28. fejezet

   – Levágná végre valaki ezt a kötelet rólam?  – csendült egy váratlan hang a sátor felől.

   Meglepetésében Shoma olyan hirtelen fordult hátra, hogy tőre markolatát elengedve, a halott ogan mellében hagyta a fegyvert. A sátor nyílása előtt az a szőke lány állt, akit legutóbb a torkának feszített görbe pengével látott. Akkor halálos rémület ült a lány arcán. Most is sápadt volt még, de már sokkal magabiztosabbnak tűnt. Ruházata alapján nemesi család sarja lehetett, kerek arca azonban éppen csak eladósorba került lánynak mutatta. Bár hangja parancsoláshoz szokottan csengett, összekötött kezeit mégis inkább kérőn, mint követelőzve nyújtotta előre.

   Shoma készségesen talpra ugrott, és már nyúlt is a tőréért, hogy megszabadítsa kötelékeitől a lányt. Zavartan kaparászott fegyvere üres tokja mellett, aztán ismét letérdelt a halott mellé. Kihúzta a néhai ogan sebéből a pengét, és alaposan megtörölgette a burnuszában, mielőtt a lányhoz lépett vele.

   – Jövök már, kisasszonyom!  – kezdte elnyiszálni a lány csuklóira hurkolt kötelet, nagyon vigyázva, nehogy felsértse közben a bőrét.

   Kötelékeitől megszabadulva a szőke lány elgémberedett csuklóit masszírozva hajtott fejet Shoma előtt:

   – Köszönöm, nemes uram, hogy kiszabadítottál a rabszolgakufárok karmai közül!

   – Nem vagyok én nemes úr  – szabadkozott Shoma.  – Csak hazájától messze szakadt vándora a sivatagnak. Úgy hogy ne is urazz engem, kisasszonyom, hanem hívj csak Shomának, ahogyan a barátaim szoktak!

   – Ahogy akarod, … Shoma  – hajolt meg újra a lány.  – De csak, ha te sem kisasszonyozol engem többé! Hisz nagyobb úr vagy nálam. Magad akaratából jöttél ebbe a Godnos-verte sivatagba, engem meg kötélre fűzve hoztak.

   – De akkor hogyan szólítsalak, kis- …?

   – Hívj csak Yasminnak, ahogy a barátaim szoktak!

   Shoma kétségbe esetten nézett körül, hová ültethetné le Yasmint, amíg eltemetik a csatában elesett oganokat. A sátor tűnt erre a legalkalmasabb helynek, csakhogy még mindig ott hevert a hitharcosnak és három csatlósának a holtteste. A négy halottat Shomáék mindenféle udvariaskodás nélkül, a csuklóiknál fogva kivonszolták a sátorból, és a többi ogan mellé lökték őket. Aztán utánuk vitték a vértől lucskos-mocskos szőnyeget is, helyére a sátort korábban két részre osztó függönyt terítve, hogy kényelmesebbé tegyék Yasmin pihenőhelyét.

   Csak amikor Yasmin már leült az egyik párnára, döbbent rá Shoma, hogy legalább akkora otrombaság lenne magára hagyni a lányt a sátorban, mintha magukkal vinnék, amíg eltemetik az oganokat. A kínos helyzetet Rera oldotta meg, odasúgva Shomának:

   – Maradj itt a kisasszonnyal! Higdin, meg én majd elrendezzük a dolgot ezekkel a … komákkal!

