Amint sikerült a nehéz ládát nagy lendülettel a korábban lerakottak tetejére lódítani, Mike félrelépett a következő, teherrel érkező páros útjából. Kicsit megropogtatta fáradt derekát, amíg Bobby Nash-sel a sercegő térkapu felé indultak. Közben irigy pillantást vetett a négy fehérköpenyesre, akik most éppen tereptarka katonai ruhában feszítettek, és egy laptop, meg néhány fura műszer segítségével a helyzetüket igyekeztek meghatározni. Nekik bezzeg nem kellett cipekedniük, mint az igazi katonáknak, akik éppen a második tábor felszerelését hordták át ebbe az idegen világba! Egyelőre csak annyi dolguk volt, hogy minél előbb, és minél pontosabban közöljék az otthon maradottakkal a tábor koordinátáit. Közben még mindig azon törték a fejüket és vitáztak hangosan, hogy miért nem esik az eső, vagy tombol a vihar körülöttük, mikor eddig minden térkapu valamilyen viharos területre nyílott. De az igazi munkájuk majd csak akkor kezdődik, amikor sikerül felvenni a kapcsolatot ennek a világnak az uraival. Addig jószerint semmi mást sem kell tenniük, csak pihenni és vigyázni, hogy ne legyenek láb alatt.
Az újabb csomagot megragadva Mike Stockton igen szívesen helyet cserélt volna akármelyik fehérköpenyessel. Sokkal több kedve lett volna az asztal mellett vitatkozni, mint egy összehajtott gumicsónakot cipelni Nash-sel. Lassan egy órája költözködtek, de még a felénél is alig tartottak. Hiába dolgoztak szakadásig, ha egyszer túl szűk volt a térkapu az otthon felhalmozott készletek tömegéhez. Az eligazításon az a fáradt arcú, morcos őrnagy azt mondta, hogy ez a tábor lesz az idegen világ felderítésének az alapja. Innen veszik fel a kapcsolatot az új világ vezetőivel, de innét kell megkeresniük az első szakaszt is, amint bemérték az irányjel-adójuk alapján a helyzetüket. A kettős feladatnak megfelelően persze irdatlan mennyiségű élelmiszert, technikai felszerelést, vagyis sátrakat, generátorokat, csónakokat, üzemanyagot és természetesen lőszert kellett az otthon maradóknak áttuszkolniuk a szűk térkapun, Mike-éknak pedig félrehordani és megfelelően elrendezni, hogy majd igazi tábort építhessenek a sok holmiból.
–Stockton! Nash! Hozzám!–csattant rájuk váratlanul Grove őrmester, sietős léptekkel elhúzva mellettük.
Mike és Bobby sietve a Saunders tizedes által jelzett helyre lökték az összecsomagolt gumicsónakot, aztán fegyverüket futás közben igazgatva iszkoltak az őrmesterhez, aki ezalatt újabb katonákat szólított maga mellé. Nem egészen két perc alatt össze is szedett egy teljes felderítő rajt. Felsorakoztatta kiválasztott embereit, röviden vázolta nekik, mivel bízta meg őket Roberts hadnagy, és mielőtt Mike észbe kaphatott volna, már a laza alakzat harmadik embereként ballagott a tábor közelében felfedezett keskeny ösvényen. Közben éberen leste a jobb oldali bokrok minden rezdülését, bőszen markolva tűzkész fegyverét.
Kicsit több mint egy mérföldön át csak az a keményre taposott, hol ritkásabb, hol sűrűbb bokrok közt kanyargó, keskeny kis csapás bizonyította, hogy emberek is élnek a szigeten. De aztán az ösvény következő kanyarulatában meglepő kép tárult a katonák elé. Bal felé, egy szikláktól védett öblöcske partján, valóságos kis meseváros állt. Vagy félszáz alacsony, szalmatetős házikó sorakozott, néhol szinte félősen egymáshoz bújva. Fehérre vakolt falaik ragyogni látszottak a lenyugvó nap fényében. Apró ablakaik sötét üregekként néztek a keskeny utcákra és a lejtőn leereszkedő katonákra. A lapos parton, néhány oldalára dőlve heverő bárka mellett embermagas állványok nyújtóztak, melyeken a halászhálóikat szárították a falu lakói.
–Na akkor óvatosan kopogjanak be az ajtókon, emberek!–szólalt meg Grove őrmester az alacsony házak felé intve.–És ne feledjék, csak beszélni akarunk ezekkel népekkel, nem harcolni! Szóval ne lőjenek le senkit, ha nagyon nem muszáj!
