2. A kereskedő

1601. július 21. –                                      2 óra 26 perc

    1601. július 23. El Caimano              6 óra 02 perc

   Hajnali fél háromkor értünk El Caimano elé. Legszívesebben azonnal horgonyt vetettem és partraszálltam volna, de nem mertem csak úgy befutni egy spanyol kikötőbe. Napkeltéig az öböl előtt cirkáltunk és csak akkor hajóztunk be, amikor távcsövemen át meggyőződtem róla, hogy egyetlen nagyobb hajó sem horgonyoz a kikötőben.

   A reggeli fények azt is megmutatták, milyen kicsi való-jában a sziget. Még csak valódi kikötő-öble sem volt. Keletről egy mocsaras, hajózhatatlan szoros túlfelén az Ingovány-sziget fogta fel a szeleket a városka kikötője előtt, délről egy magasra emelkedő szikla. Maga a város is inkább volt nevezhető nagyobbacska falunak. Mindössze néhány tucat kunyhó lapult a sziget közepén emelkedő hegy oldalában. A város közepén állt ugyan nyolc-tíz tehetősebb, emeletes ház is, de a legtöbb épület csak fából, vagy vályogból rakott viskó volt. A kikötés után gyorsan rájöttem, hogy a csendes városka népessége csak az utóbbi időben nőtt meg, mióta a spanyolok lezárták kikötőiket az idegenek előtt. El Caimano jelenlegi lakóinak többsége ugyanis csempész volt. Ők vitték tovább a spanyol szigetekre az itt megvásárolt angol és francia árukat.

   Habár amint partra léptem, többen is felajánlották, hogy bármit hoztam is, egy tételben mind megveszik, mindenkinek nemet mondtam. Nem egyszerűen csak eladni akartam, hanem vásárolni is, vagyis egy igazi kereskedővel üzletelni. Szerencsére nem kellett sokat kérdezősködnöm, viszonylag könnyen megtaláltam Alonso Mentato boltját és a kis spanyol azután alkudozás nélkül megvette az összes rumomat, méghozzá két-szeres áron, mint amennyit én adtam érte Highrock-ban. Hasonló gyorsasággal adta el nekem a raktárában heverő mahagónit és ébenfát alig hétszáz aranyért. Most már csak attól tartottam, hogy az elhúzódó rakodás közben rajtunk üthet egy spanyol hadihajó. De szerencsére nem csak nekem volt sürgős, hogy elhagyjam El Caimanot. A Principio legénysége és senor Mentato segédei két nap alatt kiürítették, és újra megrakták a rakteret. Serénységüknek hála, már huszonharmadikán napkeltekor elhagyhattuk a spanyol szigetet.

   Üzleteim lebonyolítása közben arra is sikerült időt szakítanom, hogy Gorrando kapitány tanácsát követve felkeressem Adriano Montefit. A mester elégedetten hallotta, hogy a híre már az Archipelagok minden szigetére eljutott. Rögtön mutatott is nekem vagy két tucat pompás távcsövet, de sajnos számomra szinte mind megfizethetetlen volt. Végül a legegyszerűbbet választottam, de még az is kétszázötven aranyamba került.

1601. július 27. –                                    23 óra 24 perc

    1601. augusztus 03. Belflor              6 óra 38 perc

   Négy és fél napba telt, míg El Caimanoból Belflorba vitorláztunk. Napnyugta után jó két órával értünk a sziget elé. A sötétben elkeseredetten kerestem a kikötő bejáratát, de szinte semmit sem láttam. Aztán Belflor déli részén váratlanul éles fénypont szikrázott fel. A jobb kézre eső parttól biztos távolságot tartva a fény felé vitorláztunk. Már félig megkerültük a szigetet, amikor teljes egészében megláthattam a kikötő széles bejáratába ékelődő kis sziklán a világítótornyot. A torony fénye után igazodva már nem volt nehéz bevitorlázni az öbölbe. Szerettem volna azonnal partra szállni, de a sötétből felbukkant egy őrjárat és a parancsnokuk harsány hangon megtiltotta, hogy reggelig elhagyjuk a hajónkat.