   Bár Shomának eszébe sem jutott volna kényelmesen üldögélni a sátorban, míg társai elvégzik a munka nehezét, könnyen átvette a házigazda szerepét. Kávéval, és az asztalra készített apró süteményekkel, meg cukrozott aszalt gyümölcsökkel kínálgatva Yasmint. Mire Higdin és Rera egyenként a sátor mögötti horpadásba vonszolták a halottakat, majd homokot lapátoltak rájuk, Shoma megtudta, hogyan mészárolta le Yasmin családját a hitharcos. A Khaletek udvarháza valóságos erőd volt, Undhur Dimin varázslata azonban mennydörgő robajjal, és tűzzel egy pillanat alatt beszakította a nehéz, vasalt kaput. A pokol-tűz és a kapu roncsai azonnal megölték Yasmin apját, a fiatal lovaggal, meg a két csatlósával együtt, akik előző este érkeztek az udvarházba. Amikor a varázslat után maradt fojtó szagú füstből előbukkant Undhur Dimin, a lány öccse lekapott a falról egy ereklyeként őrzött régi kardot és azzal próbálta megvédeni nővérét. A hitharcos azonban könnyedén hárította Warold ügyetlen támadását. Ledöfte a fiút, és otthagyta haldokolni a nagyterem padlóján. Yasmint pedig elhurcolta, a Khalet család elrabolt értékeivel együtt.

   Már fenn ragyogtak az első csillagok a mélykékre váltó égen, mire Higdin és Rera munkájuk végeztével visszatértek a sátor elé. Burnuszba takarva leraktak Shoma elé egy kötegnyi fegyvert. Higdin a szőnyegre dobott még pár ogan köpenyt, meg fejkendőt, végül Rera az asztalka mellé tett egy kockás fejkendőt, amiben mindenféle aranypénzek és ékszerek csilingeltek:

   – Nem beszéltük ugyan meg előre, de gondoltam, azoknak a megboldogult vitézeknek már aligha lesz szükségük efféle hívságos dolgokra. Nekünk viszont még jól jöhetnek.

   – Most aztán hogyan tovább, Shoma?  – telepedett le Higdin az asztaltól kicsit távolabb, hogy ne zavarja Yasmint.  – Hogy jutunk ki ebből a sivatagból? Mert nekem egyik homokdomb éppen olyan, mint a másik!

   – Ha el nem temettétek a többivel együtt, van egy kalauzunk.

   – Ott fekszik kint, ahol megkötöztem. De biztos vagy benne, hogy oda is vezet bennünket, ahová menni akarunk? És ha tévútra csal?

   – És egyáltalán hová akarunk menni? Főleg most, hogy a kisasszony …

   – Mi bajod van velem?!  – hajolt Higdin felé Yasmin szikrázó szemekkel.

   – Nekem semmi  – hőkölt hátra védekezőn a vadász.  – De a mi utunk nem igazán kisasszonynak való!

   – Mi az, ami nem kisasszonynak való?! He?! Nem tudok talán úgy lovagolni, mint bármelyiktek?! Ahová ti el tudtok menni, oda én is eljutok! Ha adtok egy íjat, a harcban is segítségtekre lehetek! Eleget vadásztam, hogy jó céllövő legyek!

   – Való igaz, hogy veszélyes útra indultunk, Yasmin  – próbálta lecsillapítani a lányt Shoma.  – Először Sheeharba kell mennünk Nurben nagyúrhoz, vagy Bagrashba, a könyvtárába. Lawar Umryn legalább is azt mondta, csak ezen a két helyen tudhatjuk meg, hol van, amit keresünk.

   – Nem tudom, mit kerestek ennyire, de én a te helyedben semmiképp sem mennék Sheeharba! Egy futár levelet hozott ma ennek az … Undhurnak. Valami mágus üzente neki, hogy a kezére adja a Shoma nevű hitetlent, akit Nurben nagyúr keres. Megbízta, hogy kísérje az idegent Sheeharba, de azt is a lelkére kötötte, hogy a jutalom nem őt, a hitharcost illeti, hanem a mágust, aki tőrbe csalta a keresett hitetlent.

