Joseph B. Skerin :
Gerlecsalád
Khu-kuú-ban egy pillanatra felötlött a tél hideg szeleinek és koplalásának emléke. De csak azért, hogy még jobban élvezhesse a hátát simogató langymeleg napsugarakat. Örült, mert teli volt a begye. Nemrég fejezte be ebédjét a városon kívül, a zsenge vetésben. Boldogan ráfeküdt hát a szárnyai alá feszülő szélre, és élvezte a tavaszt. Beleborzongott a szerelembe, és azt tette, amit minden tavasszal. Helyet keresett, ahol fészket rakhat, s felnevelheti fiókáit.
Átsuhant egy sokemeletes, nagy szalagház felett és hirtelen úgy érezte, hazaért. Az emberek házai között, mint védett kis völgy nyílt meg alatta egy szürke betonkockákkal kirakott tér. A burkolat nélkül hagyott füves-virágos tisztásokon tucatnyi, különböző méretű fa nyújtózott az ég felé. Többségük alacsony és csenevész volt a fészekrakáshoz, de akadt köztük épp elég csábítóan magas, erős is.
Khu-kuú – párjával a nyomában – azonnal lefelé vette az irányt. Kétszer is körberepülte a teret, de úgy tűnt: elkéstek. A fák többségén már más párok építkeztek. Csak négy megfelelő méretű fa volt még üres. Azokon senki sem akart megtelepedni, mert túlságosan közel voltak a tér északi oldalát lezáró magas házhoz. Meg az emberekhez. Márpedig ahol emberek vannak, ott macskák is élnek, akiktől sosincsenek biztonságban a fiókák.
Khu-kuú nagy bátran odahuppant az egyik üres fa ágára. Társaival ellentétben – bár félt is tőlük – szerette nézni az embereket. Alaposan felmérte a vészesen közel levő erkélyt. Egy bátrabb macska talán át is ugorhatott volna onnan a fára. De a korláthoz valaki egy tetővel ellátott tálcát erősített, amilyenen némelyik ember magvakat szokott kitenni télen az éhes madaraknak. Márpedig aki a madarakat eteti, aligha tart macskát!
Tovább vizsgálódva, az ablakon túl Khu-kuú két embert vett észre. Egy fehér fejűt, meg a fiát. A fiú is felnőtt volt már, a fehér hajú mégis úgy etette, mint egy apró fiókát. Persze nem a gerlék, csak emberek módjára. Kanállal adta neki az ételt egy piros tányérból. Pedig a fehér fejű férfi volt, s így nem lehetett anyja a fiúnak.
– Nézd, Csipike! Madár! – mutatta a fehér fejű a félretartott fejjel figyelő gerlét a fiának, mikor elfogyott az étel a tányérból, s ráért kinézni az ablakon. – Megetetjük, jó?
A fiú utána fordult apja lendülő kezének, és pohara felett éppen olyan jobb felé billentett fejjel nézett az ablak felé, ahogyan a gerle figyelte őket.
A nyíló ajtó és az erkélyre kilépő ember láttán Khu-kuú rémülten a levegőbe lökte magát. De nem repült messze, mint a párja. A fa legtávolabbi ágáról leste, amint a fehér fejű ember egy zacskóból mindenféle magokat szórt az etető tálcájára.
Néhány nap alatt Khu-kuú és párja is megszokták, hogy a fehér fejű minden reggel magokat tett nekik az etetőbe és friss vizet töltött egy tálkába. Eszükben sem volt az ember közelébe menni, de már nem is repültek el fejvesztve, ha kilépett az erkélyre. Közben háromnapi kemény munkával elkészültek a gerleszemmel igazi remekműnek számító fészkükkel. Néhol át lehetett ugyan látni az összefűzött gallyak között, de nekik éppen megfelelt. Khu-kuú nagy büszkén két tojást is rakott a fészekbe, aztán szorgalmasan kotlani kezdett rajtuk.
Nem mert hátat fordítani az erkélynek, így egyre az embereket leste az ablakon át. Legtöbbször a fehér fejűt látta, meg a fiút. De hamar rájött, hogy a fehér hajú embernek párja is van. Egy idő után azt is megfigyelte, hogy az asszony minden délben elment. Átvágott a téren, hogy csak este térjen vissza. Olyankor a fehér fejű, meg a fiú mindig ott álltak az ablakban. Ujjaikat egymáséba kulcsolva várták, hogy felbukkanjon a tér túlsó felén. Aztán együtt is integettek neki, mikor végre meglátták.
Khu-kuú látta, hogy a fehér fejű és párja legtöbbet a fiúval foglalkoztak. Úgy gondozták, mintha még járni sem tudó, egészen apró ember-fióka lett volna. Etették, itatták, ruhát cseréltek rajta, és igen sokszor csak játszottak vele. És persze folyton beszéltek hozzá, meg énekeltek neki. De a fiú sosem válaszolt. Csak nevetett, ha jó kedve volt. Hangja néha mélyen göcögött, mint az apjáé, majd egy perc múlva vékonyan csilingelt, mint egy kisgyereké. Ha nevetett, kezét-lábát is furcsán mozgatta, szinte táncolt örömében.
