A borsószemnyinek is alig látszó Smalleye fényében végre megláttam a Mole-223 zömök, téglatestre emlékeztető tömbjét. A vid ernyőjén persze már órák óta ott villogott, de most végre a saját két szememmel láthattam meg a szürke falakat és az üvegházak csillanását, ami azért mégsem egészen ugyanaz. Már csak néhány száz kilométer, nem egészen egy óra és megint otthon leszek! Utoljára még gyorsan végignéztem a vonatom rögzítéseinek kijelzőin. Zölden világított a kilenc csille négyes kapcsainak lámpa-sora. Megmarkoltam a kormányt és lassan, finoman fékezni kezdtem a megrakott csilléket, miközben pontosan az állomás felé fordítottam a szerelvényt. Mostantól egyre keményebben kell figyelnem a dokkolás végéig, nehogy elszúrjak valamit. Ha nem pontosan eresztem a kijelölt csőbe a szerelvényt, akkor a soktonnás, érccel tömött konténerek az egész úrkikötőt tönkrevághatják. Mint három éve az a hülye Petersen, aki belevezetett három csillét az állomásba. Öt perc alatt elcseszte a Mole-223 féléves bevételét. Tudta, hogy nagy bajt csinált. Nem is várta meg a büntetést. Nyüszített egy darabig, hogy nem akarta, meg hogy bocsássunk meg neki! Aztán kilépett a vontatója fülkéjéből és kinyitotta a sisakját. Persze lehetett volna annyi esze, hogy ne szkafanderben menjen ki! Neki már úgysem kellett az az űrruha! És talán ha négy ragasztás volt a ruháján, nem úgy, mint az enyémen! Kerestük is sokáig, de senki sem találta meg. Elszállt az a barom a majdnem új szkafanderével együtt. Mi meg egy egész éven át csökkentett adagokon éltünk, hogy a javítók befoltozhassák a dokk falán azt a bazi nagy lyukat.
Na ekkora barom én sose leszek, az már biztos! Inkább kilököm a csilléket a fenébe, de nem engedek egyet se beleszállni a Mole-ba! Amíg pörgött az agyam, a céljelzés ráállt a hatos dokkra. Csak az egyes és a hatos dokknak volt olyan fogadó csöve, ahol a zsilipelés után egyenesen a feldolgozóba lehetett üríteni a csillékből az ércet. Egyenesbe hoztam az egész ingatag vonatot és még tovább lassítottam, hogy minél finomabban toljam be a csilléket a hatos fogadócsövébe. Közben egy szürke fémfelület villanása vonta magára a figyelmemet a kettes dokknál. Mivel a szerelvénnyel minden rendben volt, a videt meg nem fordíthattam el a hatos dokk céljeléről, mereszteni kezdtem a szemem, hogy mi villant meg a Smalleye fényében. Gyorsan rájöttem, hogy egy idegen hajó áll a kettes dokkban. Nem valami csodás bárka volt, csak egy átlagos teherhajó. Nyolcvan méter hosszú, talán ha lehetett. Még az én vonatom is túltett rajta! Talán egy tizede volt a raktere, mint a Picker-nek, a SOL Társaság negyed-évente érkező begyűjtő térhajójának. Kopott, öreg bárka volt, csapott orrú, lefelé nyújtott, hatszögletes törzsű, amilyenek már a Mole-223 építésekor, a nagyapám idejében is járták a kozmoszt. De idegen hajó volt és három napja, mikor a csillékért indultam, még nem állt a dokkban!
Már kiskölyökként is arról álmodoztam, hogy egyszer felszállok egy térhajóra, és itt hagyom ezt a tetves állomást. Ezért álltam pilótának négy éve. Eszemben sem volt az egész életemet ezeken a szűk folyosókon, állandó robotban leélni, mint az apám és az anyám tette! A legjobb lett volna a Társaság egyik hajójára feljutni. De a Picker kapitánya nem hogy felvenni nem akart, de még a papírjaimat megnézni sem volt hajlandó. És a nagyritkán idetévedő teherhajók kapitányaival sem volt több szerencsém. Mindegyik túl fiatalnak tartott. De én sosem adtam fel! Meg fogom keresni annak a hajónak a kapitányát is! Talán hajlandó lesz felvenni kisegítő pilótának. És akkor végre elhagyom ezt rohadt, zsúfolt és büdös Mole-t. Igen! Megkeresem az idegen kapitányt, ha addig élek is! De nem ma.
