17. fejezet

   Por és kisebb-nagyobb kövek záporoztak Rhaora, amint a két szobor életre kelt és recsegve-ropogva kiszakította magát az eleven sziklából. Vadállati bömböléssel néztek le az emberekre. Lépteik alatt rengett a kőpadló, ahogy a behatolók felé indultak. Vaskos karjaik sziklazúzó erővel csaptak le, hogy péppé lapítsanak mindent, ami az útjukba kerül. A tábornok szavára korábban csak kelletlenül hátráló harcosok most úgy iszkoltak a kőszörnyek elől a szűkebb folyosókba, mint egerek a lyukba, ha közibük toppan a macska.

   Rhao áthemperedett a gólemek lábai között, éppen csak elkerülve egyikük halálos csapását. Az életre kelt szobor valósággal lyukat ütött a padlóba, ahol egy pillanattal korábban a tábornok állt. Aztán olyan váratlan gyorsasággal fordult utána, hogy Rhaonak megint menekülnie kellett. Ezúttal nem maradt más lehetősége, át kellett gurulnia a sziklafal nyílásán, be a kalózok barlangjába.

   Ott végre levegőhöz jutott. Előrántotta kardjait és egészen a kapu külső széléig nyomulva egyik villámot a másik után lőtte a gólemekre. A mágikus lövedékek hatalmas szilánkokat hasítottak le a megelevenedett szobrokból, de komoly kárt nem tudtak okozni bennük. Arra mégis jók voltak, hogy a két szörny figyelme Rhao felé forduljon. Bömbölve próbáltak közelebb jutni a tábornokhoz, miközben valóságos kőzáporokat fakasztva csépelték a varázskapu hasadékának széleit.

   A közelségüket kihasználva Rhao végre pontosan célozhatott. Következő villámát egyenesen az egyik gólem térdébe küldte. Minden erejét beleadta a „lövésbe” és ezúttal nem is maradt el a hatás! Az oszlopnyi láb elroppant-elporlott, ahol a villám belecsapódott! Az életre kelt szobor részegen megtántorodott, majd földrázó döndüléssel elzuhant. Dühös csapkodását azonban még ekkor sem hagyta abba, s lábait elkaszálva percek alatt a földre döntötte társát is.

   A következő pillanatban nagy pukkanásokkal szétrobbant a két gólem feje, mintha gigászi kőtörő kalapács sújtott volna rájuk. Kőszilánkok repültek szerteszét, és a barlang fullasztó porral telt meg.

   – Úgy tűnik, valaki zárat cserélt az ajtódon, tábornok!  – zsörtölődött a port köpködve Rarqua, miközben átgázolt a gólemek maradványain.  – Legközelebb óvatosabb is lehetnél, mielőtt varázsolni kezdesz!

   – Warown ugyanezzel a varázsigével engedett ki bennünket  – mentegetőzött Rhao.  – De akkor meg sem mozdultak ezek a … szobrok!

   – Azt is meg kellett volna figyelned, hogy mit csinált közben az a Warown! Mi, mágusok sokszor összekapcsolják a bűvös szavakat és mozdulatokat. Bár az is lehet, hogy szándékosan intézte úgy, aki kiengedett, hogy felébreszd a kaput őrző gólemeket, amikor vissza akarsz térni.

   –Lehet. De ezt most inkább nem deríteném ki. Hajót akarok a kalózoktól, nem magyarázatokat!

   A külső barlangban, a gólemek pusztulása után lassan ismét összegyűltek Rhao harcosai. Meggyújtották a menekülés közben kialudt fáklyáikat, és a szobrok szerteheverő maradványait vizsgálgatták, tapogatták. Voltak, akik próbálták egymáshoz illesztgetni őket. Felszabadultan nevetgéltek a veszély elmúltával. De azért mégis megkönnyebbülten sorjáztak át a másik barlangba, amikor Rhao tovább indította seregét a kalózok városa felé.