Mikor mind a ketten otthon voltak, az emberpár néha egymást átkarolva odaállt az ablak elé, és éppúgy lesték a gerléket, mint Khu-kuú őket. Néhány nap múlva az is előfordult, hogy az asszony tette ki reggel az eleséget és vizet az etetőbe. A gerlék pedig őt is megszokták, mint korábban a fehér fejűt.
Amikor szülei a gerléket nézték, a fiú is sokszor odabújt hozzájuk. Olyankor átölelték egymást hárman. A szülők babusgatták nagyra nőtt fiókájukat, ő pedig a maga esetlen módján kedveskedett nekik. Volt, hogy puszit kérve nyomta az arcát valamelyikük szájához. Máskor csontos homlokát koppantotta oda hízelegve apa, vagy anya fejéhez.
Máskor a fiú csak állt az ablaknál és félrebillent fejjel nézte a napfényben fürdő teret, a falevelek táncát a szélben, vagy az égen sodródó felhőket. Az arca mindig komoly volt. Khu-kuú sosem tudta, éppen mit néz a fiú, de érezte, hogy valami baja van. Más volt, mint a többi ember. Nem találta a helyét közöttük.
A költés hetei alatt Khu-kuú más embereket is látott feltűnni az ablakon túl. A fehér fejűnek és feleségének volt két másik fia is, akik bár kirepültek már szüleik fészkéből, az emberek szokása szerint párjukkal együtt visszatértek időnként. Ha ott voltak, nem csak szüleikkel, a testvérükkel is sokat beszéltek. Játszottak vele, bohóckodtak neki, mintha megint játékos ember-fiókákká váltak volna. Leginkább talán az tetszett a fiúnak, amikor nagyobbik testvére a csuklójánál fogva úgy mozgatta a karjait, mint madár a szárnyát, s közben végigsétáltatta a lakáson.
Ilyenkor a fiú fejét hátravetve kacagott. S Khu-kuú végre rájött, mi a baja. Repülni akart!
Khu-kuú napokon át törte a fejét, hogyan segíthetne a fiúnak. Végül tanítani kezdte, mint egy gerlefiókát. A repülés, az elrugaszkodás számtalan változatát bemutatta neki, ha a fiú éppen kinézett az ablakon. Volt, hogy csak ledobta magát a korlátról, s zuhantában tárta szét szárnyait. Máskor erősen elrúgta magát a fészket tartó ágtól. Megint máskor hatalmas szárnycsapásaival valóságos vihart kavarva emelkedett a levegőbe. Közben egyre azt várta, mikor kezd a fiú is csapkodni a karjaival. Hiszen a fiókák is mindig mozgatták a szárnyukat, míg ki nem nőtt a tolluk!
De hiába erőlködött. A fiút sokkal jobban érdekelték a szülei, látogatóba érkező testvérei, és saját, magába zárt kis világa, mint a gerle az ablakon túl. Csak elvétve pillantott Khu-kuú mutatványaira még akkor is, ha egyedül állt az ablak előtt, vagy éppen az ágyára hasalt pihenni.
A harmadik hét vége felé aztán megrepedt az egyik tojás héja Khu-kuú alatt, és ő azonnal elfeledkezett a fiúról. Anya lett, akinek másnapra már két csupasz fiókát kellett melengetni és etetni, egymást váltva a párjával. Szerencsére nekik nem kellett olyan messze repülniük az élelemért, mint a téren fészkelő többi gerlének. A fehér fejű és az asszony nem csak a fészket lassan kinövő fiókák növekedését lesték naponta, de bőséges asztalt is terítettek a gerlepárnak.
Khu-kuú fiai pedig gyorsan fejlődtek. Előbb csak tele lett velük a fészek, s szürke pihék ütköztek ki csupasz bőrükből, majd hamarosan valódi, hosszú tollakat kezdtek növeszteni. Szüleik alig győzték etetni folyton éhes apróságaikat, s már csak üggyel-bajjal tudták védelmező szárnyaik alá takarni őket.
Éppen két hetesek lettek a fiókák, amikor valóságos felhőszakadás zúdult a térre. Az ólomszínű felhők alatt szapora villámok cikáztak-dörögtek. A két fióka kíváncsian nézegette a megváltozott világot és a szokatlan formában érkező vizet apjuk szárnyának tollsátra alól. Közben Khu-kuú a szomszédos ágon fürdőzött. Szinte az oldalára feküdt, s szárnyát az ég felé tárva élvezte az eső paskolását.
Aztán meglátta a fiút. Orrát az üveghez nyomva állt az ablaknál. Boldog mosollyal nézte a villámokat. Rázkódott a nevetéstől, ha egy-egy újabb, vakító kisülés cikázott át a felhők között. Időnként lehajolt és a felső erkély peremét leste, honnan jön a tér betonkockáit paskoló rengeteg eső. Boldog nézelődése közben végül megakadt a szeme az esőben fürdőző gerlén. Most először hosszú percekig követte mohó tekintetével a madár minden mozdulatát.
