7. fejezet

   A törött gerendák darabjaival, szakadt bálákkal, zsákokkal, vég vásznakkal és ládákkal teleszórt lejtő alján, a folyótól legalább kétszáz lépésnyire heverő bárka roncsai teljesen elképesztették Petert. A kis domb tetején jól látszott, hol csapódott először a földnek a hajó. Ott szakadt be a szerkezet lapos feneke és kezdett szétszóródni a rakománya. A lejtőn lefelé haladva a bárka még többször is csúnyán odavágódhatott, mert mire leért a domb lábához, szétszakadt és az oldalára dőlt tat maradt a legnagyobb ép darab belőle.

   Első pillanatban Peter automatikusan összekapcsolta a roncsokat az éjszakai viharral. Hiszen ő maga is alig talált menedéket egy szűk kis üregben a hirtelen leszakadó eső, a pokoli szél és a sűrűn csapkodó villámok elől. De ez a roncs túl nagy volt, hogy a szél  – bármilyen erős legyen is –  ilyen távolságra elhozhatta volna a folyóról.

   Nem messze a domb tetejétől, ahol a bárka először csapódott a földnek, Peter rátalált az első halottra is. A szerencsétlen vértől mocskos szürke zekét viselt. Nyaka és lábai természetellenes szögben kifacsarodtak az ütközéstől. Úgy nézett ki, mint aki meglehetősen magasról zuhant le. Messziről látszott, hogy semmiképpen sem élhette túl a becsapódást. Ahogyan a társai sem. Mert a roncsokat körüljárva Peter egyre több, borzalmasan összeroncsolt testet talált. Lefelé haladva a domb oldalán majd kéttucatnyi halottat számlált össze. Már biztosra vette, hogy a bárka minden utasa belehalt a különös balesetbe, amikor rábukkant az egyetlen túlélőre.

   Éppen megkerülte a hajó leszakadt tatját, amikor szembe találkozott a bokrok közül kilépő fiatalemberrel. Mind a ketten meglepetten hőköltek hátra. Peter a fegyverét rántotta a keze ügyébe, az idegen az oldalán függő, hosszú tőr után kapott. Látszott az arcán, hogy legalább annyira szokatlan számára Peter golyóálló mellénye, tereptarka ruházata, mint a földinek az ő felhasadt ujjú, hímzett, barna kabátja és testhezálló nadrágja.

   –Nyugalom! Békével jöttem!  –engedte el a gépfegyvert néhány pillanat múlva Peter, felemelve üres kezeit.

   –Ki vagy te?  –kérdezte gyanakodva az idegen, a világért el nem engedve tőre markolatát.  –Honnan jöttél ebben az istentelen öltözetben?

   –Peter Beltran vagyok. Utazó egy … másik világból  –bökte ki Peter. Még be sem fejezte, már tudta, hogy hibát követett el. Az idegen még hátrább lépett, és szabad bal kezével a zekéje alá kotort. Lázas sietséggel előhúzott az ingéből egy medált és nagy elszántan Peter elé tartotta.

   –Godnos nevében parancsolom: távozz tőlem ártó démon!

   –Állj már le! Nem vagyok én démon!  –tiltakozott Peter.  –Ember vagyok, akárcsak te!

   –Azt mondtad, a másik világból jöttél!  –szorongatta még mindig a magasra emelt medálját a másik.

   –De nem a másvilágról, csak egy másik, ugyanilyen világból. Az én világomban bementem egy kék fénykörbe, és erre a világra léptem ki belőle. És te? Hogy kerültél ide ezzel a hajóval?

   –Az én nevem Grubbar … Zamokba tartottunk  –intett tétován észak felé az idegen.  –De villám csapott a korablunkba és lezuhantunk.

   A kezével is mutatta, hogyan csapódott nagy csattanással a dombhoz a bárka hasa. Ettől viszont Peternek akadt el a szava. Tanácstalanul nézegette a tat roncsát és biztos, ami biztos, rá is kérdezett:

   –Azt mondod, hogy ez az … izé … repült?! Ott … fent?

   –Mondom, hogy ez egy korabl!  –vágta rá ingerülten Grubbar.

   Mostanáig Peter azt hitte, tűrhetően beszéli az idegen világ nyelvét. De most egy szót sem értett abból, amit Grubbar magyarázni próbált. Fel nem foghatta, hogyan repülhetett volna a fából ácsolt bárka, aminek nem voltak sem szárnyai, sem hajtóművei, és még léggömb sem dagadozott felette. Grubbar viszont éppen azt nem értette, miért akad fenn azon Peter, hogy egy korabl repül, amikor éppen azért építik őket, hogy repüljenek. Részletesen elmagyarázta, hogyan irányítja a kormányos a bárkát, a kormányszerkezet fogantyúival és kerekével. Ezek után Peter biztosra vette, hogy Grubbarnak valójában halvány fogalma sincs, mitől emelkednek a levegőbe a korablnak nevezett hajók.

   Sajnálatos módon Grubbar sok más dolgokról sem tudott többet, mint a repülő hajókról. Viszont alig negyedóra alatt egész lakomára való ételt és italt szedett össze a roncsok közül. Peter már tíz napja csak madarak, és nyúlnak nevezhető rágcsálók néhány falatnyi húsán élt. A nagyobb, általában csapatokban járó állatok elejtését meg sem merte kockáztatni. Most hát örömmel tömte magába az elébe tálalt ételt, véget vetve a koplalásnak.

