Harmadik el caimano-i utunkon úgy tűnt, elpártolt tőlünk eddigi fenenagy szerencsénk. Tizennyolcadikán kora reggel egy hatalmas, két ütegsoros spanyol hajó tűnt fel a távolban. Vörös-sárga lobogóját és ágyúinak nagy számát látva azonnal szél alá fordultunk és minden vitorlánkat kifeszítve menekülni kezdtünk. Az Unicornio Plata azonban utánunk fordult, és ha csak kevéssel is, de mégiscsak gyorsabbnak bizonyult a Principio-nál. Négy órába telt, míg utolérte kis hajónkat, de végül sikerült neki. Elébünk lőtt, hogy megállásra és egyúttal megadásra szólítson fel bennünket.
Nekem azonban eszemben sem volt megállni, még kevésbé megadni magamat. Kétségbe-esetten balra fordítottam a Principio-t, hogy akár némi sebességvesztés árán is kitérhessek a negyvenhat ágyús monstrum elöl. Közben sortüzet vezényeltem a jobboldali ágyúknak. Aztán a hajóm tatján álló két könnyű löveget láncos golyókkal töltöttük meg és azokkal kezdtük lőni a felbőszült bikaként a nyomunkba eredő Unicornio Plata-t.
Lövedékeink többsége természetesen ártalmatlanul a tengerbe csapódott De volt néhány, amelyik rémisztő sivítással a spanyol hajó vitorlái és kötelei közt zúgott át, alapos rombolást végezve és hamarosan le is lassítva az Unicornio Plata-t. Ezeknél is jobban felbőszítette a spanyolokat az a két-három lövedékünk, mely a fedélzetükön fejezte be az útját és megölt vagy egy tucatnyit közülük. Ezek miatt veszítette el az Unicornio Plata kapitánya dél tájban a fejét. Utolérni már nem tudott bennünket, de mindenképpen le akart számolni velünk. Váratlanul és túlságosan hirtelenül jobbra fordította a hajóját, hogy végre sortüzet lőhessen ránk. A szél nyomása alatt vészesen megdőlő spanyol hajót egyszerre kapta oldalba egy hullám és egy váratlan szélroham. Az Unicornio Plata megtorpant, mintha beleütközött volna valamibe. Vészesen a bal felére dőlt, tüzelésre készen kinyitott lőrésein át bezúdult a tenger vize az ütegfedélzetre. A nagy hajó egyre jobban megdőlt, majd hirtelen felborult. Árbocai ágyúlövésnyi reccsenésekkel szakadtak ki a helyükből, vitorlái a tengerre csapódva maguk alá temették és megfojtották az életükért kapálódzó spanyol matrózokat. Percekkel később az Unicornio Plata elmerült az óceánban.
1601. október 22.–16 óra 47 perc
1601. október 25. ElCaimano5 óra 48 perc
El Caimano ezúttal igen kellemetlen meglepetést tartogatott a számunkra. Késő délután érkeztünk a spanyol szigetre és a megszokott óvintézkedések megtétele után ki is kötöttünk a rakpart mellett. Alonso Mentato ismét jó áron átvette minden árumat és alig valamivel adta drágábban az ébenfát, meg a mahagónit, mint legutóbb. Amíg a Principio rakodása folyt, a kis spanyol felhívta a figyelmemet, hogy igen jó árat tudna adni néhány bála finom francia vászonért is. Elraktároztam az információt, de egyelőre nem akartam felborítani eddigi, jól bevált útvonalamat.
Még harmadnap is minden a megszokott rend szerint zajlott. Senor Mentato legényei és a Principio matrózai délutánra befejezték a rakodást és este megünnepeltük a közös munkát. A következő hajnalban azonban egy spanyol fickó izgatott kiáltozására ébredtünk. A sziget lakói a megélhetésük védelmében állandó őrséget tartottak az Öreghegy csúcsán. Ezek az őrök most három közeledő hajó vitorláit jelezték délnyugat felől.
