1. fejezet

   A fal mellett heverő rabok többsége már a zár csörgésére, és a tömlöc ajtajának fájdalmas nyikorgására felriadt. A fáklyákkal berontó őrök mégis ébresztőt ordítva rugdosták a lábukat, nehogy valamelyik elítélt le találja késni a reggelit. Shoma az elsők között tápászkodott fel és sietősen be is állt a sorba, hogy elkerülje a katonák szívélyesnek aligha mondható noszogatását. Míg az ételére várva az ajtó felé araszolt, a ráragadt szalmaszálakat söpörgette jobb napokat is látott zekéjéről. Aztán amint a szakács  – a merőkanalat hangosan a csajkájához koppantva –  kimérte az adagját, már iszkolt is vissza az este birtokba vett sarokba. Hátát a falnak vetette, fejét szinte beledugta a kotlába, és sietve merte befelé a kevéske hússal elkevert kását. A hajófenékben töltött két hét alatt megtanulta, hogy nem ennie kell, hanem zabálnia. Ahogyan azt is szó szerint a fejébe verték, hogy itt nincs együttérzés és nincs kímélet. Az első napokban, mikor azt hitte, a gyomra szakad ki a tengeri betegségtől, fegyenctársai gondolkodás nélkül ragadták el és falták fel az ételét, itták meg a vizét. Ha nem Vashdar külvárosában nőtt volna fel, talán túl sem éli az utat. De így betegen is ököllel védte meg a jussát, s hogy elég ereje legyen hozzá, az állandó öklendezés dacára is mindent felfalt, amit eléje tettek.

   Vashdar! Milyen gyorsan és milyen messze is tűnt a főváros zajos forgataga! Pedig csak három hónapja történt, hogy Zagon, az a nagydarab goriszti észrevette, mikor Shoma csalni próbált a kockával! Persze visszakövetelte a pénzét, és ő kénytelen volt fizetni, hiszen a termetes hegyvidéki könnyedén kibelezhette volna. A vitájukra azonban mások is felfigyeltek. Olyanok, akiknek Shoma igen sok aranyát nyerte el korábban. Szerencsére előbb egymással tárgyalták meg az eseményeket. Mire elég sokan lettek a bosszúálláshoz és kellően bele is hergelték magukat, beesteledett. Addigra Shoma magához vette az erszényét, és sietve elhagyta Vashdart.

   Azok a fegyencek, akik utolsóként kapták meg az ételüket, még a reggeli felénél tartottak csak, amikor a tömlöc ajtaján túlról valaki név szerint szólítani kezdte a rabokat. Amint kiment valaki, kis ideig lánccsörgés, meg kalapálás hallatszott, majd hívták a következőt. Shoma közönyösen várta, hogy rá kerüljön a sor. Hátát a falnak vetve, térdét átkarolva kuporgott a tömlöc sarkában, a maga alá kotort szalmán, míg meg nem hallotta a nevét. Akkor odaballagott az ajtóhoz, átoldalazott a két őr között, aztán meglepetten megtorpant.

   A tömlöc előtti helyiségben a kiszólított rabokat egyik kezükre bilincset verve, párjával egy hosszú láncra fűzték. Shomának éppen a jobb kezére került a béklyó, s egy nyeszlett alakkal a hatodik párt alkották a sorban. Aztán megint várniuk kellett, mert egy jó órába is beletelt, míg mind a huszonöt fegyencet, meg a szomszéd cellába zárt hat asszonyt is felfűzték a láncra. Amikor a kovács az utolsó bilincsbe is belekalapálta a szeget, az őrök kiterelték a rabokat az erőd udvarára. A lánc egyik végét az ott várakozó öt megrakott szekér egyikéhez rögzítették és elindították a menetet.