   A gólemek támadása után Rarqua magától értetődően vette át a menet vezetését Rhaotól. Csaknem feketére kopott botjával öregesen kopogva vezette a sereget a sötét folyosók labirintusán át. Közben feszülten figyelte, nem érez-e valamiféle mágiát, vagy ellenséget a közelben. Rhao és Thaedra egyik kezükben karddal, a másikban fáklyával kísérték a vén mágust. Részben, hogy világítsanak neki, részben, hogy szükség esetén megvédhessék.

   Rövidesen elérték a kalózok első raktárát. A rudakon sorban lógó szalonnák, sonkák és kolbászok láttán egyszerre mindenkinek eszébe jutott, milyen régen is volt a vacsora tegnap este, a csata előtt. Nekiültek hát, hogy most egyben pótolják a kimaradt reggelit-ebédet. És mert létszámuknál csak az étvágyuk volt nagyobb, hatalmas pusztítást végeztek a kalózok készleteiben. Kenyér ugyan csak elvétve akadt egyik-másik hadfi tarisznyájában, mégsem panaszkodott senki. Amikor elverték az éhüket, alaposan fel is tarisznyáltak, nehogy megint koplalniuk kelljen az eljövendő napokban.

   A lakoma után hamarosan megszomjaztak, s láss csudát: a következő barlangteremben hordók sora fogadta őket. Gyorsan csapra vertek néhányat és ki a kulacsából, ki a markából, de akadt, aki a sisakjából itta a bort. Cseppet sem érdekelte őket, hogy vajon Rarqua kereste ennyire a kedvüket, vagy valóban így következtek sorban a kalózok raktárai. Csak oltani kezdték a szomjukat. Tették ezt olyan buzgón és alaposan, hogy még Rhao is alig tudta megőrizni a józanságukat.

   Komoly erőfeszítésébe került a tábornoknak, hogy kiterelje embereit a pincéből, mielőtt serege teljesen elázott volna. A pont jókor megtalált éléstár és borospince azonban szöget ütött a fejébe. Annyira, hogy amikor a folyosón egy vaskos ajtó előtt haladtak el, megmarkolta a kilincset és megpróbált benyitni. Sikertelenül. Az ajtó nem csak csukva volt, de zárva is.

   – A kincstárat keresed?  – kíváncsiskodott Rarqua a tábornok mellé lépve.

   – A kincsárat?  – lepődött meg Rhao.  – Miért keresném pont a kincstárat?

   – Már ettetek és ittatok is. Mi mást keresnél, ha nem valami zsákmányt? Hiszen jó dolog hazatérni Lomyrába, de még jobb gazdagon hazatérni!

   – Úgy gondolod, arannyal rakom meg a hajót, és a hazaúton majd a lopott kincseket esszük? Fegyvert keresek, nem aranyat.

   – Ha zárt ajtó állja utadat, nem mágusra van szükséged, hanem erre  – lépett melléjük Shoma, elővillantva a Kolónián szerzett tolvajkulcsát.

   Odahajolt a zárhoz, kicsit kaparászott, tapogatózott benne a kulccsal, aztán diadalmas képpel kitárta az ajtót Rhao előtt. A tábornok fáklyáját magasra emelve lépett be a raktárba. Takaros halmokba rakva végszám álltak benn a különböző kelmék. Drága brokátok, lágy fényű selymek és egyszerű, színes vásznak tekercsei. Rhao csalódottan fordult ki a sziklateremből.

   Ahogyan tovább haladtak, Shoma egyre újabb ajtókat nyitott fel a tábornok előtt. Megcsodálhatták a kalózok fűszer raktárát, kötél készletét, és egy igazi kincstárát is, ahol finom domborművekkel díszített edények sorakoztak tucatszám. De bármilyen szépen csillogtak is a garidoli tálak, kupák és kisebb-nagyobb kancsók – csak rézből voltak, nem aranyból.