Azonnal felugrasztottam a legénységemet és kifutáshoz készítettük a Principio-t. De bizony minden sietségünk dacára is majdnem elkéstünk. Hat óra előtt néhány perccel, alig ötszáz lépésnyivel az érkező spanyol hajóraj orra előtt sikerült kisurrannunk a nyílt tengerre. Szerencsénkre szél alatt futottunk és a spanyol hajók nem tudtak elég gyorsan elfordulni, hogy ránk lőhessenek. Természetesen azonnal utánunk fordultak, de nem vehették fel– talán nem is igazán akarták felvenni –a versenyt a Principio-val. Elsőként a rajt vezető harminchat ágyús fast gallion, a San Blas maradt le, de a jóval fürgébb Yegua Negra sem tudott igazán lépést tartani velünk. Végül is csak egyetlen sortűz dörrent el, az aprócska San Ysidro gallion öt könnyű ágyújából, amikor a kapitánya feladta a hiábavaló üldözést. A lövedékek azonban– talán nem is egészen véletlenül –a hajónk jobb oldalától csaknem ötven lépésnyire csapódtak a tengerbe.
1601. október 29. –0 óra 47 perc
1601. november 11.Belflor6 óra 24 perc
Harmadik alkalommal, ha lehet még későbben– vagy talán a kelleténél sokkal korábban –, éjfél után nem egészen egy órával értünk Belflorba. Talán nem csoda, hogy a rövidke alvás után álmos-fáradtan kókadoztam a Hattyúban a reggelim mellett. Sem testem, sem lelkem nem kívánta a Jean Neuvillel való alkudozást, de kapitányként és kereskedőként gondoskodnom kellett a hajómról és a legénységemről. Ehhez pedig fel kellett keresnem az öntelt francia boltost, aki soha, egyetlen alkalmat sem hagyott volna ki, amikor hangot adhatott az angolokkal szembeni kifogásainak. De ugyanakkor vitathatatlanul ö adta a legjobb árat az ébenfáért és mahagóniért egész Belflorban, és nála lehetett a legolcsóbban vásznat venni.
Monsieur Neuville-lel ezúttal a szokottnál is meglepőbb módon találkoztam. Az üzletéhez érve csaknem beleütköztem a francia boltosba, amint udvarias hajlongással éppen kitolatott az utcára, saját kezével tartva nyitva az ajtót egy távozó vásárlója előtt. Az ütközést csak egy gyors sasszéval tudtam elkerülni. Aztán gyorsan oldalra léptem még kettőt-hármat, hogy helyet adjak a különösen tisztelt vásárlónak is. A boltból kilépő ifjú hölgy angyalokat idézően szép arca és karcsú, sudár termete engem is azonnal megigézett. Mélytüzű barna szemei egy pillanatra rám villantak, aztán máris visszafordult monsieur Neuville-hez. Kecsesen csókra nyújtotta kezét a hajlongó emberkének, többé tudomást sem véve rólam. Amíg elköszönt a boltostól, dobozokkal megrakott néger szobalánya is kivonult az üzletből, a fal mellől pedig felugrott egy termetes fekete fickó, hogy napernyőt tartson úrnője fölé. Habár az ifjú hölgy drága, kék brokátruhája és vörös-barna hajának divatos frizurája azonnal elárulta, hogy a felsőbb körökhöz tartozik, nemcsak egy pillanatra felejtettem rajta a szememet, de igen hosszan utána is néztem. Végül Jean Neuville torokköszörülése ébresztett a valóságra, elvonva a figyelmemet arról a kecsesen ringó kék szoknyáról
Monsieur Neuville– aki mellesleg hozzám hasonlóan követte tekintetével ifjú vásárlóját –később, a boltja hűvösében készségesen elmondta, hogy az ifjú hölgyet Jacqueline de Bijou-nak hívják és Belflor kormányzójának egyetlen leánya. Ezen felül, a közvélekedés szerint nem csak Belflor, de az egész Archipelagok legszebb hölgye is. Csak most, annak az angyali arcnak láttán értettem meg a bánatát borba fojtó, reménytelenül szerelmes Girars-t, aki annyit áradozott a szép Jacqueline-ról.
Rövid alkudozás után már délutánra megkötöttem minden szükséges üzletet monsieur Neuville-lel. De szokásommal ellentétben, ezúttal a rakodást teljes egészében Patrick Woganre bíztam. Jómagam elvonultam a Hattyúba és letelepedtem egy ablak mellé, ahonnét jól láthattam a kormányzói palotát. Egész délután türelmesen ücsörögtem egyetlen pohárka bor mellett, hátha viszontlátom az angyalarcú Jacqueline-t. Ugyanezt tettem másnap, majd harmadnap is. Lassan eltelt immár megszokott, egyhetes pihenőnk, de most még tovább maradtunk a francia városkában. Először egy kötélcsigát cseréltettem ki a Principio-n, aztán friss húst, majd bort vásároltam az útra. Valójában naphosszat a kormányzó palotájának környékén ténferegtem, hogy újra láthassam az én angyalomat. Sajnos nem volt túl sok szerencsém. Csak két-három alkalommal láttam őt, amikor a templomba ment. Olyankor én is beültem a leghátsó padba, és buzgón lestem minden mozdulatát.
