgatni!  –legyintett Kevin fáradtan.  –Csak az a biztos, hogy a Szövetség nagy mennyiségben szerez be bio-anyagot a csempészeken keresztül. És nagyon nem akarják, hogy erre bárki is rájöjjön. A többi …

   –Ha segítesz, a többire is gyorsan rá fogok jönni!  –hajolt előre elszánt arccal Steve.  –Szerezz nekem még egy szállítmányt!

   –Miben töröd a fejed?  –nézett hirtelen támadt, gyanakvó éberséggel fiatalabb társára Kevin.

   –Én magam viszem el a konténert Aidensportra! És ha egyszer ott leszek, zsarolással, vesztegetéssel, vagy … bármi más módon, de kiszedem a titkot abból a szövetségi tisztviselőből, akivel tárgyalni fogok!

   –Ez túl kockázatos, Steve! Tudod, hogy milyen szigorúan a hajójára zárnak minden idegent, ha egyáltalán engedik dokkolni! Ha szaglászni kezdesz, akár még le is foghatnak! És nem mehetek utánad, hogy kiszabadítsalak!

   –Eszemben sincs szaglászni  –rázta a fejét Steve.  –Nyíltan bedokkolunk és közlöm velük, hogy mit hoztam. Meg az árát is. Vagy megadják, vagy visszahozom azt az istenverte konténert! Ha Gearshon tényleg tőlük lopta el az előző szállítmányt, akkor nem fogják hagyni, hogy az áruval együtt távozzak!

   –Na ettől félek én is! Ha annyira kell nekik a konténer, akkor nem fognak sokat alkudozni, hanem nyomtalanul eltüntetnek benneteket!

   –Erre is meg van a blöfföm! Egyszer már bevált  –vigyorodott el Steve.

   –Rendben  –bólintott rá kelletlenül Kevin.  –Peter Baggerly holnap indul haza. Majd üzenek vele, hogy a következő hajóval küldjenek egy újabb konténert!

   A Liupol, ahová nyilván csak azért dokkoltunk be, hogy újra találkozhassunk Kevinnel, megint egy roppantul érdekes űrvárosnak bizonyult. Arra már rájöttem lassan, hogy az űrvárosok többségét valamilyen bolygó körüli pályára állítva építették. De a Liupolnak nem csak bolygója volt, hanem még egy holdja is! És habár az űrváros a távoli Reddish körül keringett, mégis közelebb volt a rőt-vörös bolygó holdjához! Valahogy úgy nézett ki az egész, mintha a Graydust a maga komótos módján folyvást maga előtt kergette volna a pályájára tolakodó Liupol hatalmas gömbjét. Persze nem volt ez valami egetverően gyors keringés, nagyjából huszonegy nap alatt kerülte meg az űrváros a nyomában érkező holddal együtt a Reddish-t

   Nekem minden esetre nagyon tetszett az egzotikus nevű Liupol! Pedig mint utóbb kiderült, semmi egzotikus sem volt az űrváros nevében. Csak valami Lagrange-pontban építették, ahol a Reddish és a Graydust tömegvonzása kiegyenlítette egymást. Állítólag öt ilyen pont van, és Liupol éppen a négyes pontban kering. Vagyis a neve, már ha egyáltalán jól értettem a történetet, akkor valójában L-IV-város. De igazából már akkor sem érdekelt ez az egész maszlag, mikor a Tired Traveller recepciósa készségesen, és igen bőbeszédűen elmagyarázta városa nevének eredetét, amíg én Lianara vártam.