   Az őröktől közrefogott kis karaván előbb a kövezett utcákon vonult végig, majd az északi kapun át elhagyta a várost. Évszázados fák alatt ballagtak a szekér után, hegynek fel, völgybe le. Néha rendezett tanyák mellett haladtak el, máskor patakokon, folyókon átívelő hidakon keltek át. A katonák beszélgetve kísérték a rabokat, látni valóan meg sem fordult a fejükben, hogy bárki is megszökhetne a csapatból. Nem hajszolták a láncra vert elítélteket, de pihenőt sem engedtek nekik. Órákon át tapodták egyenletes tempóban az út porát, míg dél tájban egy fogadóhoz nem értek.

   A transzport kapitánya, aki lóháton vezette kis karavánját, magától értetődően fordult be a kapun. A menet érkezésének csörgés-zörgésére vagy harminc vendég és alkalmazott sereglett elő az árnyékokból, és az ivóból. Megbámulták a szekereket, a láncra fűzött fegyenceket, és a katonákat. Akadt köztük, aki lenéző megjegyzést tett a foglyokra. Volt, aki csak megvetően köpött egyet. A többség azonban szótlanul nézte, amint bevonultak az udvarra.

   – Hé! Ti ketten!  – kiáltott oda a kapitány két mezítlábas sihedernek.  – Öt garast kaptok fejenként, ha megitatjátok a lovainkat és vizet mertek a raboknak!

   A borravaló ígéretére a két suhanc készségesen ugrott, s már nyikorgott is szorgos kezük alatt a kút gémje, fröcskölt vödreikből a vályúba zúdított víz. A kapitány közben lekászálódott a nyeregből, kijelölte az őrséget, aztán a többi katonával bevonult az ivóba, hogy egy kis borral öblítsék le az út porát.

   A rabokat persze nem oldották le a láncról, de a kocsis elég közel állt szekerével a vályúhoz, hogy valamennyien elérhessék. Shoma előbb nagyot ivott a friss vízből, aztán markával bőven mert a fejére is, hogy kicsit lehűtse magát a hosszú gyaloglás után. Végül letelepedett a szekér és a vályú közé pihenni, és nézelődni kezdett.

   Emeletes, nagy ház volt a fogadó. Tágas udvarral, több kocsiszínnel, nagy karámmal a fuvarosok lovainak. Meg kúttal és hosszú vályúval, ahol a fegyencek pancsolva mosakodtak. Csaknem olyan volt, mint a saenori fogadó. Az is az átutazó fuvarosok és kereskedők kedvéért épült az országút mellett. Vashdart elhagyva Shoma megtelepedésre igen alkalmasnak találta a kis falut a nagy fogadójával. Saenorban csend volt, és nyugalom. Az ivóban pedig mindig akadt elég idegen  – néha egy-egy falubeli is –, akik borgőzős fejjel könnyen belementek egy kis kockázásba, és mire észbe kaptak, épp eleget veszítettek, hogy Shoma megélhessen a nyereményéből. Alig két nap alatt sikerült egy olcsó és kényelmes kis házat is találnia magának, s úgy tűnt, mégsem hagyta el egészen a szerencséje.

   Minden pompásan alakult. Csak Sheira ne lett volna! De ott lakott Shoma szomszédjában. Mosolygós volt és kedves, no meg észbontóan csinos. És nagyon odaadó! És nem mellékesen férjes asszony! Ez persze a legkevésbé sem zavarta Shomát. Sheira férje, Valoren, ugyanis igen kiszámíthatóan viselkedett. Minden hétvégén eljárt a fogadóba, a barátaival beszélgetni és mellékesen minden alkalommal alaposan le is itta magát. Csak hajnalban vetődött haza, részegen végiggajdolva az utcát. Amíg Valoren az ivóban szórakozott, Shoma pompásan eltölthette az időt csinos szomszédasszonyával. Egészen addig, míg a szomszéd egy este teljesen váratlanul korábban hagyta ott az ivócimboráit. Jóval éjfél előtt tért haza, ráadásul messze hangzó éneklését is mellőzte. És persze rajtakapta Shomát a felesége ágyában!

   Nem volt teljesen józan, így aligha árthatott volna Shomának. De Valoren nem is igazán verekedni akart, hanem ordítani kezdett! Percek alatt tucatnyi falubelit csődített össze, köztük a barátait, akik készségesen a kockarázó, csábító gazember nyomába eredtek. Hamarosan be is kerítették Shomát, aki végső kétségbe esésében elragadta egyik üldözője fáklyáját és feldobta a legközelebbi ház tetejére.