Pihenőm közben megint találkoztam egy érdekes emberrel. Egyik este az utcán belém kötött egy nagydarab, szakállas fickó. Gavrila Dubinyin részeg fejjel mindenáron verekedni akart valakivel. Amikor aztán rájött a tévedésére, boatswain-nek ajánlkozott. Előző hajójáról három hete rúgták ki, mert kicsinek talált adagja miatt eltörte a szakács karját, az esetet nehezményező kapitányát pedig a mellvéden át a tengerbe hajította. Azon az estén már csak a Hattyúból dobták ki Nuare Senaingan legényei a fizetést elmulasztó, részeg Dubinyint. Mondanom sem kell, én is túlságosan durvának és részegesnek találtam a fickót, semhogy felengedjem a Principio fedélzetére.
Míg Jacqueline-t lestem, egyre többször jutott eszembe Girars, a reménytelenül szerelmes katona. Csak nehezen jöttem rá, hogy én magam is éppen olyanná kezdek válni, mint ő. Tudtam, hogy értelmetlen a nemes kisasszony után járkálnom, mégis nap, mint nap órákat töltöttem a palota körül leselkedve. Végül aztán erőt vettem magamon és tizenkét napi pihenés után elhagytam Belflort.
1601. november 19.–8 óra 01 perc
1601. december 03.Highrock6 óra 10 perc
Visszatérve Highrock-ba ismét a figyelem középpontjába kerültem. A szökésemhez is sokan gratuláltak, amikor először érkeztem a szigetre a spanyoloktól elorzott Principio-val. De azt kell mondjam, az bizony semmi volt a mostani ünnepléshez képest. Honfitársaimat egy cseppet sem zavarta, hogy nem az én hajóm öt fontos ágyúi lékelték meg a hatalmas Unicornio Plata-t, hanem saját kapitányának ostobasága süllyesztette el. Engem viszont annál jobban zavart, hogy a Kövér Vaddisznóban egyre több highrock-i verődött össze, megünnepelni a sikeremet, az én pénzemért apasztva mr. Windem italkészletét. Valami egészen mást terveztem arra az estére, de végül kénytelen voltam visszamenekülni a Principio fedélzetére, mielőtt a zajos ivászat résztvevői teljesen kiürítik a pénzes ládikámat.
Megszabadulva a győzelmemet ünneplő highrock-iaktól– no meg vagy száz aranyamtól is –másnap minden visszazökkent a megszokott kerékvágásba. Eladtam a belflori vásznat George Havensile-nak és tekintélyes mennyiségű rumot vásároltam helyette. Ezúttal azonban nem siettem annyira a rakodással, mint korábban. Két teljes hetet pihentem Highrock-ban. Szívem szerint azonnal visszaindultam volna Belflorba, hogy újra láthassam Jacqueline-t. De mert nem akartam Girars sorsára jutni, minden nap kitaláltam magamnak valamilyen programot, hogy elhalaszthassam az indulást. Amikor a második hét végén egy Molly nevű örömlánnyal töltöttem az éjszakámat, végre gyógyultnak nyílvánítottam magamat. Másnap reggel azután felszedtük a horgonyt és negyedszer is elindultunk El Caimano felé.
1601. december 09.5 óra 58 perc
IslaBallena-tól távol, Keletre
Hat nappal Highrock elhagyása után rá kellett jönnöm, hogy nem csak én ismerem El Caimano szerepét a spanyol szigetek kereskedelmében. Hajnalban egy tizenhat ágyús gallion keresztezte az utunkat. Nagy büszkén felvonta fekete lobogóját, majd elébünk lőtt, hogy megállítsa a Principio-t. Szélbe fordulás helyett azonnal harci riadót rendeltem el és ezzel kezdetét vette egy közel hat órás macska-egér játék. A piratok hajója ugyanolyan fürge volt, mint a miénk, hát semmi értelme sem lett volna szél alá fordulni és meneküléssel próbálkozni. Inkább szél felé kezdtünk manőverezni és közben minden lehetséges alkalommal a támadónkra sütöttük ágyúinkat.