   Döbbent csend támadt az asztal körül. Shoma fogcsikorgatva idézte fel, a Lawar Umryn házában töltött estét. A gondos házigazdát, aki nemcsak finom vacsorát tálalt vendége elé, de még az útját is készségesen biztosította! Ezért bizonygatta hát a mágus olyan nagyon, hogy Nurben nagyúr biztosan segít majd megtalálni Gewel de Naar sírját!

   Elsőként Rera tért magához a kis csapatból. A levél után kutatva sorra bontogatta a hitharcos csomagjait. Az egyikből hamarosan elő is húzott egy pergament. Kigöngyölte, gyorsan átolvasta az írást, aztán Shomának nyújtotta:

   – Mit vétettél ennek a Nurben nagyúrnak, hogy ennyire a bögyében vagy!? Lawar Umryn azt írja itt, hogy tízezer aranyat kap, aki élve a nagyúr palotájába visz téged! Erre a summára tart igényt, amiért tőrbe csalt. Szerinte ennek a hitharcosnak már csak le kell szállítania téged Sheeharba!

   – Nem értem! Most járok először Worandban. Ezt a Nurbent sem láttam még soha életemben! Fogalmam sincs, mit akarhat tőlem! Egyáltalán honnan tudja, hogy létezek?!

   – Nem teljesen mindegy? Ha egy mágus ekkora díjat tűzött ki a fejedre, akkor semmi értelme segítséget kérned tőle!

   – Akkor nem marad más, mint a bagrash-i könyvtár  – bólogatott kesernyés mosollyal Shoma a lány szavaira.

   – Nem gondolod, hogy aki ennyire vadászik rád, az Bagrash-ban is csapdát állíthatott?

   – Biztos, hogy várnak ránk Bagrash-ban. Meg az összes többi ogan városban is. De valahogy mégis meg kell tudnunk, hol keressük azt az átkozott sírt! Majd kitalálunk valamit, hogy bejuthassunk abba a Godnos-verte könyvtárba! Ha mást nem, hát álruhát öltünk! Vagy megvesztegetünk valakit!

   Abban mind egyetértettek, hogy csakis a bagrash-i könyvtárban tudhatják meg Gewel de Naar sírjának helyét. Csakhogy egyszerűbb volt elhatározni, hogy Bagrash felé veszik az irányt, mint meg is tenni. Rera készségesen Shoma elé hozta a megkötözött kalauzt, de a fickó csak rémülten rázta a fejét, mikor Bagrash-ról kérdezték. Felsorolta két-három idegen város nevét, ahová ismerte az utat, de azt állította, hogy Bagrash-ban még sosem járt.

   – Miféle sivatagi vezető vagy te, hogy éppen a szent városban nem jártál még?

   – A kereskedők többet fizetnek, mint a zarándokok.

   – Nekem úgy tűnik, ti sokkal jobban imádjátok a pénzt, mint Beláert! De ez már legyen a te dolgod! Én csak arra vagyok kíváncsi, hogyan juthatunk el Dar Sedimbe, ha nem akarunk magunkkal vinni egy megbízhatatlan sivatagi vezetőt?

   – Ne nézz bolondnak! Ha elmondom, megölsz!

   – Miért tenném? Ha segítesz eljutni Dar Sedimbe, szabadon engedlek. Még a tevéidet is magaddal viheted!

   – Tarts mindig két tenyérnyivel nyugatra az Örök Csillagtól!

   – Hova tartsak, miféle csillagtól?!

   – Ott, az a fényes csillag, a déli égen. Azért hívjuk Örök Csillagnak, mert még nappal is ott van az égen. Csak nem látni a nap fényétől. Ha a két tenyered mellé teszed jobbról, éppen kiméred a Dar Sedimbe vezető irányt.

   – Akkor holnaptól megmutatod, hogyan kell ezt csinálni.

   – Azt ígérted, elengedsz!

   – Úgy is lesz! De csak miután elvezettél bennünket Dar Sedimbe!