   A szalmatetőt elborító tűz a saenoriaktól megszabadította ugyan, de fel is riasztotta a faluban pihenő őrjárat katonáit. A félig vakon menekülő Shoma szinte a hadfiak karjába szaladt. A katonák azonnal lefogták és másnap bilincsbe verve vitték Yasnogardba, ahol gyújtogatásért, meg a kockajátékban való csalásért kellett felelnie. A bírónak valami nagyon sietős dolga lehetett, mert éppen csak meghallgatta a vádat, átolvasta a tanúk lejegyzett vallomásait, és már mondta is az ítéletet. Az ath’umo-völgyi Kolóniára küldte Shomát, száműzve a birodalomból, de még a kontinensről is. A városi őrség katonái a bíró házából egyenesen a kikötőbe kísérték az elítéltet. Alig egy órával a Kholnysba tartó hajó indulása előtt lökték a többi száműzött közé a hajófenékbe.

   A fogadóból tovább indulva a fegyencek menete lassan maga mögött hagyta a tanyákat. Előbb északra tartottak, majd keletnek, végül széles ívben dél felé fordultak. De közben folyvást egyre feljebb kapaszkodtak a szigetet kettéosztó hegység erdővel benőtt vállán. Nem voltak ezek igazi, havas ormokkal koronázott bércek, néhol mégis sziklás hegyoldalakba volt bevésve az út, máskor meg szűk kanyonok fenekén kanyargott. A patakok sem szelíden csörgedeztek már a hidak alatt, hanem fehér tajtékot verve zúdultak alá medrükben.

   Az egymást követő emelkedők hamar kifárasztották a tengeri utazás alatt legyengült, a gyaloglástól elszokott rabokat. Főleg a lánc végén vonszolódó asszonyokat. A transzport kapitánya mégsem miattuk rendelt el újabb pihenőt, alig két órával a fogadó elhagyása után. Katonáit, és főleg a szekerek elé fogott lovakat akarta kímélni, amikor megállította a menetet az egyik oldalvölgy bejáratánál.

   A szekerek lehúzódtak az útról, mintha bizony bármiféle forgalmat is akadályoztak volna, ha ott álnak meg, ahol a kapitány parancsa érte őket. A lovak fejére felkerültek a zabos tarisznyák. Az előrelátóbb katonák elővették a fogadóban borral feltöltött kulacsukat. A többiek kénytelenek voltak a rabokkal osztozni az egyik kocsin álló kis hordónyi vízen. Aztán egy fél órát hűsöltek a völgyben álló ősi romok tövében.

   Shoma érdeklődve méregette a völgyet megtöltő romokat. Valami hajdani, ismeretlen nép házaiból maradt csorba falak voltak, melyeket jórészt benőtt már az erdő. Az észak felé elnyúló völgy közepén sárkányfejekkel díszített lépcsős oldalú piramis magasodott a fák fölé. Shoma megpróbálta kitalálni, miféle nép építhetett ilyen masszív, ablaktalan házakat és különös templomot. Miféle isteneket imádhattak a piramis csúcsán álló szentélyben? Milyen lehetett a városuk? Hová és miért tűntek el olyan nyomtalanul, hogy még a nevük sem maradt fenn? Jól elszórakozott a találgatással, de a kapitány újabb parancsa hamarabb vetett véget a játékának, mint szerette volna. Megint be kellett állnia a szekér mögé és felvenni a lánc diktálta ritmust.

   Késő délután, újabb kétórányi kimerítő kapaszkodás után a transzport végre elérte az Ath’umo-völgybe vezető hágót. Egy égbenyúló sziklát megkerülve hirtelen ott volt előttük a hágó szorosa, és a Lor Andon erőd lőrésektől csipkézett fala, mely elzárta a völgybe vezető utat. Közeledtükre a kaputoronyban kürtszó harsant, és mire menetük a fal alá érkezett, szélesen ásítva feltárult előttük a nagy, vasalt kapu.