   Steve ugyanis ezúttal egy szóval sem mondta, hogy maradjak a Stormhawk fedélzetén, így semmi gondot sem okozott, hogy naponta kettesben maradjunk Lianaval egy-két órára. Hol a Tired Traveller egyik szobájában, hol csak a Stormhawk-on, amíg a Sharman és Dooley a kikötőben szórakoztak, Steve meg Kevinnel intézte a maga titokzatos ügyeit. Mert bár biztosan megtárgyalták már az első nap, hogy mire jutott Steve a kalóz-banda utáni nyomozásunkkal a Freeporton, de azért minden nap volt valami újabb komoly megbeszélni valójuk, amiért Steve órákra eltűnt az űrkikötőben, pontosabban legtöbbször a Cor Serpentis fülkéjében.

   Persze engem ez zavart a legkevésbé! Hónapokig is el tudtam volna viselni ezt a semmittevést, meg az én fekete démonommal töltött órákat a Liupolon! Egyaránt jól éreztük magunkat Lianaval, akár a Tired Traveller kényelmes ágyán, akár a naszád egyik alacsony fekhelyén bújhattunk össze. Nem számított más, csak hogy kettesben legyünk!

   Arra azért vigyáztunk, pontosabban Liana vigyázott, hogy a társainknak ne tűnjön fel, milyen sokat vagyunk kettesben. Amikor rám került a sor, hogy őrizzem a Stormhawk-ot, az én démonom is elment az űrkikötőbe, akárcsak Dooley és Sharman. Csak később jött vissza hozzám, mikor már egyedül voltam a fedélzeten. Egyszer még azt is bevállalta, hogy elment a bárba, inni egyet a fiúkkal. Ha meg a Tired Traveller-be mentünk, mindig külön hagytuk el a naszádot, ahogyan Freeporton is tettük. Utána hol én vártam egy sort a bár teraszán, hol Liana ütötte el az idejét az üzletek között, hogy ne egyszerre érjünk vissza a fedélzetre.

   Már vagy egy hete élveztem ezt a liupoli nyaralást, amikor egy különös beszélgetés ütötte meg a fülemet a Csillagköd bár teraszán, miközben az órámat lestem, nehogy túl korán menjek vissza a Stormhawk-ra. Alig ültem le a helyemre, amikor a szomszédos asztalnál iszogató, térhajós jelvényt és a zubbonya hajtókáján kapitányi csíkokat viselő magányos férfihoz zajos üdvöz-léssel csatlakozott egy másik hasonló figura. Roppantul örültek a szerencsés találkozásnak és cseppet sem zavarta őket, hogy hamarosan a bár vendégeinek többsége megtudta, mennyire jó barátok ők, és milyen régen találkoztak utoljára. Hamarosan azzal is tisztába jöttem, hogy két teherhajó kapitányát hallom örvendezni. Talán nem is törődtem volna velük tovább, ha az újonnan érkezett el nem kezdi magyarázni a barátjának, hogyan vett ki a zsebéből tízezer kreditet a SOL Társaság egyik tisztviselője Shadowstone-on egy új engedélyért. Itt kezdett számomra is érdekessé válni a dolog. A kapitány felháborodottan fröcsögte, hogy a SOL Társaság embere szerint hamarosan minden olyan térhajó rakományára vámot fognak kivetni, aki az övéhez hasonló engedély nélkül dokkol be valamelyik űrvárosra.

   –Azt akarod mondani, hogy ha árut viszek egy űrvárosba, nem elég a fuvarlevél, még nekem kell fizetnem, hogy kirakhassam?  –kérdezte a másik idegen döbbenten a hátam mögött.

   –Ha nincs ilyen engedélyed, akkor igen.

   –Na, csak álljon elém valaki ezzel a baromsággal! Kap olyan fizetséget … Nem elég, hogy fizetek az oxigénért, a vízért, a karbantartásért? A Nihilon árát is lassan a háromszorosára emelik, pedig anélkül nem lehet ugrani! Most meg még ez a baromság is? Ha még az eddigi kevés kis hasznot is elveszik tőlünk, ki fog nekik szállítani az űrvárosok között?