   Shoma szeretett volna kora reggel nekivágni az út következő szakaszának, de a hitharcostól „megörökölt” csomagok átvizsgálását mégsem végezhette éjjel, a tűz fényénél. Az ékszereket és aranypénzeket egy iszákba gyűjtötték, és Shoma nyergére kötötték, hogy abból fedezzék kiadásaikat Worandban. A ruhákból mind kiválogattak egy-egy öltözetre valót, hogy ogannak látszódjanak, amikor elérik a következő várost. Elsőként Yasmin öltötte magára a burnuszt, meg a kockás fejkendőt. Amikor egy íjat is a vállára vetett, meg a derekára csatolta a hitharcos szablyáját, olyan ifjú harcos lett belőle, hogy bármelyik ogan család örült volna, ha ilyen fia van. Pedig a szablya kiválasztását komoly vita előzte meg. Yasmin ugyanis mindenáron a csorba lovagi kardot akarta az övére fűzni.

   – Ne bomolj már!  – hárította el Shoma a lány kérését.  – Túl nagy neked ez a kard! Két kézzel is nehezen tudnád forgatni! Különben is! Hogy nézne ki egy ogan harcos, lovagi karddal az oldalán? Ennyi erővel ki is írhatnád a homlokodra, hogy idegen vagy!

   – Miért? Hol lenne jobb helyen egy családi ereklye, mint a család utolsó tagjának oldalán?!

   – Családi ereklye?! Azt hittem, azé a fiatal lovagé volt, aki …

   – Dehogy! Hiszen mondtam, hogy az öcsém kapta le a falról, mikor meg akart védeni! Nagyon régi fegyver! Nagymamám mesélte, hogy az ő nagyanyja Nagoriában született. Az apja ott is halt meg. Csak ez a kard maradt utána. Az édesanyja hozta haza Lomyrába a nagymamám nagyanyját, meg a férje fegyverét. Azóta őrizgeti a családom ezt a kicsorbult pengéjű kardot.

   – Különös! Esküdni mertem volna, hogy ismerem ezt a fegyvert  – emelte maga elé a kard markolatát Shoma.  – Ilyen díszítést csak egyszer láttam életemben!

   – Arra az ujjnyom-szerűségre gondolsz? Sosem tudtunk rájönni, miért véste bele olyan aprólékosan a kovács.

   A különös lovagi kard végül egy szőnyegbe csavarva az oganok fegyverei közé került egy csomagba. Shomára azonban várt még egy megrázó élmény, mielőtt útra keltek volna. Rera három, erszény méretű bőrzacskót oldott le Undhur Dimin övéről. A hitharcos csomagjai közül még egy tucatnyi hasonló került elő. Mindegyikből arasznyi hosszú zsineg lógott ki. Shoma megtapogatta az egyik keményre tömött kis csomagot, s közben eszébe idézte, mit is mondott a haldokló ogan harcos: „Zacskó az övén … meggyújtja …, és bumm!”

   Shoma óvatos kézzel kibontotta az egyik zacskót. Az erszényben durva fekete por volt. A zacskóból kilógó zsinór alsó végére valaki csomót kötött és gondosan a porba ágyazta. Shoma kivett egy csipetnyit a fekete anyagból. Előbb az ujjai közt morzsolgatta, majd a tűzbe szórta. A lángok hirtelen magasra csaptak, mintha a keze után akartak volna kapni. Shoma gondosan ismét bekötötte az erszény száját, aztán a belőle kilógó zsinórt a lángokba tartva meggyújtotta. A zsineg felizzott, és az aprócska parázs sziszegve haladt a bőrzacskó felé. Shoma egy-két pillanatig csodálkozva nézte, aztán eldobta pár lépésnyire a kis csomagot.