Három napja kuksolok ebben a tetves, szűk fülkében. Még mozdulnom sincs hova. Ha aludni akarok, bele kell dugni a kezeimet a két kantárba, nehogy álmomban belenyúljak a műszerekbe. Egyenként levadásztam ezt a kilenc rohadt csillét, amit a bányászok csak kilódítottak az aszteroidáikról. Összekapcsoltam és haza is toltam őket. Közben ebben a nyamvadt szkafanderben ettem, ittam és benne is ….. De ma este végre alaposan kiengedek! Ki én! Megkeresem a bárban Annabelt. Az egész Mole-223-on senkinek sincs olyan szép, kemény melle, mint neki. Párszor smároltunk már a hármas dokk ajtaja mellett egy kis lyukban. Ott tapasztaltam meg, milyen jó is megszorongatni Annabelt, meg az álomszép dudáit. De ma nem a hármas dokk ajtaja melletti lyukba megyünk! De nem ám! Tudom, rámegy a havi béremnek legalább a fele, de akkor is kibérelek egy szobát! Egész éjszakára! Ott aztán nem csak smárolni lehet!
Az első csillém éppen eltűnt a fogadócsőben, mikor Tony Wesley belevartyogott a fülembe:
–Héj, Tom! Ha bedokkoltál, azonnal gyere fel mr. Saunders irodájába! Azt üzeni az Öreg, ha megváratod, surrantóra tesz!
–Dögölj meg az Öreggel együtt! –sziszegtem a mikrofonba. Szakadt rólam a víz, amíg a csilléket betoltam a szűk dokkoló csőbe, ami alig volt nagyobb a konténereknél. Mintha soktonnás cérnát fűznék egy tűbe! Itt már nem volt visszautam. Ha egyszer elkezdtem a bedokkolást, akár jól, akár rosszul, de végig is kellett csinálnom. Ez az eszement meg pont most mantyog nekem a kényelmes irodájából! Persze nem volt sok választásom. Russel Saunders állomásgazda élet-halál ura volt a Mole-223-on. Ha nagyon megváratom, akár én is Petersen után mehetek!
Enyhe zökkenéssel elértem a dokk végét. Lecsaptam a rögzítő karmok kapcsolóira. Amint a három lámpa zöldre váltott, az egész szerelvényem bele-remegett a külső fedél záródásába. Nagyot sóhajtva fújtam ki magamból az eddigi feszültséget, aztán a szabály szerint, szép sorban lekapcsoltam a vontatóm rendszereit. Bármennyire sietnem kellett is, az energiát nem lehetett pazarolni. Ezt az aranyszabályt minden négyéves gyereknek szó szerint a fejébe verték a Mole-on. Kioldoztam magam az ülésből és türelmetlenül vártam, hogy véget érjen a zsilipelés. Lekapcsoltam a szkafanderemről az energia kábelt és az élettani csöveket, melyek a vizet és az ételt juttatták el a számig, meg a másik csövet, mely kivezette az űrruhámból a végtermékeket. Aztán kibújtam a fülkém alig vállszélességnyi ajtajára cuppant dokk-csövön. A csizmám nagyot koppant a Mole űrkikötőjének fémpadlóján és én végre ismét érezhettem az áldott jó mesterséges gravot.
Végigballagtam a vonatom mellett, amit az ügyeletes brigád máris kezdett szétkapcsolni a kirakodáshoz. Nem érdekelt, mennyire vár mr. Saunders, legelőször is megkerestem Brad Walkert, a rakodók főnökét, hogy igazolja a szállítmány átvételét és rányomja a kártyámra az érte járó krediteket. Aztán a hónom alá csaptam a sisakomat és elindultam felfelé, az üvegházak szintjére, mr. Saunders irodájába.
