Steve Nolan lassan, befelé figyelve kortyolgatta kékvirágos porcelán csészéjéből a kávét, amit a szőke titkárnő szolgált fel nekik. Már a kannából kicsorduló ital illatán érezte, hogy az bizony a Szövetség híresen finom termékéből készült. Senki sem tudta, miféle nemesítés, vagy kezelés eredményezte azt az utánozhatatlanul finom, enyhén fahéjas és karamellás aromát, mely a Szövetség valamelyik űrvárosában termelt kávét eltéveszthetetlenül egyedivé tette. Azt viszont minden kapitány tudta, hogy ebből az arany-barnára pörkölt kávéból bármennyit el lehetne adni, ha a SOL Társaság nem sújtotta volna megnövelt vámmal a Szövetség minden termékét.

   –Azt hiszem, most már rátérhetünk jövetelük céljára  –koppantotta le finoman a csészéjét mr. Walden.  –A bedokkolásuk előtt önök azt mondták, ugyanolyan rakományt hoztak, amilyet Michael Greene kapitánytól vártunk, és személy szerint nekem. Hogy elkerüljük a felesleges magyarázkodást, előrebocsátom, hogy bár személyesen sohasem találkoztam Greene kapitánnyal, pontosan tudom, miféle árut kellett volna Aidensportra hoznia. És természetesen azt is tudom, hogy mi történt a kapitánnyal, miután eltulajdonította a rábízott árut. De tudomásom szerint önöktől nem rendeltem efféle szállítást.

   –Bocsásson meg ezért a kis füllentésért, mr. Walden! De csak így érhettük el, hogy személyesen önnel tárgyalhassunk a rakományunkról. Remélem, semmiféle kellemetlenséget nem okoztunk önnek!

   –Elérték a céljukat, mr. Nolan. Most már elmondhatja, hogy mennyit akarnak kapni a konténerükért.

   –Ez sajnos nem ennyire egyszerű. A társaimmal ugyanis nem csak árukkal, hanem hírekkel, információkkal is kereskedünk. Éppen azért akartunk önnel tárgyalni, mert ön vélhetően birtokában van a bennünket érdeklő információknak, mr. Walden.

   –Miből gondolja mr. Nolan, hogy tudok és akarok is önöknek annyi információval szolgálni, amennyit az a konténer maguk szerint ér?  –hajolt előre gyanakodva Walden.  –Meglehet, hogy az ön által kért értesülések számomra nagyobb értéket képviselnek, mint a cserébe felkínált árujuk!

   –Tegyünk egy próbát!  –ajánlotta hideg mosollyal Nolan, jólesően érezve, hogy a játszma kezdetére dübörögni kezd az ereiben az adrenalin.  –Biztos forrásból tudjuk, hogy az elmúlt néhány évben önök legalább egy tucat hasonló konténert vásároltak.

   –Vettünk néhányat. Talán újabban tiltott árunak minősülnek?

   –Csak akkor, ha lopott árut vásárolnak. És csempészekkel szállíttatják ide, Aidensportra mindegyiket.

   –Úgy látom, ön jobban tájékozott az ügyben, mint én magam!  –nevette el magát Walden.  –Így igen nehéz lesz önnel üzletet kötni, mr. Nolan!

   –Van azonban két olyan kérdés, amire öntől szeretnék választ kapni. Miért a csempészektől vásárolják ezeket a konténereket? És mire kell önöknek ilyen nagy mennyiségű bio-anyag?

   –Ki mástól vásárolhatnánk, ha nem a csempészektől? Talán nem az önök Társasága emeli fel minden olyan termék árát, amit meg akarunk vásárolni? Maga is pontosan tudja, hogy a SOL Társaság a folytonos áremeléseivel szinte teljesen befagyasztotta a kereskedelmet a Föld és a mi Szövetségünk között!

   –Talán nem a SOL Társasággal, hanem a Föld kormányával kellene kereskedniük, mr. Walden!

   –A Föld kormánya!  –legyintett a szövetségi.  –Mintha az nem ugyanaz lenne, mint a SOL Társaság!