A legközelebbi ház ajtaja felé tartó Mike-ban váratlan élességgel idéződött fel a különös hajó elleni támadás, amikor Dave Snydert lenyilazták. Máris szinte hallani vélte a nyílvesszők szisszenő hangját, ahogyan a sötét ablaknyílásokból feléje röppennek. Önkéntelenül is meggörnyedt kissé és harciasan maga elé tartotta lövésre kész fegyverét. De nem történt semmi. Csak az érkezésükkel felvert kutyák ugattak acsarogva, bár tisztes távolságot tartva az idegenektől.
Az ajtóhoz érve aztán Mike döbbenten megtorpant. Hiába kereste a megszokott kilincset, semmi hasonlót sem látott a göcsörtös, csak nagyjából meggyalult deszkákból egyberótt alkotmányon. Csupán egy rövid zsinegen lógó fogantyút talált az ajtó bal felén. Jobb híján Mike ezt fogta meg és húzta maga felé, olyan lassan, és óvatosan, mintha egy detonátor lett volna a zsineg másik végére kötve. De csak két fadarab súrlódott egymáshoz szárazon, aztán amint meglökte az ajtót, némi nyikorgással feltárult a bejárat.
Odabent, az ajtón túli félhomályban Mike csak sötét foltokat látott a még mélyebb sötétségben. Bekapcsolta a fegyvere lámpáját, és az éles fénysugárral tapogatta körbe a helyiséget. Elsőként mindjárt az alig két lépésre lévő, meglehetősen durván faragott, fatányérokkal és kanalakkal hat személyre megterített, kecskelábú asztal ötlött a szemébe. A helyiség jobb felében, a távolabbi sarokban díszesen faragott, üres bölcső állt, előtte megfakult festésű falovacska hevert a földön a félig nyitott hátsó ajtó előtt. Az asztaltól balra kőből rakott tűzhely terpeszkedett, rajta háromlábú, kormos hasú, öblös cserépedény, melynek fedője alól kikandikált a merőkanál ívelt fogója. A tűzhely és a régi, faragott, polcos szekrény között két letakart, abroncsokkal összefogott fa vödör állt, az egyik tetején nyeles merítőkanál hevert, mintha csak oda dobták volna.
Mike óvatosan végigoldalazott az asztal és a tűzhely között. Közben kíváncsian megérintette a fazék még forró oldalát, ami elárulta, hogy nemrégen még égett alatta a tűz, főtt benne a mostanra eltűnt család vacsorája. Fegyverét lövésre készen tartva belökte a hátsó ajtót, de a három ággyal telezsúfolt szobában sem talált senkit. Pedig még a fekhelyek alá is bevilágított, hátha csak elbújtak előle. De nem jártak több szerencsével a társai sem. Egyetlen ember sem volt rajtuk kívül az egész faluban, bár minden házban vacsorához terített asztalokat, megvetett ágyakat találtak! Olyan volt az egész, mintha a falu lakói békésen végezték volna megszokott napi munkájukat, aztán egy varázsütésre mind eltűntek volna.
–Szerintem ott ülnek és figyelnek bennünket–mutatott a parttól úgy fél mérföldre veszteglő, legalább tucatnyi kisebb-nagyobb bárka felé Nash.–Biztos meglátták a térkapunkat, és elpucoltak előlünk!
A hullámokon lustán hintázó bárkákról eddig mind azt gondolták, hogy hazatérő halászok. De távcsövön át jól láthatták, hogy bizony igaza van Bobby-nak. A parttól biztonságosnak vélt távolságban álló hajók fedélzetén rengeteg ember zsúfolódott össze. Legtöbben a korlátok mellett álltak, és nyilvánvaló aggodalommal kémlelték a házaikat átvizsgáló idegeneket. Grove őrmester fontolóra vette, hogy kiküld néhány katonát, egy csónakon, hátha vissza tudják csalogatni a falu lakóit. De a parton csak néhány nagyméretű, és javításra váró bárkát találtak, amiknek a vízre tétele és kezelése túlságosan is nehéznek ígérkezett. Így az őrmester némi tanakodás után rádión jelentette helyzetüket a hadnagynak, akitől azt a parancsot kapta, hogy hagyják békén a falusiakat, ahol vannak, és folytassák a felderítést.
A katonák a poros kis utca túlsó végén, egy szekerek által kijárt, szélesebb emelkedőn hagyták el a falut. Felkapaszkodtak az öböl fölötti dombra, és tovább talpaltak észak felé. Remélték, hogy ez az út egy városba vezeti őket, ahonnét nem menekült el mindenki az idegenek érkezésének hírére. Fent a dombháton a bokrok és fák már nem fogták olyan szorosan közre őket, mint a korábbi gyalogösvényen. Oldalra és előre is messzebb láthattak, a leszálló alkonyatban mégis késve vették észre a következő kanyar bokrai mögül előbukkanó, legalább kéttucatnyi, sisakos-bőrzekés harcost.