   A szekerek átdübörögtek a kapubolt alatt, és felsorakoztak az udvar jobb oldalán, ahová a helyőrség katonái irányították őket. Az erőd parancsnoka díszes vértjében zörögve, s csodás kék köpenyét lobogtatva királyi fenségként vonult le a lépcsőn. Kegyesen meghallgatta a transzport kapitányának jelentését, majd akkurátusan megszámolta a fegyenceket, nem hiányzik-e egy is közülük. Mindent rendben találva a rabokat az udvar másik felébe tereltette, ahol a vár tagbaszakadt kovácsa egyenként leverte csuklójukról a bilincset.

   A Lor Andon erőd tömlöce, ahová éjszakára bezárták a fegyenceket, még egy fokkal ridegebb, kényelmetlenebb és főleg hidegebb volt, mint a városi, ahonnét reggel elindultak. Nem csoda, hogy a rabok fázós állatok módjára valamennyien az egyik sarokba húzódtak, egymást próbálva melengetni. Vacogva üdvözölték a nap első sugarait, no meg a reggelit, amit őreik sietve mértek ki nekik. Bármilyen éhesek voltak, előbb elgémberedett kezüket melengették a csajkájuk oldalán, mielőtt befalták volna az ételt. De az előző napihoz hasonlatos kása bizony sem kívül, sem belül nem tudta eléggé felmelegíteni őket, és elűzni az éjszaka hidegét.

   Egyesek még be sem fejezték az evést, amikor az őrök elkezdték kiterelni a rabokat az udvarra. Odakint legalább félszáz fegyveres állt sorfalat kétoldalt, egészen az erőd déli kapujáig. A falak gyilokjáróin tucatszám sorakoztak az íjászok, fegyverük húrjára illesztett nyílvesszővel figyelve a fegyenceket. Az elítéltek még a hideggel voltak elfoglalva, a gönceiket próbálták összehúzkodni, s mire észbe kaphattak volna, már az erődön kívül találták magukat. Tétován körülpillogtak, aztán rémült döbbenettel torpantak meg.

   Valamennyien hallottak már túlzó híreket, valóságos legendákat az Ath’umo-völgyet körülzáró tűzgyűrűről. De egészen más volt hallani a rémisztő elbeszéléseket, mint látni, hogy tizenöt-húszlépésnyire az erőd falától, a völgy mélyébe vezető meredek út kezdeténél nagy lánggal ég a kopár föld, a homok és a sziklák! Amint rémülten elhallgattak, még a tűz huhogva zúgó ropogását is hallani lehetett. Mintha erdőtűz tombolt volna előttük, pedig rég nem volt már ott egyetlen szál fű sem, nemhogy fák! Tanácstalanul toporogtak, hiszen őket a lángokon túli völgybe száműzték. De azon a lángfalon senki sem juthatott át élve!

   – Száműzöttek!  – szólalt meg az erőd parancsnoka, aki eddig a kapu mellett várakozott.  – Bűneitekért Lomyra kitaszított benneteket magából. Mikor kiléptetek ezen a kapun, a birodalmat is elhagytátok. Mostantól ott, a völgyben van az otthonotok. A tűzön túl. Mielőtt elindultok, két tanácsot adhatok nektek útravalóul. Takarjátok el az arcotokat és kezeteket, hogy megóvjátok a lángoktól! És FUSSATOK!! Ahogyan a lábatok bírja! A tűz általában csak harminclépésnyi széles. Aki elég gyorsan fut, élve jut le a völgybe. Aki késlekedik, vagy elvéti az utat, az életével fizet! Most menjetek!

   A lángoló föld látványától sokkolt elítéltek egy percre elnémultak. Aztán zajosan tiltakozni kezdtek. Mind egyszerre kiabáltak. Azt bizonygatták, hogy a kapitány a halálba akarja küldeni őket. Hogy azt a lángtengert senki sem élheti túl. Könyörögtek, hogy visszatérhessenek az erődbe.

