13. fejezet

   Hiába öntötte ki csizmáiból a vizet, átázott nadrágjából percek alatt ismét telefolyt mind a kettő. Shoma fintorogva hallgatta az ismerős cuppogást, amíg az alacsony kis kunyhóhoz ment, melyben Baakir most is ugyanolyan önfeledten horkolt, mint amikor először látta. Rhao még mindig a nadrágját csavargatva követte Shomát. Nagyon nem volt elragadtatva, hogy az erdőben való másfél napi bujkálás után még a folyó derékig érő vizén is át kellett gázolniuk. Első nap egész estig a Király-szirt alatti barlangban lapultak, mert a sárkány semmiképp sem akarta feladni kényelmes őrhelyét. Csak az alkonyat szabadította meg őket a vörös bestiától. Pihenés helyett egész éjjel meneteltek, de bármilyen messze jutottak is az ősi szentélytől, napkeltekor elölről kezdődött a vesszőfutásuk. Ha nem állítanak őrszemet, reggel simán meglepte volna őket az ezüstszín sárkány, ami aznap átvette társaitól az őrjáratozást.

   Óraműszerű pontossággal bukkant fel újra, meg újra. Olyankor Shomáék kénytelenek voltak hosszabb pihenőket tartani a legsűrűbb bokrok alatt, ami üres hassal nem volt éppen szórakoztató elfoglaltság. Csak akkor veszítette nyomukat az égi őrjárat, amikor következő éjjel elhagyták az erdőt, és a mocsárban folytatták az útjukat. És hogy miért hagyták el az erdőt? Mert Rhao úgy döntött, hogy a Tűz domb elleni támadás helyett az aardok hajóihoz mennek előbb. Ehhez persze szükségük volt legalább egy tutajra, és némi erősítés sem ártott volna a halászok közül. Ekkor jutott eszébe Shomának Baakir, meg a csónakja.

   Rhao bizalmatlanul méregette az ismeretlen vizet, melyen Shoma át akarta vezetni őket a kis szigetre. Nála jobban csak Tungla tartott az átkeléstől. Nem is ok nélkül. Éppen félúton járt a part és Baakir szigete között, amikor elcsúszott egy alattomos gödörben, és teljesen elmerült a vízben. Köhögve-köpködve próbált talpra állni, s ha egyedül van, talán oda is veszett. De társai segítségével szó szerint megúszta egy komoly fürdéssel a kalandot.

   – Azért kellett átgázolnunk a folyón, hogy megtaláljuk ezt a fickót?  – mérte végig megvetően lebiggyedő szájjal Tungla az alvó kertészt.

   – Dehogy is!  – tiltakozott Shoma, és a parti fűzfához kötött, félig szárazra húzott lélekvesztőre mutatott:  – Azért a csónakért jöttünk Baakir szigetére. Igaz, csak két részletben, de elmehetünk vele a halászfaluba.

   – Akkor ébresszük fel ezt a hétalvót és kérjük el tőle! 

   – Felesleges fáradtság. Úgyse nagyon értené, mit akarunk tőle. Majd a Szigetről visszaküldjük valakivel a csónakját.

   – Már hogy lenne felesleges?! Egészen más elkérni a csónakját, mint szó nélkül elvenni, és aztán visszaküldeni!

   – De hiszen úgy alszik, hogy észre sem venné!

   Rhao csak legyintett Shoma ellenvetéseire. Letérdelt Baakir mellé, és rázogatni kezdte. Előbb csak finoman, udvariasan, majd egyre durvábban, de ugyanolyan eredménytelenül.

   – Ki tartja rendben az ültetvényt, ha ez a fickó folyton csak alszik?  – nézett végig a kendertövek rendezett sorain Thaedra.

   – Bármennyit szív is a saját terméséből, gondolom, azért időnként magához tér a bódulatból  – vonogatta a vállát Shoma, aztán elunva Rhao sikertelen ébresztési kísérleteit, segítőkészen belerúgott párat Baakir meztelen talpába.  – Tapasztalatom szerint ettől hamarabb felébred!