   Ahogy megtelt a két utazó hasa, úgy váltak egyre beszédesebbé mindketten. Grubbar elmesélte, hogy Dorhan városában szállt fel a korablra, hogy sorra látogassa a bányászok falvait és kristályokat vásároljon a Blagorli családnak. Városokat sorolt fel, mint útjának eddigi megállóit, melyeknek egzotikus nevei az égvilágon semmit sem jelentettek Peternek. Aztán Peter mondta el, hogyan szakadt el tíz napja a társaitól, miként úszta meg az óriási szitakötő támadását, és hogyan tévelygett a kiöntések és holtágak között. Habár dél felé igyekezett, hogy visszajusson a táborba, a negyedik napon egy széles mellékfolyó arra késztette, hogy előbb keletnek forduljon, majd lassan északkeletnek.

   Peter vándorlásának történetét hallva Grubbar váratlanul felélénkült. Amikor azt is megértette, merre van Peter társainak tábora, teljesen kétségbe esett. Egyre azt hajtogatta: „Ott senki emberfia nem maradhat életben! Az a Káosz Földje!” Arról viszont semmit sem tudott mondani, miféle halálos veszély fenyegeti a szakasz tagjait azon a délnyugatra fekvő vidéken. Grubbar habogásából Peter kénytelen volt leszűrni, hogy újdonsült társánál még ő is sokkal jobban ismeri a Káosz Földjét.

   Később Grubbar elmagyarázta, merre kell indulniuk, ha Zamokba, a bányászok legközelebbi falujába akarnak jutni. Azt állította, egy térképről tanulta meg az utat és minden jellegzetes pontjára emlékezik. Peter eleinte csak szórakozottan nézte, ahogyan társa a földre rajzolgatta a bányászfaluig vezető utat. Eszében sem volt északra kísérni Grubbart, és még jobban eltávolodni a szakasz táborától. De amikor a mágusokra terelte a szót, kiderült, hogy Zamoktól nem messze lakik egy mester, aki valamiféle állomást üzemeltet a korabloknak. Grubbar kristályokról, meg a töltésükről próbált magyarázni valamit, amit láthatóan maga sem értett igazán. Peter azonban cseppet sem törődött társa akadozó meséjével. Azonnal eldöntötte, hogy vele tart. Sokkal gyorsabb megoldásnak tűnt felkeresni azt a mágust, és egy repülő bárka fedélzetén kihozni a szakasz maradékét a Káosz Földjéről, mint gyalogosan cipelni a sebesülteket a folyón át vezető hosszú úton.

     Fenn, a meredély tetején még vörösre festette a sziklákat a lenyugvó nap fénye. De lent, a keskeny szoros fenekén már alkonyi szürkület kezdett sűrűsödni, alaposan megnehezítve az utat elzáró torony bizalmatlan őreinek dolgát. Csak a keskeny ablakok mögül fürkészték a két jövevényt, míg végre egyikük nagy hangon lekiáltott nekik:

   –Kik vagytok? S mi dolgotok ilyenkor este Zamokban?

   –Grubbar vagyok, a Blagorli klán megbízottja  –lépett előbbre Grubbar.  –A kísérőmmel menedéket kérünk Zamokban.

   –Blagorli? Na hiszen! Azok még sosem jöttek gyalogszerrel! Ennél jobbat találj ki ember!

   –Hát hogy másként jöttünk volna, mikor három napja egy viharban lezuhant a korablunk? Gyalog kellett megjárnunk a hegyeket, hogy Zamokba érjünk!

   –Nem kergettek meg az úton a vorspatok, vagy a runik?

   –Mit keresnének a runik itt, a hegyek között?  –lepődött meg Grubbar.

   A két vándor percekig várt, de sem a válasz, sem újabb kérdés nem hangzott el fentről. Helyette egy idő után tompa zörgés támadt a kapun túl és nyikorogva feltárult a vaskos fa alkotmány. Odabent fáklyákkal megvilágított kapubolt várta őket. Meg legalább egy tucatnyi íjat feszítő harcos. Az íjászok mögül egy megtermett, szakállas alak lépett elő és Peterék felé intett:

   –Gyertek be! De csak lassan és óvatosan!

   A sakkban tartott utazók félig felemelt kézzel úgy léptek be a kapubolt alá, mintha tojásokon járnának. Egyre a rájuk szegezett nyilakat nézték, még a mögöttük zörgő-csattanó zajok miatt sem mertek megfordulni, így csak hallották, amint döndülve bezárult a kapu. Az őrök gyanakodva méregették íjaik mögül a két idegent, amíg vezetőjük ravasznak szánt kérdéseivel a Blagorli klánról faggatta Grubbart, hogy vajon valóban a kereskedő család tagja-e, vagy sem.

   Peter közben a falu íjászait vizslatta. Első pillantásra fegyelmezett, egységes fegyverzetű csapatnak tűntek. De amikor jobban megnézte őket, rájött, hogy ahányan vannak, annyiféle íjat, kardot, tőrt, mellvértet és sisakot viselnek. És a koruk is hasonló szóródást mutatott, mint a fegyverzetük. Akadt a csapatban alig pelyhedző állú ifjonc és deres szakállú veterán is. Ahogyan az a fárasztó napi munka után a falujuk védelmében fegyvert fogó férfiaktól várható volt. Ez persze azonnal lecsökkentette az osztag harcértékét Peter szemében. Biztosra vette, hogy a torony, meg a masszív kapu nélkül az őrcsapat képtelen lenne egy komolyabb támadás visszaverésére.