   Shoma semmivel sem bízott jobban a kapitányban, mint a többi fegyenc. De mielőtt kiabálni, vagy könyörögni kezdett volna, körülnézett. Jól látta, hogy a katonák tömör pajzsfalukkal és előreszegezett lándzsáikkal teljesen elzárták a száműzöttek elől a kapu nyílását. A falon sorakozó íjászok a lőréseknél állva, felajzott fegyverrel figyelték az alant kiabáló elítélteket.

   A legfontosabb megfigyelése mégis az a csörlős szerkezet volt, amely mellett az erőd kapitánya állt. Nagy terhek mozgatására készült, hajtókarokkal ellátott gépezet volt, alaposan a sziklákhoz rögzítve. Dobjára kötél helyett vaskos acéllánc tekeredett, melynek a vége eltűnt valahol a lángok között. Shoma azonnal rájött, hogy a tűzgyűrű fellobbanása előtt semmi szükség sem lehetett efféle szerkezetre, amikor a megrakott szekereket még lovak, vagy rabszolgák vonszolhatták fel az emelkedőn!

   Bár eszében sem volt elsőként nekivágni az útnak, lassan mégis kibújt a zekéjéből. Már tudta, hogy a kapitány igazat mondott. Valóban át lehet jutni a tűzgyűrűn.

   – Itt nem maradhattok, elítéltek!  – vágta el a száműzöttek könyörgését az erőd kapitánya.  – Választanotok kell! Vagy elindultok, vagy az íjászok lenyilaznak benneteket!

   Felemelt kézzel jelt adott, mire nyílzápor szisszent a falról. A nyílvesszők a száműzöttek lábától alig egy lépésnyire csapódtak a földbe.

    – Mire vártok még?!  – kiáltott rájuk a kapitány.  – Itt akartok meghalni?! Fussatok, ostobák!!

   Az elítéltek rémülten méregették a lángokat, a kapitányt, a falon álló íjászokat és a süvítő koppanásokkal érkező nyilakat. Az íjászok lassan mind hátrább szorították őket lövedékeikkel. Az egyik nyílvessző végül odaszegezte egy asszony szoknyáját a földhöz. A nő ijedt sikoltással szabadította ki magát. Hirtelen a fejére csapta a kendőjét. Belebugyolálta a fejét és a kezeit, aztán élesen sikoltozva, nagy lendülettel a lángok közé rohant. Pillanatok alatt eltűnt Shoma szeme elől. Csak lépteinek kopogása hallatszott a köveken.

   Az asszony sikerét látva mások is felbuzdultak. Egyik száműzött a másik után vágott neki a kockázatos útnak. Persze voltak, akik kabát híján csak a kezükkel-karjukkal védhették arcukat a lángoktól. Mégis nekivágtak, s ordítva-sikoltozva futottak bele a tűzfalba.

   Shoma gondosan a fejére borította a zekéjét. Összefogta az arca előtt, hogy csak egy aprócska résen át lásson ki alóla,  aztán a lejtő széléhez botorkált. Mély levegőt vett, mintha víz alá akarna merülni, és rohanni kezdett. Hiába volt a nagy terv, az arca előtt táncoló résen át semmit sem látott az útból. Csak a lángok vakítóan lobogó tánca kavargott előtte. Vaktában rohant, s egyre azon imádkozott, nehogy valami kőre lépjen, vagy egy előtte haladóba ütközzön! Ráadásul pár lépés után rájött, hogy túl nagy tempóval vágott neki a lefelé vezető útnak. Ha nem akart elesni, egyre gyorsabban kellett volna futnia, de már képtelen volt rá. Rémülten érezte, hogy előbb-utóbb el fogja véteni a lépést és elhasal a lejtőn.

   Alig futott át rajta a kétségbe ejtő gondolat, amikor lépésre lendülő lába egy pillanattal később találta meg a talajt, mint kellett volna! Hiába akart az egyensúlyáért csápolni, karjait fogva tartotta védelmül magára tekert zekéje. Képtelen volt talpon maradni. Előre zuhant, átbucskázott a fején és nyekkenve elterült.