   Shoma beavatkozása valóságos csodának bizonyult. A kertész végre valóban éledezni kezdett. Előbb nyűgösen nyöszörögve az oldalára hengeredett, aztán nyögve felült. Hosszú percekig bámulta bamba csodálkozással a kunyhója előtt álló szokatlanul sok embert, végül hirtelen elhatározással kibökte:

   – Hátimeg …? Kik …?

   – A csónakodat akarjuk kölcsön kérni  – magyarázta Rhao lassan, tagoltan és olyan hangosan, mintha Baakir nem kába lett volna, hanem legalább is félig süket.

   – Csónak …? Mennyit kértek … érte?  – kotorta elő a tarisznyáját Baakir és készségesen Rhao elé tartott pár kenderből sodort rudacskát.

   A tábornok egy percig értetlenül meredt a felkínált holmira. Aztán rájött, hogy a kába kertész azt hiszi, neki kell fizetnie a csónakjáért. Csalódottan felállt, hogy kikerüljön Baakir látószögéből és segélykérőn Shomára nézett:

   – Ez mindig ilyen ostoba? Kezdem úgy érezni, hogy neked volt igazad!

   – Áh! Most még egészen jó napja van  – nevette el magát Shoma.  – Láttad volna, mikor át akart gyalogolni a szomszéd szigetre! Nem lesz itt semmi gond! Bízd csak rám!

   Lehajolt, kivette Baakir kezéből a tarisznyát, és talpra segítette a kertészt. A csónakra mutatott, közben kimarkolt az iszákból egy csomó kender rudat és az orra elé tartotta:

   – Megvesszük a csónakodat. Adunk érte húsz rúd kendert!

   Baakir gyanakodva méregette a csónakot, az iszákot, és a felkínált kendert. Láthatóan Shoma egyetlen szavát sem értette. Pedig kiült az arcára az erőlködés, ahogyan a dolgok végére akart járni. Újra, meg újra sorra vette a csónakot, a Shoma kezében levő kendert és a tarisznyát. Aztán hirtelen fény gyúlt a fejében:

   – Az … én csónakom!

   – Igen. A tiéd. De mi adunk húsz rúd kendert, hogy a miénk legyen.

   – Tarisznya is enyém!  – bökte ki diadalmasan Baakir.

   – Hát persze  – adta vissza neki az iszákot Shoma. Aztán megemelte a másik kezében tartott kender rudakat:  – Eladod ennyiért a csónakodat?

   – Kender is … enyém?  – bizonytalanodott el a szigetlakó.

   – Csak a csónakért cserébe.

   – Nem csapod be Baakirt!  – emelte Shoma elé az iszákját a kertész.  – Kender nekem is van. Húst adjál a csónakért!

   – Most nincs nálunk hús. De ha ideadod a csónakot, majd küldünk neked sok húst!

   – Ha nincsen hús, csónak se nincsen.

   Shoma tanácstalanul nézett körül, mivel vehetné rá Baakirt a csónak eladására, vagy legalább kölcsönzésére. Ösztönösen megtapintotta a zsebében lapuló kockáit, de tudta, hogy Baakir úgysem értené a játékot. Legszívesebben lecsapta volna a kábán imbolygó kertészt, és egyszerűen elvette volna tőle a csónakját. De azt meg Rhao nem engedné, amilyen jó szíve van!

   Jobb híján megpróbálta még egyszer elmagyarázni Baakirnak, hogy most van szükségük a csónakra, fizetni viszont csak később fognak érte. A szigetlakó azonban továbbra is kötötte az ebet a karóhoz:

   – Adjál más ételt, ha nincsen hús! Elmentek csónakkal, sose látlak tikteket! Baakir itt marad egyedül, nem lesz neki mit enni. Nincs étel, nincsen csónak se!

   – Mos nincs étel  – rázta a fejét Shoma.  – De én segítek, hogy ne legyél többet egyedül! Kapsz most húsz rúd kendert, és velünk jössz, a csónakoddal együtt. Azt eszed, amit mi. Ha elvégeztük a dolgunkat, hazamegyünk a falunkba, és keresünk neked egy csinos asszonyt! Akkor megmarad a csónakod is, és nem leszel többé egyedül.