   –Üdvözöllek benneteket Zamokban, barátaim!  –fejezte be Grubbar vallatását Thedor, a falu vezetője.  –Bocsássátok meg a bizalmatlanságomat, és legyetek a vendégeink!

   A kaputoronyból kilépve Peter kövezett utcára, vagy legalább egy várudvarra számított. De csak ugyanaz a sziklás oldalú, keskeny kanyon fogadta, amit már odakint, a falu előtt is láthatott. Csak annyi változott, hogy itt, a kétoldali a meredélyeken, mint nagyra nőtt fecskefészkek sorakoztak a falu gerendából ácsolt, félig a sziklákba mélyített házai. Valamennyinek díszesen faragott korláttal és tetővel védett verandája volt, amihez keskeny, kanyargós, a fák ágaihoz hasonlatosan sokfelé elágazó lépcsők és ösvények vezettek fel. A házakat egyenetlen sorokba rendezték, s néhol bizony négy ilyen sor is volt egymás felett!

   Távolabb szoros kicsit kiszélesedett. A baloldalon egy forrás vize csobogott a kőből faragott medencébe. Túlfolyójának kővel kibélelt árka néhány lépéssel távolabb eltűnt a falu fogadója, vagy inkább kocsmája alatt. Jobb oldalt a teljesen üres tér után kőoszlopokkal és egyik sarkán a falu őrségének második tornyával megerősített raktárépület zárta el az utat. Peter biztosra vette, hogy ha megpróbálna a raktár közelébe jutni, azonnal útját állná az őrség néhány marcona harcosa. De arra is esküdni mert volna, hogy a fogadó mögött egy fal, vagy legalább is kerítés zárja el az utat az esetleg túlságosan is kíváncsi vendégek elől.

   Peter azt hitte, vendégeiként Thedor a saját házába kíséri őket. De a falu vezetője Zamok kocsmája felé vette az irányt. Becsörtetett a nagyterembe, letelepedett a tűzhelyhez, s így a konyhához is legközelebb eső kecskelábú asztalhoz és a hozzájuk siető fogadóstól megrendelte az utazók vacsoráját.

   –Úgy készíts vacsorát, hogy ez az ifjú úr a Blagorli klán megbízottja és Zamok vendége!  –mondta nyomatékosan Thedor, majd hozzáfűzte:  –Szállást is így adj neki és kísérőjének!

   Amint a fogadós a feleségével és a segédjével eltűnt a konyhában, fekete hajú, kerekarcú lány lépett a vendégek asztalához. Tálcájáról nagy, díszesre kalapált, fedeles ónkupákban valami sörnek nevezett, erjesztett akármit tett elébük, aztán hosszú, színes szoknyáját ringatva ő is elsietett a konyha felé.

   Peter eleinte próbált odafigyelni Grubbar és Thedor beszélgetésére, bár a falu vezetője  – amolyan szolgafélének tartva –  egyszerűen keresztül nézett rajta. Így aztán, amikor a fogadós elébük tálalta az első fogást, Peter számára sokkal érdekesebbnek bizonyult a zöldségekkel sűrűre főzött húsleves, mint a pusztáikat elhagyó runik támadása, akik nemrégiben egészen Zamok kapujáig nyomultak. Thedor melldöngető büszkeséggel mesélte, hogy hiába szólították fel többször is megadásra a falut a vad harcosok, Zamok íjászai végül elkergették őket a torony alól. Pedig a runik nem is egyszer, de háromszor próbáltak betörni a faluba! Végül csak néhány óvatlan földművest sikerült elhurcolniuk, amikor néhány napja szégyenszemre elkullogtak a völgyből.

   Később Grubbar mesélte el, hogyan keltek útra és zuhantak le korabljukkal, majd miként vergődtek át a hegyeken Zamok kapujáig. Azt persze óvatosan kihagyta a történetből, hogy Peterrel csak a baleset után találkoztak. Nem állította egyértelműen, csak finoman éreztette, hogy kísérője vele együtt szállt fel a bárkára Dorhanban.

   Peter egy darabig félfüllel hallgatta a történeteket, de mert a négyfogásos vacsorához három literes korsónyi mézsört is belőtyölt, végül nem tudott ellenállni a természet hívó szavának. A kocsma nagytermét persze nem hagyhatta el egyedül, mert amint megkérdezte, hol könnyíthetne magán, Thedor a szomszéd asztal mellett ülő katonák egyikére mordult:

   –Shirga! Elkíséred a vendégünket, és megmutatod, hol végezheti el a dolgát! Vigyázz, nehogy baja essen odakint, a sötétben!

   A nagyterem fülledt melege után Peter egy pillanatra megborzongott az éjszaka hűvösétől. Már indult volna a minden mozdulatát éberen figyelő Shirga után, amikor a szoros túloldalán egy pattogva leguruló, majd az üres területen becsapódó kő zörgése-koppanása vonta magára a figyelmét. A holdfényben fürdő sziklákat kezdte vizsgálni, amikor valami élesen csattant mellette. Egy fentről jött, feltollazott nyílvessző rezgett, alig arasznyira a fejétől az oszlopban!

   Peter két villámgyors lépéssel megkerülte a nyíl találta oszlopot és a következő mögé lapult az árnyékban. Csőre töltött fegyverét a nyílvessző által mutatott irányába fordítva keresni kezdte az orvlövészt. Shirganak azonban eszében sem volt fedezékbe bújni. A raktár felé véve az irányt kirohant a fogadó előtti térre és torkaszakadtából ordított:

   –Vorspat! A keleti falon vorspatok!