   Másnap reggel sorra jártam a belflori kereskedőket, hogy a legjobb árat kaphassam a mahagóniért, meg az ébenfáért. A harmadik bolt tulajdonosa, Jean Neuville ajánlotta a portékámért messze a legjobb árat, bár alkudozás közben alaposan kioktatott az angolok és a spanyolok megbízhatatlan és alattomos természetéről. A rakományomért mindenesetre ezer arannyal többet adott, mint amennyiért vettem. Ráadásul a raktárából háromszáznegyven aranyért sikerült vásárolnom néhány bála finom francia vásznat, amit mr. Havensile olyan nagyon várt Highrock-ban.

   Habár az üzlettel már az első napon végeztem, és a rakodást is hamar befejezték az embereim, egy teljes hetet pihentünk a vidám francia városkában. Jókat ettünk és ittunk Nuare Senaingan fogadójában, melyet megkopott cégére miatt Fekete Hattyúnak hívtak a belfloriak. Közben friss élelmiszert vásároltam és a vizeshordóinkat is feltöltöttük, amivel El Caimanon nem mertem húzni az időt.

   Második belflori napomon megszólított az utcán Antuan Nanet festőművész. Lelkendezve dicsérte az arcom férfiasságát és mindenáron le akart festeni „au naturale” stílusban. Amikor elküldtem a fenébe, megsértődés helyett a szívem hölgye után kezdett érdeklődni, hogy csekély ötszáz aranyért készíthessen róla egy csodaszép portrét. Eleinte arra gyanakodtam, hogy valamelyik emberem uszította rám ostoba viccből Antuan Nanet-t. De végül rá kellett jönnöm, hogy a művész minden segítség nélkül, magától csinált bohócot önmagából.

   Később, a Hattyúban egy udvariasan hajlongó, finom modorú emberke zavarta meg az ebédemet. Josef Touriet-nek hívták és mivel szabó volt az istenadta, hát nagyon szeretett volna egy divatos kabátot varrni számomra. Véleménye szerint ugyanis csak a legsze-gényebb matrózok járnak egyszál ingben, ahogyan én is tettem a nyári melegben. Talán el is fogadtam volna az ajánlatát, ha lett volna pénzem efféle cifraságokra. De hála don Mercadalnak, minden vagyonom csak a Principio ládájában lapuló háromezer arany rám eső része volt.

   Este igen udvariasan egy Girars nevű katona csatlakozott a mulatságunkhoz. Részben azért, hogy elpanaszolhassa valakinek a bánatát, részben pedig azért, hogy végre borba is fojthassa azt. Az elfogyasztott bor mennyisége alapján mindenesetre igen komoly bánata lehetett a szerencsétlennek. Az első hat-hét pohár után Girars a belflori kormányzó, monsieur de Bijou túlzottan előkelő, fennhéjázó modorára kezdett panaszkodni. Valamiért nagyon nehezményezte, hogy a kormányzó úr észre sem veszi az ö vitéz katonáit. Később a kormányzó lányáról, Jacqueline-ról áradozott, akihez fogható szépséget még sosem látott. Hosszan ecsetelte, milyen csodálatos is lenne, ha egyszer valami nagy veszélytől menthetné meg a mademoiselle-t. Végül, mielőtt még az asztal alá csúszott volna, valami előléptetésről és leánykérésről motyogott, aztán az arcára merevedő boldog vigyorral lehanyatlott a padlóra.

   Magamban jót nevettem a reménytelenül szerelmes katonán, de másnap azért régi ismerősként köszöntöttem a városháza előtt posztoló vitézt. Udvariasan el is beszélgettem a fejét fájlaló Girars-szal. Persze szemérmetlenül letagadtam, hogy bármit is mondott volna a mélyen tisztelt kormányzó úrról, avagy a családjának bármely tagjáról.

   Akárcsak az embereim, én magam is akármeddig elviseltem volna a Hattyú finom ebédjeit-vacsoráit, meg jó borait. Sajnos sokkal kevesebb pénzünk volt efféle léhaságokra, mint időnk. Így aztán egy héttel az érkezésünk után felszedtük a horgonyt és visszaindultunk Highrock-ba.

