X. fejezet

   A borsószemnyinek is alig látszó Smalleye fényében végre megláttam a Mole-223 zömök, téglatestet formázó tömbjét. A vid ernyőjén persze már órák óta ott villogott, de most végre a saját két szememmel láthattam meg a szürke falakat és az üvegházak csillanását, ami azért mégsem egészen ugyanaz. Már csak néhány száz kilométer, nem egészen egy óra és megint otthon leszek!  Minden pont olyan volt most is, mint nyolc hónapja, csak a Constellation hatszögletű törzse hiányzott a kettes dokkról. És most nem egy lomha, kilenc csillével megterhelt űrvontató fülkéjében ülve, hanem egy pompás naszád tulajdonosaként közeledtem a jó öreg Mole-hoz!

   Mögöttem Sue Rostoni kántálta az előírt szöveget, ahogy megpróbálta felven-ni a kom-kapcsolatot a Mole-223-mal. Már ötödik napja Sue volt a Stormhawk új felderítője, de még mindig furcsa volt ezt a törékeny, szőke lányt látni-hallani Sharman helyén. Persze nem volt sok más választásom, amikor egyedül maradtam a fedélzeten. Vagy egyedül kellett ellátnom minden munkát, vagy előléptethettem a kiképzésen legjobban teljesítőket, hogy belőlük legyen a Stormhawk új legénysége. Így lett Kate Sewardból másodpilóta, Gordon Wheelerből navigátor. A védő lövész helyén pedig Norah Jackson és Claud Lander osztoztak felváltva.

   Sokat törtem a fejem, merre is vegyük az irányt, amikor egyedül maradtunk a névtelen bolygó felett. Persze képmutatás lenne azt állítani, hogy csak a tépelődés miatt jutottak eszembe olyan sűrűn Liana búcsúszavai: „Menj haza, Tom!”, hogy végül szót is fogadtam az én fekete démonomnak. Megadtam a Mole-223 koordinátáit Gordonnak, aki a navikomputerrel pompás útvonalat tervezett hazáig. Reméltem, hogy ha egy időre csatlakozom a Stormhawk-kal a Mole közösségéhez, azzal megpuhíthatom mr. Saunders szőrös szívét, és ha még a kártyámon levő pénz egy részét is felajánlom neki, azzal megvásárolhatom a beleegyezését, hogy az utasaim betelepülhessenek az állomásra!

   –Mole-223 a CDM-17 Stormhawk-nak!  –szólalt meg végre a komból az állomás repülésirányítójának ismerős hangja.  –Bedokkolás engedélyezve az irány-fénnyel jelzett kettes dokkra.

   –Hello, Douglas!  –vettem át a szót Sue-tól.  –Akármikor erre járok, te mindig szolgálatban vagy?

   –Tom?  –bizonytalanodott el Nielson.  –Hát tényleg pilóta lettél?

   –Nem csak pilóta! A saját hajómmal jöttem haza!

   –Ne dicsekedj! Itt is nagyot változott a világ. Rá sem fogsz ismerni az öreg … Mole-ra! Folyton a hátad mögé kell majd nézned, hogy jól láttad-e, amit láttál.

   Csak néztem, hogy miket hord itt össze Nielson. Soha életében nem beszélt ilyen kacifántosan. Mi változhatott volna akkorát a Mole-on, hogy állandó forgolódásra késztetne? Egy másik, jól ismert hang zökkentett ki a fejtörésből. Maga mr. Saunders kapcsolódott be a beszélgetésbe, pedig állomásgazdaként még a SOL Társaság hajóival sem beszélt komon!

   –Tényleg te vagy az, Tom Doesson? Éppen most hallottam, hogy hazatérsz a Mole-ra. De azt nem is álmodtam volna, hogy a saját hajóddal jössz vissza hozzánk! Mert ugye jól hallottam, hogy a Stormhawk a tiéd?

   –Jó napot, mr. Saunders!  –bólintottam önkéntelenül is a kom felé, mintha az állomásgazda előtt ülnék.  –Igen, úgy alakult, hogy lett egy saját térhajóm, uram. Nem valami komoly teherhajó, de az enyém.