Sűrű csapásváltásokkal próbáltuk összezavarni és lerázni a Fantome-ot. A támadó piratok azonban igen gyakorlottaknak bizonyultak. Igyekeztek átvágni a for-dulóinkon, és a sortüzeinkre minden alkalommal saját ágyúikkal feleltek. Csakhogy ők láncos golyókkal lőttek, hogy leszaggassák a vitorláinkat. Az elsö komoly találat-ot mégis a mi tüzéreink érték el. Két lövedékük is telibe találta a Fantome előfedélzetét. Letépték az első felépítmény mellvédjét, tönkrezúztak egy ágyút és megölték az ott dolgozó fél tucat tüzért.
A találatok persze csak még jobban feltüzelték a Fantome piratjait. Fegyvereiket rázva fenyegetően ordítoztak felénk, és még nagyobb igyekezettel próbáltak a közelünkbe jutni. De ahogyan mi nem tudtunk megszökni előlük, úgy ők sem tudták utolérni a Principio-t.
Már jól benne jártunk a délelőttben, amikor kétségbeesett lépésre szántam el magamat. Ágyúinkat kartácsra tölttettem, és a félfedélzet mellvédje mögé bújtattam tíz emberemet muskétákkal. Hagytam közelebb jönni a Fantome-ot, aztán minden ágyúval és muskétával egyenest a tatfedélzetére lövettem. A jól sikerült sortüzet követően kihasználtuk a piratok meglepetését és mi rohantuk meg az ő hajójukat. Fél órába telt, míg véres tusában legyőztük a tüdőlövéstől haldokló Robert Fleurin kapitány legénységét.
A győzelem három emberem életébe került, nem számítva a féltucatnyi sebesültet. Fleurin kapitány ládájából kétezer aranyat zsákmányoltunk, a raktérből meg egy kevés puskaport, lőszert és élelmet. Ezen felül a Fantome üres volt. Az igazi zsákmányt maga a hajó jelentette volna, de nem volt elég emberem, hogy magunkkal vigyük. Végül a lőszerétől megfosztott, megtépázott galliont a legyőzött piratoknak hagytuk.
1601. december 11.–7 óra 01 perc
1601. december 15. ElCaimano6 óra 41 perc
Reggel hét órakor értünk El Caimano elé, vagyis oda, ahol szerintünk az öböl bejáratának lennie kellett. Látni ugyanis a sűrű ködben semmit sem láttunk a szigetből. Természetesen azt sem tudtam megállapítani, üres-e a kikötő, így aztán behajózni sem mertem. Egészen délig fogcsikorgató türelmetlenséggel cirkáltunk a spanyol sziget előtt fel-alá, míg a köd felszállta után meg nem győződhettem róla, hogy a kikötőben ezúttal sem horgonyoznak spanyol hadihajók.
Senor Mentato alkudozás nélkül, a szokott áron vette át a rumot, de cserébe ismételten és igen nyomatékosan felhívta a figyelmemet, hogy szívesen vásárolna néhány bála finom francia vásznat is. Nem akartam elrontani eddig igen kellemesen alakuló üzleti kapcsolatunkat, megígértem hát a kis spanyolnak, hogy legközelebb a rum mellett néhány bála vásznat is hozok neki. Engedékenységemen felbátorodva senor Mentato másnap, rakodás közben, egy még vadabb ötlettel állt elő. Arra kért, vigyek el százötven zsák cukrot Isle d’Orange-ra, a Belflortól északabbra fekvő francia szigetre Joseph Gaudonville-nek. Az ötlet igazi furcsasága abban rejlett, hogy előbb nekem kellett kifizetnem zsákonként három aranyat a cukorért, hogy elvihessem a megrendelőnek. Igen értetlen képet vághattam, mert senor Mentato esküdözni kezdett, hogy üzletfelétől ezer aranyat fogok kapni a rakományért. Azt bizonygatta, hogy hetekkel korábban megállapodtak az üzletről monsieur Gaudonville-lel, csak éppen senor Mentato sehogyan sem talált megfelelő hajót és megbízható kapitányt a szállításra.
Elvállaltam a fuvart, bár ezzel a rakodás és az El Caimano-n való veszélyes horgonyzás egy teljes nappal tovább tartott. Ráadásul a spanyol kereskedőnek térképen kellett megmutatnia, merre is találom azt a híres-neves Isle d’Orange-ot.
AJÁNLOM AZ OLDALT