   Jutalmul azonnal hullani is kezdtek körülötte a nyilak! Az egyik hamarosan átverte a combját, a földre döntve Shirgat. De már elkéstek a kanyon peremén lapuló orvlövészek. A riadóra percek alatt féltucatnyi íjász rajzott ki a raktár őrtornyából, és kezdett lődözni feléjük. Hamarosan a kaputorony felől is befutott egy osztagnyi harcos, és csatlakozott a felfelé nyilazókhoz. Elérni ugyan csak elvétve tudták a szoros szikláin lapuló orvlövészeket, de megmutatták Peternek, merre keresse a támadókat.

   Peter az oszlopnak támasztotta fegyverét, és gondosan célozva tűz alá vette a sziklák tetején mozgó sötét alakokat. Hármat is leszedett közülük, mire rájött, hogy az orvlövészek két, kötélen felfelé kapaszkodó társukat igyekeznek fedezni szapora nyilazásukkal. Azonnal váltott és két rövid sorozattal el is találta az egyiket. Az idegen összerándult, és fájdalmas ordítással elengedte a kötelet. Tompa puffanással a meredélyre zuhant, ahonnan kisebb lavinára való követ magával sodorva a kanyon mélyére gurult. Társa erre megkettőzte az erőfeszítéseit, szinte felszaladt a kötélen, és pillanatok alatt eltűnt Peter szeme elől.

   –Ez meg miféle fegyver?  –szólalt meg Thedor elfogódott hangja Peter mellett.

   –Mágikus!  –előzte meg Peter válaszát Grubbar.  –Újabban ilyen fegyverekkel felszerelt, mágus-harcosokat képeznek ki Morlaadban.

   –Efféle mágus-harcosokból Zamokban is elkelne néhány!  –bólogatott elismerően Thedor.  –Két-három ilyen fegyverrel örökre elijeszthetnénk a vorspatokat.

   –Kik voltak ezek?  –kérdezte Peter tárat cserélve.  –És miért lőttek ránk? Ha nem kezdenek nyilazni, talán észre sem vesszük őket!

   –Vorspatok!  –mondta Thedor, szinte kiköpve a szót.  –A hegyvidék rablói. Leereszkednek a köteleiken, mint pók a fonalán és elvisznek mindent, amire rátehetik a kezüket! Ellopják a készleteinket, a kibányászott kristályainkat, a szerszámainkat, de ha tehetik, még asszonyt is a falvainkból rabolnak maguknak!

   –De hogyan másznak fel egy szál kötélen, nagy teherrel a hátukon?

   –Két kötéllel ereszkednek le  –magyarázta Grubbar.  –Az egyikre rákötik a zsákmányt, amit a társaik felhúznak, ők meg felmásznak a másikon.

   –Miért nem tesztek valamit, hogy ne tudjanak csak úgy leereszkedni a faluba?  –fordult Peter Thedorhoz.  –Telepíthetnétek csapdákat, vagy építhetnétek egy szögesdrótkerítést a házak fölött!

   –Szögesdrót? Az meg mi az isten csudája?  –kérdezte meglepetten a falu vezetője.

   Peter készségesen ecsetelni kezdte a szögesdrót és a belőle készült kerítés előnyeit, de hamar kiderült, hogy Thedor még hagyományos drótról sem hallott, nemhogy szögesről. Amikor pedig nagy nehezen megértette Peter magyarázatát, úgy nézett rá, mintha a katonának nem lenne ki mind a négy kereke.

   –Vasból építsünk kerítést?  –ingatta a fejét Thedor értetlenül.  –Hiszen annyi temérdek pénze nemhogy Zamoknak, de még egy királynak sincsen!

   A kanyargós ösvényen lefelé ereszkedve Peter és Grubbar minden alkalommal vágyakozva pillogott a távoli domb felé, melyen Thedor útbaigazítása szerint Omgar, az öreg mágus háza állt. Innen, a hegy lejtőjéről nézve, az üdezöld dombocska  – púpján az évszázados faóriások ligetével –  hívogatóan békés volt. De hiába méregették órákon át újra, meg újra, a fák közül előfehérlő házikó sehogyan sem akart közelebb kerülni. Már jócskán elmúlt dél, mire kiértek a domb előtti kis síkra, és ott volt előttük  – alig másfél óra járásra –  az úti céljuk.

   Késő délután kaptattak fel fáradtan, de annál elégedettebben a domb oldalán. Közben Grubbar már sokadszor idézte fel Thedor szavait, milyen szívesen lát az öreg mágus minden vendéget, aki bekopogtat hozzá. Peter félig sem figyelt társa álmodozására. A rájuk váró vacsoránál sokkal jobban érdekelte, hogy hol tarthatja ez az Omgar a saját repülő bárkáját, amivel remélhetőleg már holnap reggel indulhatnak is a Káosz Földjére a szakaszért. De bizony hiába erőltette a szemét, semmi olyat sem látott a ház közelében, ami akár csak nagyjából is hasonlított volna egy hajóra.

   Felérve a domb tetejére aztán egyszerre torpantak meg, amint meglátták a ház sötéten ásító, nyitott ajtaját. Bár semmi sem mozdult a vén fák alatt, mind a ketten érezték, hogy az a félig leszakadt ajtó csakis valami rosszat jelenthet. Peter futólag intett Grubbarnak, hogy maradjon, ahol van, és fegyverrel a kezében már lódult is a bejárathoz. Óvatosan, a falhoz tapadva lesett be a konyhába, majd úgy fordult belülre, hogy ha valaki rá akarna támadni, azonnal a gépfegyverrel találja szembe magát. De felesleges volt az elővigyázat. Az egész házban csak felforgatott, összetört bútorok és a fosztogatók által értéktelennek talált, szétszórt-összetaposott apróságok hevertek a padlón.

