Joseph B. Skerin :

        Az utolsó csepp

   Szemei kiszáradtak és égtek a fáradtságtól, a kialvatlanságtól. Tudta, hogy lassítania kellene, mégsem tette. Feszülten figyelte a műszerfal kijelzőit, hogy minél közelebb tarthassa a határértékhez a vonat sebességét. Ha felnézett, már szabad szemmel is láthatta a távoli Smalleye fényében csak halványan szürkéllő Mole-223 zömök, téglatest formájú tömbjét. Veszélyes játékot űzött, hiszen bármikor átléphette azt a határt, amikor a szükséges fékezés ereje már szétszakíthatja a csilléket egymáshoz rögzítő kapcsokat, és akkor a soktonnányi érccel megrakott konténerek irányíthatatlan lövedékekként repülnek tovább az űrállomás felé.

   Négy és fél napja volt úton. Azóta hajszolta a vén vontatót, mintha az élete függne a minél nagyobb sebességtől. Pedig csak Marisa kedves arcocskáját, törékeny alakját látta maga előtt, és hajtotta a szerelem  – no meg a féltés –, hogy minél előbb megint otthon lehessen a lány mellett, a Mole-on.

   Amint elérte a kijelölt aszteroidákat, úgy szórta le az ellátmányt az ott dolgozó bányászoknak, mintha bombázni akarta volna őket. Alig érdekelte, nem tört-e össze valami a hegynyi sziklák felszínébe csapódó konténerekben, ahogyan a bányászok méltatlankodásával sem törődött. Kapkodva összeszedte, és egymáshoz rögzítette a három megrakott csillét, amiket a munkások katapultja kilódított az űrbe, aztán már indult is hazafelé. Siettében a következő fordulóval kiszállítandó készletek listáját is csak menet közben, szinte mellékesen rögzítette.

   – Z-52-es űrvontató, jelentkezz! Itt a Mole-223!  – szólalt meg a szkafander sisakjában a repülésirányító sürgető hangja.  – Túl nagy a sebességed, Petersen! Kezdj el lassítani, mert szét fogod tépni a vonatodat!

   – Nyugi, Abelt! Tudom, mit csinálok! Még bőven a határ alatt vagyok  – morogta a mikrofonba a pilóta. Közben reflexből meg akarta dörzsölni a szemét, de csak a sisak arcvédőjén sikerült kapirgálnia egy kicsit.

   – Ne vagánykodj, Berny! Ha így folytatod, csak a dokkolócső bejáratánál tudsz majd eléggé lelassulni! Ha nem vigyázol, a végén beleszállsz az állomásba!

   Aztán valaki más szólalt meg a sisak hallgatójában, gúnyosan elnyújtva a szavakat:

   – Minek ez a nagy kapkodás, Berny fiú? Sietsz valahová?

   Ettől a hangtól a hideg is kirázta Petersent. Elsős kiskölyök volt, amikor Alex Saunders először állta el az útját a folyosón ugyanezzel a szöveggel! Aztán amíg harsányan röhögő haverjai lefogták az áldozatát, beverte Berny orrát és elvette a műanyag flakonból fabrikált űrhajóját, amit egészen addig minden osztálytársuk irigykedve csodált. Persze mindezt a szolgálatkész cimborái segítsége nélkül is megtehette volna. Hiszen Alex Saunders legalább öt centivel magasabb, és vagy hat kilóval nehezebb is volt Petersennél. De azért hatalmának végső bizonyítékát sem felejtette el a földön fekvő Berny vérző orra alá dörgölni: „Ha nem tetszik valami, eredj és panaszolj be az apámnál!” Mert Alex az állomásgazda, Russel Saunders három lánya után született egyetlen fia volt.

   Azt az első esetet számtalan újabb követte, míg az állomás aprócska, alig három tantermes iskolájában egyik osztályt a másik után járták végig. Közben Berny megtanult alázatosan, verés nélkül is megválni bármely tulajdonától. Készségesen odaadta az ebédhez kapott süteményét, vagy éppen a fél éjszakán át írt dolgozatát is, ha arra Alex, vagy valamelyik cimborája szemet vetett. Csak három éve szabadult ebből a kegyetlen alávetettségből, amikor pilótaképzésre irányították. Alexet ugyanis az általános karbantartók egyik brigádjának élére helyeztette az apja, hogy időben kellő vezetői gyakorlatot szerezhessen.

   – Ahogy elnézem az adataidat, tényleg nem ártana lassítanod, kicsi Berny!  – nyekeregte tovább Alex.  – Ha így rohansz, a végén meg fognak bírságolni a repülési szabályok megszegéséért! És egy ilyen bírságra rámehet a havi kereseted! Akkor miből hívod el legközelebb Marisát a bárba? Persze nem is biztos, hogy Marisa még találkozni akar egy olyan kis csóróval, mint te. 