   A tábornok által áhított fegyvertárra végül az ötödik ajtó mögött akadtak rá. A betóduló száműzöttek egymással versengve aggatták magukra a csillogó vérteket-sisakokat, pompás pajzsokat. Vadonatúj, díszes fegyverekre cserélték kopott kardjaikat, baltáikat, meg az aardoktól zsákmányolt csatabárdjaikat. Még Shoma is felpróbált egy sisakot, de gyorsan le is tette. Az acélsapka nehéz volt, szemellenzőként korlátozta a látását és szinte teljesen megsüketült benne, így inkább lemondott róla.

   Aztán megakadt a szeme az egyik felső polcon heverő íjon. A csodálatos, kettős ívű fegyver kicsit rövidebb volt, mint Shoma katonai íja. Csaknem teljesen fehér, csontnak tűnő anyagból készült, mégis elképesztően könnyű volt és rugalmas. Könnyedén a füléig húzhatta az ideget, amikor megfeszítette, hogy kipróbálja a hajlékonyságát. Féltő gonddal simogatta-tapogatta végig a különös fegyvert. Nem kellett sokat gondolkodnia. Hűtlenül a polcra tette a Rhaotól kapott öreg katonai íjat, és helyette a fehér csodát akasztotta a vállára.

   Borzasztó lassan telt az idő a barlang sötétjében, mióta Rhao elolttatta harcosaival a fáklyákat. Amikor új fegyvereikkel-vértjeikkel zörögve a barlang kijáratához vonultak, azt hitték, perceken belül lerohanják a kalózok városát, és kemény csata után elkötik a tábornok által kiválasztott hajót. De Rhao azt mondta, meg kell várniuk az estét a támadással. Leültek hát és vártak. Nézték a barlang kijáratának lassan elsötétedő foltját. Eleinte halkan beszélgettek, később már ahhoz sem volt kedvük. Még később  – csak úgy, unalmukban –  megvacsoráztak. A leváltott őrök szerint a nap már rég lebukott a Gniezdot övező hegyek mögé, de Rhao még mindig várt. Így hát ők sem tehettek mást.

   Már a hold is magasan járt az égen, amikor valahol a völgyben megszólalt egy távoli kürt jajongó riadója. Az általa keltett kavarodás úgy terjedt tova a kunyhók közt, mint a vízbe dobott kő keltette hullámok. Mindenfelé ajtók nyíltak, fáklyák gyúltak és kiáltozás támadt. Emberek verődtek csapatokba, hogy aztán elrohanjanak valahová, a völgy távolabbi részébe. Fáklyáik fényfüzére pontosan megmutatta a barlang kijáratában álló tábornoknak és kísérőinek, merre járnak. Még a hegyoldal kanyargós ösvényét is kirajzolta, melyen a Testvériség harcosai egyre magasabbra kapaszkodtak, mielőtt eltűntek volna egy másik barlangban.

   – Ezek meg hová mennek?  – bökte ki Thaedra a Shoma belsejét is feszegető kérdést.

   – A városukat védeni.

   – Ott?! Kitől?

   – Reylash-tól, meg a cimboráitól. Ha jól sejtem, éppen most próbálnak feljutni Gniezdoba a Kalóztanya titkos folyosóján át. És amíg a kalózok velük csatáznak, mi szépen leballagunk a kikötőbe, és elkötünk egy megfelelő hajót!

   Rhao unatkozó serege egy pillanat alatt talpra ugrott a tábornok parancsára.  Fegyvert rántottak, és már rohantak is a vezérük után. Leviharzottak a hegyoldalon. Harcra készen átrobogtak a kunyhók közti kis utcákon és sikátorokon. Azt hitték, úgy kell átvágniuk magukat a kikötőig, de pár kerítésen kívül senki sem próbálta útjukat állni. A futásuk zajára előkerülő asszonyok, rémült sikoltozással menekültek előlük. A Testvériség fegyveresei közül csak elvétve láttak egyet-kettőt, de azok is rögtön kitértek az útjukból, amint meglátták fegyveres tömegüket.

   Percek alatt kiértek a város főutcájára. Mire Rhao parancsára futás közben nagyjából alakzatba rendeződtek, már a móló pallói dübörögtek a talpuk alatt. Egyenesen a legnagyobb hajóhoz rohantak. Átugráltak a mellvéden, és elözönlötték a fedélzetet.