Russel Saunders igyekezett nagyon közömbösnek látszani a vendége előtt. Többször is hosszan kinézett az irodája ablakán, mintha az üvegházban, a Mole veteményeskertjében serénykedő technikusok munkáját figyelné. Pedig valójában már azt tervezgette, hol fogják kialakítani az állomás új istállóját. Ha ennek a Francis Gearshonnak megfelel a Doesson kölyök, akkor valahonnan szerződtetni fog egy biológust. És egy év múlva a Mole-223-nak saját szarvasmarhái lesznek. Pár éven belül a bárban igazi, méregdrága tejturmixot, az étteremben meg tejes ételeket, mártásokat adhatnak a vendégeknek. És ha minden számítása beválik, hat év múlva felszolgálhatják a pénzes vendégeknek az első igazi steaket is! Márpedig ha annak híre megy, már nem csak az ércekért jönnek majd a teherhajók a Mole-ra. Pénzes turistákat fognak hozni, akiket el lehet majd kápráztatni az aszteroidamezőben való repülésekkel, a finom ételekkel és egy új szálloda minden kényelmével.
Francis Gearshon kapitánynak egészen máson járt az esze. Tudta, hogy egy egész vagyont készül odaadni az asztal túlsó felén ülő kapzsi állomásgazdának egy „akárkifia” faragatlan, tahó kölyökért, akinek pilótaigazolványt adtak, mert már látott repülni pár kivénhedt vontatót. De azt is tudta, hogy pilóta nélkül nem érhet oda időben a Darlingpearl-re. A találkozó, és a remélhetőleg megkötendő zsíros üzlet viszont létfontosságú volt a számukra. Különösen most, hogy fejvadászok eredtek a nyomukba! Pedig eleinte olyan egyszerűnek tűnt minden. Mark Goldsworth rájuk bízta a Skyringen a Distant Star teherhajóról lerakott konténerek egyikét. Azt mondta, kereken félmillió kreditet kaphatnak érte, ha elviszik Roeser csillagához, az Aidensportra. Az nyolc ugrást jelentett volna a 70 Ophiuchi-tól, meg átlépést a Szövetség területére. Nagy utazás, meg veszélyes is, mert az Aidensport a SOL Társaság ellen szövetségbe tömörült kilenc független űrváros egyike volt. Na de félmillió kredit egyetlen fuvarért? Még akkor is sok, ha nem csempészáruról, de egyenesen fegyverekről van szó.
Akkor jött Tim Sewall az ő csodálatos ötletével. Felnyitották azt a kurva konténert és megnézték, mi ér olyan sokat benne. És az a rohadt nagy láda tele volt lefagyasztott embriókkal! Nem egy, de akár ötvenmillió kreditet is érhetett az egész! Persze, hogy megszédültek. Tim ismert egy csempészt, aki hamis papírokat szerzett nekik és segített elhíresztelni a Turtle pusztulását. Egy hónappal később a Shadowstone-ra már új névvel és a Constellation fedélzetén érkeztek.
Fél év alatt lassan eladogatták a konténer tartalmának nagyjából a felét. Begyűjtöttek húszmilliót és kezdték úgy érezni, hogy megúszták. Aztán három hete beütött a krach. Bedokkoltak a Sisura, de a vevők helyett két fejvadász várta őket. David Mullt egyszerűen lelőtték. Roger Furlong, a pilótájuk még visszajutott a Constellation fedélzetére, és vészleoldással elmenekítette őket a Sisuról. De az ugrás után belehalt a sebeibe.
Éles szisszenés terelte a két férfi figyelmét az ajtóra. A nyílásban egy kopott szkafanderbe öltözött, kerek arcú fiatalember állt. Sisakját a bal kezében lóbálta, a jobbal csapzott, fekete haját söpörte félre a homlokából. Gearshon kapitány csalódottan látta, hogy leendő pilótája aligha töltötte be a tizenkilencedik évét. A szkafander ugyan vastagított valamit a kölyök alkatán, de még így sem látszott valami kigyúrt, deltás alaknak. Lehetett vagy százhetvenöt centi magas, de aligha érte el a hatvan kilót. Egyenes, vékony orra szinte remegett, amint beleszimatolt az iroda levegőjébe. Összeszorított, keskeny szája és dacosan villogó szürke szemei megálltak egy hosszú percre a kapitányon, aztán mégis az állomásgazda felé fordultak.