   –Godnosra!  –nyögte Peter mögött elhűlten Grubbar, akinek persze eszében sem volt a ház előtt várakozni.  –Itt meg mi történt?

   –Láthatod. Kifosztották a házat.

   –De itt mágusok harcoltak!  –mutatott a falakon feketéllő, tenyérnyi égett foltokra Grubbar.

   –Harcolni szoktak egymással?  –hökkent meg Peter.

   –Csak az úr-mágusokkal.

   –Szóval nem csak egyféle mágus van?

   –Nem. Az igazi mágusok csak közöttünk élnek és segítenek az embereknek, ha kell. De az úr-mágusok nem ezt teszik. Ők uralkodnak a déli szigeteken!

   –Aha  –bólogatott Peter, bár alig értett többet, mint Grubbar magyarázata előtt.  –Úgy tűnik, egy ilyen úr-mágus megtámadta és elhurcolta a mi majdnem-házigazdánkat.

   –Egy mágust nem lehet foglyul ejteni és elhurcolni!  –tilkatozott Grubbar.

   –Akkor hol van ez az Omgar? Kifosztották a házát, vagyis legyőzték. Ha meg is ölték volna, itt heverne a holtteste. De nincs itt! Vagyis a győztes magával vitte az öreg Omgart!

   A fáradt vándorok alaposan átkutatták Omgar kirabolt és feldúlt házát. De bizony hiába túrtak fel minden zugot, az öreg mágus elrablói egyetlen falat ételt sem hagytak maguk után. Így hát kénytelenek voltak beérni Zamokban kapott útravalójuk maradékával. Szegényes vacsorájukat egy kis forró teával egészítették ki, amihez Peter az utolsó tea-filterét áldozta fel, s amit egy törött cserépkorsó alsó felében főztek, a széttört bútorok darabjaiból rakott tűzön. Cukor nélkül persze ez a tea sem volt az igazi, de Grubbarnak így is roppantul tetszett a különös, új íz.

   Vacsora közben és még utána is sokáig azon törték a fejüket, merre vegyék az irányt most, hogy Omgar segítségére nem számíthatnak. Mióta hallott a repülő bárkákról, Peternek szinte rögeszméjévé vált, hogy egy ilyennel megmenthetné a bajtársait a Káosz Földjéről. Grubbar úgy vélte, ehhez vissza kell térniük Zamokba, ahová hamarosan újabb korabl érkezik, ha Dorhanban hiába várják az általa vásárolt kristályokat. Még azt is készségesen megígérte Peternek, hogy a Blagorli klán befolyását és pénzét latba vetve ráveszi majd a bárka legénységét, hogy repüljenek a Káosz Földjére, kimenteni onnét a szakasz ott rekedt tagjait.

   Mielőtt a tűz leégett volna, a konyha sarkában próbáltak a fosztogatók által hátrahagyott ruhákból nem éppen kényelmes, de a célnak bizton megfelelő fekhelyet készíteni maguknak. Néhány súlyosabb bútorral eltorlaszolták az ajtót, nehogy bárki álmukban lephesse meg őket. Mégis nyugtalan volt az éjszakájuk. Minden neszre felriadtak, s reggel nyúzott-fáradtan ébredtek. Gyomruk korgását jobb híján egy ital vízzel csitították, aztán felcihelődtek és elindultak vissza, Zamokba.

   Félúton járhattak a kis domb és a hegy között, amikor északon, a völgy kanyarulatában tucatnyi idegen tűnt fel. A távolság miatt nem sokat lehetett látni belőlük, de az rögtön feltűnt Peternek, hogy valamennyien hatalmas, a páncélfejűekre hasonlító állatokon lovagoltak.

   –Godnos segíts!  –nyögte a „lovasok” láttán Grubbar.  –Runik!

   Peternek a gyorsan közeledő idegenekről a páncélfejűtől megkergetett doki jutott eszébe, aki csodás tigrisbukfenccel szabadult meg üldözőjétől. Ők azonban most nemhogy fémkorlát, de még egy nyamvadt bokor mögé sem bújhattak a runik elől. Peter gyorsan felmérte, hogy a remegő lábú Grubbarral semmi esélyük elérni a hegy lábánál levő bozótost. Mégis karon ragadta és előre lódította társát:

   –Ne hüledezz! Fuss! Ha elérjük a bokrokat, már nem sok hasznát veszik az állataiknak!

   De akárhogy igyekeztek is, hamarosan remegni kezdett a föld a lábuk alatt a sebesen közeledő állatok dübörgő vágtájától. Peter lihegve torpant meg és fordult szembe a támadókkal. Amíg csőre töltötte fegyverét egy pillanat alatt felmérte a közeledő runikat. A támadók hátasai a homlokukat borító szarupajzs helyett négy szarvat viseltek, melyekből kettő szélesen felfelé ágaskodott, mint a szarvasmarháké. A két nagyobb azonban lefelé görbült, és fenyegetően meredt előre a pofájuk mellett, túlérve az állatok orrán is.

   Az esőcsepp formájú pajzsukat csak tessék-lássék maguk elé emelő runik többsége nyílfogó bőrzekét viselt. Csillogó acél sisakja-mellvértje csak kettőnek volt közülük. Az állataikat eszeveszett vágtára nógató, egymással tülekedve versengő harcosok hosszú, éles pengéjű kopjákat szegeztek előre, hogy felnyársalják a két menekülőt.