   –Egy naszáddal is sok pénzt lehet keresni, fiam. Mondd csak, látogatóba jössz hozzánk, vagy meg is akarsz telepedni a Mole-on?

   –Egy ideig itthon maradnék, ha lehet, uram. De lenne egy igen komoly kérésem is. Van néhány utas a hajómon, akiket be kellene fogadni az állomásra.

   –Majd megoldjuk valahogyan, fiam. Ha te úgy gondolod, hogy hasznára lehetnek a Mole-nak, akkor befogadjuk őket! Csak dokkolj be, aztán gyere fel az irodámba és megbeszéljük, hogyan lehetünk egymás hasznára!

   Meglepett, de egyúttal gyanakvóvá is tett mr. Saunders váratlan engedékenysége. Soha semmiben sem döntött ilyen gyorsan és látatlanban, ahogyan most rábólintott az utasaim befogadására! Egyáltalán miért kezdett beszélgetni velem? Miért nem várta meg, hogy Nielson utasításai szerint bedokkoljak? Talán nem akarta, hogy Douglas elkottyantson valamit? És akkor beugrottak Nielson szavai a változásokról, meg hogy állandóan a hátam mögé kell nézzek majd. Hiszen nem is dicsekvésből beszélt az állomás változásairól! Figyelmeztetni akart valamire. És mr. Saunders csak azért vette át tőle a szót, hogy elhallgattassa Dougot!

   Egy pillanat alatt elment a kedvem az egész hazatéréstől. Legszívesebben megfordítottam volna a Stormhawk-ot, hogy sose lássam többé a Mole-t. De aztán, egy kis fejtörés után úgy döntöttem, hogy mégis csak meg kell tudnom, mi történt az állomáson. Legjobb lett volna Nielsont kifaggatni, de mostanra biztosan ott állnak mellette mr. Saunders biztonsági emberei, és egyetlen kérdésemre sem válaszolhatna őszintén. Ha meg akarom tudni, mire célzott Doug, be kell dokkolnom és magából az öregből kiszedni, amire kíváncsi vagyok. Veszélyes játék lesz, nekem pedig fogalmam sincs, miféle veszélyre számítsak. De van egy nagy előnyöm. Tudom, hogy mr. Saunders a végletekig kapzsi. Mindent meg fog próbálni, hogy valahogyan rátehesse a kezét a hajómra! Amíg ezt nem éri el, talán sikerül arra terelgetni, amerre én akarom.

   –Kate!  –fordultam újdonsült másodpilótámhoz.  –Ha bedokkoltunk, én felmegyek az állomásgazdához. Amíg vissza nem jövök, te leszel a Stormhawk parancsnoka. Lezárod a légzsilipet, és senkit sem engedsz a fedélzetre. Engem is csak akkor, ha a teljes nevedet mondom.

   A bedokkolás után, ha lehet, még fokozódtak a rossz érzéseim. Az állomás mindig nyüzsgő űrkikötője most kongott az ürességtől. Nem láttam egyetlen embert sem a csillék javításával, a konténerek rakodásával, vagy éppen az űrvontatókkal bajlódni sehol az egész szinten. De hasonlóan néptelennek bizonyult az egész lépcsőház is. A jó öreg Mole éppen olyan kihaltnak tűnt, amíg felkapaszkodtam az irodák szintjére, mint a Steve-ékkel felfedezett névtelen állomás. Nem értettem, hová tűnhetett mindenki. Aztán amint beléptem Russel Saunders tágas irodájába, azonnal rájöttem, hogy nem lett volna szabad elfogadnom a meghívást. Az állomásgazdán kívül a biztonságiak három megtermett gorillája is a helyiségben lebzselt, ráadásul mindegyikük övén ott díszlett a sugárpisztolyuk tokja.

   –Isten hozott, Tom! Nem is sejted, mennyire örülök, hogy hazatértél!  –állt fel mosolyogva mr. Saunders az asztala mögül.