   – Asszonyt …? Nekem …?  – kerekedett el a mohóságtól Baakir szeme.  – Mikor megyünk … faluba?

   – Csak pár nap. De akár itt is megvárhatsz bennünket.

   – Nem-nem! Megyek veletek!

   Rhao fáradtan megtörölte a homlokát. Képtelen volt meggyőzni Pongiát. Pedig amikor megérkeztek a halászok falujába, azt hitte, fertály óra sem kell, s mindent megkap, amire szüksége van. Hiszen alig léptek partra, legalább félszáz halász sereglett össze körülöttük. Elég volt egyetlen szó, s máris három csónakot löktek vízre, hogy elhozzák Baakir szigetéről a csapat ott maradt tagjait.

   Még a falu bölcse, ez a Pongia is roppant udvariasan fogadta őket. Shomát ismerősként üdvözölte, ha nem is igazán kedves ismerősként. Ételt hozatott nekik, és a háza előtti fatörzsön ülve vendégelte meg az idegeneket. Csak akkor keményedett meg a hangja, amikor Rhao csónakokat és önkénteseket kért az aardok elleni harchoz. De akkor nagyon!

   – Mi békés halászok vagyunk!  – szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon Pongia.  – Semmi dolgunk az aardokkal!

   – Ezt az aardok is tudják, vagy csak gyávák vagytok bármit is tenni ellenük?

   – Amikor kialudt a tűzgyűrű, az aardok elvonultak a folyóparton, és békén hagytak minket. Ezért mi sem támadjuk hátba őket!

   – Dehogy hagytak békén!  – fakadt ki Rhao.  – Csak sürgősebbnek találták ostrom alá venni a Kolóniát és a mi falunkat, mint veletek elbánni. De ne félj! Nem feledkeztek meg rólatok sem! Csak egy kicsit későbbre halasztották a falutok felégetését!

   – A folyó és a mocsár megvéd bennünket az aardoktól!

   – Szerinted meddig állja útjukat ez a kis víz, meg a parti bozót?

   – Épp elég ideig, hogy biztosabb helyre menekülhessünk előlük.

   – Meddig akarsz menekülni, ahelyett, hogy megvédenéd magad?

   – Bocsáss meg, Pongia!  – szólt közbe Shoma.  – Tudom, hogy a folyó, meg a te varázserőd távol fogják tartani az aardokat a Szigettől! De a halászoktól azért megkérdezném: valóban Baakir közületek a legbátrabb?! Ő az egyetlen, aki velünk mer jönni?! Hát nincs több férfi köztetek?!

   – Hallgass!! Hiába próbálod felhergelni a halászokat! Megmondtam: nem tartunk veletek az aardok ellen!

   – Nem! Ne hallgasson!  – pattant a fel az első sorból Rera.  – Miért lapuljunk itt gyáván, remélve, hogy az aardok békén hagynak, mikor agyon is verhetnénk őket?!

   – Hogy akarsz harcolni, te bolond?! Hiszen még fegyvered sincsen!

   – Van egy fejszém! De a dorong is jó fegyver, ha jó ember forgatja!

   Pillanatok alatt hatalmas vita robbant ki az addig látszólag békésen üldögélő halászok között. Két táborra szakadva ugráltak talpra, és hevesen ágálva bizonygatták a maguk igazát. A többség a Pongia által javasolt békés meglapulást tartotta követendőnek. A hevesebb vérűek azonban Rera kifakadását követve Rhaoval akartak tartani az aardok ellen.

   Pongia többször is megpróbálta elhallgattatni népe zavargását. De ezúttal sem megszokott tekintélye, sem torka ereje nem ért egy fabatkát sem. Akik korábban áhítattal lesték minden szavát, most meghallgatni sem voltak hajlandóak. A vita gyorsan odáig fajult, hogy a falu lakossága végleg kettészakadt. Pongia és hívei sértetten kunyhóikba vonultak, a harcosabb kedvű halászok pedig előszedték fegyvereiket, és késő délután vízre szálltak Rhaoval és társaival. Csak mintegy kéttucatnyian csatlakoztak az eredeti csapathoz, de így is csónakok valóságos flottája úszott lefelé a folyón.