   Peter kiválasztotta a csapat élére törő harcost, és négy-öt lövéssel leszedte a nyeregből. Amint a runi lebukott hátasáról, azonnal új célt keresett. Pillanatok alatt végzet a második, majd a harmadik idegennel is. Aztán az egyik gazdátlanná vált állatra kezdett lőni. A hatalmas jószág fájdalmasan elbődült a kapott találatoktól, és kitört a rajvonalból. Összeütközött a mellette vágtató hátassal, kivetve nyergéből annak lovasát, s széles rést nyitva a támadók alakzatában.

   Mielőtt elérték volna áldozataikat, a runik egy pillanat alatt felbontották addigi zárt sorukat. A következő percben hátasaik ott dübörögtek Peterék mellett jobbról és balról. Elzárták az útjukat elől és hátul. Csak az egyik páncélba öltözött harcos száguldott neki egyenesen Peternek, mintha le akarná gázolni. Kopjája vasa alig egy arasznyira zúgott el a katona karjától. Talán csak kérkedni akart a tudásával, de vesztére tette. Peter nagyot csapott a fegyverre, mire a kopja hegye a földbe fúródott. A hosszú, vékony nyél vészesen meghajlott, majd nagy reccsenéssel eltörött. A kopját markoló harcos egy pillanatra megemelkedett a nyeregben, hogy csörömpölő puffanással a fűbe zuhanjon. Peter harcra készen fordult a földre került idegen felé, de a két és fél méteres zuhanás után a runi mozdulatlanul feküdt a hátán.

   Egy vad rikoltás, és a nyomában támadó súlyos dobogás azonban jelezte, hogy még nem mindenki tekinti lezártnak az ügyet. Peter azonnal célba vette az újabb rárontó támadót és tüzet nyitott rá. A fegyvere azonban egyetlen lövés után elakadt. Szerencsére a hatalmas állat ilyen kis távolságon nem tudott eléggé felgyorsulni, így Peternek sikerült félrehengerednie a runi döfése és a félelmetes szarvak elől. Tudta, nincs ideje most a gépfegyverével bajlódni, ezért inkább a földbe fúródott, törött kopját ragadta fel.

   A célt tévesztő harcos meglepő gyorsasággal fordította vissza hátasát. Ezúttal nem a roham lendületével, hanem saját ügyességével próbálta legyőzni Petert. Előrehajolt a nyeregben és megpróbálta nagy erővel mellbe döfni kopjájával. Peter lándzsaként tartott, törött nyelű fegyverének körkörös mozdulatával oldalra sodorta a runi támadását. Aztán a négyszarvú pofájába döfte a pengéjét.

   A hatalmas állat elbődült kínjában, megrázta nagy fejét, csaknem kirántva a kopját Peter kezéből. Aztán elképesztő lendülettel felágaskodott. Váratlan mozdulatával a lovasát is meglepte. A runi a nyereg után kapva elengedte fegyverét, majd vadul kalimpálva lefordult a négyszarvú hátáról. Végiggurult az állat hátán, hogy a faráról nyekkenve a fűbe zuhanjon.

   Peter egy percig azt hitte, a második földre került runi is kiesett a harcból, és már majdnem hátat fordított neki, amikor az idegen feltápászkodott. Előrántotta hosszú, egyenes pengéjű kardját, és magasra emelve, bősz ordítással rohamozott. Minden finomkodás és cselezés nélküli csapásait  – pokoli erejük dacára –  Peter könnyedén hárította kopjája pengéjével. Végül félrecsapta a runi kardját és egészen elébe lépve, kegyetlenül állon verte fegyvere nyelével, mint két kézre fogott bottal. A harcos kardját elejtve, az ütéstől hátracsukló fejjel, eszméletlenül roskadt a földre.

   Ez az újabb vereség már túl sok volt a runiknak. Sorra Peterre rontottak. Támadásaik olyan gyorsan követték egymást, hogy néha csaknem összeütköztek a legváratlanabb irányokból érkező harcosok. Volt, aki csak a kopjájával próbálta ledöfni Petert, de akadt, aki a hátasával akarta legázoltatni. Ő azonban állta a sarat. Hosszú perceken át egymás után védte ki a támadásokat, tért ki a hatalmas négyszarvúak elől. De aztán egy kopja borzasztó erővel a hátába talált. Az ütéstől kiszaladt a lába alól a talaj. Úgy érezte, a levegőbe emelkedik. A kíntól elakadt a lélegzete és színes karikák villództak a szemei előtt. De csak egy pillanatra. Aztán minden elmúlt-elsötétült, mire öntudatlanul arcra zuhant a letaposott fűben.

   A chetrog púpja mögé szíjazott nyereg jobbra-balra ringott a hatalmas állat kitartó futásának ütemére. Ha nem sajgott volna még mindig a hátában a kopja döfése, és a runik nem kötözik olyan szorosan hátra a kezeit, Peter egészen kellemesnek találta volna az utazást a négyszarvún. De mert nem tudott kapaszkodni, egész testével kellett egyensúlyban tartania magát, ami egy idő után határozottan fárasztónak bizonyult.