   –Látom, nagyon vártak rám! És igen vendégmarasztaló módon fogadnak!

   –Ülj le Tom, és beszéljük meg ezt az … ostoba helyzetet!

   –Tényleg elég ostoba helyzet  –telepedtem le George Davis mellé a széles kanapéra.  –Hazajövök, mert volna egy kis befektetni való pénzem, erre azonnal le akarnak fogni, mint valami körözött bűnözőt! Kezdek kételkedni, hogy tényleg a Mole-on lenne a legjobb helye a pénzemnek!

   –Ne ítélj ilyen elhamarkodottan, Tom!  –csillant fel a mohó érdeklődés mr. Saunders szemében.  –Nem akar neked itt senki sem rosszat! Milyen befektetésre gondoltál, fiam? És még arról sem mondtál semmit, hány utasodat kellene befogadnunk.

   –Nehéz lenne elhamarkodottan megítélni a dolgokat, amikor három fegyveres vár rám az irodájában, hogy letartóztasson. Ezek után úgy érzem, hogy sem a pénzemet, sem az utasaimat nem bízhatom önre, mr. Saunders!

   –Próbáld megérteni Tom, hogy nekem mindig a Mole érdekeit kell néznem! Egy hónapja külön futárhajó hozta a SOL Társaság parancsát, hogy amint hazatérsz a Stormhawk nevű hajóddal, fogjunk le és adjunk át a Picker kapitányának, amikor legközelebb a Mole-ra érkezik.

   –Mennyi vérdíjat kap értem, hogy ennyire siet kiszolgálni a Társaság érdekeit, mr. Saunders? Mert ugye nem ingyen vállalta el ezt az akciót?

   Mielőtt az állomásgazda válaszolhatott volna, félresiklott az iroda ajtaja és Tony Wesley, az öreg titkára robbant be riadt képpel.

   –Mr. Saunders! A Stormhawk pilótája akar beszélni önnel, uram! Azt mondja, nagyon sürgős! Vagyis, hogy önnek nagyon sürgős!

   Russel Saunders úgy nézett Wesley-re, mintha valami főbenjáró bűnt követett volna el a „tárgyalásunk” megzavarásával. Összeszűkült szemén látszott, hogy legszívesebben ordítva kergetné ki a titkárát. De aztán dühösen fújtatva visszament az íróasztala mögé és türelmetlen ujjakkal lekopogva a kódot, bekapcsolta a komot.

   –Mi van, mi tartott ilyen sokáig? Talán nem tud járni?  –szólalt meg a készülékből Kate ingerült hangja.  –Nagyon figyeljen rám! Ha öt percen belül nem takarítja el a sunnyogó embereit a légzsilipünktől, lekapcsolom a hajót a dokkról, és lyukat lövök az állomásuk oldalába! Megértette?

   –Nem egészen értem, hogy mi a problémája, kisasszony  –nézett a kamerába kedvesnek szánt mosollyal mr. Saunders.  –Talán valamiben zavarják önöket a dokkban dolgozó embereink?

   –Tőlem annyit játszik, és úgy húzza az időt, ahogy csak akarja. De ezzel a csevegéssel máris eltelt egy perc. További négy múlva az emberei igen rosszul fogják érezni magukat, mert meglékelem a dokkot!

   Befelé vigyorogva mély tisztelettel adóztam Kate színészi képességeinek. Eddig el sem tudtam képzelni ennyi határozott keménységet ettől a szinte félénk tini lányról. De most olyan meggyőzően adta elő halálos fenyegetését, hogy még az öreg is elhitte!

   –Várjon!  –szólt rá a lányra mr. Saunders éles fejhangon, attól félve, hogy Kate kikapcsolja a komot.  –Máris kiüríttetem az űrkikötőt!

   –Látja, mégis csak érti, hogy miről beszélek! Még valamit! Meg se próbálják kikapcsolni, vagy tönkretenni a külső kamerát! És most hívja a készülékhez Thomas Doesson kapitányt!