   –Éppen az a lényege az egésznek, hogy mi csak drágábban tudjunk szállítani, és így minél több fuvar maradjon a SOL Társaság saját hajóinak! Aki nem veszi meg az engedélyt, az hamarosan eladhatja még a hajóját is! És vajon kinek lesz pénze megvásárolni?

   –Ez akkor is ostobaság! Legfeljebb majd kevesebbet járok a Társaság űrvárosaiba! De nem csak én fogok így tenni! Egy éven belül a SOL Társaság fejesei is rájönnek, hogy mekkora ostobaságot csináltak! Szerinted hány független térhajós fogja megfizetni ezt az engedélyt, vagy a kivetett vámot?

   –Egy idő után te is meg fogod fizetni, ha boldogulni akarsz. Aztán majd áthárítod a megbízóidra, ahogyan én is teszem. És persze mindenki egy kicsit rosszabbul fog járni, kivéve a SOL Társaságot.

   Este természetesen azonnal elújságoltam Steve-nek, hogy mit hallottam, amint visszatért Kevin hajójáról. Gondoltam, ha valóban kötelezővé teszik azt a francos engedélyt, akkor időben szereznem kellene nekem is egyet a Stormhawk számára. Azt hittem, újdonságot mondok Steve-nek, de kiderült, hogy már ő is hallott a Társaság új ötletéről.

   –Ne izgasd magad, Tom!  –nyugtatott meg Nolan.  –Eddig is megoldottunk minden problémát! Ezen sem fogunk felakadni.

   Amikor Steve megbízásából megvettem a Stormhawk-ot, kényelmesnek és tágasnak láttam a lakófülkéjét. Valóban az is volt, hiszen majd kétszer akkorára készült, mint a szüleim lakása a Mole-on. Ráadásul a Stormhawk lakóterében volt egy kényelmes, állandó étkező és a légzsilipben külön zuhanyozó és mellékhelyiség is tartozott hozzá. Csakhogy a Freeport óta mindez a luxus hirtelen szűknek bizonyult. Már nem volt elég, hogy ha magam akartam maradni, akkor behúztam az ágyam függönyét. Jó lett volna legalább egy-egy órára összebújni Lianaval, csak éppen nem volt hol. A még mindig üres raktérben, az edzés néhány perces szüneteiben csókolóztunk, de annál mind a ketten többet akartunk.

   Amíg a Liupolon voltunk, alaposan kihasználtunk minden lehetőséget, de már tíz napja elhagytuk az űrvárost. Azóta ismét csak álmodozhattunk az igazi összebújásról. És a hiábavaló vágyakozás közben naponta többször is eszembe jutottak a szüleim. Amíg otthon laktam, meg sem fordult a fejemben, vajon mikor vannak együtt az egymáshoz toldott alsó ágyon. Hiszen napközben ahányan voltunk, annyifelé jártunk dolgozni, vagy iskolába. Az apám néha hetekre is elment egy-egy aszteroidára bányászni. Hogyan voltak képesek úgy együtt lenni, hogy alig egy méterre tőlük semmit se vegyek észre? Vagy csak nem akartam észre venni?

   Hogy mit kerestünk, hová repültünk megint a Stormhawk-kal? Ezúttal valóban azért keltünk útra, hogy megkeressünk valamit. Liupoli pihenőnk tizenharmadik napján Kevin nem csak Steve-et hívatta magához a Cor Serpentis-re, hanem engem is. Elmondta, hogy a Goliath csatájakor látott bogár-naszád, a Listening még mindig nem tért vissza, pedig már lassan egy hete meg kellett volna érkeznie a tervek szerint. Kevin csak most bökte ki, hogy a Listening a Red Dragons bázisának megfigyelésére indult. Ha nem tért vissza időre, annak csak két oka lehetett. Vagy valami váratlanul komoly, nagy felfedezést tett a személyzete, aminek a végére akartak járni, vagy észrevették és megtámadták őket a kalózok. Sajnos ez az utóbbi sokkal valószínűbbnek tűnt, mint egy olyan eget rengető felfedezés, amiért a naszád gyakorlott személyzete ennyit késett volna a megbeszélt találkozóról. Hogy pontosan mi történt a bogár-naszáddal, annak a kiderítése ránk várt. A Stormhawk-ra, rám és a legénységemre.