   Órákkal korábban, a kegyetlen kopjatalálat után magához térve Peter azt hitte, a földhöz szegezte a fegyver. Csak lassan jött rá, hogy golyóálló mellénye bordarepesztő ütéssé szelídítette a kopja halálos döfését. A hasogató fájdalmat egy csontos térd okozta, ami durván a fűbe szorította, amíg valaki egymáshoz hurkolta hátra feszített csuklóit. Amikor aztán talpra rángatták, a nyeregben maradt, páncélba csomagolt runi faggatni kezdte. Futólag megkérdezte, hogy mágus-e, de sokkal inkább az érdekelte, miféle fegyverrel ölte meg a harcosait olyan távolról, és hol tanulta a tudományát, amivel egyetlen lándzsává silányult kopjával is le tudott győzni egy rohamozó runit.

    Peter automatikus büszkeséggel mondta a kiképzőbázisa nevét, és majdnem kibökte azt is, hogy egy másik világból érkezett. Szerencsére még időben észrevette Grubbar rémült arcát és fejének tagadó ingását. Így inkább összehordott valami mesét a messze északon, a hegyeken túli völgyben élő a népéről, meg az ősi harci tudományukról, és a mágusoktól vásárolt fegyvereikről. Közben folyvást azt várta és rettegte, hogy vallatója rájön, csak hazudozik.

   De a runi láthatóan minden szavát elhitte, ráadásul hamarosan egész másra figyelt a fogoly szavai helyett. Vitába keveredett nyeregből kivetett vezértársával, aki mindenáron ismét meg akart küzdeni Peterrel. A nyereg magasából beszélő páncélba csomagolt runi azonban kurtán-furcsán nemet mondott a követelésére. Olyan megalázóan beszélt az előtte álló harcossal, mint egy alantas szolgával. Azt mondta, nem hagyja veszni Peter tudását Lorgan megtisztulásáért és tovább már tudomást sem vett vezértársáról.

   –Az északi harcost ültessétek Surrek chetrogjára, a szolgáját meg Nelgar hátasára!  –parancsolt rá bőrzekés vitézeire.  –Mozogjatok! Még napvilágon haza akarok érni!

   Peter tamáskodva nézett a négyszarvú monstrumra. Fogalma sem volt, hogyan juthatna fel hátrakötött kézzel a két méternél magasabban levő nyeregbe. Leginkább egy létra lehetett volna a segítségére, de ilyet egyik runinál sem látott. Hamarosan kiderült, nincs is szükség semmi effélére. Az egyik bőrzekés harcos vezényszavára a két kijelölt állat előbb térdre ereszkedett, majd le is hasalt. Így  – némi segítséggel –  elérhetővé vált a chetrogok nyerge a foglyok számára.

   Aztán a runik közrefogták foglyaikat, és kezdetét vette az órákon át tartó nyargalás délkelet felé, egyre távolabb a hegyektől. Peter eleinte kifejezetten örült, hogy nem a saját lábain kell utaznia. Egy idő után azonban belefáradt az egyensúlyozásba, és már alig várta az út végét.

   Mintha egy gondolataiban olvasó jó tündér egyenesen az ő kedvéért tette volna oda, Peter megpillantott a távolban egy emeletes, fehér palotát, ami csakis a runik városában állhatott. Amint közelebb értek, a nyereg magasából mind több kupolával, vagy félköríves boltozattal fedett házat is kivehetett, amelyek kimagasodtak a sátrak színes tömegéből.

   De ahogy közeledtek a városhoz, úgy lettek egyre kisebbek a távolról még olyan impozánsnak tűnő épületek. Mire a kis csapat a törzs legelésző csordái között átvágva elérte a szélső sátrakat, Peter rájött, hogy egyetlen igazi ház sincs az egész táborban. Amiket ő messziről lakóházaknak vélt, azok is fából és bőrből összerótt építmények voltak. Csak azért magasodtak ki a körülöttük álló sátrak közül, mert egytől egyig szekerekre építették őket.

   Még a pompás, huszonöt lépés hosszú, fehér palota is kerekeken állt! Mire az őreitől noszogatott Peter megmászta a létránál alig több, meredek lépcsők sorát, és elérte a legfelső, a harmadik szintet, bőven volt ideje rájönni, hogy az egész építmény csak gerenda vázból állt, falai fehérre festett vesszőfonatból voltak, melyeket belülről színes fali kárpitok borítottak. De még így is túl súlyosnak érezte a monstrumot. Biztosra vette, hogy lent látott kerekek csak díszletnek vannak a palota alatt. Kizártnak tartotta, hogy a runik valaha is meg tudnának mozdítani ekkora szerkezetet.

   Felérve a palota harmadik szintjére, őrei egy  – földi szemmel csak nagyobb szobányi –  terem ajtajáig lökdösték Petert és Grubbart. A helyiség szemközti fala előtt egy fehér kaftános, arannyal kivert süveget viselő férfi ült díszes párnáján és nagy figyelemmel hallgatta a Petert foglyul ejtő két vezér ádáz vitáját.

   –Persze, hogy legyőzött! Hiszen mágus!  –dühöngött Lorgan, a nyergéből kivetett páncélos vitéz.  –Másként hogyan ölhette volna meg három harcosunkat is olyan messziről?!

   –Hol láttál te valaha is bot nélküli mágust?  –kontrázott a másik.  –Mert ez a fickó kettőtöket is úgy vert le a nyeregből, hogy csak a te törött kopjád volt a fegyvere!

   –Az nem is érdekel, hogy ledöfted, és mégis él?! De ettől miért is lenne mágus!? Egyszerűen csak sebezhetetlen!

   –Bolondokat beszélsz! Talán te is mágus vagy, mert páncélt viselsz?