Attól a naptól Khu-kuú ismét tanítani kezdte a fiút. Újra bemutatta neki a repülés különböző változatait, és igyekezett rávenni, hogy utánozza őt. A fiú persze most sem csapkodott a karjaival. De egyre többször és egyre hosszabban figyelte a gerlét. Hiába tessékelte le minden alkalommal a fehér fejű, a fiú mindig felállt az ablak alatt levő ágyára, hogy közelebbről láthassa Khu-kuú-t.
Azon a napon is az ágyán állt éppen. Orrát-homlokát az ablakhoz nyomva figyelte, hogyan próbálgatják Khu-kuú kirepülés előtt álló fiókái a szárnyukat. Aztán – talán apja lépteit hallotta meg, talán valami egészen másért tette – hirtelen megfordult és nagy bátran lelépett a fekhelyéről … Ügyetlen lába elakadt a szőnyegben és a következő lépés helyett – mint repülni vágyó rab madár a kalitka rácsának – fejjel a falnak csapódott.
A fehér fejű és párja ijedten rohantak a nagy koppanásra. Felkapták földre hanyatló fiukat, s az ágyára fektették. Idegesen tettek-vettek körülötte, de hiába próbálták magához téríteni. Kicsit később idegen emberek jöttek. Ők is hajlongtak egy darabig a fiú körül. Aztán áttették egy másik ágyra és elvitték. A fehér fejű és az asszony kétségbe esetten tipródtak az idegenek nyomában, mint riadt gerlepár a fiókájukat elragadó macska után.
Az üres lakás csak valamikor késő este népesült be újra. Mind hazajöttek. A fehér fejű, a felesége, két kirepült fiuk és még azok párjai is. Csak a fiú nem jött velük. Az emberek hol sírtak, hol csak ültek és gubbasztottak, mint a beteg madarak. Khu-kuú nem értette, mi történt velük. Egyre azt leste, mikor jön meg végre a fiú is.
Reggel a fehér fejű és családja – a gerlékre egyetlen pillantást sem vetve – ismét elment otthonról. Hetek óta most először fordult elő, hogy senki sem szórt magokat az etetőbe, s nem öntött friss vizet a tálkába.
Már esteledett, amikor az emberek újra előkerültek. De a fiú most sem jött velük. Megint csak leültek szótlanul, s ugyanúgy gunnyasztottak, mint előző este. Észre sem vették, hogy odakint felhők gomolyodtak az égre. Hogy a váratlan, korai sötétséget egyre közelebbről dörgő villámok szaggatták szét vakító villanásaikkal. Hogy szakadni kezdett az eső.
Khu-kuú az egymást kergető villámoktól, meg az eső sustorgásától alig hallotta az ablakon túl támadó, cirpelésre emlékeztető hangot. Igazából csak arra figyelt fel, hogy a fehér fejű az emberek módján beszélni kezdett valakivel, aki ott sem volt. Aztán a férfi, az asszonya és két fia hirtelen feltörő zokogással egymás vállára borultak. Egymásba kapaszkodó fájdalmukban észre sem vették, hogy egy áttetsző, szinte világítóan fehér madár pihent meg néhány percre az erkélyük korlátján.
Csak Khu-kuú látta a különös, fehér madár érkezését. Megbámulta az idegent, aki fejét oldalra billentve hosszan nézte az ablakon át az egymásba kapaszkodva, fuldokolva zokogó családot. Rövid pihenő után a csodálatos madár elrúgta magát a korlátról. Került egyet a tér felett, mint aki nehezen szánja el magát valamire. Aztán könnyed szárnycsapásokkal emelkedni kezdett. Szinte függőlegesen repült az ég felé. Halványan derengő fénye hamarosan elenyészett a magasban, a sötéten gomolygó felhők között.
Khu-kuú hosszan bámult a különös, fehér madár után. Aztán a négy, még egyre zokogó ember felé fordult. Már tudta, miért sírnak. Tudta, hogy a fiú mégis megtanult repülni. De azt is tudta, hogy már soha többé nem jön vissza. Mégsem értette az emberek fájdalmát-bánatát. Csak érezte. A csukott ablakon át is úgy zúdult rá, mint a téli viharok jeges szele. Fázott tőle. Tollát felborzolva próbálta elviselni. De csak hajnalig bírta. Még alig világosodott, amikor kitárta elgémberedett szárnyait és útra kelt. Tett egy szűk kört a fa előtt, hogy magával hívja párját és fiait. Azok rövid habozás után követték is, és a négy gerle eltűnt a hajnali nap sugaraiban ébredező lakótelep fákból és házakból összerakott labirintusában.
Már jócskán elmúlt dél is, amikor a fehér fejű és felesége vörösre sírt, bedagadt szemekkel kibotorkáltak az erkélyre. Gépies mozdulatokkal feltöltötték az etetőt és a vizes tálkát. Csak utána néztek fel a gerlék elhagyott fészkére. Percekig keresték a madarakat az üres fán. Aztán a fehér fejű újra kibuggyanó könnyeit elmaszatolva, elcsukló hangon mondta:
– A gerlék is … elmentek … a mi Petikénk után …
|