A két csapat egyforma meglepetéssel hőkölt hátra a másik láttán. Bármilyen képzettek voltak is a Mike-ék, az idegenek tértek magukhoz előbb. Meglendítették rövid nyelű dárdáikat és mire a tengerészgyalogosok észbe kaphattak volna, már hárman is a földön fetrengtek közülük a karjukba-lábukba kapott fegyverektől. De kardot rántani már nem marad ideje az idegen harcosoknak. A felderítők sorozatai pillanatok alatt lekaszálták az egész osztagot.
A felderítők azonnal szétszóródtak és állást foglaltak, hogy biztosítsák sebesült társaikat, akik szitkozódva húzkodták ki magukból a dárdákat és kötözték be sebeiket. De még félig sem végezhettek a kötözéssel, amikor valami hatalmas koppanással megütötte Mike sisakját. Feltollazott nyílvesszők hullottak rájuk jégesőként a fák ágai között, mintha csak az égből jönnének. Némelyik egy faágon térült el, mások valamelyik katona sisakján. A legtöbb mélyen a földbe fúródott, de biztosan volt, amelyik célba talált, mert valaki fájdalmasan felnyögött a kis tisztáson.
Mike gondolkodás nélkül fél térdre emelkedett és az ösvény bokroktól takart, kanyaron túli része felé fordította fegyverét. Hosszú, tár-ürítő sorozatával vaktában végigpásztázta a területet. Mire tárat kellett cserélnie, a raj két másik tagja is csatlakozott hozzá. És mert a nyilazás szinte azonnal abbamaradt, biztosra vették, hogy sikerült legalább is megzavarniuk a rejtőzködő lövészeket. Annyira lefoglalta őket az íjászok szétszórása, hogy csaknem későn vették észre a Mike-tól csak néhány lépésre álló faóriás váratlan megdőlését. A nagy fa részegen ingott, mintha szélvihar tépné, majd panaszosan recsegve a három lövöldöző katonára dőlt. A meglepett triónak alig maradt ideje hátra menekülni a lezúduló ágak elől.
Grove őrmester cifra káromkodással üdvözölte a földre roskadó faóriást. Aztán kurta parancsokkal elindította a rajt vissza, a falu előtti kis domb felé, mert ismét hullani kezdtek körülöttük a nyilak. A felderítők rövid sorozatokkal igyekeztek távol tartani az ellenséget, és időt adni négy sebesült társuknak a menekülésre.
A jelzett dombot percek alatt elérték, de a magasból aláhulló nyilak egész úton úgy követték őket, mintha szemük lett volna. Pedig az egyre mélyülő esti homályban a felderítők még az éjjellátóikkal is csak elvétve tudták felfedezni a bokrok közül lődöző ellenséget. Ők maguk viszont egyre-másra kapták sisakjaikra és golyóálló mellényeikbe a nyílvesszőket.
A felderítők még csak fedezéket kerestek a kis domb tetején, amikor a falu felőli lejtő oldalából recsegve-ropogva kiszakadt egy több tonnás szikla és egyre gyorsulva gurulni kezdett … felfelé az emelkedőn! Maga alá tiporta az elébe kerülő bokrokat, szétugrasztotta a meglepett tengerészgyalogosakat, majd legördült a halom másik oldalán és eltűnt a homályban. De a felfordulásnak még mindig nem volt vége! Hirtelen hat-nyolc ökölnyi tűzgömb csapódott be nagy pukkanásokkal a katonák körül, és robbantak szikraesővé. Az egyik Bobby Nash mellébe talált, hanyatt lökve a fájdalmasan felnyögő katonát. A különös lövedék nem csak megperzselte, de teljesen át is égette a műanyag páncélt. Bobby beroppant bordáit, és a sebébe olvadt mellényt markolászva pillanatok alatt kiszenvedett.
Mike azonnal az új fegyvert kereste, de igazából semmit sem látott a bokrok között. Az ellenséges lövész az első sorozat után egyelőre nem lőtt többet. Talán elfogyott a lőszere, bár ebben Mike egyáltalán nem hitt. Úgy vélte, éppen újratöltik a különös löveget, ezért megsaccolta, honnan jöttek a tűzgömbök, és célba vette a gyanús területet. Türelmesen várakozott, hogy amint ismét tüzet nyit az energiafegyver, azonnal elnémíthassa.
Négy-öt lépésre a felderítőktől váratlanul lángok csaptak fel a kis domb oldalából. Az első kis tűz pillanatok alatt bömbölő máglyává erősödött, mintha nem is nedves fű, de egy kiszáradt erdő égne. Aztán terjedni is kezdett. De nem a domb tetejéhez közeledve, hanem oldalra, mintha lángoló kerítés nőne a raj állása köré. A katonák döbbenten hőköltek hátra a forróságtól, aztán sebesültjeiket támogatva a tenger felé iramodtak, ahol még rés nyílt a lángok között.