   Alapos tervezés után, három és fél nap alatt, két ugrással tettük meg a huszonhárom fényéves távolságot Liupoltól a Targan11-ig. Indulás előtt Kevin és Steve igen pontos adatokkal látta el Lianat, aki úgy tervezhette meg a bevillanási pontunkat, hogy az a kalózok bázisától kellő távolságra, a bázist rejtő aszteroida-mező távolabbi szélére essen. Így az aszteroidák legnagyobb része közénk és a bázis közé essen. A hatalmas sziklák sokasága miatt a kalózok remélhetőleg nem értesültek az érkezésünkről.

   Csakhogy az a távolság, amely jótékonyan megvédett bennünket a felfedezéstől, mocskos módon megnövelte az akciónk hosszát. Mert Steve ragaszkodott hozzá, hogy a lehető leglassabban közelítsük meg az aszteroidákat, és csak passzív rendszerekkel keressük azt a feneette Listening-et a szikladarabok között.

   Így aztán tíz napja szinte csak sodródtunk az aszteroida-mező felé, pedig másfél nap alatt is odaérhettünk volna. És még csak ma értük el az első szikladarabokat! Közben Sharman egyre kereste a szenzoraival a Listening-et.

   Három napig kóvályogtunk az aszteroidák között, mielőtt megtaláltuk a bogár-naszád roncsát. Amikor azután Sharman rábukkant a Listening-re, illetve arra, ami megmaradt belőle, Kevin és Steve legvadabb rémálmai váltak valóra. A bogár-naszád találatoktól tépetten, sötéten és némán lebegett egy hegynyi szikla közelében. Valamennyien döbbent csendben néztük a roncsot, amíg néhány méterre tőle pozícióba álltam a Stormhawk-kal. Előbb azonban óvatosan körbe repültem a Listening-et. Sorra tűntek elénk a naszád sérülései.

   Hatalmas antennájának tartó szerkezete törötten meredt a magasba. Maga a felnyitott antenna egyszerűen eltűnt róla. A bal oldali motor burkolatát hosszan feltépte egy találat. De hasonló, égett szélű lyukak tátongtak a pilótafülkén is, melynek egyik ablakát kirobbantotta helyéről egy belecsapódó energiasugár.

   Mire befejeztük a szemlét, mind tudtuk, hogy ezt a rombolást senki sem élhette túl a Listening fedélzetén. De azt is láttuk, hogy a legénység meg sem próbált elmenekülni. A légzsilip ajtaja még most is zárva volt.

   –Miért nem vontatták el a roncsot?  –dünnyögte Steve az orra alatt.  –Hiszen legyőzték! De akkor miért hagyták itt? És miért van zárva?

   –Fogalmam sincs  –vontam meg a vállam. Aztán félig hátrafordultam:  –Mindenki öltözzön be a szkafanderébe! Teljes készültségben kell lennünk, amíg átvizsgáljuk a roncsot!

   Amíg három társunk kikászálódott székéből, és hátrament a légzsiliphez, úgy tettem, mintha a műszereimet figyelném. Aztán tanácskérőn Steve-re néztem:

   –Hogyan tovább, Steve?

   –Ha felkészültetek, átmegyek a Listening-re  –mondta halkan Steve.  –Van odaát valami, amit meg kell szereznem! Legalább is nagyon remélem, hogy még ott van!

   –Ez túl kockázatos, Steve! Nem engedhetem, hogy maga menjen át arra a roncsra. Küldjünk át valaki mást!