   –Pedig nem ugyanaz a kettő, mr. Walden! A politikai hatalom a Világkormányé, nem a Társaságé.

   –A hatalom mindig azé, aki a gazdaságot és a kereskedelmet a kezében tartja, mr. Nolan!

   –Talán igen, talán nem. De mindketten tudjuk, hogy minél nagyobbra nő egy szervezet, annál lomhábbá is válik, és annál könnyebb megkerülni. A mi vállalkozásunk éppen ezt teszi a SOL Társasággal. És ha nekünk sikerült, önök is megpróbálhatnák, hogy a csempészek helyett a Világkormányon át kerülik meg a SOL Társaságot!

   –Érdekes felvetés, mr. Nolan. De a mi Szövetségünk már kicsit nagyra nőtt egy ilyen megkerülő manőverhez.

   –Egy próbát azért megérne. Szerintem legalább is  –vonta meg a vállát Steve.  –De lássuk inkább a másik kérdést! Mire kell a Szövetségnek az a rengeteg bio-anyag? Talán kereskedni akarnak vele?

   –Nem tudom, miért érdekli ez ennyire önöket mr. Nolan, de ezt az információt nincs szándékomban megosztani sem önnel, sem a megbízóival.

   Walden szárazon reccsenő hangja, megkeményedő, merevvé váló vonásai egyértelműen megmutatták Steve-nek, hogy a konténerek sorsát hiába is akarná tovább firtatni. Ezért gyorsan témát váltott, remélve, hogy meglepheti a Szövetség kereskedelmi biztosát.

   –Akkor talán szívesebben beszélne arról, hogy hány vadászgépet adtak el a Red Dragons-nak az utóbbi években, a kalózok által zsákmányolt árukért, mr. Walden?

   –Ez meg … miféle ostoba gyanúsítás, mr. Nolan? Megérteném, ha a SOL Társaság vádolna ilyen képtelenséggel bennünket. De hogy ön …

   –A közelmúltban találkoztunk az önök Szövetségének egyik csillaghajójával, mr. Walden. A Leviathan-nal. És éppen a Red Dragons bázisán.

   –Nos … khm … valóban kereskedünk … a Red Dragons-szal … és más bandákkal is  –bökte ki némi zavart hallgatás után Walden.  –De csak azért, mert bizonyos árukat a SOL Társaság egyszerűen nem akar eladni nekünk. És kizárólag élelmiszerrel, pótalkatrészekkel, meg természetesen szövetségi árukkal fizetünk nekik. Nemhogy vadászgépeket, de soha még egyetlen kézifegyvert sem adtunk el a kalózoknak, mr. Nolan!

   –Ezt természetesen rögtön be is bizonyítja, ugye? Vagy csak egyszerűen el kell hinnem az ön szavára, mr. Walden?

   –Természetesen nincs olyan bizonyítékom, amivel önt meggyőzhetném  –legyintett Walden türelmetlenül.  –Szóval … vagy hisz nekem, vagy megpróbálja eladni az értesülését annak, aki a legtöbbet kínálja érte. A Társaságtól biztosan egy vagyont kapna ezért az információért!

   –Lehet. De én most magával akarok üzletet kötni.

   –Én szívesen megvásárolnám a konténerük mellé a Leviathan-ról szóló hírét is, mr. Nolan. De mi a biztosíték, hogy később nem adja el mégis ugyanezt az értesülést a Társaságnak is?

   –A szavam. Ami pont annyit ér, mint az öné, hogy nem adtak el fegyvert a kalózoknak!

   –Ez jó, mr. Nolan!  –nevette el magát Walden.  –Szeretem a bátor embereket! Mondja! Nem akarnának esetleg nekünk dolgozni? Nemrégiben eltűnt egy teherhajónk valahol a Társaság területén. Ha valaki egyáltalán képes megtalálni az elveszett Starqueen-t, akkor azok csak maguk lehetnek, Doesson kapitánnyal!

   –Mi információkkal kereskedünk, nem elveszett térhajók után nyomozunk.