   A zacskó tompa puffanással landolt a homokban. Amint a sziszegő kis parázs eltűnt az erszényben, egy szemhunyásnyi időre csend lett. Aztán dobhártyarepesztő dörrenéssel hatalmas tűzgömb lobbant fel a bőr zsákocska helyén. Shomát hanyatt lökte ültéből a robbanás. Szeme-szája tele lett homokkal és füsttel. A port köpködve, ruháján a robbanástól szétfújt tábortűz szikráit csapkodva állapította meg, hogy az ogan varázslat valóban félelmetes. Gondosan el is csomagolta az összes kis bőrzacskót, hogy szükség esetén felhasználhassa őket. Közben Higdin és Rera nem győztek káromkodni és Shoma kíváncsiságát szidni, amíg lecsillapították a dörrenéstől pánikba esett, köteleiket vadul nyihogva-bőgve rángató lovakat és tevéket.

   Mire a három vándor összeállította a csomagokat, majd felmálházta velük az összes lovat és tevét, már jól benne jártak a délelőttben. Gadil, a csapat botcsinálta vezetője is a csomagok sorsára jutott. Rera ötletére a sivatagi kalauzt az egyik megrakott málhás ló hátára ültették, majd lábait az állat hasa alatt összekötötték. Így szabadon lovagolhatott a menet élén, az utat mutatva. Ha megkísérelte volna a szökést, rabtartói bármikor könnyedén utolérik a lovasa mellett a málha terhét is cipelő hátasát.

   Gadil igen zokon vette az utazás számára megalázó módját. Egész nap sértett szótlansággal ült a lován, és a láthatárt kémlelte. Még enni is a nyeregben evett, és csak karmozdulatokkal jelezte, merre kell tovább haladniuk. Éjszakára persze leszállhatott a hátasáról. Ilyenkor pihenésül szabadon engedték a lábait. Helyettük a kezeit kötötték hátra, a kötél végét egy homokba vert karóhoz erősítve, nehogy megszökhessen. Aztán az út negyedik napján délelőtt Gadil falfehérre sápadtan állította meg a lovát. A távoli égen lebegő sötét foltra mutatott és fejét ingatva nyüszítette:

   – Beláer segíts! Egy fürkész! És éppen felénk tart!  – azután a hangja hirtelen hisztérikus rikácsolásra váltott:  – Nyilazzátok le! Amint a közelünkbe ér, lőjétek le, mielőtt idevezetné a sivatagi rablókat!

   Shoma értetlenül nézte, mi baja az ogannak a távolban köröző keselyűvel.

   – Azt mondod, a rablók egy keselyűvel kerestetik a prédájukat?

   – Az nem keselyű!! Mondom, hogy FÜRKÉSZ!! Megnéz bennünket, aztán ide vezeti a sivatagi rablókat!

   – Szóval az az izé … az a fürkész …, beszélni is tud? Elmondja a gazdáinak, hogy mit látott?

   – Nincsenek gazdái!! A sivatagi rablók nem emberek. Nagy bogarak. Nagyon nagyok! Ez a fürkész keresi meg nekik a prédát. Aztán, ha megtalálta, odavezeti a társait.

   Shoma még most sem értett többet az egészből, mint első hallásra. Csak a rémületet érezte Gadil hangjában. Közben az eddig komótosan körözgető fürkész mozgása hirtelen nagyon is céltudatos lett. Egyenesen a vándorok kis csapata felé vette az irányt. Shoma előszedte fehér íját és nyílvesszőt feszített az idegre.

   A magasban közeledő fürkészt ekkor már nehéz lett volna összetéveszteni bármiféle keselyűvel. Jóval nagyobb volt annál. Csaknem akkora, mint egy megtermett kutya. Legalább kétlépésnyi hosszú szárnyai áttetszők voltak, mint a szitakötőké. A hatalmas jószág egyre gyorsult, amint alásiklott, hogy közelebbről is szemügyre vehesse a lovasokat, meg a tevéket.