   Rhao „serege” jóval a zúgó felett kötött ki, hogy a partra húzott aard hajók őrsége ne vehesse észe őket. Maguk is szárazra vonszolták csónakjaikat, és kényelmesen letelepedtek a fűzfák alatt. A tábornok csendet parancsolt embereinek, aztán a négy vadásszal, meg Shomával előreosont a sziklákhoz, az ellenség táborát kikémlelni. Nem akarta nyílt támadásban kockáztatni gyakorlatlan harcosait. Tudnia kellett, mekkora őrség vigyáz a hajókra, hol és hogyan helyezkednek el az aardok, hogy az ellenségnek esélye se maradjon ellenállni, vagy elmenekülni.

   Szerencsére az aardok alig tucatnyian voltak, és egyáltalán nem vették komolyan a feladatukat. Beszélgetve üldögéltek, heverésztek a partra húzott hajók közelében rakott, barátságos tábortűz mellett, legalább százötven lépésre a folyó torkolatától. Egyetlen harcos sétálgatott fel-alá a fövenyen, vállára vetett kétkezes bárdjával, őrködést mímelve. Elballagott a sziklák felé vagy harminclépésnyit, ott lustán megfordult és visszament, majdnem a tűzig. Váltott pár szót a társaival, aztán kezdte az egészet előlről.

   Rhao három ilyen ciklust is végigvárt, mielőtt suttogva elmagyarázta volna tervét a társainak:

   – Este megvárjuk, míg csak az őr marad ébren odalenn. Amikor a legtávolabb kerül a társaitól, Shoma lenyilazza. Aztán leosonunk azon az ösvényen, ott jobbra, és álmában lepjük meg a többi aardot!

   A terv roppant egyszerűnek tűnt, de a harcra kész halászok igen nehezen viselték a hosszú várakozást. Rhao nem csak tüzet gyújtani nem engedte őket, de még a beszélgetni kezdőkre is rápisszegett, nehogy egy hangos szó elárulja az aardoknak, hogy itt lapulnak a közelükben.

   Már mélyülni kezdett az alkony, amikor valami különös, bódító illat csapta meg Rhao orrát. Egy pillanatra elandalodott rajta, aztán gyanakodva szimatolt körül, honnan érzi a kender füstjét. Nem is kellett nagyon keresnie. Pár lépésre, az egyik fa alatt azonnal meglátta a fel-felizzó parazsat. Baakir unalmában a legnagyobb nyugalommal rágyújtott egy kender rudacskára!

   – Neked teljesen elment az eszed?!  – ragadta el és taposta dühösen a földbe a füstölnivalót Rhao.  – Azt hiszed, az aardok nem ismerik ezt a szagot? Ha feléjük viszi a szél a kenderfüstöt, rögtön tudják, hogy emberek vannak a közelben!

   – Vedd el a tarisznyáját!  – susogta Shoma a tábornok mellett.  – Akkor nem gyújthat rá többször!

   Rhaonak már a száján volt, hogy „tudtam én előre, csak bajunk lesz ezzel az idiótával!”, meg hogy „nem kellett volna azzal az ostoba ígérettel rávenni, hogy velük tartson!”. De még idejében lenyelte az egészet. Hiszen éppen ő nem engedte, hogy Shoma erővel vegye el a kertész csónakját. Pedig talán … Végül csak legyintett dühében, és Shoma tanácsát megfogadva lekapta a tarisznyát Baakir válláról.

   – Hé! HÉ!! Ne vedd má’ el!  – kapkodott méltatlankodva az iszákja után a kertész.

   – Maradj veszteg, és kuss legyen végre!!  – igyekezett Rhao a bal kezével távol tartani Baakirt a tulajdonától.  – Ha ránk hozod az aardokat, kitekerem a nyakad! Hallod?! Mit félted ezt a szemetet!? Nem szívom el előled! Csak vigyázok rá! A csata után majd visszakapod!