   Russel Saunders villámló szemekkel nézett előbb a monitorra, majd rám. Láthatóan nem tetszett neki, hogy egy fenyegetőző csitri meghiúsíthatja az ő szépen felépített tervét. Sokat persze nem tehetett. Pontosan tisztában volt vele, hogy néhány méternyi távolságból egy CDM-17-es fegyverei milyen borzalmas károkat okozhatnak a Mole burkolatában. Félrelépett az asztalától és kurta mozdulattal a kom felé intve átadta helyét a kis képernyő, meg a kamera előtt. Amíg én az asztal felé tartottam, mr. Saunders közelebb intette magához Wesley-t és megparancsolta neki, hogy azonnal vezényeljen ki minden biztonságit az űrkikötőből.

   –Itt vagyok, Kate!  –hajoltam a kom kamerája elé.  –Mi történt? Miért kellett ilyen nagy felhajtást csapnod?

   –Négy-öt fegyveres jött a Stormhawk légzsilipjéhez és egy dekóderrel megpróbálták kinyitni. Először nekik szóltunk, hogy tűnjenek el a dokk-kaputól, de aztán úgy gondoltam, az állomásgazdával jobban lehet alkudni. Nálad minden rendben van, Tom?

   –Most már igen. Épp az előbb tudtam meg, hogy mr. Saunders el akar adni a SOL Társaságnak. Azt még nem volt ideje elmondani, hogy mik a tervei a hajómmal és veletek.

   –Akkor kérd meg, hogy kísérjen le a Stormhawk-hoz! Majd itt megbeszéljük vele, miféle üzletekre gondolt! Mondd meg a vénembernek, hogy ha tíz percen belül nem vagytok itt, máris kezdheti foltoztatni az állomását!

   Első pillanatban mr. Saunders hallani sem akart arról, hogy a biztonságiak nélkül, egyedül jöjjön le az űrkikötőbe. Szervezni kezdte a maga kis csapatát, hogy ki, hol húzódjon fedezékbe, ahol a dokk-kapu kamerája még nem láthatja, adott jelre viszont elég gyorsan az állomásgazda segítségére siethet. De még félig sem végzett a feladatok kiosztásával, amikor a gyorsan múló percek rádöbbentették, hogy mégis egyedül kell útnak indulnia. Így végül csak Tony Wesley-t intette maga mellé, és hármasban vágtunk neki a lépcsőknek. A Mole-on sehol sincsenek nagy távolságok, de a szokatlan lépcsőzéstől, no meg a nagy sietségtől mr. Saunders mégis lihegve érkezett az űrkikötő szintjére.

   Habár csak hárman voltunk, meglepően nagy zajt csaptunk az üres csarnokban, amint végigdobogtunk a fém padlón a hatos fogadócsöve alatt, és a raktárak lezárt ajtói előtt. Amint megérkeztünk a kettes dokk lezárt kapujához, mr. Saunders előre engedett, hogy én nyittassam ki a légzsilipet Kate-tel. Oda is álltak a kapu elé, türelmesen megvártam, míg a lány a kamerát körbeforgatva meggyőződött a kikötő ürességéről, aztán a megegyezés szerint a teljes nevén szólítva kértem, hogy engedjen be a Stormhawk-ra.

   A légzsilip vaskos fém ajtaja nesztelenül félresiklott, feltárva a naszád utasfülkévé alakított rakterét. Kate mosolyogva lépett felém a kapcsolótáblától, de megszólalni már nem maradt ideje. Russel Saunders laza mozdulattal benyúlt a zubbonya alá és előhúzta az eddig ott rejtegetett kis sugárvetőt. Szerettem volna a falba verni a fejem, amiért ilyen óvatlan voltam és nem vizsgáltam át a ruháját! Túlságosan is megszoktam, hogy mr. Saunders a biztonságiakkal a háta mögött intéz mindent, és eszembe sem jutott, hogy nála is lehet fegyver.