A tűz fellobbanására Mike-ot pokoli düh öntötte el. Semmiképpen sem hagyhatta, hogy a barátját meggyilkoló energiafegyver kezelője megússza tettét! Tudta, neki is menekülnie kell a lángok elől, de mielőtt megtette volna, alaposan megsorozta a bokrokat, ahol szerinte az idegen lövész lapult. Aztán felugrott és társai után eredt. Három hatalmas ugrással már félúton járt a lángfal egyre szűkülő rése felé, amikor a huhogva tomboló tűz ugyanolyan hirtelen kialudt, ahogyan néhány perce fellobbant.
Grove őrmester némán, kézjelekkel osztotta parancsait. Csak az ujjaival mutatta, kik törjék át az idegen harcosok csoportját, ki segítsen a sebesülteknek, ki biztosítsa őket jobbról és balról. Aztán a raj fáradtan, lihegve még közelebb óvakodott az ellenséghez. Az őrmester jelére néhány rövid sorozattal szétszórták az útjukba került csapatot, és lélekszakadva rohantak az ostromlott tábor, a bajtársaik felé. Néhány idegen harcos még így is rájuk rontott. Őket közelről kellett lelőni, egyikük csak centikkel vétette el lándzsájával a félrevetődő Mike-ot és a sebesülteket hátulról biztosító Blain sorozata végzett vele, mielőtt újra támadhatott volna.
Aztán már bent is voltak a táborban és a nyomukban érkezőkkel végzett az egyik nehéz géppuska. A megmaradt felderítők egyenesen a halomba rakott készletekhez mentek, hogy lőszert vételezzenek, Grove őrmester pedig jelenthesse a hadnagynak, mi történt velük. Roberts hadnagy azonban nem volt olyan állapotban, hogy bármiféle jelentést meghallgathatott volna. Pár perccel a felderítők visszatérése előtt egy magasból aláhulló nyílvessző mélyen a jobb vállgödrébe fúródott. Mire Grove őrmester rátalált, már csak feküdt és zihálása ütemére véres hab rezgett a szája sarkán.
De az egész tábor gyalázatos állapotban volt. A helybeliek első nyílzápora tucatnyi katonát megölt és még többet megsebesített. A hadnagy parancsára viszonozták a tüzet és védelmi állásokat próbáltak kialakítani, de a tudósok egy része a hazamenetel mellett döntött. Néhányan már át is jutottak a térkapun, amikor a kék fénykör hirtelen semmivé foszlott, derékban kettévágva az éppen akkor hazaigyekvőt.
A legrosszabb mégis az volt, hogy a sötétségből nem csak nyilak záporoztak az ostromlott katonák felé. Időnként villámok csaptak le köztük, meg ökölnyi tűzgömbök. Azok ellen aztán nem védett még a golyóálló mellény sem! Mindezt Paul Mercer, a nehézgéppuska kezelője mondta el Mike-nak, miközben rövid sorozataival folyamatosan lőtte a bokrokat.
–Hosszú köpenyes fazonok … a katonák között–köpködte Mercer.–Ők lövik a villámokat, … meg a tűzgömböket. Nézd! Ott az egyik rohadék!
Mike valójában csak az újabb sorozat nyomjelző lövedékeinek irányából jött rá, merre mutatott a bajtársa. Az éjjellátó készülék zöldes fényében csak egy hosszú köpenyes férfit látott a bokrokon túl. Az idegen a tábor felé irányozva maga elé szegezte a kezében tartott lándzsát, vagy botot … aztán Mercer sorozatától hanyatt vágódott.
–Most lődd a villámodat, te nyavalyás!–sziszegte Mercer, de egy sercegve belé csapódó villámtól elnémulva a fegyverére roskadt.
Mike tapintatlanul félrelökte halott bajtársát és maga állt, vagyis térdelt a három lábon álló géppuska mögé. Ellenőrizte a rakaszban levő lőszert, aztán célt keresve pásztázni kezdte a bokrokat.
Jobbról hirtelen éktelen recsegés-ropogás vonta magára a figyelmét. A bokrokat maguk alá tiporva négy, otthonról már ismert páncélfejű indult eleven tankként rohamra a tábor ellen. Mögöttük, az állatokat élő fedezéknek használva legalább száz idegen harcos tört előre.
Mike sietve átfordította a gépfegyvert és megsorozta az egyik állatot. Szerencsétlen jószág fájdalmasan elbődült a találatoktól, de folytatta könyörtelen rohamát, mert a lövedékek többsége lepattant vastag szaruval borított homlokáról. Mike az eleven tank helyett megpróbált a mögötte rohamozó katonákra lőni. Két sorozatot is megeresztett, aztán mintha bomba robbant volna mellette, elsodorta egy pokoli lökéshullám. Nagyot nyekkenve a hátán landolt, hogy a következő pillanatban ráboruljon a gépfegyver és az állványzata is, a maradék levegőt is kipréselve elkínzott tüdejéből.