1601. augusztus 11. –                              8 óra 46 perc

    1601. augusztus 26. Highrock          6 óra 18 perc

   Végre igazán mellém szegődött a szerencse. Elvitorláz-tunk a két nagy spanyol sziget, Isla Ballena és Granda Avilia mellett, de színét sem láttuk a spanyolok őrhajóinak. Így aztán szinte unalmasnak nevezhető út végén vethettünk horgonyt egy ködös reggelen Highrock-ban. Mióta elhagytuk a várost, a kezdeti hatszáz aranyunkból háromezer lett, ráadásul a Principio rakterében három tucat bálányi finom francia vászon várt eladásra. Megszaporodott vagyonunk arra ösztökélt bennünket, hogy az első napot a pihenésnek szenteljük. Alaposan megebédeltünk hát a Kövér Vaddisznóban. Olyan alaposan, hogy még a vacsoraidő is az asztal mellett ért bennünket.

   Másnap aztán meglátogattam George Havensile-t. A szikár, öreg boltos készségesen lekísért a kikötőbe. Nagyokat nyögve kapaszkodott fel a Principio fedélzetére, majd ereszkedett le a raktérbe. Találomra rábökött egy bálára, hogy bontsuk ki, alaposan megvizsgálta a Belflorból hozott vásznat, aztán felkínált az egész rakományért ezerháromszáz aranyat. Amikor látta, hogy alkudni akarok, szárazon közbevetette, hogy ennél többet senki sem ad az árumért, ö is csak most az egyszer kínál ennyit. Szerettem volna feljebb srófolni a vászon árát, de láttam az öreg arcán, hogy az alkudozás csak káromra lehet, így a tenyerébe csaptam.

    Még javában tartott a kirakodás, amikor megegyeztem mr. Havensile-lal, hogy a vászon árát hétszáz arany híján rumban kérem. A vén boltos rábólintott az újabb üzletre és két nehéz társzekere a rakodás harmadik napján már hozta is az első rumoshordókat a Principo-hoz Négy nap alatt a belflori bálák helyet cseréltek a gondosan lerögzített hordókkal. A következő utazás elviselhetőbbé tételére a friss élelmiszer mellé vettem két ketrecre való csirkét, meg egy süldő malacot is. A nehéz munkában megfáradt legénységnek további tíz nap pihenőt adtam, amit nemcsak ők fogadtak örömmel, hanem a kikötő szajhái is. Végül augusztus huszonötödikén este a fedélzetre parancsoltam mindenkit és másnap reggel, napkeltekor ismét útra keltünk El Caimano felé.

1601. augusztus 30.                               18 óra 53 perc

    Isla Ballena-tól távol, Keletre

   Baj nélkül elértünk Isla Ballena magasságába, amikor az őrszem vitorlákat jelzett. Hamarosan kiderült, hogy nem is akármilyen találkozásban van részünk. Három hajó csatázott előttünk. Egészen pontosan egy kis angol gallion próbált elválasztani egymástól egy spanyol fleute-ot és a kíséretét ellátó könnyű galliont. A fleute kapitánya azonban semmi hajlandóságot sem mutatott a megadásra. Legalább olyan hevesen ágyúzott támadója felé, mint a kísérője. Így a támadó angol hajó időrőlidőre két tűz közé került és hamarosan az életéért kellett harcolnia. 

   Egy órával később a csata váratlan fordulatot vett. Az egyébként is nehézkesen manőverező spanyol fleute egyre láthatóbban kezdett a bal oldalára dőlni. Ágyúi elnémultak, legénysége a csónakok vízre bocsátásával volt elfoglalva. A Fortitude matrózai csalódottan látták, hogy elveszítették a zsákmányukat. Minden dühüket a megtépázott Sirena Libre-n akarták kitölteni. A spanyol tüzérek azonban ezúttal remekeltek. Következő sortüzük szétzúzta az angol hajó orrát. A támadó Fortitude és a San Sebastiano fleute csaknem egyidőben merült a hullámsírba.