   – Csata?!  – vékonyodott el Baakir hangja ijedtében.  – Aardok? Megölik szegény Baakirt! Minek hoztatok …

   Shoma hirtelen ellépett Rhao mellett. Összemarkolta Baakir mellényét és megrázta a kertészt, mint egy rongybabát. Csak suttogott, mégis valami olyan erő áradt a hangjából, mintha Baakir arcába ordított volna:

   – Ha megnyikkansz, én öllek meg, nem az aardok!

   Baakirnak a rémülettől elakadt a hangja – de csak egy percre. Aztán belekapaszkodott Shoma karjába és a tarisznyájára mutogatva nyüszítette:

   – Szétszórja! Mindet szét fogja szórni!

   – Nem fogja!  – sziszegte Shoma.  – Nézd! Átkötöm ezzel a zsineggel az iszákodat! Ha végeztünk az aardokkal, hiánytalanul visszakapod az egészet! De ha még egy szót szólsz …, én magam dobom a folyóba a tarisznyádat! Veled együtt!!

   Amint kigyúltak a csillagok, Rhao támadásra készen közelebb óvakodott csapatával a kiszemelt ösvényhez. A tábornok Shomával és a vadászokkal egészen a sziklák pereméig osont, hogy lássák is az aardokat, amennyire a hold, meg a tábortűz fénye látni engedte őket. Shoma egy nagyobb kő tövén pompás helyet talált magának, ahonnét jól célba vehette az odalent sétáló őrszemet.

   A lövéssel azonban várnia kellett. Hol egyik, hol másik aard tápászkodott fel, hogy megigazítsa a tüzet, igyon egyet, vagy a sziklák tövén növő bokrok közt könnyítsen magán. Éjfél is elmúlt, mire Rhao úgy ítélte, itt az idő az őrszem elnémítására.

   Shoma hosszú és gondos célzás után lőtte ki nyilát. A szálas aard egy nyikkanás nélkül roskadt térdre, majd vágódott el a fövenyen. A következő pillanatban Rhao és harcosai hegyomlásként száguldottak lefelé az ösvényen.

   Már csaknem elérték az alvó aardokat, mikor az egyik északi harcos felébredt. Bambán, ásítozva igazgatni kezdte a tüzet. Aztán észrevette a feléje rohanó árnyakat. Riadót akart kiáltani, de még félig sem sikerült neki. Rhao egyik kardjának markolatával gyomron vágta, a másikkal tarkón verte és ráordított a nyomában érkező halászokra:

   – Kötözzétek meg! Élve kell!

   A kiáltozásra és lábdobogásra ébredezni kezdtek az aardok, de legtöbbjüknek arra sem maradt ideje, hogy megmarkolja a fegyverét, mielőtt agyonverték, felnyársalták, vagy éppen elvágták volna a torkát. A „csata” pont úgy alakult, ahogy Rhao akarta. Legyőzték az aardokat és egyetlen embert sem veszítettek. Baakir bevert orrát nem számítva még sebet sem kaptak. Igaz, hogy a kertészt sem egy északi harcos sebezte meg, csak átesett a saját lábán, és lefejelt egy méretes sziklát.

   A halászok ujjongva ünnepelték győzelmüket, de Rhao nem hagyta őket sokáig pihenni. Szétosztotta köztük az ellenség fegyvereit, aztán a partra húzott hajókra hordatta velük a halott aardokat. Mire világosodni kezdett, szép máglyákat raktak a hat partra húzott bárkára a vitorláikból, az északi harcosok halmokba tornyozott ládáiból, csomagjaiból, meg a környező bokrok száraz ágaiból.

   Csak Thaedra kérdezte meg halkan Rhaotól:

   – Nem lenne jobb hazavitorlázni ezekkel a bárkákkal Lomyrába, mint elégetni őket? Ha mindet megtartanánk, az egész falu elférne rajtuk!

   – Te talán értesz a hajózáshoz? Mert én nem. A part mellett, evezőkkel még elboldogulnánk valahogy. De az átkeléshez komolyabb hajó kell. Meg igazi tengerészek.

   – Én sem értek a hajózáshoz. De azt tudom, hogy komolyabb hajót csak két helyen kaphatunk.