–Hivatott, Uram –szólalt meg a kölyök kicsit erőltetetten mély hangon.
–Nos, hát róla beszéltem, Gearshon kapitány –nézett elégedett vigyorral a vendégére Russel Saunders.–Thomas Doesson, tizenkilenc éves, és máris a legjobb pilótáink egyike.
–Vontatón kívül repültél már valamivel, Tom? –kérdezte egyenesen a fiatalembertől Gearshon kapitány. –Mondjuk értesz az SB-21-es teherhajók irányításához?
–Megszereztem a jogosítványt az SB, ST és STX teherhajókra, valamint CDM naszádokra–vágta ki önérzetesen a fiatalember. Aztán kicsit halkabban hozzáfűzte:–Eddig csak szimulátoron vezettem őket, de minden típuson kiváló eredményt értem el.
–Aha. Vagyis van még némi tanulni valód–bólogatott a kapitány. Aztán Saunders felé tolta az asztalon fekvő fém ládikát:–Megegyeztünk, mr. Saunders. Amíg Tom elmegy a cuccáért, mi elkészíthetnénk az új Inter-kártyáját.
–Mától a Constellation pilótája vagy, Tom–ölelte magához a fémdobozt boldogan az állomásgazda.–Szedd össze a holmidat és jelentkezz Gearshon kapitánynál a kettes dokk bejáratánál!
–Csak a legszükségesebbet hozd, fiam!–állt fel a kapitány.–És siess! Amint a fedélzeten vagy, indulunk!
Az egész rohadt napot elátkoztam, amíg lecaplattam lépcsőkön a lakásunkba. Abban legalább szerencsém volt, hogy anyám már végzett a műszakjával az üvegházban, így elbúcsúzhattam tőle. Anyának még a két öcsémet is sikerült hazatrombitálnia valahonnan a folyosók labirintusából, mire összedobáltam a cuccomat egy kopott, vén táskába. Aztán utoljára még megöleltük egymást. Egy csók mindenkinek, pár elmázolt könnycsepp az anyám arcán, és már loholtam is a kettes dokk felé.
Arról persze szó sem lehetett, hogy bemenjek a bárba, és Annabeltől is elbúcsúzzak egy jó kis smacival. Pedig már úgy beleéltem magam az esti programba, hogy néha lépni is alig bírtam. Csak az vígasztalt, hogy végre elhagyhatom ezt a leprafészket! Akármilyen kivénhedt, kopott teherhajó is a Constellation, a következő megállója egy igazi űrváros lesz! Ha elég ügyes leszek, valamelyik állomáson találhatok magamnak százszor jobb hajót is ennél a vén teknőnél. De most ez is megteszi. A Mole-t meg egye meg a fene! És Annabelt is egye meg a fene! Az idegen térhajósoktól hallottam, hogy minden bárban vannak szép lányok. És mind nagyon szeretik a térhajósokat.
Mire az űrkikötőbe értem, a kettes dokk ajtaját már lezárták. Csak a legénységi folyosó volt nyitva a dokk-kapu feletti galérián. A létra mellett ott várt Gearshon kapitány, meg az a vasalt ruhás seggfej, Tony Wesley. A kapitány egy kék Inter-kártyát lóbált szórakozottan a láncánál fogva, és én csak akkor jöttem rá, hogy az bizony enyém, mikor megállított és halkan rám szólt:
–Add le a kártyádat, fiam!
Ledobtam a táskámat, óvatosan ráraktam a sisakomat, aztán– amit még sosem tettem –lecsatoltam a nyakamból a Mole szürke állomáskártyáját. Talán meghatottságot kellett volna éreznem, de én csak gyorsan odanyújtottam, és a kezébe nyomtam Wesley-nek. Pedig ezzel a mozdulattal szakadtam el végleg az állomástól, ahol születtem.