   A háromárbocos meglepett legénysége tőröket, csáklyákat és kötélfeszítőket ragadva próbált hajója védelmére kelni, de esélyük sem volt a túlerővel szemben. Mivel Rhao azt parancsolta a katonáinak, élve fogják el a tengerészeket, csak két matróz kapott halálos sebet. A többiek bevert fejjel, kábultan hevertek a fedélzet deszkáin, ha nem volt elég idejük eldobni fegyverüket és megadni magukat.

   Pillanatokon belül csak a kapitány állt harcra készen, kardját a támadókra szegezve. Félig behátrált a tatfelépítmény ajtajába, hogy ne tudják bekeríteni, és láthatóan inkább adta volna az életét, mint a hajóját.

   – Rhao Tama vagyok, Lomyra lovagja és tábornoka  – lépett a kapitány elé Rhao.  – Arra kérlek, kapitány, tedd le a fegyvert! Nem az életedre török, megegyezni akarok veled.

   – Nincs miről egyezkednünk. Hagyd el a hajómat, vagy ölj meg!

   – Nem tehetem. Haza kell vinnem az embereimet Lomyrába. Ehhez hajóra és legénységre van szükségem.

   – Nem fogod megkapni sem a hajómat, sem a segítségemet!

   – A hajód máris az enyém, kapitány! És ha te nem segítesz, megteszi valamelyik tiszted.

   – Meglehet. De a tengerre vezető kapu varázsigéjét egyikük sem ismeri!

   – Azt majd megfejti a mágusunk.

   – Mondhatom, te aztán szépen hálálod meg a múltkori segítségemet!  – vágott közbe egy mély, károgva recsegő hang.

   Mindenki a kapitány és a tábornok vitájára figyelt. Senki sem tudta, vajon a felépítményből lépett elő a sötét, mágusköpenyes alak, vagy a mellvéden át jött a fedélzetre, ahogyan a száműzöttek is. De most egyszerre csak ott állt előttük.

   – Warown?!  – fordult meglepetten a magas alak felé Rhao.

   – Azt mondod, hajóra és hozzáértő legénységre van szükséged?  – recsegte csuklyája mélyéről a mágus.  – De miért akarod erővel elvenni? Miért nem kéred?!

   – Nem elvenni akarom a hajótokat, csak haza utazni vele. És nem kérhettem, mert nem tudok fizetni érte.

   – Ostobaság!! Egyszer már átengedtelek Gniezdon fizetség nélkül! Most is megkérdezhetted volna, mi az ára a segítségemnek!

   – Igaz. De ha nemet mondasz, esélyem sem maradt volna más megoldást keresni.

   – Megkapod a hajót  – mondta rövid mérlegelés után Warown.

   – De uram …!  – próbált tiltakozni a kapitány.

   – Elhallgass!  – csattant rá a mágus.  – Döntöttem! Elviszed a tábornokot és az embereit Lomyrába. Ha partra tetted őket, visszatérsz. És jaj neked, ha megtudom, hogy nem teljesítetted a tábornok parancsait! Márpedig tudhatod, hogy rájövök!

   – Azt hiszem, nem kellene ennyire durvának lenned  – szólalt meg a Rhao mellé lépő Rarqua halkan.  – Egy szelíd kéréssel többet elérhetsz, mint a legdurvább fenyegetéssel.

   – Ez itt az én földem!  – fordult szembe Warown az öreggel.  – Nem te szabod meg nekem, mit tegyek, vagy ne tegyek a saját fészkemben!

   – Godnos mentsen, hogy bármit is megszabjak neked  – folytatta ugyanolyan halkan Rarqua.  – De úgy vélem, elég öreg és tapasztalt vagyok, hogy tanácsot adhassak neked.

   – Kapitány! A vendégünk szeretné megpihentetni fáradt és öreg tagjait. Kísértesd a kabinjába! Aztán szedjék fel a horgonyt! Máris indulunk!