   Petersen fogai olyan erővel csikordultak össze, hogy attól félt, a komon át is hallani lehet. Tudta, ha bármi módon válaszolna, Alex azonnal felhasználná, és ellene fordítaná. Hiszen mi másért ült volna be régi cimborája, John Abelt mellé a repülésirányítóba, mint hogy vele szórakozzon egy kicsit? De most csak azért sem adja meg azt az örömet Alexnek, hogy méregbe gurulva tehetetlenül szitkozódni kezd!

   – Na mi van? Megkukultál, Berny fiú? Pedig Marisa külön megkért, hogy adjam át az üdvözletét.

   Berny görcsösen kapaszkodott széke karfájába és egy hét alatt már sokadszorra átkozta el magát, amiért akkor elvitte Marisát a bárba. Pedig milyen szépen alakult köztük minden addig az estéig! Két hónapja sikerült végre annyi bátorságot összegyűjtenie, hogy meg merje szólítani a konyhán dolgozó fekete hajú lányt. Legnagyobb meglepetésére Marisa nem rázta le valami átlátszó kifogással, hanem szívesen találkozott és sétált vele az állomás folyosóin, meg az Üvegházban. Az együtt töltött órák, és főleg az első csók után Berny a mennyekben érezte magát. Egészen addig, amíg egy hete botor fejjel meg nem hívta a lányt a bárba, ahol  – sejthette volna! –  akkor is ott üldögélt Alex, és megszokott haveri köre.

   – Ne duzzogj már, Berny! Csak meg akarom köszönni, hogy összehoztál Marisával! Ha te nem vagy, talán soha fel sem figyelek erre a tüneményes kis virágszálra! Úgy el volt bújva a konyhában, hogy észre sem vettem, amíg te be nem mutattad!

   Berny-nek abban a pillanatban rossz érzései támadtak, amikor meglátta a bárban a jól ismert csoportot. És nem is ok nélkül. Tíz percet sem ülhettek békésen a kiválasztott boxban Marisával, amikor Alex átült hozzájuk, hogy elbeszélgessen az ő „régi barátjával”. Előbb csak meghívta őket egy italra, majd amikor Ronny Spitzer bekapcsolta a zenegépet, felkérte táncolni Marisát. Ronny persze gondoskodott róla, hogy a gép folyton lassú számokat játsszon, hogy Alex tapizósan magához szoríthassa a lányt. A „tánc” után Alex természetesen haza is kísérte volna Marisát, ha Berny akkor először nem száll szembe vele keményen. De Berny inkább vállalta volna a legnagyobb verést is, mintsem lemondjon Marisáról. Különösen, hogy a lány olyan bizakodva simult a hátához és szorongatta a kezét, miközben ő nagy bátran melegebb égtájra küldte Alexet.

   De hiába volt a nagy hősiesség. Alexnek csak két napjába került, hogy a konyháról a saját brigádjába helyeztesse át Marisát, Berny-nek pedig elintézzen egy soron kívüli repülést. A bányászok ellátmányának kiszállítását.

   – Nem is tudod, milyen jót tettél velünk, Berny! Ilyen tüzes lánnyal, mint Marisa, még nem volt dolgom! Egészen begerjedt, amikor megcsókoltam azt az édes, kis szív alakú anyajegyét. Tudod, a köldöke alatt … Ja persze! Te még sosem láttad ruha nélkül!

   Petersen érezte, ahogy Alex gúnyos szavai önuralmának utolsó morzsáit is elsöprik. Öklével vadul a műszerpultra csapott és dühtől eltorzult hangon beleordított a mikrofonba:

   – Hogy merted, te szemét állat!? Én szeretem őt!!

   – Ne izgasd fel magad, Berny fiú! Én sem tettem mást! Először ugyan vinnyogott egy kicsit, de aztán egészen belejött!

   – Te ROHADÉK!! Képes voltál … ?

   – Nyugi, kicsi Berny!  – röhögött fel nyerítve Alex.  – Valahogy mindent el kell kezdeni! 

   – Nem volt elég, amit eddig elvettél? Neked még az életem is kell?

   Berny hangja a benne tomboló düh ellenére  – vagy talán éppen attól? –  kezdett sírósra torzulni. Hirtelen elhatározással lecsapott a kapcsolókra és fékezés helyett a motorok teljes erejével gyorsítani kezdte a vontatót, meg a rákapcsolt vonatot. Aztán szinte beleköpte a mikrofonba:

   – Hát nesze!! Vedd el ezt is!!

   – Kinek kell a te csóró, semmi kis életed, Berny! És ne sírj, pici Berny fiú! Ha ráunok, lehet, hogy még vissza is adom neked a te Marisádat!