Mire lelökte magáról a hasznavehetetlenné vált géppuskát és talpra kászálódott, a tábort már lerohanta a helyi harcosok csapata. Körülötte vad kézitusa tombolt. A tengerészgyalogosok kiürült fegyvereikkel, tőreikkel, vagy az ellenségtől elragadott kardokkal-lándzsákkal próbáltak ellenállni. Mike is körültapogatta a földet, elejtett fegyvere után kutatva, de amikor egy bőszen ordító idegen nekirontott, nem pazarolt több időt a keresgélésre. Oldalra lépve megragadta a lándzsát, arcon könyökölte ellenfelét, majd saját lándzsájával szögezte a földhöz. A következő támadót– kardját a lándzsanyéllel félreütve –futtában nyársalta fel. Aztán valaki neki vetett gáncsot valamilyen fegyverrel és a következő pillanatban egy halálos döfésre lendülő kardot látott maga felett megvillanni …
–MEGÁLLNI!!–dörrent végig egy sztentori hang a csatatéren.–Megmondtam, hogy foglyokat szedjetek!
Valami csoda folytán az elszánt arcú idegen harcos kardja azonnal megállt a levegőben. Öten is ugrottak, hogy Mike-ot talpra rángassák. Kezeit durván hátracsavarva összehurkolták a háta mögött. Aztán egy embernyi magas botra támaszkodó, hosszú köpenyes férfi elé lökdösték. Az végigmérte és kurtán biccentett a harcosnak, aki az utolsó pillanatban megkímélte a fogoly életét:
–Vidd a többihez! Holnap megkapod érte a jutalmadat!
Amikor a botját szorongató, köpenyes idegen a többi fogolyhoz vitette, Mike biztosra vette, hogy ha sok bajtársa elesett is, legalább az osztag egy negyedét, de lehet, a harmadát is elfogták a bennszülött harcosok. A valóság azonban sokkolónak bizonyult. Rajta kívül csak a dárdával átdöfött karú Jack Blain és a fehér köpenyesek egyike, dr. Dobson élte túl a tábor véres lerohanását. Az ő kezüket is Mike-éhoz hasonlóan hátrakötözték, és négy marcona fegyveres őrizte őket egy fa alatt, mintha még így is veszélyesek lehettek volna. Talán valóban így is gondolták, mert amikor Mike halkan a többiekről kérdezte Jack-et, az őrök egyike azonnal fenyegetően rámordult, hogy elnémítsa.
Jó félórányi várakozás után őreik nyakuknál fogva kötél-pórázra fűzték őket. Az egyik harcos megragadta a kötél végét és vezetni kezdte a foglyokat, mint a barmokat. Bár egy nagyobb csapat nyomában haladtak, kétfelől külön öt-öt lándzsás kísérte a rabokat. Észak felé haladva előbb egy mezőn vágtak át botladozva, majd szekerek által keményre kijárt útra értek. Őreik láthatóan nem akartak lemaradni az előttük járó csapattól, ezért igen kemény tempót diktáltak kötélre fűzve botorkáló foglyaiknak.
Majd egy órai erőltetett menet után egy magas bástya állta a csapat útját. A vasráccsal lezárható, boltíves kaput legalább tucatnyi fegyveres vigyázta, de az emeleti lőrések mögött akár négyszer annyian is lehettek még. A bástyához kétfelől csatlakozó masszív kőfalakat Mike inkább csak sejtette a sötétben, mint valóban látta. A bejárót vigyázó katonák fáklyáik fényében alaposan megnézték a hátrakötött kézzel botladozó három foglyot, de egyetlen kérdés nélkül átengedték őket.
Őreik egy része a kapubolt alatt fáklyát ragadott, így Mike már nem csak érezhette, de láthatta is lába alatt az utca kövezetét, és a két oldalt sorakozó alacsony kis házak sorait. A szalmatetős kis házikókat hamarosan tehetősebb, cseréptetősek váltották fel, és mire Mike jobban körülnézhetett, már emeletes paloták közt jártak. Aztán megint egy vasrácsos kapubolt következett, egy zárt udvar, majd szűk folyosók és lefelé vezető lépcsők. Végül feltárult előttük egy vaskos, vasalt ajtó és egy igazi, a hollywoodi filmekből unásig ismert, középkori tömlöcben találták magukat. Jobbról és balról vasrácsokkal lezárt cellák sorakoztak, némelyikben még rabok is voltak. Az ajtóval szemközti falon mindenféle fogók, csigák és kínzóeszközök lógtak. Még a kopaszra borotvált fejű, kis bőr mellényt viselő, pocakos foglár is mintha csak az egyik filmből lépett volna eléjük.