–Ettől a pillanattól kezdve a hivatásos térhajósok közé tartozol, Thomas Doesson!–mondta ünnepélyes hangon Gearshon kapitány, a nyakamba akasztva a minden állomáslakó által irigyelt kék Inter-kártyát. –Az eddigi béred és az új szerződésed már rajta van a kártyádon. Havonta kétszáz kreditet kapsz, mint a Constellation pilótája. Ha az első két utadon jól teljesítesz, a béred háromszáz kreditre nő. Egy év után, ha a legénység megszavazza, megkaphatod a sikeres utak hasznának egy huszadát.
Csak egy pillanatra néztem Tony-ra, mielőtt elindultam volna a kapitány után felfelé a létrán. Na nem búcsúzni akartam! De nem ám! Eszemben sem volt efféle szentimentális baromság, főleg nem Wesley-vel szemben. Csak az irigységet akartam látni az arcán. Igen! Mr. Saunders kedvenc titkára sosem kapott még havi kétszáz kreditet sem a vasalt ruhájában. Nekem meg most ígértek havi háromszázat! Meg a haszon egy huszadát.
Végigcaplattam a flexibilis folyosón Gearshon kapitány nyomában, miközben mögöttünk máris lezárták a Mole-223 külső ajtaját. Kicsit fura volt a járás a szeszélyesen ingó-lengő, félig átlátszó alagútban. A táskám és a szkafanderem hol erre, hol arra rángatott és néha szinte kiszaladt a lábam alól a cső járófelülete, ha éppen rossz ütemben próbáltam lépni. Szerencsémre valahogyan sikerült megalázó elvágódás nélkül elérnem a Constellation légzsilipjének biztos fémpadlóját.
Belépve a teherhajó lakóterébe döbbenten álltam meg. Ilyen tágas és ké-nyelmes lakása talán még Russel Saundersnek sem volt. A szüleim szobája a maga nyolc négyzetméterével igazi családi otthon volt. Összecsukható zuhanyozó, lenyitható konyha és a két alsó ágy közé felállított asztallal egy perc alatt kialakítható ebédlő. Tavaly óta, mikor a fatert agyonnyomta az omlás egy vágatban, mindenkinek saját ágya volt!
De a Constellation fedélzetén külön hálóhely volt, meg külön étkező! A légzsilippel szemben nyílt a kapitány fülkéjének az ajtaja. Balra, a torony hátsó részében volt az étkező. A szemközti falrészen négy baromi nagy hűtő és tároló szekrény ajtaja fehérlett. Jobbra tőlük, a kapitány fülkéje mögött volt a konyha. A helyiség távolabbi részében, az asztal körül ült a Constellation legénysége, három marcona képű fickó.
–Itt az új pilótánk, fiúk. Thomas Doesson–mutatott be Gearshon kapitány a legénységnek. Aztán sorra rámutatott a három férfira:–Olav Nederveld, a navigátorunk. Raul Morono, a lövészünk és Victor Pierce, a gépész.
Amint a kapitány megnevezte új társaimat, sorra megfogtam a kezüket és valami köszönés-félét mormoltam zavartan.
–Hé! Hol a francban éltél te, kölyök?!–szimatolt bele a levegőbe finnyásan Raul Morono. Azonnal el is engedte a kezemet, tenyerét a nadrágjába törölgetve. –Bűzlesz, mint valami szeméttároló! Eredj és sikáld le magad!
–Elég volt, Raul!–szólalt meg a kapitány és olyan fenyegető élt éreztem a hangjában, hogy a hátamon végigfutott a hideg.–Ez a kölyök fényévekre az elérhető legjobb pilóta. Bármelyikünknél többet ér! Érted!? És persze, hogy szagos. Most jött haza valami háromnapos fuvarból. Egy ősrégi, szűk és elavult vontatóval csillékre vadászott valahol odakint, az aszteroidák között.
Az asztalnál ülő három fazon szeme egy pillanatra megvillant a kapitány szavai hallatán. Többször is rám néztek, majd lassan megenyhült az arcuk. Mire elindultam bepakolni a holmimat a szekrényembe, halványan már el is mosolyodtak. Vagyis befogadtak.