   – Kussolj, már te barom!  – rikoltott közbe John Abelt.  – Nem hergelted még fel eléggé?! PETERSEN!! Azonnal állítsd le a motorokat! Fordítsd el azt rohadt vonatot, mert ütközőpályán vagy! Hallod, te agyatlan barom! FORDULJ MÁR!!

   Petersent azonban már semmi sem érdekelte. Olyan eszeveszett erővel nyomta a gyorsító motorok gombjait, hogy ujjai még a szkafander kesztyűjében is elfehéredtek. A pilótafülke ablakán, mint célkereszten át látta a Mole-t. Lassan elfordította a szerelvényt a dokkolócsőtől, az állomás felsőbb része felé véve az irányt. Jól ismerte a Mole elrendezését, nem volt nehéz kiválasztania azt a néhány fényes ablakot, melyek mögött kínzója ült a kom előtt.

   – Mit csinál ez a hülye?  – halkult le, s váltott váratlanul riadtra Alex hangja.  – Így bele fog ütközni a Mole-ba!

   – Szólj az apádnak! Neki biztosan van annyi pénze, hogy megállítsa azt a vonatot!  – köpködte a szavakat megvetően Abelt.  – Mondtam, hogy ne szórakozz, mert baj lesz!

   A becsapódás irtózatos erejű volt. Az első konténer szabályosan szétfakadt az ütközéstől, ahogyan beszakította a repülésirányító szoba ablakait és az állomás burkolatát, egy pillanat alatt véres péppé lapítva Alex Saunders-t és John Abeltet. Az érc hatalmas felhőben szóródott szét belőle, amint a vonat többi része egyre mélyebbre préselte a roncsot a Mole falába. Aztán a második csille is léket kapott, és megroggyant. A még ekkor is egyre gyorsító vontató pedig oldalra billenve letépte róla az utolsó konténert, a repülésirányító után az űrkikötő falát is több méter hosszan felhasítva.

   Az ütközéstől a biztonsági öv pántjai még a szkafanderen át is fájdalmasan belevágtak Berny vállába-mellébe. Ha a sisak nem védi meg, biztosan lefejeli a műszereket maga előtt. Így csak lecsúszott a keze a gyorsító gombokról és az öreg vontató  – félig az űrkikötő falába ékelődve –  végre nyugalomba került. A fülke ablakán túl lassan oszladozni kezdett a kiszóródott érc porfelhője és Berny szemügyre vehette a művét.

   A repülésirányító ablakai és külső fala eltűntek a két ronccsá gyűrődött csille alatt, mintha soha nem is léteztek volna. A harmadik konténer és az űrvontató hosszú, háromszög alakú rést hasítottak az űrkikötő elülső falán, s beékelődtek ebbe a lékbe. A fülke, ahol Berny ült, kevéssel a kikötő felső része alatt volt, a konténer eleje viszont csaknem a dokkokig ért. A fiú elrémülten nézett végig a léken, mely mögött a barátai dolgoztak. Vajon hányat ölt meg közülük? Hányan vesztek oda az ő eszeveszett bosszúja miatt?

   Remegő ujjakkal általános csatornára kapcsolta a komot és percekig csak hallgatta az ütközést követő hangzavart. A menedékhelyeken szorongók és a végzetes csapdába kerültek rémült kiáltásait. A sebesültek jajongó segélykéréseit. A mentőcsoport riadóját. Tudta, hogy senki sem fog rá hallgatni, mégis beszélni kezdett:

   – Bocsássatok meg, barátaim! Nem akartam ártani senkinek sem! Én nem ezt akartam! Halljátok? Csak élni akartam, mint bárki más. De ez az átkozott … mindent elvett tőlem! A szerelmemet … az életemet … MINDENT! … Kérlek, … bocsássátok meg, amit tettem!

   Mozdulataira szinte oda sem figyelve, rutinosan kapcsolta ki a komp rendszereit. Kicsatolta az övet, lekapcsolta szkafanderéről az energiakábelt és a kom csatlakozását, meg az élettani csöveket melyek öt napja ellátták étellel, vízzel és oxigénnel. Aztán a lábát előrenyújtva kibújt az űrvontató szűk ajtaján. Két kezével megkapaszkodva átfordult, és maga alá húzott lábainak teljes erejével ellökte magát az öreg járgány ajtajától. Pillanatok alatt végigsuhant a Mole burkolata felett, hogy aztán kirepüljön a mély űr csillagokkal telehintett örök feketeségébe.

   Amíg a percek alatt aprócska ponttá zsugorodó Mole-t nézte, egész testében rázta a zokogás. Elsiratta a szerelmét, a barátait, a tönkretett gyermekkorát és az életét, amik mind ott maradtak az egyre távolodó állomáson. Aztán felnyúlt a sisakja zárjához. Csak kettőt kellett fordítania rajta, hogy minden véget érjen.