   Még be sem fejezte szavait, egy matróz már ugrott is, hogy a tatfelépítmény egyik kabinjába vezesse Rarqua-t. A többiek a kapitány kelletlen parancsaira sorban eloldották a hajójukat a kikötőbakokhoz rögzítő köteleket. Aztán hosszú csáklyákkal ellökték a nehéz bárkát a mólótól, és nekiláttak kibontani a fővitorlát. A gyenge szél azonnal belekapott a hatalmas vászonba, és a tó vize dallamosan csobogni kezdett a mozgásba lendülő hajó orránál.

   Rhao az orr- és a tatfedélzetre, meg a hajó belsejébe küldte harcosait, hogy ne legyenek útban a tengerészeknek. Shoma is felkapaszkodott a tábornok és Warown nyomában a hátsó fedélzetre, hogy a kapitány mögött állva figyelje a matrózok munkáját. Látta, hogy a kapitány és a fekete köpenyes mágus hol a hajó előtti sötétséget kémlelik, hol a csillagokat a fejük felett. Annyit Shoma is értett a csillagokhoz, hogy lássa, észak felé haladnak. De fogalma sem volt, hogyan akarják megtalálni ebben a vaksötétben a tengerre vezető barlang bejáratát.

   Amint közel értek a tó északi partjához a kapitány parancsára néhány tengerész lámpát kötött az orrárbocra. Ettől éppen annyira lett világos a hajó előtt, hogy Shoma láthassa a legközelebbi sziklákat. Olyan közel voltak, hogy folyton a végzetes döccenést, és a recsegést várta, amikor a hajó felfut valamelyik zátonyra. De semmi sem történt.  Karnyújtásnyira úsztak el a part mellett, aztán egyszerre csak feltárult előttük a barlang hatalmas, sötét torka.

   A hajó elfordult és beúszott az alagúttá formálódó sziklák közé. A tengerészek bevonták a vitorlát és tucatnyi hosszú evezőt toltak ki a mellvéd nyílásain. Warown és a kapitány feszülten figyelték a lámpa fényében a köréjük boruló falakat, miközben az evezősöket irányították. Majd egy órán át lavíroztak egészen lassan a szűk barlangban, ahol az evezők néha csaknem elérték a falakat kétfelől. Aztán egyszerre csak előttük is sziklák zárták el az utat.

   Amint a nagy hajó teljesen megállt az akadály előtt, Warown előresétált a tatfelépítmény mellvédjéhez, és minden szertartás nélkül rákiáltott az útjukat álló sziklafalra:

   – To birao hi’raku!

   A köveken egy hatalmas kapu szabályos boltívének körvonalai rajzolódtak ki. A sziklák halványulni kezdtek, majd eltűntek, mintha soha nem is léteztek volna. A hajót elkapta az áramlat és egy perc alatt átsiklott a kapu sziklaboltja alatt. Mire Shoma észbe kapott, a fedélzet hintázni kezdett a talpa alatt. A tenger hullámain hajóztak, nem a tó sima vizén.

   – Mostantól a tiéd a hajó, tábornok  – fordult Warown Rhaohoz.  – Gharodo kapitány minden parancsodat követi, amíg Lomyrában partra nem szálltok. De mielőtt eszedbe jutna, hogy a varázsige birtokában egy flotta élén próbálj visszatérni Gniezdoba, gondolj a gólemekre!

   – Tábornok vagyok, nem admirális  – tiltakozott Rhao.

   – Jó utat, tábornok!  – mondta Warown, miközben a keze egy pillanatra eltűnt sötét köpenye alatt. A markába zárva maga elé emelt valamit, és motyogni kezdett csuklyája mélyén. Körülötte apró, porszemekként kavargó csillagok jelentek meg. Pillanatról pillanatra egyre több lett belőlük, s egyre nőtt a fényük is. Hirtelen felvillanással vakító fénygömbbé álltak össze. Aztán rögtön el is tűntek. Warownnal együtt.