   –Lépjen távolabb attól a kapcsolótól kislány! Ne akarja, hogy lelőjem!  –intett sugárvetője csövével az állomásgazda Kate-nek.  –Te meg állj csak oda a kis hölgy mellé, Tom! Tegye hasznossá magát, Wesley! Fogja azt a tűzoltó palackot és támassza ki a légzsilip ajtaját vele! Aztán szóljon fel Davisnek a komján, hogy most már jöhetnek!

   Tony kicsit ügyetlenül emelte le az űrkikötő külső faláról a súlyos, vörös palackot és az állomásgazda utasítása szerint azonnal célba is vett vele a naszád rakterének bejáratát. Mr. Saunders csak akkor döbben rá kedvenc titkára ostobaságára, amikor az már majdnem a fegyver és Kate közé ért.

   –Wesley!  –csattant fel dühösen az öreg.  –Ne álljon a fegyverem elé, maga marha! Kerüljön meg, és úgy menjen az ajtóhoz!

   Tony Wesley elvörösödött, de szó nélkül megfordult, hogy megkerülje az állomásgazdát. Közben olyan esetlenül tartotta-emelte a súlyos palackot, mint aki rögtön elejti. Aztán amikor az öreg mögé ért, meglendítette és keményen fejbe vágta vele mr. Saunders-t! Egy teljes pillanatig úgy tűnt, az öreg fel sem veszi a tompa kondulással célba csapódó tartály ütését, de aztán kimeredő szemekkel, teljes hosszában arcra vágódott a fém padlón. Tony elégedetten nézte áldozatát, aztán a földre dobta a súlyos készüléket, megragadta az állomásgazda bal csuklóját és rámszólt:

   –Mire vársz még? Vigyük be a hajódra, mielőtt ideérnek a biztonságiak!

   Érdeklődve tapogattam mr. Saunders sugárpisztolyának markolatát. Azonnal engedelmesen a kezembe simult, amint felvettem a földről. Mintha mindig is az enyém lett volna. Úgy kézre esett rajta minden szabályozó gomb, biztosító kallantyú, hogy kérdeznem sem kellett, hogyan kell kezelni. Maga a markolat rugalmas volt és kicsit érdes. A fegyver fémjét viszont szinte síkosnak éreztem az ujjaim alatt. És roppantul idegen volt. Egyik felől erőt adott az érintése. Másik felől félelmetes volt, mert tudtam, hogy egyetlen véletlen mozdulatomra is megölhet bárkit a közelemben. Bekapcsoltam a vörös célzófényt és végigsétáltattam az egyik ágy oldalán, majd le egészen a földre. De az ott heverő, eszméletlen mr. Saunders-t már nem tudtam célbavenni. Valójában azért játszottam a fegyverrel, mert vártam, mit akar mondani nekem Wesley. De mert csak ült némán, végül kénytelen voltam én megkérdezni:

   –Miért álltál most hirtelen az én pártomra, Tony? Hiszen te mindig az öreget szolgáltad!

   –Mert el akarok … vagyis vagyunk néhányan, akik el akarunk menni a Mole-ról. És most te vagy az egyetlen, aki segíthet nekünk ebben.

   –Elmenni? Talán már nem fizet eleget az öreg? Azt hiszed, … azt hiszitek, másutt jobb világ vár rátok? Én láttam néhány űrvárost. A bevándorlóknak egyik sem kínál kényelmes életet.

   –Fogalmad sincsen, mi történt itt, mióta elmentél  –ingatta a fejét elkeseredett képpel Tony.  –A Társaság egyre kevesebbet fizet a kibányászott ércekért, és egyre drágábban adja az áruit. Folyton szállítási nehézségekre, kalózokra hivatkoznak. A Mole meg közben kezd eladósodni. Már nem győzünk annyi ércet kitermelni, amennyibe a behozott áruk kerülnek! Fizetés? Lassan senki sem keres annyit, hogy megélhessen belőle!

   –És azt hiszitek, elég elmenni egy űrvárosba? Ott is ugyanaz történik, ami itt, veletek. A SOL Társaság katonákkal kényszeríti rá minden űrvárosra a vámjait. Háború készül odakint, Tony!