   –Az talán nem információ, hogy mi történt a Starqueen-nel? Ráadásul elég magas árat fizetnénk érte!

   –Szerintem ezt sokkal olcsóbban megtudhatják valamelyik kalóz bandától, mr. Walden. Hacsak nem arra gyanakszanak, hogy éppen a kalózok tüntették el a hajójukat.

   Liana kicsit gyanakodva ült le Dooley mellé a Stormhawk étkezőjében. El nem tudta, képzelni, mit akarhat tőle a férfi, amiről a műszereit figyelő Maurice nem tudhat. Ráadásul az után a hetekkel korábbi eset után, amikor Dooley olyan rámenősen próbált kikezdeni vele a fürdőben, nem is nagyon bízott benne. Ezen az sem változtatott, hogy a Liupolon figyelem-elterelésül egy-két alkalommal hagyta magát meghívatni Peterrel az egyik bárba.

   –Liana! Én ma délután itt hagyom a hajót  –kezdte egy kis kínos feszengés után, rekedten Dooley.  –Arra akarlak kérni, hogy … gyere velem!

   –Itt? Pont a Szövetség területén szállsz ki? Mihez akarsz itt kezdeni?

   –Miért? Én szövetségi állampolgár vagyok  –szegte fel önérzetesen az állát a férfi.  –Ha velem jössz … ha elfogadsz … sokkal jobb életet biztosíthatok neked … ennél!

   –Te … szövetségi polgár vagy? De akkor …

   –Olyan munkát kaptam, hogy más űrvárosokba kellett utaznom. De most végre hazatérek. És bármit megadnék, ha te is velem jönnél! Olyan életed lehetne mellettem, amilyenről most nem is álmodhatsz!

   –De én térhajós vagyok, Peter. Navigátor. A repülés az életem.

   –A Szövetségnek is remek csillaghajói vannak, Liana! Ha repülni akarsz, én azt is elintézem neked! Ezután is repülhetünk együtt, ha az a vágyad!

   –Félreértettél, Peter! Nagyon megtisztelő az ajánlatod, de én ide tartozok a Stormhawk-ra. Itt van a munkám, a barátaim és most az otthonom is. Ne haragudj, de nem megyek veled!

   –Nem hiszem el! Ez a vándor élet többet ér neked a jólétnél, egy kényelmes otthonnál? Bárminél, amit én kínálhatok?  –fakadt ki Dooley.  –Hogy tudsz minderről lemondani egy ilyen … taknyos kölyök miatt?! Nem látod, hogy megőrülök érted?

   –Hagyd abba, Peter!  –emelte fel tiltón a kezét Liana.  –Ha el akarsz menni a Stormhawk-ról, hát menj! De váljunk el barátokként!

   Elkeseredett dühében Dooley ökle nagyot csattant az asztalon. Egy pillanatig az is átfutott az agyán, hogy megüti a lányt. Vagy megragadja és erővel hurcolja ki a naszádról. Szeretett volna törni-zúzni, hogy a bútorokon szétvert öklének fájdalma elfedje azt a másik, a lelkében sajgó fájdalmat. Meg akarta mutatni, hogy mennyivel különb a kölyök-kapitánynál! Pedig nagyon is jól tudta, hogy veszített. Bármit mond, bármit tesz is, Liana sohasem lesz a párja, ahogyan arról hetek óta álmodozott. Fújtatva, fuldokolva nyelte vissza a torkát szorongató indulatát. Tudta, hogy meg kell várnia Tomot, a szemébe kell mondania, hogy felbontja a szerződését és elhagyja a naszádot. Pedig legszívesebben elmenekült volna a fedélzetről, ahogyan volt. Egy szó nélkül. A fizetése és a holmija nélkül.

   Mintha csak Dooley-t akarta volna megkímélni a kínos várakozástól, a következő pillanatban belépett a légzsilipből Tom. Az űrvárosból visszatérve elcsíphette Liana utolsó mondatát, mert a fülke bejáratában megtorpanva végigmérte az asztal mellett ülőket és megkérdezte:

   –Mit hallok? Kitől kell elválnunk?