Nem volt éppen bizalomgerjesztő figura, de a köteleket végre leszedte a kezeikről, mielőtt egy cellába terelte volna őket. Döngve rájuk csapta a rácsot, gondosan bezárva a nagy, csikorgó lakatot. Aztán a fegyvereseket is kiterelve a vaskos ajtón, elment valahová.
A cella meglehetősen kicsi és sivár volt. Talán három lépés széles lehetett és négy lépés hosszú. A hollywoodi klisé szerint a kőpadlón némi szalmának kellett volna lennie. De ebben a cellában semmi sem volt. Csak a csupasz kövezetre kuporodhattak le, ha nem akarták állva tölteni az éjszaka hátra levő részét.
–Kik vagytok?–csattant a cella rácsa előtt álló, díszes zöld köpenyes idegen hangja. Minden szavának kristályfejű botja koppantásával adott nyomatékot.–Mit akartok Dagoson? Jobban teszitek, ha magatoktól beszéltek! Előbb-utóbb úgyis szóra bírunk benneteket!
Dr. Dobson félretolta a két katonát és a rács elé lépve meghajolt a botos idegen előtt:
–Üdvözöllek, uram! Dr. David Dobson vagyok. A kísérőim Jack Blain és Michael Stockton. Az Amerikai Egyesült Államok kormánya küldött bennünket erre a szigetre, azzal a feladattal, hogy felvegyük önökkel a kapcsolatot és mindkét nép számára előnyös egyezségeket kössünk.
–Mit hablatyolsz itt? –hökkent meg a díszes ruhás.–Amma- … egybe … államok? Még sosem hallottam erről az izéről! Talán Ammaren szigetéről jöttetek? De hiszen ott nem is él ember! Ennyire ostobának nézel?
Az idegen hirtelen hátrább lépett és a békésen várakozó, pocakos, kopasz foglárra nézett:
–Hozd ki ezt az embert! Vedd rá, hogy az ostobaságai helyett valami okosabb dologról beszéljen nekünk!
–Várjon, uram! Ezt nem teheti! Nincs joga! Mi az Amerikai Egyesült Államok kormányának hivatalos követei vagyunk!
A kövér férfi ereje és főleg hatalma tudatában lépett a cellába. Tudomást sem vett a két katonáról, csak megragadta a hátrálni kezdő dr. Dobson mellén a zubbonyt, hogy kivonszolja tiltakozó áldozatát. Ezt a pillanatot választotta Mike a támadásra. Elkapta a foglár kezét és törésig visszafelé feszítve elfordította a nagydarab férfit, míg eleven pajzsként el nem takarta a botos ember mögött álló fegyveresek elől.
–Menj el az ajtótól! Hallod?–rivallt Mike a díszes ruhás úrra.–Mozdulj, vagy eltöröm ennek ez embernek a nyakát!
–Meg akarod ölni Jahkit? És ezzel próbálsz zsarolni … engem? Egy szolga életével?
–Uram! Kérlek, ne tedd!–kezdett magas fejhangon, csaknem sikongva könyörögni a kövér foglár.–Uram!! Máskor jobban fogok vigyázni! Kérlek!
–Néhány dolgot meg kell még tanulnod, gyorskezű barátom–mondta szinte mosolyogva a botos, tudomást sem véve a kopasz férfi jajongásáról.–Én egy mágus vagyok. És te még ellent sem mondhatsz egy mágusnak, nem hogy zsarolni próbálhatnád. Megölöd Jahkit, ha nem engedlek ki onnét? Ne fáraszd magad!
Utolsó szavaival egy időben a mágus előre billentette kristályfejű botját, vörösen izzó tűzgolyót lőve a foglár hájas mellébe. A kövér ember utolsó sikolya tompa nyögésbe fulladt, amint a lövedék szikraesővé robbant. Súlyos teste élettelenül a padlóra roskadt, kirántva a kezét Mike markából.
–Te szemét állat!–fakadt ki Mike döbbenten.–Képes voltál csak úgy …
–Én a helyedben nem Jahki miatt aggódnék! Nagyon jó szolgám volt. Bárkit szóra tudott bírni, ha én kértem. Igen találékony volt. És te most megfosztottál a szolgálataitól!
A bot végébe foglalt kristály ismét felizzott, de ezúttal egy sárgás fényű villám lövellt ki belőle. Átsistergett a rácsok között és Mike-ra fonódott, elviselhetetlen görcsbe rántva minden izmát. A katona percekig fetrengett a földön, ordítva az egész testét átjáró kegyetlen kíntól.
– Még egyszer megkérdem: honnét jöttetek, és mit akartok Dagoson?–nézett szinte barátságosan a mágus a három rabra, mikor a Mike büntetésére megidézett villám kihunyt.–Beszéltek végre, vagy segítsek egy kicsit?