   –Kire gondolsz, Tom? Sharmanra itt van szükség. Csak ő veheti észre időben, ha támadás fenyeget. Lianat sem küldhetem. Ha menekülni kell, nagy szükség lesz a navigációs tudására. Dooley-ban nem bízok eléggé, hogy át merjem küldeni. Nincs más választásom!

   –Dehogy nincsen! Majd én megyek!

   –Te vagy a pilóta, Tom! Itt van rád szükség. És különben is mi a francot kezdenél odaát?

   –Maga is tud repülni a Stormhawk-kal. És mielőtt átmegyek, majd megmondja, hogy mit és hol keressek a Listening-en!

   Steve egy percig összehúzott szemmel méregetett. Aztán odapillantott a szkafandereiket igazgató társainkra, és fojtott hangon magyarázni kezdett.

   Magam elé nyújtott kezemmel tompítva a megérkezés ütődését, megtapadtam a Listening burkolatán. Óvatosan keresve a kapaszkodókat átaraszoltam a naszád másik oldalára, a légzsilip mellé. Sorra megnyomtam a három gombot, ahogyan Steve elmagyarázta, mire a vaskos ajtó előbb besüllyedt a burkolat szintjéből, majd félresiklott előlem. Sisaklámpámmal körülnéztem a két lépés széles, három lépés hosszú kis fülkében, majd leoldottam szkafanderemről a biztosító kötelet és az ajtó melletti fogantyúra hurkoltam.

   Teljes nyugalommal lendültem be a légzsilipbe, és azonnal pofára is estem! Nem képletesen, hanem teljes valómban. Azt hittem, a halott naszádon már rég nem működik a mesterséges grav, de tévedtem. A generátorok még mindig dolgoztak. Én meg káromkodva tápászkodhattam fel a fülke padlójáról. A szkafander tompította ugyan az esést, de azért elég keményen megütöttem a térdem és a tenyerem. Ha nem lett volna rendesen kipárnázva a sisak, talán még az orrom is szétverem belülről az üvegén. A nyelvemet így is majdnem elharaptam, mikor a padlónak csaptam a fejem. Most először áldottam Steve-et, amiért nem engedte a folyamatos kom-kapcsolatot, mert így legalább senki sem lehetett tanúja a pofára esésemnek! Pedig először ostobaságnak éreztem ezt a nagy óvatosságot. Ki a fene mérhetne be egy kis hatósugarú komot itt az aszteroidák között?

   Még akkor is a saját mulyaságomon dühöngtem, mikor kinyitottam a légzsilip belső ajtaját. Aztán csaknem elakadt a lélegzetem. A Listening lakófülkéje talán még borzalmasabb állapotban volt, mint maga a naszád kívülről! A sisaklámpám fényfoltja által éppen csak megtört sötétségben nem láthattam a lékeket, kivéve, ha éppen rávilágítottam valamelyikre. Annál szembetűnőbb volt, hogy jobbra, az alsó ágyat elszenesedett darabokra tépte a pilótafülke ablakát is kirobbantó találat. A padló terítve volt a fülke belső szigeteléséből kiszakadt törmelékkel, melybe törött edények, papírfecnik és éppen előttem egy elgörbült nyelű műanyag kanál keveredett.

   És persze nem lehetett nem észrevenni a Listening halott térhajósait, akik még ekkor is a székeikben ültek. Kettejüket a lakófülke tengelyétől jobbra nyíló, ablaktalan felderítő részben láthattam, a kapitányt meg a balra lévő pilótafülkében, félig a műszerpultra borulva. A vákuumban megduzzadt arcukon a lámpám fényében szeszélyesen kacskaringózó fekete csíkoknak tűntek a meg-pattant erek.  

   Borzongva néztem végig rajtuk. Aztán elfordítottam róluk a lámpám fénysugarát. Steve utasítása szerint előre óvakodtam az ágyak között, hogy megkeressem jobb oldalt, a fejrészüknél a három, piros „X”-szel jelölt panelt. Araszolás közben aztán megláttam a negyedik térhajóst is. Vagyis mindazt, ami megmaradt belőle. Az ablakot kirobbantó sugár ugyanis elégette a fejét és a bal vállát, valamint a székének a bal felét is. Gyomorforgató látvány volt!