Először persze a szkafanderemet tettem be a légzsilip melletti tárolóba. Aztán jöhetett az ágyam és a szekrényem, ami lényegében ugyanaz volt. A torony alaprajzát tekintve a légzsilip előtt, a folyosó két oldalán volt egy-egy három emeletes ágy. Én baloldalon a legalsót kaptam, és az otthon is megszokott módon, a matrac alatt volt a szekrényem. Otthon mindig fel kellett állnom az anyám ágyára, ha valamit kerestem a szekrényemben, most viszont le kellett térdelnem a földre. Persze nem fájdult meg a térdem, amíg a két ruhámat, a fél tucat fehérneműt, meg a zoknikat bepakoltam a lapos rekeszekbe.
Aztán már mehettem is a vezérlőbe, amely a Constellation tornyának elejében volt. Kissé lehajolva átbújtam a felső lövész ülésének lábtartója alatt és már benn is voltam a pilótafülkében. Igyekeztem nagyon magabiztosnak látszani, mikor leültem a kormány mellé a baloldali székbe, pedig minden voltam, csak magabiztos nem. Szerencsére pont olyan volt minden, mint a szimulátorban. Minden kapcsolót és pedált a megszokott helyen találtam. És mégis minden egészen más volt!
Felvettem a pultról a headsetet és egyenként bekapcsoltam a hajó rendszereit, életre keltve a Constellation-t. Amikor elértem a start-kész állapotot, ránéztem az időközben mellém telepedett kapitányra. Csak egy bólintással jelezte, hogy indulhatunk. Megpöccintettem a kom kapcsolóját és bejelentkeztem:
–SB-21 Constellation a Mole-223-nak. Engedélyt kérek a kidokkolásra!
–Mole-223 az SB-21 Constellation-nak–szólalt meg azonnal Douglas Nielson szokatlanul hivatalos hangja a hallgatómban.–Dokk zárva, átszálló cső leoldva, kábelek leoldva. Kidokkolhat Constellation! Jó utat, Tom!
Ez az utolsó, személyes búcsú meglepett egy kicsit. Jó cimborák voltunk Douggal és valószínűleg akkor láttam életemben utoljára, mikor három napja elmentem csillékre vadászni. Egy röpke pillanatra elszorult a torkom, de aztán megrántottam a vállam és a kapcsolók felé nyúltam. Leoldottam a hajónk horgait az állomásról, és lassan eltávolodtam korábbi otthonomtól, és egész eddigi életemtől.
Két és fél nap alatt hagytuk el a Mole aszteroidamezejét. Közben folyamatosan az ugrási vektoron tartottam a hajót, csak hogy megmutassam Gearshon kapitánynak, mit tudok. Aztán elérkezett életem első ugrása. Remegett a lábam a félelemtől, annyi baromságot hallottam róla az öregektől. De a kapitány belém nyomott egy ampulla Nihilont, ami nélkül épeszű ember meg sem kísérli a térugrást, és nem is volt olyan borzasztó az egész. Kicsit szédültem, elvakított a kékesen ragyogó energiabuborék az ablakon túl, meg úgy éreztem magam, mintha valaki hirtelen kifordított volna. De csak egy percig tartott az egész. Aztán bevillantunk a Kronten csillag rendszerébe.
Pierce, aki most a felderítőnk is volt, körbe villantott a lokátorral, de semmi veszélyesen közeli objektet sem talált. Olav azonnal elkezdte bemérni a helyzetünket. Még tíz perc sem kellett, hogy megadja a megközelítési vektort a Darlingpearl-höz. Jól navigált ez az Olav, meg hát szerencsénk is volt. Alig félmillió kilométerre villantunk be a célunktól.