   Shoma a nyílhegy acéljával követte a különös lényt. Aztán megfeszítette íját, és egyenesen a fürkész két szeme közé lőtte nyilát. Az óriásrovar megbillent a találattól, és gonoszul felvijjogott. Szárnyai hátra bicsaklottak, s mikor a második, majd a harmadik lövedék is eltalálta, átsuhant a kis karaván fölött, hogy a sor legvégén ballagó tevétől alig tizenöt lépésnyire meredek szögben a homokba csapódjon.

   Amint a fürkész lezuhant, Shoma a nyeregre akasztott tokjába lökte fehér íját, és kardot rántott. Végignyargalt kis karavánjuk mellett, hogy pengéjével állja útját a különös lénynek, ha netán a földön próbálna támadni. De már nem volt szükség a kardra. Az óriási rovar élettelenül hevert a homokban. Szárnyai eltörtek a becsapódásakor, feje a törzse alá gyűrődött, hogy látni sem lehetett. Bár Gadil bogárnak mondta, a fürkésznek nyolc pókszerűen visszahajló lába volt. A szöcskékéhez hasonlatosan nagy és erős hátsó lábai most ernyedten elnyúltak hosszú, vékony potroha mellett. Két elülső lábának arasznyi karmokká alakult végei a homokba fúródtak, megmutatva, miként támadott volna a fürkész, ha le nem lövik.

   – A sivatagi rablók is mind ilyenek?  – kérdezte Shoma Gadiltól, akinek a lovát Higdin vezette a lezuhant dög közelébe.

   – Azoknak egyáltalán nincs szárnyuk. Csak a földön járnak. Nagyobbak is ennél. A karmaikkal képesek egy lovat, vagy tevét is megölni.

   – Saját szemeddel is láttál már sivatagi rablókat? Vagy csak hallottál róluk?

   – Egyszer megtámadták a karavánunkat. Mindenkit megöltek és felfaltak!

   – Mindenkit?!

   – Az én tevém gyorsabban futott, mint a sivatagi rablók.

   – És persze eszedbe sem jutott visszamenni, hogy segíts a társaidon.

   – Mit kezdhettem volna egyedül, több tucatnyi fenevaddal szemben?

   Shomának meg volt a véleménye Gadil „bátorságáról”, de nem akarta azzal vesztegetni az időt, hogy el is mondja botcsinálta kalauzuknak. Inkább visszaterelte a lovára kötözött ogant a menet élére, hogy folytathassák az útjukat. Gadil azonban semmiképpen sem akart arra menni, amerről a lenyilazott fürkész érkezett. Igyekezett rábeszélni Shomát egy nagy kerülőre, mert rettegett a sivatagi rablóktól, amik szerinte éppen a karavánúton várnak rájuk. Végül Shoma azzal vette rá az út folytatására, hogy megígérte Gadilnak, ha eltér az eredeti iránytól, lelökik a lováról, és magára hagyják a sivatagban.

   Pedig néhány óra múltán kiderült, hogy igaza volt az ogannak. A sivatagi rablókat valóban ott találták a karavánúton. Persze nem Shomáékra vártak, hanem annak a karavánnak a maradványaiból lakmároztak, amelytől Undhur Dimin és csatlósai pár napja lemaradtak. Shomáék a távolból először barna halmoknak, vagy köveknek nézték az óriási rovarokat. Csak akkor értették meg, hogy ezek bizony a sivatagi rablók, amikor Gadil magas fejhangon nyüszíteni kezdett félelmében.

   – Még most sem késő, hogy kikerüljük őket! Talán nem is vesznek észre! De ha igen, kis szerencsével akkor is elnyargalhatunk előlük!

   A szemét erőltetve Shoma vagy félszáz hatalmas, farkas nagyságú rovart látott nyüzsögni a távolban. Ilyen népes falkával szemben maga is hajlott volna a sivatagi rablók elkerülésére. De akkor a rovarok közül hat-nyolc is magasra emelte a fejét, és karommá módosult első lábait. Rémes hangon felvijjogtak és zsákmányukat hátrahagyva Shomáék felé lódultak. Egy perc sem telt bele és a sivatagi rablók többsége vadul rohant az újabb préda felé.