   A győzedelmes Sirena Libre menteni kezdte a fleute legénységét, míg rá nem döbbentek, hogy lassan lőtávol-on belül érünk. Akkor kifeszítették minden vitorlájukat, és elmenekültek előlünk, sorsukra hagyva honfitársaikat. Ezzel persze ránk testálták a mentés befejezését. Mi pedig lelkiismeretesen ki is húztunk a vízből félszáz angol és vagy húsz spanyol hajótöröttet.

1601. szeptember 04. –                            4 óra 24 perc

    1601. szeptember 07. El Caimano    6 óra 04 perc

   Miként első alkalommal, most is hajnalban értünk a spanyol kikötő elé. És persze ezúttal sem mertem nap-kelte előtt behajózni az öbölbe, nehogy belefussunk egy kellemetlen hadihajóba. Ráadásul a kikötő most nem is volt üres, mint legutóbb. Igaz, nem hadihajó horgonyzott odabent, csak a Weasel fleute. Kurtított vitorlákkal hajóztunk be az öbölbe, vigyázva, nehogy a fleute legénysége támadásnak vélje valamelyik manőverünket. A parton aztán kiderült, hogy a Weasel is csak annyira spanyol, mint mi magunk. Hamar kiderült, hogy a csempészhajó legénysége legalább annyira félt tőlünk, amennyire mi nem akartunk gyanút ébreszteni bennük.

   Senor Mentato régi ismerőseként üdvözölt a boltjában. Ezúttal csaknem háromszoros áron vásárolta meg a Principio-n hozott rumot. Az elmúlt hónap alatt a csempészek jóvoltából újabb ébenfa és mahagóni készlet is került a kis spanyol raktárába, amit azonnal meg is vettem tőle. A kettős üzlet azt eredményezte, hogy a spanyol rakodók és a Principio legénysége kétnapi megfeszített munkával megint kirakta a rumot és beraktározta a mahagóni és ébenfa kötegeket a hajóm hombárjaiba. Kemény munkájuk jutalmául a második estén a hajó ládájából fizettem egy vacsorát a Vén Kajmánhoz címzett fogadóban minden rakodónak.

   Amíg mi az üzlettel voltunk elfoglalva, a tengerből kimentett spanyolok valamennyien és Martin Camden kapitány angol matrózai a Fortitude-ról öt társuk kivételével elhagyták a hajónkat. A spanyolok egyszerűen csak hazai parton akartak kiszállni. Camden kapitány viszont a legényeivel együtt elszegődött egy csempész-família, a Lambrinik egyik új hajójára. Érzékenynek aligha mondható búcsút vettünk a hajótöröttektől, aztán szeptember hetedikén reggel felszedtük a horgonyt, és elhagytuk Caimano szigetét.

1601. szeptember 11. –                          21 óra 21 perc

    1601. szeptember 20. Belflor             6 óra 30 perc

   Bármennyire igyekeztünk is, megint csak késő este, sötétben kellett horgonyt vetnünk Belflorban. Korábbi tapasztalatunkból okulva, ezúttal meg sem próbáltunk partraszállni, hiszen az őrség úgysem engedte volna. Türelmesen kivártuk a reggelt, amikor a Principio tisztjeivel elmehettem reggelizni a Hattyúba. A reggeli után már nyugodtan és tele hassal sétálhattam el monsieur Neuville boltjába, hogy a gőgös franciát megörvendeztessem az újabb szállítmányommal. Ezúttal még jobb üzletet kötöttünk, mint előző alkalommal, de sajnos csak aranyakban gazdagodhattam. Jean Neuville raktárában ugyanis mindössze hét bála vászon állt.