   – Kholnys kikötőjében, vagy Gniezdoban, a kalózoknál  – bólogatott Rhao.  – Ahogyan tengerészeket is csak ezen a két helyen fogadhatunk fel. De most előbb a sárkányokkal és az aardokkal kell elbánnunk. Hajót azután is ráérünk szerezni, ha túléltük a ránk váró csatákat!

   Erre már Thaedra sem tudott mit mondani, így aztán napkeltekor sorra felgyújtották mind a hat sárkányfejes hajót.

   Már javában lángoltak a sárkányhajók, amikor Rhao és Thaedra a hajóégetést a halászokra bízva az aard oltárhoz indultak. Ki akarták deríteni, mire használták, miért fáradoztak olyan sokat a felépítésével az északi sámánok. Shoma  – bár nem értett az aard mágiához –  Tunglával és Rerával beszélgetve a nyomukba szegődött. Még messze jártak a különös építménytől, amikor észrevette, hogy különös tárgyak hevernek a négy oszlop közti kőasztalon. Közelebb érve egyre jobban kivehette, mik azok. Borzalmas sejtése támadt. S mire az oltárhoz ért, a sejtésből iszonytató bizonyosság lett.

   A kőasztalon egy ember feje, két keze és lábai feküdtek. Éppen olyan elszenesedett végű maradványok voltak, mint amilyeneket a Király-szirt alatti barlang-szentélyben látott. Ezek közül is ugyanúgy elégett az áldozat teste. Csakhogy ennek a szerencsétlennek kezét-lábát kötelekkel az oltár sarkain álló oszlopokhoz feszítették. Arca eltorzult az iszonyú kíntól, ami végzett vele. Ruháiból  – ha voltak rajta egyáltalán –  semmi sem maradt.

   Borzongva, borzadozva nézték a maradványokat, aztán Rhao csikorogva odaszólt Rerának:

   – Hozasd ide a fogoly aardot! Ki akarom kérdezni, hogy mit műveltek ezzel a szerencsétlennel a sámánjaik!

   – Úgysem fog válaszolni  – rázta a fejét Thaedra.  – Csak hergelni fog, hogy megöld.

   – Tudom, hogy szedjem ki belőle a választ!

   – Képes leszel annyira megkínozni?!

   – Nem vagyok pribék! De tudom, mitől félnek legjobban az aardok. Úgy hiszik, azt kell szolgálniuk a túlvilágon, aki megöli őket. Hozzátok ide Baakirt is! Azt mondom az aardnak, hogy vele fogom megöletni!

   – Majd én idekísérem Baakirt!  – ajánlkozott Shoma.  – És teszek róla, hogy a fogoly mindent elhiggyen, amit mondasz neki!

   Míg Shoma Baakir keresésére indult, Rera öt társával az oltár előtt várakozó Rhaohoz vonszolta az összehurkolt kezű-lábú aardot. Durván a földre dobták, ülő helyzetbe támogatták, aztán Rera intésére hátra húzódtak, magára hagyva a foglyot a tábornokkal.

   Az aard gyűlölködve végigmérte Rhaot, és mély hangján rárecsegett:

   – Mit akarsz Adraktól, krossha? Miért nem ölted meg a többiekkel együtt?

   – Mert előbb ki akarlak kérdezni. Ha őszintén felelsz, elengedlek. De ha hazudsz, …

   – Sehogyan sem felelek neked! Öld meg Adrakot most!

   – Én? Miért tenném? Ha minden áron meg akarsz halni, majd ő fog megölni!

   Adrak gyanakodva fordult Rhao lendülő keze után. Két krosshát látott közeledni. Kérdeznie sem kellett, azonnal tudta, hogy a tábornok nem az íjjal-karddal felszerelt harcosra gondol, hanem a hosszú aard tőrrel babráló másikra.

   – Ki ez … figura?

   – Egy igen hasznos emberem. Úgy ismeri a mocsáron átvezető ösvényeket, mint a tenyerét! Azt mondta, harcos akar lenni, aki aardokat öl. Csak gyenge és ügyetlen hozzá. Harcban sosem jutna a közeledbe. De így, megkötözve …

   Shoma a tábornoktól és foglyától pár lépésre állt meg Baakirral. A kertész ügyetlenül méregette tenyerén a hatalmas aard tőrt, amit pár perce éppen Shoma nyomott a kezébe.