   –Tőlem, kapitány  –emelkedett fel az asztal mögött Dooley.  –Fel akarom bontani a szerződésemet, és itt maradok Aidensporton.

   –Pont itt?  –akadt el Tom szava a csodálkozástól.  –Miért nem egy másik űr-kikötőben?

   –Mert én a Szövetség polgára vagyok  –szegte fel dacosan a fejét Dooley.  –Nekem ez a hazám!

   –Ahogy gondolod, Peter  –vonta meg a vállát Tom.  –Ha Liana ide enged, már rá is teszem a kártyádra az eddigi fizetésed, és egyúttal ráírom, hogy a mai nappal megszűnt a szerződésed.

   Liana készségesen felállt és átadta a helyét az adat-vizorját előhúzó Tomnak. Dooley hosszan a pilótafülke felé induló lány után nézett, aztán nagyot sóhajtva lekapcsolta a nyakából a kártyáját és odanyújtotta az asztal sarkához telepedő kapitánynak. Megvárta, míg Tom beírta a módosításokat, az ujját az adat-vizor képernyőjéhez nyomva hitelesítette a műveleteket, aztán elindult összepakolni a cuccát.

   Ha csak egy pillanatig is abban reménykedett volna, hogy társai megpróbálják lebeszélni a döntéséről, most csalódnia kellett volna. Mindenki szótlanul nézte végig, amint kiürítette a szekrényét. Sharman és Liana a pilótafülkéből, Tom és Steve a légzsilipből, meg az étkezőből. A búcsúzás is néma csendben zajlott. Nem hangzottak el túlzó jókívánságok, csak egy-egy kézszorítást kapott mindenkitől. Egyedül Tom kívánt neki sok szerencsét a dokk-kapuban, ahová Steve-vel lekísérték volt társukat.

   –Dooley!  –szólt a kikötő felső szintje felé ballagó Peter után Steve.  –Ha legközelebb ügynöki munkát vállalsz, vigyázz jobban a kezedre! A Szövetségen kívül ugyanis sehol sem szokás tisztelegni!

   Megbűvölten bámultam a képernyőmet kitöltő, kékben és fehérben ragyogó bolygót. Igazából a vid nélkül is láthattam volna, ha kinézek a pilótafülke ablakán, de olyan távoli és apró volt, hogy úgy még nem tudtam kivenni rajta a részleteket. Bezzeg a képernyőn! Úgy ragyogott, mint egy hatalmasra nőtt, kék drágakő! A felhők csodálatos, fehér foszlányai néhol szinte észrevétlenül mosódtak át a légkör és a tengerek kékjébe. Máshol szárazföldek sárgásbarna foltjait láthattam a felhők résein át, vagy a tenger szinte élő kékségét. Pont olyan volt, mint a Föld az otthon látott képeken. Pedig bármennyire hasonlított is rá, ez a bolygó, amely felé közeledtünk nem a Föld volt.

   Harmadik napja hagytuk el Aidensportot, és ha mr. Walden nem olyan türelmetlen, sosem találjuk meg ezt a csoda-bolygót! Pedig az irodájában még olyan nyugodtnak mutatta magát, mikor megegyeztünk a bio-anyaggal telt konténer árában! Cserébe azért a francos ládáért megrakták a Stormhawk rakterét a Szövetség híresen finom kávéjával, és a tetejébe mr. Walden még egy hihetetlen összeget, ötvenmillió kreditet is átutaltatott a kártyámra. Igen. Az én kártyámra, mert én vagyok a Stormhawk kapitánya. És hiába tudtam, hogy Steve hamarosan máshová fogja utaltatni velem ezt a hatalmas vagyont, olyan jó volt egy kicsit dajkálgatni, simogatni a kártyámat, amíg rajta volt az a sok-sok kredit!

   A megegyezést követően az Aidensport kék overallos munkásai már másnap reggel elvitték valahová a Stormhawk fedélzetéről a konténert. Azután két teljes napig hordták a raktérbe és kötözték a helyükre a kávéval teli bálákat. Steve-vel ketten irányítottuk a rakodást, mert közben Sharman tovább figyelte az érkező és távozó térhajókat, Liana meg segített neki.