   Mivel első ízben olyan pompásan éreztük magunkat Belflorban, ezúttal sem szabhattam rövidebbre a pihenő idejét. Ettünk-ittunk, és persze sok más módon is jókat szórakoztunk Nuare Senaingan fogadójában és Belflor más, kevésbé tisztes intézményeiben. Néhányan talán túlságosan is jól érezték magukat, mert végül a legénységem három tagja is elkérte a haszon ráeső részét és elhagyta a Principio-t. Eddigi utjainkon is mindig kevesen voltunk könnyű kis gallionunk kezeléséhez, így egy cseppet sem örültem a három legény hűtlenségének. Kicsit marasztalni próbáltam őket, de aztán megkapták, amit akartak.

   A kihajózásunk előtti estén egy halk szavú, udvarias fiatalember óvakodott az asztalunkhoz. Meghajolt előttem, mintha valami nemes úr lettem volna, aztán mély tisztelettel bemutatkozott. Beuve Hainault-nak hívták és két hete érkezett Európából, egyenesen Montpellier-ből, ahol orvosdoktornak tanult. Szavait igazolandó zavartan elébem tette az asztalra kiváló bizonyítványát. Hajóorvosnak ajánlkozott a Principio-ra. Csekély tapasztalatai miatt csupán kettőszáz aranyat kért egy esztendőre. Sajnos sem pénzem, sem annyi emberem nem volt, hogy felvehettem volna a hajómra Beuve Hainault-ot.

1601. szeptember 25.                             18 óra 47 perc

    Granda Avilia-hoz közel, Keletre

   Ismét sikerült elosonnunk Isla Ballena mellett és már túl jártunk utunk felén, amikor Granda Aviliatól keletre találkoztunk egy spanyol konvojjal. Persze nem volt ez olyan igazi, nagy konvoj, mint amilyennel én elhagytam Európát. Csak három tarkára mázolt karavella, egy bordó mellvédű fleute és a kíséretüket ellátó harminchat ágyús galleon.

   Ágyúlövésnyinél közelebb vitorláztunk el egymás mellett. Feszülten figyeltük a spanyolokat, hogy az első gyanús jelre szél alá fordulhassunk, és elmenekülhessünk. De a spanyoloknak eszükben sem volt támadni. Valószínűleg ők is tartottak tőlünk. A négy lassú teherhajó egyenes vonalban haladt a friss keleti szélben. A kísérő galleon azonban kurtított vitorlákkal úgy helyezkedett, hogy végig köztünk és védelmezett konvoja között maradhasson.

1601. szeptember 28. –                            7 óra 01 perc

    1601. október 14. Highrock               6 óra 51 perc

   Második körutunkat bevégezve üzletileg még nagyobb sikert könyvelhettem el, mint előzőleg. A várt pihenőből azonban semmi sem lett. Alig adtam el a Belflorból hozott vásznat, elém állt Bill Croft, aki addig afféle fedélzetmester volt a Principio-n. Nagy zavarában, ide-oda topogva bejelentette, hogy tizennégy társával el akarják hagyni a hajót. Nagyon vágyódtak már Európában maradt családjuk után, és úgy számolták, hogy az eddigi haszon rájuk eső része elegendő lesz a hazaútjukra. Megértettem őket, de attól még rosszul esett a döntésük, mivel Crofték távozásával pedig gyakorlatilag feleződött a létszámunk.

   Másnap reggel a rakodást teljesen a helyettesemnek számító Patrick Wogan-re bíztam, én meg beültem a Kövér Vaddisznóba és fennhangon bejelentettem, hogy matrózokat akarok felvenni a hajómra. Azt hittem, alig találok néhány embert, de hamar kiderült, hogy Highrock-ban meglepően sok az állástalan tengerész. Fertályóra sem kellett, hogy sorba álljanak az asztalom előtt a jelentkezők. Két tejes napon át hallgathattam a különböző emberek különböző történeteit. Minden jelentkező igen megbízható, és főleg nagyon tapasztalt tengerész volt, és természetesen egy sem akadt közöttük, aki a saját hibájából maradt volna állás nélkül a szigeten. Hosszas megfontolások után vagy félszáz matrózzal hetven főre növeltem a Principio legénységének a létszámát. Az újonnan felvett tengerészekkel azonban már nem kötöttem olyan részesedési szerződést, mint akikkel együtt szöktem Granda Aviliaról.