Amíg a bedokkolásra vártunk, kerekre nyílt szemekkel néztem a Darlingpearl-t. Nagyon más volt, mint a Mole-223. A legfeltűnőbb különbség a kettő között az űrváros vöröses fényben izzó bolygója volt. A Darlingpearl nem szabadon lebegett, mint a Mole, hanem egy igazi bolygó felett. Ezzel állandóan azt az érzést keltve bennem, hogy rögtön lezuhan. Aztán meg az egész város felépítése is! Egy nagy, ötszáz méteres gömb volt a közepén. Két oldalt tucatnyinál is több, hatalmas, gyűrű alakú üvegházat kapcsoltak a gömbhöz. Baromi nagy, vakító tükrök vetítették be a Kronten csillag fényét az üvegházakba és a város gömbjébe. És közben ez az egész komplexum még forgott is a tengelye körül! Tudtam én, hogy az űrvárosokat, meg a régi állomásokat még gravigenerátorok nélkül építették, de egészen más dolog tudni valamit, és megint más látni is.
Szerencsére a Darlingpearl kikötője már megszokottabb formát követett. Hasonló alakja volt, mint a Mole-nak és majdnem olyan nagy is volt. Egy kellemes hangú, repülésirányító nő kicsit kifaggatott, aztán rávezetett a tizenhetes dokkra. És nem egészen öt nappal a Mole elhagyása után végre beléphettem egy igazi űrváros kikötőjébe.
Azt hittem, meglátogatjuk magát az űrvárost is, de még az űrkikötőt sem hagyhattuk el. Persze igazából nem is volt miért. A dokkok szintje felett volt egy bár, egy étterem és két elegáns szálloda is. Meg egy sor finom üzlet, ahol mindent meg lehetett venni, amire csak szüksége lehetett egy űrhajósnak. Tudom, mert két napot is azzal töltöttem, hogy Gearshon kapitánnyal sorra jártuk az üzleteket. A béremre előlegül kaptam két új overallt, egy csizmát, egy halom fehérneműt, meg még mindenféle apróságot is. Végül még egy vadonatúj szkafandert is kaptam a régi helyett! Hosszan próbálgattam az üzletben életem első új, kellemesen selymes bélésű űrruháját. Hajlongtam, leguggoltam, szinte tornáztam benne, hogy biztosan kényelmes legyen minden helyzetben. Hát olyan is volt, mint egy álom!
Mi tagadás, nagyon tetszett a darlingpearl-i űrkikötő. Egészen a harmadik napig. A kapitány valami vendégeket fogadott a fedélzeten. Rajtam kívül mind beültek velük az étkezőbe. Nem tudom, miről tárgyalhattak, mert nekem végig a pilótafülkében kellett ücsörögnöm. A társaim azt mondták: őrségben. Innen ugyan semmit sem őrizhettem, de nem voltam én egészen hülye. Tudtam, hogy csak azért kell itt ülnöm, mert nem tartozik rám, amiről az étkezőben tárgyalnak. Egy darabig hallgattam a beszélgetésük halk zsongását, aztán csak unottan bambultam kifelé az ablakon. Nézegettem az űrkikötő szürke falának illesztéseit, a dokk külső lámpáit, a szomszédos térhajókat, meg a torony jobb oldalán hátul eltűnő, az egész hajótest felett végigvezető átszállócső csaknem fehér alagútját.
Egyszer aztán valami egészen furcsa dolgot hallottam az étkező felől. Valami halk, reccsenő hangot. És rögtön utána egy hörgő nyögést! A következő pillanatban valaki velőtrázóan felordított-sikoltott és két lövés jellegzetes csattanása hallatszott. Rémülten fordultam hátra és a folyosón az egyik vendéget láttam a pilótafülke felé közeledni. Jobb kezében egy vértől csepegő, hajlított pengéjű kés volt. Szürke zubbonyának elején hatalmas, szinte feketének látszó, nedves folt csillogott a lámpák fényében. Megállt az ágyaink lábánál és halk, vérfagyasztó hangon rám szólt:
–Gyere ki onnan, kölyök! Semmi kedvem a véredet takarítani a műszerekről!
Rémülten kapaszkodtam a székbe, és csak valami rekedt nyöszörgést hallattam. Az idegen válla mellett láttam, hogy Gearshon kapitány az étkező padlóján fekszik. A ruhája csupa vér volt, akárcsak a tároló szekrény fehér ajtaja, és a háta alól egy nagy, sötét folt kezdett terjedezni.