   –Én beszélek bolondot?! Hol látsz te páncélt ezen a máguson? Mióta véd egy zeke az acéllal szemben?!

   –Idegen harcos, különös fegyverrel. Miért ne lehetne a páncélja is éppolyan különös, mint a fegyvere?

   –Megálljatok!  –emelte fel a kezét a fehér kaftános nagyúr.  –Minek ez a vita? Te azt mondod, mágus, Gursan meg hogy nem az. Miért nem kérdezzük meg magától az idegentől, hogy mágus-e, vagy sem?

   Az őrök a nagyúr intésére egyenesen a díszes ülőpárna elé lökdösték foglyot. Az aranyozott süvegű férfi kíváncsian végigmérte Petert, poros bakancsától kéthetes szakállal borított arcáig. Aztán nekiszegezte a kérdést:

   –Ki vagy te? Mágus, vagy harcos?

   –Nem vagyok mágus. Csak katona!

   –Akkor miért nem ölt meg Gursan kopjája?

   –Mert páncélt viselek! Vagyis … valami olyat, mint a ti páncélotok.

   –Valami olyat? A páncél, az páncél, a kabát meg kabát  –ingatta a fejét a nagyúr, aztán az ajtóban álló őrök felé fordult:  –Marruk! Lődd szíven ezt az embert!

   Peter még éppen csak tiltakozni próbált, amikor az egyik runi az oldalán függő tartóból előhúzta az íját, nyílvesszőt igazított a húrra, és már lőtt is! A lövedék hatalmas erővel csapódott Peter golyóálló mellényébe, hogy aztán ártalmatlanul a padlóra hulljon. Peter fájdalmasan felnyögött és összegörnyedt az ütéstől, de láthatóan semmi baja sem esett.

   –Igazat mondtál!  –bólogatott a fehér kaftános.  –Páncélt viselsz a zekéd alatt. De hogyan verhettél le egy korcs lándzsával két runi harcost is a nyeregből?

   –Tőlük kérdezd, miért harcolnak olyan gyatrán!  –csikorogta dühösen Peter.

   –Fennhéjázó szavak! Azt hiszem, most már nekem is látnom kell, mire vagy képes valójában. Oldjátok el a kezét és adjatok neki egy kardot! Gendor! Táncoltasd meg ezt a nagyszájú idegent!

   –Várj, uram! Nekem több jogom van megmérkőzni az idegennel, hogy visszavehessem tőle a becsületemet!  –tolakodott előre ismét Lorgan.

   –Akkor te fogsz vele megvívni  –vonta meg a vállát a díszpárnán ülő uraság.  –Csak kezdjétek már végre!

   –Felejtsd el!  –dörzsölgette a csuklóját dühösen Peter.  –Senkivel sem harcolok csak azért, hogy téged szórakoztassalak!

   –Lorgan! Ha az idegen nem akar harcolni, csak öld meg! És holnap máris kezdhetjük a megtisztulási szertartásodat!

   A nyergéből kivetett Lorgan készségesen kardot rántott, és farkas-vigyorral indult Peter felé, hogy bosszút álljon rajta az elszenvedett szégyenéért. Erre már Peter sem tehetett mást, kiragadta a mellette álló harcos kezéből a felkínált fegyvert. De azonnal látta, nem lesz érkezése felfogni a fejének szánt csapást. Inkább balra hemperedett, kitérve Lorgan rohama elől.

   A teremben mindenki felhördült a szokatlan mozdulatra. Magát Lorgant annyira meglepte Peter kitérése, hogy csaknem a padlóba vágott célt tévesztett kardjával. Dühödten fordult fürge ellenfele után és inkább erővel, mint cselesen kezdte jobbról-balról sorjázni az ütéseit.

   Peter a kiképzés alatt sokszor harcolt bottal, vagy késsel, de ez a nehéz kard sehogyan sem akart a kezére állni. Lorgan csapásai azonban olyan kiszámítható rendben jöttek, hogy nem okozott gondot a hárításuk. Egy ideig még hátrált a runi elől, de aztán meggondolta magát és most ő támadott. Nem akarta megsebezni, vagy megölni Lorgant, így csak kivédte a soron következő kardcsapást, aztán irtóztató, páncélhorpasztó erővel mellbe rúgta.

   Lorgan kihagyó lélegzettel tántorodott hátra a mellvértjébe robbanó bakancstól. Kétségbeesetten csápolt, hogy megőrizze egyensúlyát, de végül nagy csörömpöléssel mégis a padlóra kényszerült. Rákvörösre vált arccal ugrott talpra és ordítva rohant ellenfelére. Kardja szikrát szórva csúszott végig Peter pengéjén. A roham lendülete egymásnak csapta a két férfit és kisodorta őket a teremből. Lorgan vicsorogva próbálta megragadni Peter jobb csuklóját, de ez a közelharc már igazán ismerős volt a tengerészgyalogosnak. Kifordult Lorgan elől, gáncsot vetett neki és átdobta a vállán.

   Kardját elengedve fordult a runi után, hogy bevégezze a harcot, amikor Lorgan rémült ordítása rádöbbentette, hogy nem csak a vállán, de a palota harmadik emeleti korlátján is átdobta ellenfelét. Lihegve torpant meg. Biztosra vette, hogy pillanatokon belül az összes runi rátámad. De semmi sem történt. Csak a fehér kaftános nagyúr jegyezte meg:

   –Úgy látom, mégis Gursannak van igaza! Te sokkal többet érsz nekünk, mint három Lorgan-féle voshak!