–Már elmondtam, uram!–sietett válaszolni dr. Dobson.–Az Amerikai Egyesült Államok követei vagyunk. A Föld nevű bolygóról jöttünk, hogy megkeressük ennek az országnak a vezetőit.
–Föld? Mint a szárazföld? És egy másik világ? De ha valóban békés követként jöttetek, minek nektek olyan sok, mágikus fegyverrel felszerelt katona?
–Mi nem használunk mágiát–rázta a fejét zavartan David.
–Akkor hogyan működik ez a fegyver?–intette közelebb ingerülten az egyik katonáját a mágus. A fickó egy gépfegyvert tartott a kezében, de az arcára volt írva, hogy legszívesebben eldobná.–Egy kardot, vagy íjat bárki használhat. De ezzel sehogy sem lehet lőni! Pedig tegnap még a katonáinkat öltétek vele! Mutasd meg, hogy működik!
–Add ide, és majd én megmutatom, hogyan működik!–nyújtotta előre ép kezét Blain, farkas-mosollyal nézve a mágusra.
A kristályfejű botból megint kicsapott a sárga villám, gonosz pontossággal Blain sebébe találva. A katona rekedten ordítva tántorodott a falnak.
–Miből gondolod, hogy büntetlenül szórakozhatsz egy mágussal?!
–Ne bántsd, uram! Ők csak katonák. Én elmondom neked, hogyan működik ez a fegyver! Egy csőben lőpornak nevezett anyagot éget el. Az így keletkező gázok nagy nyomással kilövik a csőből a lövedéket. Ez csak egyszerű fizika, nincs benne semmi mágia! Mi egyáltalán nem is használunk mágiát!
Dr. Dobson magyarázatát egy sercegve érkező villám szakította meg. A mágus dühödt élvezettel, hosszan kínozta a fájdalomtól sikoltozva fetrengő férfit.
–Még hogy nem használtok mágiát, te kis féreg!? Akkor hogyan nyitottatok térkaput?!
–Ne! Kérem … ne! Mindent elmondok! Egy hajó … egy nagy hajó jött … mágusokkal … meg kristályokkal …
A rács előtt térdelő David Dobson a fájdalomtól rettegve készségesen válaszolt a mágus minden kérdésére, csakhogy elkerülje az újabb villámokat. Elmondta, hogyan találkoztak a Földön a nagy hajóval, és mi történt az utasaival. Hogyan sikerült az egyik kristállyal térkaput nyitni, és hogy miért jöttek előző nap erre a szigetre. Néha ugyan a mágus nem értette, miről is beszél dr. Dobson, vagy talán csak nem hitt neki. Ilyenkor egy-egy fájdalmas villámcsapással késztette áldozatát, hogy „érthetőbb” válaszokat adjon.
Javában tartott a sajátságos kihallgatás, amikor egy kék libériás fiatalember óvakodott be a tömlöc vaskos ajtaján. A katonákat kerülgetve szinte odaosont a mágushoz, és mélyen meghajolva jelentette, hogy az ura által várt vendég megérkezett. A mágus nagyot fújva végigmérte Dobsont és a két katonát, aztán parancsot adott a halott foglár kivitelére és a rabok bezárására, majd sarkon fordult és kiviharzott a tömlöcből.
Négy fegyveres is nekiveselkedett a pocakos foglár karjának-lábának, hogy kivonszolják tetemét a cellából. Nyögve, fújtatva húzták-vonták, míg sikerült végigcipelniük a tömlöc kijáratáig, majd kituszkolni a szűk ajtón. Aztán a lépcsőn lassan elhalt a zajuk és Mike-ék végre megint magukra maradtak. Első dolguk persze Blain ismét vérezni kezdő sebének bekötése volt. Ehhez Mike letépte társa ingujját, és csíkokra szaggatta. De még félig sem végzett a kötözéssel, amikor valami furcsa mozgás vonta magára a figyelmét.
Az egyik szemközti cellában fekvő, szürke köpenybe takarózó rab váratlanul felállt. A rácsokhoz lépett és … mintha ott sem lettek volna, áthaladt rajtuk. Átvágott a tömlöc középső részén, olyan könnyedén mozgott, hogy hosszú ősz haja és szakálla meg sem lebbent léptei ritmusára, mintha a lábai nem is érintették volna a durva kőpadlót. Egy pillanatra megtorpant Mike-ék cellája előtt, aztán ezeken a rácsokon is ugyanúgy áthaladt, ahogyan saját börtönét elhagyta. Megállt a három, döbbent rémülettel rábámuló rab előtt, és kissé dr. Dobson felé hajolva megszólalt:
–Figyelj rám, másik világból jött ember! Ha mágus vagy, mielőbb nyiss kaput, és térj haza a barátaiddal együtt!