   – Látod? Ott van nála a tarisznyád!  – intett Rhao felé Shoma.  – Azt mondta, a csata után visszaadja. Hát eredj, és kérd el tőle!

   – Most? Biztosan nem akar velem beszélni. Biztosan mérges lesz megint.

   – Ne légy már olyan mulya! Eredj oda és kérdezd meg, hogy felvághatod-e a zsineget, amivel átkötöttem!

   Baakir remegő lábakkal indult az elkerekedő szemekkel bámuló aard, meg az előtte álló tábornok felé. Megállt Rhao előtt és idegesen topogva megkérdezte:

   – Most már … felvághatom …?

   Rhao egy pillanatig értetlenül nézett a kertészre, aztán majdnem elnevette magát, mikor megértette, miért adta Shoma Baakir kezébe a nagy tőrt. Alig tudta megőrizni a komolyságát, amíg elküldte:

   – Várj még egy kicsit, Baakir! Menj vissza Shomához! Mindjárt megkapod!

   Adrak iszonyodva bámult az elcsoszogó krossha után.

   – Nem teheted!  – szakadt ki belőle a kétségbeesett kiáltás.  – Nem ölethetsz meg … vele! Egy ilyen ... senkivel!

   – Baakir nem senki! Nagyon hasznos emberem! Persze ha te még hasznosabb lennél … Felelj néhány kérdésre, és elengedlek!

   – Mit akarsz tudni?

   – Miért jöttetek Kholnys szigetére?

   – Azt csak Uraru, a Mokea nemzetség sámánja tudja  – rázta busa fejét az aard.  – Ő akarta, hogy idehajózzunk. Ő beszélte rá a többi sámánt is, hogy vele jöjjenek.

   – Hány sámán volt veletek a hajókon?

   – Uraru, Koaro, Marama és Vors  – számolgatta összekötözött keze ujjain Adrak.

   – Mind a Mokea nemzetség sámánjai?

   – Nem. Négy sámán, négy nemzetségből.

   – És miféle varázslatokat végeztek itt?

   – Azt én nem tudom. Sosem értettem, mit miért csinálnak a sámánok.

   – Akkor azt mondd el, amit láttál!

   Adrak sehogyan sem értette, miért faggatja őt a krossha a sámánok dolgairól. Még beszélni is félt a varázslatokról. Eleinte csak akadozva válaszolgatott Rhao kérdéseire. Később a maga darabos beszédével belelendült a panaszkodásba. Elmondta, mennyit kellett dolgozniuk, míg összehordták a sámánok által gondosan kiválogatott köveket és felépítették belőlük az oltárt. Amikor elkészültek vele, a négy sámán mindenféle varázslatba kezdett. Láthatóan csalódottak voltak, mikor a sziklákat emésztő tűz csak gyengült, de nem aludt ki, ahogyan várták.

   Aztán krosshák tűntek fel a tűz másik oldalán. Az egyikük nyilával vállon lőtte Urarut. Ettől a sámánok megzavarodtak. Elűzték ugyan a krosshákat, de arról kezdtek beszélni, hogy valami egészen másfajta varázslatba kell fogniuk, mielőtt kifutnak az időből.

   Harmadnap a négy sámán napkeltekor az oltárra kötözte Uraru krossha rabszolgáját. Körülállták az oltárt, és közös varázslatba kezdtek. A krossha először csak sikoltozott kínjában. Aztán hirtelen lángra lobbant, mint egy darab fa! Amint a krossha teste elhamvadt az oltáron, kihunyt a sziklákon lobogó tűz.

   – És a sárkányokat mikor idézték meg?

   – Sárkányok? Utoljára Aardmarban láttam sárkányt. De annak is van már vagy tíz éve.

   – Nos, eleget mondtál, hogy elengedjelek cserébe  – vagdalta el az aard kötelékeit Rhao.  – Ha elég hosszan követed a folyó partját, egy nagy hegy után megtalálod a társaidat. Ja! Kérd el Baakirtól azt a tőrt, mielőtt megvágja magát vele! Legalább nem kell üres kézzel átvágnod az erdőn!