   –Háború? A kalózok ellen?

   –Dehogy a kalózok ellen! A SOL Társaság és a Szövetség akarják leverni egymáson a sérelmeiket. Bárhová mentek most, gyanakodni fognak rátok, mert idegenek lesztek.

   –Akár elmegyünk, akár maradunk, ki fognak fogyni a Mole tartalékai. És ha maradunk, utána mi is együtt éhezhetünk a többiekkel.

   –Micsoda önfeláldozás! Azért akartok egy űrvárosban munkát vállalni, hogy az itthon maradó mole-lakók később kezdjenek éhezni? Miért nem kerestek inkább egy független kereskedőt, aki jobb árakon üzletelne az állomással?

   –Gondolod, hogy a Társaság hagyná? Szerinted lemondana egyetlen kredit haszonról is a mi jólétünkért? Lehet, hogy katonákat vezényelnének a Mole-ra is, ha megpróbálnánk más szállítót keresni a Társaság megbízottja helyett!

   –Szóval szerinted, vagyis szerintetek az az egyetlen megoldás, ha mindenki elvándorol az állomásról? Ha feladják az eddigi életüket és bekönyörgik magukat valamelyik űrvárosra, ahol fillérekért végezhetik a legalja munkákat?

   –Mégis mit tehetnénk szerinted? Ha maradunk, nyomorogni fogunk. A Társaság persze akkor sem engedné meg, hogy másik szállítót keressünk, ha mind éhen halunk. A legjobb lenne, ha mind elmehetnénk erről az istenverte állomásról! De az öreg sosem engedné, hogy elhagyjuk a Mole-t! Még akkor is itt maradna, ha mind megszöknénk! Neki ez az állomás jelenti nem csak az életét, hanem a hatalmát is felettünk.

   Wesley szavai nyomán szinte láttam, ahogy végleg kiürülnek a folyosók, ahol gyerekként olyan sokat játszottam. A néptelen, sötét folyosók képe lassan áttűnt, és már annak a másik, névtelen, üres Mole-állomásnak a folyosóit láttam magam előtt, melyet Steve-ékkel találtunk. Ha valahogyan fel tudnánk éleszteni azt az állomást, oda nyugodtan átköltözhetnének a Mole-lakói. A Társaság nem sarcolhatná őket többé, hiszen azt sem tudná, hová tűntek! Persze őrült nagy munka lenne feltámasztani egy egész állomást, és a kártyámon levő irdatlan összeg még a felére sem lenne elég. De hiába próbáltam elhessegetni vad ötletemet, makacsul mindig visszatolakodott.

   –Figyelj, Tony! Ha mindenki el akar menni a Mole-ról, én tudok egy helyet, ahol az állomás teljes lakossága elférne  –böktem ki végül.  –Két-két és fél hónapja találtunk egy teljesen üres, elhagyott, Mole-állomást.

   –De miért hagyták el a lakói? Olyan súlyosan megsérült, hogy nem érte meg a javítása?

   –Arra nem tudtunk rájönni, hogy miért ürítették ki. De maga az állomás sértetlen volt. Még valamennyi levegő is volt bent.

   –Ne etess, Doesson! Egy javítható Mole-t nem hagynak el a lakói!

   –Miért? Talán nem ezt akarod te is tenni?

   –Egy teljesen ép, működőképes, kiürített Mole  –dünnyögte Wesley, mintha nem is hallotta volna az utolsó kérdésemet.  –Mint egy álom. Csak át kellene költözni, és ugyanúgy élhetnénk tovább, mint eddig! De hogy-hogy nem telepítették be újra?

   –Mert valamiért nem szerepel az adatbázisokban. Valamilyen vallásos csoport építette. És úgy tűnik, nem jegyeztették be hivatalosan.

   –Azt akarod mondani, hogy a SOL Társaságnak fogalma sincs annak az állomásnak a létezéséről? Ez egyre érdekesebben hangzik!