   – Lőjetek le minél többet, mielőtt ideérnek!  – parancsolta Shoma Yasminnak és Higdinnek, aztán Rera felé fordult:  – Te meg gyújts valami tüzet! Egy fáklyát, vagy lámpást! Mit bánom én! Csak lángja legyen!

   Míg Rera a tűzszerszámát kotorta elő, Shoma is íjat ragadott. A három íjász szaporán kilőtt nyilai jégesőként hullottak a sivatagi rablók közé. A rohamuk lendületét ugyan nem tudták megtörni, de tucatnyinál is többet megöltek-megsebeztek közülük, míg Rera a tűzszerszáma tarsolyának fedelén aprócska tüzet kuporított egy csomag taplóból. A lángocskát látva Shoma előhúzta köpenye alól a hitharcos egyik varázs-csomagját és meggyújtotta a zsinegjét.

   – Ha eldobtam ezt a vacakot, le a lóról és aprítsátok őket, ahogy bírjátok!

   Amint a zsinór sziszegve parázslani kezdett, Shoma nagy ívben a közeledő sivatagi rablók felé dobta a csomagot. Az erszény egy pillanatra eltűnt az óriási rovarok között, aztán a hatalmas dörrenéssel fellobbanó tűzgömb a támadóknak legalább a felét megölte, vagy megnyomorította, de a többit is alaposan szétszórta.

   A robbanás dörejére Shomáék vad csatakiáltással ugrottak le a nyeregből és vetették magukat a megmaradt sivatagi rablókra. Egy pillanat alatt vadul vijjogó rovar-óriások, szélsebesen csapkodó karmos lábak között találták magukat. Súlyos pengéik széles körvágásokkal aprították a sivatagi rablók barna kitinpáncélját. Karmos lábakat metéltek le, hatalmas rágókkal tátogó fejeket hasítottak ketté. Higdin kapott ugyan egy csúf döfést a bal vállába, Shoma burnuszát is darabokra szaggatták a felé csapkodó karmok. De még így is csak néhány percbe telt, hogy elbánjanak az összes rémesen vijjogó óriásrovarral.

   Amikor az utolsóval is végeztek, végigjárták a csatateret, hogy minden még mozgó sivatagi rablónak módszeresen levagdalják a fejét. Nem volt egyszerű munka, mert a robbanásban és a pengeviharban sok rovarnak felhasadt a potroha, amiből borzalmas szagú, nyálkás pép folyt a homokra. De voltak olyan dögök is, amelyek agóniájuk közben két-háromlépésnyire is kilőtték ezt az undorító valamit. A győzteseknek semmi kedvük sem volt belelépni valamelyik ocsmány tócsába, vagy a ruhájukra kapni egy efféle „lövedéket”.

   Shoma csak ekkor, a haldokló sivatagi rablók kivégzése közben vette észre, hogy szablyáját forgatva Yasmin is részt vett a csatában.

   – Te meg mit keresel itt?! Nem megmondtam, hogy maradj a nyeregben?

   – Nem. Azt mondtad: le a lóról, és aprítsuk őket!

   – Azt nem neked mondtam! És ha valamelyik dög felnyársalt volna!?

   – Higdint tényleg megszúrta egy sivatagi rabló, miért nem érte aggódsz!?

   – Mert ő gyakorlott harcos, te meg csak egy gyenge lány vagy!

   – Hát én most se harcosnak, se gyakorlottnak nem érzem magam  – sziszegte Higdin, fél kézzel bontogatva sebesült válláról a köpenyét, meg a zekéjét.  – Nincs köztetek valaki, aki legalább egy kicsit értene a sebek ápolásához?