   Még jól is esett az a kis munka a rakodás közben, mert mást aztán nem is csinálhattam Aidensporton. Pedig már azon az első napon, mikor megszűnt a karantén, elindultam keresni egy megfelelő szállodát, hogy legalább egy órácskát kettesben lehessünk végre Lianaval. De alig értem fel az űrkikötő felső szintjére, azonnal mellém szegődött egy csaknem fekete egyenruhás alak. Udvariasan megkérdezte, hogy miben lehet a segítségemre, de közben az istennek sem engedett továbbmenni! Csak akkor szállt le rólam, mikor kínomban betértem a lépcső melletti bárba.

   Igaz, hogy ez a bár valójában sokkal inkább bizonyult étteremnek, mint a máshol megszokott szórakozóhelynek. A pincér is elég furcsán nézett rám, mikor minden rábeszélése dacára én csak egy italt kértem. De legalább készségesen felvilágosított, hogy merre találok a közelben egy szállodát.

   Nem mintha nagy hasznát vettem volna akár a felvilágosításnak, akár a hotelnek. Új kísérőmmel  – mert a fekete egyenruhás alak megvárt a bár előtt –  az oldalamon gyorsan megtaláltam a szállót, de amikor ki akartam venni egy szobát, előbb valami elképesztően bonyolult és hosszú kérdőívre kellett volna pontról pontra válaszolnom. Kezdve azzal, hogy miért akarok a térhajóm helyett a szállóban lakni. Várhatóan mennyi időt fogok Aidensporton tölteni, és más hasonlóan értelmes kérdések sorakoztak a képernyőn. Amikor aztán kiderült, hogy csak egyetlen délutánra kellene a szoba, a pult mögött álló fazon egyszerűen kikapcsolta az adat-vizorját és közölte, hogy az ő hoteljük „nem olyan szálló!”

   Borzasztóan felhúzott az a gőgös képű, agyatlan barom, meg a nyamvadt kérdőíve. Tenni persze semmit sem tudtam a döntése ellen. Talán, ha nincs ott a fekete ruhás kísérőm, megpróbálhattam volna pár kredittel jobb belátásra bírni. De így kénytelen voltam lemondani a szobáról és dühösen visszaballagni a Stormhawk-ra. Tudomásul kellett vennem, hogy hiába vagyunk egy űrvárosban, megint csak nézhetem Lianat!

   Másnap, még a kávé egy negyede sem volt berakva a Stormhawk rakterébe, amikor mr. Walden türelmetlenségében útnak indította a Hirondelle-t. Sharman és Liana természetesen bemérték az ugráshoz gyorsító naszád pályáját és valamit még a hipertér-generátorának erőterén is méregettek. Legalább is este ezt magyarázták Steve-nek, amikor megmutatták a Hirondelle pályavonalát, mely egy kivétellel minden korábbi teherhajóétól eltért. Eddig úgy tudtam, hogy egy ugrást végző térhajót lehetetlen nyomon követni. Liana viszont a Sharman által bemért adatok alapján egy csillagtérképen azt mutogatta Steve-nek, hogy vélhetően hová vezetett a szövetségi naszád ugrása. Ezt a vonalat meghosszabbítva azt is kiszámolták, hogy valószínűleg egy huszonhárom fényévre levő csillag lehetett a Hirondelle úti célja!

   Hittem is, nem is ebben a számolgatásban. Sokkal inkább afféle hókusz-pókusznak éreztem a számításaik alapját, mint valós tudománynak. Ugyan honnan tudhatták volna Lianaék, hogy az egyes ugrásokat milyen irányban hajtja végre, és milyen hosszúra veszi a Hirondelle legénysége? De nem hagyott nyugodni a kíváncsiság. Az első, megtévesztésből hazafelé vezető irányban végzett ugrásunk után készségesen a megjósolt célpont felé fordítottam a Stormhawk-ot. És három nappal később megláttuk ezt a csodálatos bolygót!