–Mozdulj már!–csattant fel az idegen türelmetlenül.–Ha nekem kell odamennem érted, nagyon lassú, és nagyon kínos halálod lesz!
Nem tudom, én voltam-e gyávább a kelleténél, de az biztos, hogy valami melegség kezdett csordogálni a nadrágomban, amíg a véres késsel közeledő férfit néztem. Tudtam, hogy csak perceim vannak hátra. Az életemért akartam könyörögni, de csak valami artikulálatlan nyöszörgésre voltam képes. Az egyik kezemet az idegen felé nyújtottam, a másikkal a székembe kapaszkodtam, mintha megvédhetett volna attól a szörnyű, véres pengéjű tőrtől.
Észre sem vettem a másik támadót, aki a kapitány fülkéjéből lépett ki, amíg rá nem szólt a társára:
–Állítsd már le magad, Dean! Ez csak egy kölyök! Senki sem fizet érte egy fillért sem!
–Attól még elszórakozhatok vele egy kicsit, nem?–vigyorodott el az első, és a tőrét megtörölte az egyik ágy függönyében.
–Nem volt elég kettőt kibelezni?! Ne légy már ennyire állat!–kerülte meg a társát a második idegen, hogy benézhessen az ágyakra.–Befejeztük a munkát. Megvan a hajó, a raktérben ott a szajré maradéka, a kapitány kártyáján meg a pénz.
–Mindig csak a pénz, meg a megrendelés! Szórakozni is kell néha!
–Te nem szórakozni akarsz Dean, hanem szadizni!–fejezte be az ágyak átvizsgálását a magasabbik idegen. Megállt a lövész széke mellett és rám nézett:
–Ki vagy te, kölyök? Honnan a fenéből kerültél erre a hajóra?
–Tom … Thomas … Doesson … uram–nyögtem kiszáradt torokkal.–Pilóta vagyok … uram. A kapitány… a Mole-223-on … vett fel.
–Ez az első utad, Tom?
Csak bólogatni tudtam, de vallatómnak úgy látszik, ennyi is elég volt.
–Rossz társaságba keveredtél, Tom. Máskor válogasd meg jobban az útitársaidat! Most fogd a cókmókodat és tűnj el! Siess!
Kimásztam a pilótaülésből, és oldalazva megkerültem a lövész széke mellett támaszkodó férfit. Kapkodva beledobáltam a holmimat a tegnap kapott táskámba, közben a szemem sarkából a két támadót is figyelni próbáltam. Félrelöktem a tároló szekrény ajtaját, kirángattam a szkafanderemet, és már majdnem elértem a légzsilipet …
A tőrös idegen egy váratlan mozdulattal elkapta a ruhát a mellemen. Iszonytató erővel a légzsilip melletti falhoz lódított, hogy a hátam nagyot csattanva vágódott a lemezeknek. Hajlított pengéjű tőre alig egy centire villant el az arcom előtt, hogy aztán rögtön a torkomnak feszüljön. Rémületemen túl is éreztem, hogy ismét valami undorítóan meleg nedvesség folyik végig a lábamon, tovább növelve a nadrágomat elcsúfító foltot.
–Most megúsztad, taknyos!–sziszegte az arcomba alig két centiről az idegen.–De ha bárkinek elkotyogod, amit itt láttál … Meg foglak találni! Érted?!
Riadtan bólogattam egy sort, aztán amint elengedett az az állat, botladozva rohantam kifelé a hajóról. Ma sem tudnám megmondani, hogyan sikerült futva átjutnom a flexibilis csövön, és épségben leérnem a dokkba a csaknem függőleges létrán, mikor mind a két kezem tele volt. De sikerült! Amint megrakott táskámmal és a szkafanderemmel csápolva átrohantam a dokkok előterén, hallottam, hogy mögöttem mély döndüléssel lezárulnak a tizenhetes dokk kapui. A két gyilkos máris elhagyta a Darlingpearl-t az elfoglalt Constellation-nel.