   – Ülj csak le, cimbora! Majd én mindjárt ellátom a sebedet!  – ajánlkozott Rera, az egyik csomagból fehér vásznat kotorva elő, a másikból meg kulacsot.  – Nem éppen erre szántam ezt a finom gyolcsot, de kötésnek nincs ennél jobb. Ez a kis pálinka meg segít összehúzni a sebet.

   – Mióta reggeted előlünk ezt a pálinkát?!  – ragadta el Higdin ép kezével a kulacsot Rerától. A fogával kirángatta a dugót és három nagy kortyot is benyelt, mielőtt Shoma elvehette volna tőle a pálinkás butykost.

   – Ez a sebedre kell, te! Vagy gondolod, hogy belülről is használ?

   – Ártani biztos nem árt!  – vigyorodott el Higdin.

   Rera egy darab vászonnal letörölgette a vadász vállából folydogáló vért, aztán egyenesen a sebbe öntött egy jó kortyintásnyi pálinkát.

   – Húú!! Az anyád ne sirasson!  – csikordultak össze Higdin fogai.  – Ez még jobban fáj, mint mikor az a dög felnyársalt!

   – Ne nyavalyogj már! Inkább igyál még egyet! Meglásd, pár nap múlva kutya bajod se lesz!

   Higdin alaposan megfogadta a tanácsot. Kétszer is ivott a kulacsból, míg Rera bekötözte a vállát, majd egy nyakába vetett kendővel ügyesen rögzítette a vadász bal karját, hogy ne kelljen tartani, mozgatni.

   – És most? Hogyan tovább?  – kérdezte Rera, végezve a sebápolással.  – Nem kellene megnézni, ami a karavánból maradt? Hátha találunk valamit, aminek hasznát vehetnénk!

   Shoma végignézett a homokban heverő halottakon, a lovak és tevék dögein. A legtöbbet jól láthatóan kikezdték a sivatagi rablók. Volt, amelyikről itt-ott már csontig lerágták a húst. A csatatér közepén vagy félszáz halott feküdt olyan egyenes sorban, mint a zsinórra fűzött gyöngyök. Lomyrai rabszolgák, akik a nyakukra csatolt rablánc miatt sem elfutni, sem védekezni nem tudtak, mikor a sivatagi rablók rájuk támadtak.

   – Csináld, ha van hozzá gyomrod! Én inkább olyan messze mennék innét, amennyire csak lehet!

   Rera sajnálkozva nézett végig a karaván maradványai közt heverő bálákon és csomagokon. Biztosra vette, hogy a következő városban szép haszonra tehetnének szert, ha magukkal vinnék az értékesebb holmikat. De nem akart vitatkozni Shomával. Inkább felkapaszkodott a nyeregbe és szótlanul ügetett társai között alkonyatig. Amikor letáboroztak, magára vállalta az őrséget. Leült az aprócska tábortűz mellé, és a csillagokat bámulva álmodozott. Nem hagyta nyugodni a gondolat, mennyi értékes holmit hagytak ott tönkremenni, a karaván halottjai mellett. Egyre azt számolgatta, mennyi sok aranyat kaphattak volna értük Dar Sedimben.

   Hajnalban aztán Shomáék Rera borzalmas ordítására ébredtek:

   – Megszökött!! Meglépett ez a mocskos ogan!

   A kis csapat egy pillanat alatt talpon volt. Higdin alaposan megvizsgálta a nyomokat, és már sorolta is, mire jött rá:

   – Valamivel elnyiszálta a köteleit. A karóval, amihez kikötöttük, lecsapta Rerát, aztán elnyargalt az egyik tevével!

   – Úgy tűnik, elbóbiskoltam egy kicsit  – dünnyögte Rera, szégyenkezve lehajtva vérző fejét.  – Nem vettem észre, hogy mire készül, csak amikor lecsapott.

   – Még jó, hogy ennyivel megúsztuk! Hiszen mindőnket megölhetett volna a kardoddal!