   De alig kezdtünk közelíteni a kék-fehér csodához, Sharman egyre-másra mérte be a bolygó körül keringő térhajókat. Nem ám holmi kis naszádokat, hanem nyolcvan méter hosszú, az orrukon négy, egybekapcsolt hengerből álló, különös szerkezettel felszerelt cirkálókat. Még egy Mole-méretű állomást is felfedezett, mielőtt felszólítottak volna bennünket, hogy azonosítsuk magunkat. Vélhetően az állomásról jött a hívás, a parancsoló hangú idegen azonban nem adta meg sem a saját nevét, sem a hovatartozását, de az állomása, vagy a bolygó nevét sem közölte. Csak megfenyegetett, hogy amennyiben nem azonosítjuk magunkat és nem állunk az általa megszabott pályára, meg fognak semmisíteni bennünket.

   Ezt a lehetőséget persze szívesen elkerültem volna. De azért annál mégis több eszem volt, semhogy megadjam a nevünket, azonosító kódunkat egy névtelenül fenyegetőző idegennek. Szerettem volna minél előbb elpucolni a támadóan felénk forduló cirkálók elől, de Steve előbb dünnyögött valamit az orra alatt a bio-anyaggal teli konténerekről, meg hogy végre megértett valamit. Aztán kijelentette, hogy mindenképpen többet akar megtudni erről a különös bolygóról és védelmezőiről. Ezért felgyorsítottam a Stormhawk-ot és olyan pályára álltam, amely elég közel vezetett el a csoda-bolygó mellett a pontos felderítéshez, de remélhetőleg elég távol, hogy kívül maradjunk a cirkálók lőtávolságán.

   Eleinte minden remekül ment. Sharman komputerében egyre gyűltek a számomra semmit sem jelentő adatok a bolygóról is, meg az idegen térhajókról is. A felénk forduló cirkálók pedig hiába erőltették a motorjaikat, még messze lőtávolon kívül voltak. Sharman rá is közelített az egyikre a viddel. Addig nagyította a képet, míg kivehettük a cirkáló oldalán a Phoenix feliratot és alatta az L.I.S. betűket. Ahogyan kezdettől sejtettük is, szövetségi térhajók védelmezték a bolygót és eredtek a nyomunka, hogy elűzzenek, vagy ha lehet, akkor el is pusztítsanak bennünket.

   Sokáig úgy tűnt, hogy sikerül a tervem és a cirkálóknak minden igyekeztük dacára sem sikerül elénk vágniuk. De aztán egy pillanat alatt a feje tetejére állt minden! A Phoenix cirkáló, bár Sharman műszerei szerint még mindig túl messze volt, gyors egymásutánban négy lövést adott le az orrára szerelt hengerekből. Kezdettől sejtettem, hogy azok a hengerek valamilyen komoly nehézfegyver részei. De a hatásuk pokolian meglepett! Nemcsak hogy elérték a Stormhawk-ot abból az irdatlan távolságból, de kétszer el is találták! És pillanatok alatt elsöpörték a pajzsunkat!

   A találatok méterekkel dobták oldalra a Stormhawk-ot. A légzsilipen túl panaszosan felvonítottak, majd szinte azonnal el is hallgattak a pajzsgenerátoraink. Átvillant rajtam, hogy a cirkáló következő sortüzét semmiképpen sem élhetjük túl! De nem volt időm gondolkodni. Ösztönösen beletapostam az oldalkormány pedáljaiba, kemény bal fordulóba tépve a hajónkat. Közben a kormányt elengedve egy időben csaptam rá a hipertér-generátor indító gombjára és kapcsoltam teljes tolóerőre a motorokat. Aztán egyetlen kemény mozdulattal előrelöktem a hipertér-generátor szabályozó karját. A pilótafülke ablakán túl pillanatok alatt felfénylett az erőtérbuborék, és a Stormhawk lebukott a túlsebességű csatornába, mielőtt a Phoenix kilőhette volna ránk második sortüzét.