   De nem volt időm a halottakkal foglalkozni. Steve a lelkemre kötötte, hogy ne nézelődjek, ne húzzam az időt, csak gyorsan keressem meg a három panelt! És az ágyak fejéhez érve meg is találtam őket. Igazából el sem lehetett téveszteni az egymás fölött lévő három piros „X”-et. Olyan közel voltak a halott felderítőkhöz, hogy az egyiket, aki talán nő lehetett, míg élt, óvatosan félre kellett tolnom az utamból. Amint megmozdítottam a szerencsétlen porhüvelyét, egyensúlyát vesztve kibillent a székének karfái közül, és a másik holttestnek ütődve a padlóra roskadt. Szinte még a vákuumban is hallani véltem súlyos, tompa puffanását!

    Dermedten néztem az élettelen test zuhanását. Valami pokolian rossz érzés kerített hatalmába, amiért megbolygattam a halottak addigi nyugalmát. Csak nehezen tudtam erőt venni magamon, és visszafordulni a három dobozhoz. Kinyitottam a legfelső panelt. Benyúltam a mélyedésbe és egyszerre nyomtam meg előbb a kapcsolótábla két felső, majd a két alsó sarkát, ahogyan Steve elmagyarázta. Erre a panel fölött kibillent a falból az addig rejtett kis ajtó, feltárva a mögötte lévő kom-gombsort és a két csatlakozó aljzatot. Szkafanderem vastag kesztyűjében ügyetlenül pászítottam helyére a tenyérnyi energia-cellát és a fekete foglalatba rejtett adatkristályt. Olyan figyelemmel pötyögtem be a kódot, mint egy kisiskolás, de még így is folyton attól féltem, hogy elvétem a sort, vagy esetleg egyszerre több gombot is megnyomok véletlenül a kesztyűtől esetlen ujjammal! Csak akkor múlt el az idegességem, mikor kigyúlt a rejtett panel zöld lámpácskája, mely az adatok áttöltését jelezte a kristályra.

   Borzasztóan hosszúnak éreztem azt a néhány percet, amíg a felderítők adatai letöltődtek a kristályra. Alig váltott pirosra a lámpácska, a folyamat végét jelezve, már le is szedtem, szinte letéptem a panelról az energiacellát, meg a kristályt és visszazártam őket a szkafanderem zsebeibe. Aztán helyére pattintottam a rejtett ajtót és becsuktam az alatta levő panelt is, ahogyan azt Steve külön a lelkemre kötötte.

   Sohasem tartottam félősnek magam, de most szinte kimenekültem a Listening lakófülkéjéből. Mielőtt kiléptem a légzsilipből, ismét a szkafanderem övére akasztottam a biztosítókötél karabinerét. Lazán ellöktem magam a naszádtól, aztán a kötelet megfeszítve átlendültem a Listening fölött. A vártnál gyorsabban, és nem is egyenes vonalban, hanem egy kicsit veszélyesnek tűnő íven repültem a Stormhawk felé. Amikor már láttam, hogy hová fogok megérkezni, megint meghúztam egy kicsit a kötelet, és a talpammal fordultam a hajóm felé. Egy könnyed rugózással lefékeztem magam a Stormhawk burkolatán, aztán korábbi hibámból tanulva, most sokkal óvatosabban léptem be a légzsilipbe. Mégis megtántorodtam, amint külső ajtó záró gombjára csaptam, és csak a falnak dőlve tudtam talpon maradni! Hosszú pillanatokba telt, míg rájöttem, hogy ezúttal nem a mesterséges grav tréfált meg. Steve indította be a hajtóműveket, alighogy a fedélzetre léptem!