   –Szerinted érdemes lenne összehívni egy gyűlést és megkérdezni az embereket, hogy akarnak-e ...

   –Hogy hajlandóak-e átköltözni? Fogalmad sincsen, mennyire elege van mindenkinek az öregből és a Társaságból!

   Igyekeztem keményen megmarkolni a szerelő alagút egyik kapaszkodóját a szkafander vastag kesztyűjében ügyetlen kezemmel, és mozdulatlanul tartani magam, no meg a lámpám fényét. Utáltam a szűk alagutat. Mindig attól rettegtem, hogy beszorulok a szkafanderemben a létrafokok és a fém fal közé. Erre persze semmi esély sem volt, mert a tervezők elegendő helyet hagytak nálam sokkal testesebb szerelőknek is. De akkor sem szerettem ide bemászni. Azt hittem, ha nem csak ketten járjuk a névtelen állomás, mint Steve-vel, akkor nem lesz olyan nyomasztó a sötétség és a súlytalanság. Tévedtem.

   Ráadásul a folyosók nyomasztó sötétsége még semmi sem volt ehhez a szűk alagúthoz képest, ahová csak azért kellett bemásznom, hogy megvilágítsam Andrew-nak és Davidnek a gravi-generátor egyik paneljét, melyre mindenféle műszert csatlakoztattak. Közben a komon át hallgattam, hogyan áradoztak, mert a gépeik szerint a generátort is teljesen működőképes állapotban találták. Ahogyan az elmúlt napokban az elhagyott állomás reaktorait, légszűrőit, a légzsilipeket és még a kiürült üvegházat is. A Mole tízfős technikai különítménye szerint ez az állomás egy igazi főnyeremény volt! Hajdani lakói leszereltek, és magukkal vittek ugyan minden mozdítható berendezést, de az igazán fontos gépeket a méretük miatt nem tudták, vagy nem akarták kibontani a helyükről. Ez a hanyagságuk a mi számunkra hatalmas segítséget jelentett, és nagyban megkönnyíthette majdani átköltözésünket.

   Mert a Mole kis csoportját csakis azért kellett elhoznom az elhagyott állomásra, hogy megvizsgálják az átköltözés lehetőségeit. Két hete, alig néhány órával azután, hogy Tony Wesley egy poroltóval ártalmatlanná tette mr. Saunders-t, sorra lefegyvereztük a biztonságiakat is, majd gyűlésre hívtuk a Mole lakóit az állomás űrkikötőjébe. Wesley, Brad Walker és Nielson, akik nyolc másik társukkal együtt eredetileg csak ki akartak vándorolni a Mole-ról, engem is magukkal rángattak az egyes dokk fogadócsövének egyik erkélyére. Innen mondta el Tony a Mole háromszázhetvennyolc felnőtt lakójának, amit tőlem hallott az elhagyott, de minden bizonnyal kijavítható állomásról, ahol mind megszabadulhatnánk a SOL Társaságtól.

   Azt hittem, alig néhányan akarják majd feladni megszokott, biztonságos otthonukat. Morgolódásra, kifogások végtelen sorára számítottam. De vagy Wesley értette nagyon az állomáslakók nyelvét, vagy valóban borzasztó helyzetbe hozta őket a Társaság, mert elsöprő lelkesedéssel fogadták Wesley bejelentését. Ha lett volna mivel, talán azonnal el is indultak volna az ismeretlen állomásra. Amikor ugyanis Wesley egyenesen feltette nekik a kérdést, hogy menni akarnak-e, vagy maradni, szinte egybehangzóan döntöttek a költözés mellett. Alig kéttucatnyian voltak, akik inkább a Mole-on akartak maradni.

    Az áttelepülés előtt azonban meg kellet oldanunk egy egész sor problémát. Senki sem tudta, mire lesz szükség új otthonunk lakhatóvá tételéhez. Mit kell majd bányászni azon a másik állomáson? Mihez kezdünk, ha az eredeti lakók is azért költöztek el, mert már nem tudtak elég ércet kitermelni? És persze az sem volt mellékes, hogyan és mivel költözzünk át? Hiszen a Stormhawk tizenöt fős transzportjaival másfél évbe telne a Mole minden lakóját átfuvarozni a másik állomásra. És akkor még hol lennének a szükséges berendezések?