–De hát én nem vagyok mágus!–ingatta a fejét csüggedten David.–Engem csak ideküldtek, hogy szerezzem meg a térkapu nyitásának módját ennek a világnak a vezetőitől.
–Akkor próbálj kevesebbet beszélni! Mit adsz az életedért, ha már minden kérdésre válaszoltál?
–Ne félts te engem! Ha egy évig mesélnék is ennek a mágusnak, még a felét sem mondanám el a tudásomnak!
–Te tudod, másik világból jött ember. De ez itt nem a te világod. És úgy látom, itt nagyon mások a törvények, mint amikhez te szoktál otthon. Az életed itt csak annyit ér, amennyire hasznos lehetsz Tarriki számára.
–Nagyon jól mondod, Omgar!–szólalt meg a tömlöc közepén a hangtalanul visszatért, zöld ruhás mágus.–Itt mindenki csak addig él, amíg hasznos lehet a számomra! Eddig a bolondját járathattad velem, de most a kezembe kerültél, öreg! Te itt, a tested meg ott! Nem hittem, hogy ilyen ostoba leszel!
–Miért lennék én ostoba? És mitől kerültem volna jobban a kezedbe, mint amikor a rácsok mögött ültem?–kérdezte halkan az öreg és megint átfolyt a rácsok között, a másik mágus felé indulva.
–Talán engem fogtak el az ellenségeim? Talán az én botom hever törötten a sarokban? Talán én hagytam el a testem és váltam teljesen védtelenné?
–Valóban védtelen lennék?–mosolyodott el az öreg.–Roppant keveset tudhatsz az igazi mágiáról, ha ezt mondod.
–Beszélj csak, vénember! A botod és a tested nélkül semmit sem érsz!
–Valóban?
Az öreg összefogta két kezét az arca előtt, majd hirtelen a másik mágus felé lökte, mintha eldobna valamit. Lendülő kezeiből vörösen izzó tűzgolyó röppent ki, alaposan meglepve ellenfelét. Tarriki csak az utolsó pillanatban tudta elhárítani a lövedéket a botjával. De aztán azonnal ő támadott. Előre döfött botjával, mire a kristályfejéből robajló villám csapott ki, hogy halálra perzselje az öreget.
Omgar széttárt ujjakkal a villám elé lökte kezeit, mire a villám ártalmatlanul irányt változtatott és a kínzóeszközök közé csapódott, csörömpölve a földre verve pár gonosz kinézetű szerszámot. Mike árgus szemekkel figyelte a kibontakozó viadalt, és most döbbenten vette észre, hogy a villám eltérítésekor az öreg mágus alakja hirtelen halványabb, szinte áttetszőbb lett. A változás persze Tarriki figyelmét sem kerülte el. Az ifjabb mágus gyors egymásutánban kilőtt tűzlabdákkal kezdte bombázni ellenfelét, hogy még jobban meggyengítse. Omgar azonban hol az egyik, hol a másik kezével nyúlt a lövedékek elé és lökte félre őket, hogy a falakon, vagy a cellák rácsain pukkanjanak szét. Aztán hirtelen elhatározással az egyiket nem eltérítette, hanem egyenesen visszadobta ellenfelére.
Tarriki gyorsan mozduló a botja kivédte ugyan a tűzgolyót, de az ifjabb mágus megtántorodott a robbanás erejétől. Kénytelen volt hátralépni, hogy visszanyerje egyensúlyát. Ezzel időt adott Omgarnak az újabb támadásra. A második tűzgolyótól még egy lépést hátrálnia kellett, hogy talpon tudjon maradni. A következő pillanatban vad rémület ült ki az arcára. Az öreg mágus elhagyott cellájának rácsai között egy csontos kéz nyúlt ki és ragadta torkon. Tarriki, hátával a rácsnak tántorodva, azonnal maga mögé lendítette a botját, de a tűzgolyó célt tévesztve a cella hátsó falán robbant szét. A támadója közben elragadta a zöld köpeny övén függő díszes kését és hatalmas erővel a hátába döfte.
A harc közben egyre halványuló Omgar ekkor egy bonyolultan csavarodó mozdulatot tett, mire Tarriki kezéből a tömlöc legtávolabbi sarkába repült a kristályfejű bot. Az ifjabb mágus kimeredt szemmel nézte, amint az öreg minden erejét egyetlen utolsó csapásra koncentrálva közelebb lépett. Aztán Omgar kezéből halálos villámfolyam csapott kétségbe esetten vergődő ellenfelére. Tarriki zöld köpenye egy pillanat alatt elszenesedett a pokoli energiától és az ifjú mágus élettelenül a földre roskadt, akárcsak mögötte a cellában Omgar elhagyott, öreg teste.
–Add át üdvözletem Beláernek!–suttogta Omgar fáradt mosollyal, aztán alig látható szellem-alakja szertefoszlott a levegőben.
AJÁNLOM AZ OLDALT