   Az egyértelmű volt, hogy nagyobb, méghozzá sokkal nagyobb térhajóra lenne szükségünk a költözéshez. Már csak az volt a kérdés, honnan vegyünk egyet? Nem bérelhettünk, mivel nem volt szándékunkban senkinek sem elárulni a névtelen állomás koordinátáit. Venni sem tudtunk megfelelő méretű térhajót, mert bár bőven maradt pénz a kártyámon, de egy akkora hajót csak lefoglalózni tudtam volna.

   –Legalább akkora hajóra lenne szükségünk, mint a Picker  –böktem ki ostoba fejjel.  –De hiába foglalóznék le egy ilyen térhajót, végül mégis erővel kellene elfoglalni.

   –Akkor kár is lenne odaadni a foglalóra a pénzedet, Tom  –intett le szelíden Brad Walker.  –Ha úgyis erővel kell megszereznünk, amire szükségünk van, akkor majd rábeszéljük a Picker kapitányát, hogy legyen a segítségünkre.

   Azt hittem, a lépcsőfordulóban állókon kívül senki sem hallotta a megjegyzést, de hamar kiderült, hogy tévedtem. Anyám a viszontlátás örömétől elpityeredve ölelt magához, amikor a gyűlés után végre meglátogathattam őket régi lakásunkban. Pedig nem volt szokása az ilyen érzelgősség. Utoljára két éve láttam sírni, amikor apámat agyonnyomták a beomló sziklák egy névtelen aszteroida vágatában. De még a könnyeinél is váratlanabbak voltak a szavai:

   –Ne hagyd magad belerángatni a Picker elleni támadásba, Tom! Túl veszélyes! És ha elraboljátok a hajójukat, a Társaság emberei meg fognak keresni, bárhová menekülünk is előlük.

   –Ne félts engem, anya!  –próbáltam fölényesen rávigyorogni.  –Megtanultam vigyázni magamra! Voltam már sokkal nagyobb veszélyben is, mióta elmentem, mégis itt vagyok!

   Egy hirtelen döndüléstől minden szertefoszlott körülöttem. Eltűnt az anyám könnyes arca, és eltűnt a régi, megszokott lakás is. Csak a szűk, sötét szerelőakna maradt, meg Andrew Hanson, aki valami szerszám fém végével kopogtatta a sisakomat. Egyszerűbb és kevésbé meglepő lett volna, ha a komon szól rám, de úgy tűnik, ő viccesebbnek találta ezt a módszert.

   –Na mi van? Elbambultál, Tom?  –vigyorgott rám közvetlen közelről Andrew.  –Itt már végeztünk! Amint lesz elég energiánk, lesz rendes grav is az állomáson! És ha most felébredsz, és kegyeskedsz visszatolatni az akna bejáratáig, már mehetünk is vissza a Stormhawk-ra.

   –Tulajdonképpen akár haza is mehetünk  –toldotta meg elégedetten David Chilton.  –Befejeztük az állomás felmérését. Ha a reaktorokat be tudjuk indítani, már holnap jöhetnek az első lakók!

   –Ennyire jó állapotban találtatok mindent?  –toltam hátra magam óvatosan egyik kapaszkodótól a másikig, közben csizmám sarkát az akna szemközti falán csúsztatva tartottam középen magam.

   –Ha nem vittek volna el mindent a felsőbb szintekről, teljesen lakható lenne az egész  –bólogatott a sisak üvege mögött Andrew.  –Olyan érzésem van, mintha egyenesen nekünk hagytak volna itt mindent működőképesen.

   –Amíg élek, sem fogom megérteni, hogy minek kellett kiszerelni minden filléres apróságot, ha az igazán drága, komoly berendezéseket mind itt hagyták!