Végezve a sir Mortonstól kapott feladattal, El Caimano felé fordítottam a hajóm orrát. Meg akartam keresni Pablo Locot és a neve alapján úgy gondoltam, valamelyik spanyol szigeten a legérdemesebb kezdeni a keresést. Mivel pedig csak egyetlen spanyol szigeten köthettem ki büntetlenül, nem kellett sokat törnöm a fejemet az útirány kiválasztásával. Nagyon reméltem, hogy ha nem is találom a szigeten Pablot, valaki biztosan ismeri és talán meg is tudja mondani, hol lehet. Csakhogy ezúttal egyáltalán nem volt egyszerű eljutni El Caimanoba. Egyetlen nappal Solomon Porter kapitány legyőzése után újabb csatába bonyolódtunk.
Az őrjáratáról Isla Ballena-ra hazatérő, magas árbocozatú, huszonnégy ágyús San Genaro spanyol pinasse próbálta utunkat állni. Nem vesztegette az idejét holmi felszólitásokra, egyszerűen ránk sütötte tíz jobb oldali ágyúját. A tizenkét fontos lövedékek nyomán hatalmas víztölcsérek szöktek az ég felé, alig egy hajóhossznyira a Sea’s Lord-tól.
Elfordultunk az agresszíven támadó pinasse mellől és arra késztettük, hogy szél felé kelljen manővereznie. Néhány száz méterrel a spanyol hajó előtt cirkáltunk, folyamatosan tűz alatt tartva az előfedélzetét. Lövedékeink egy röpke óra alatt lerombolták a San Genaro alacsony elülső kasztelljét, szétzúzták az orrárbocát és léket szakítottak az orra bal felébe.
Látva, hogy korábban olyan fürge ellenfelünk lelassult, megfordultunk és megcsáklyáztuk a spanyolokat. Egy közelről kilőtt kartács-sortűz, húsz muskéta állandó ropogása és ordítva támadó legénységem fergeteges rohama percek alatt elsöpört minden ellenállást a San Genaro fedélzetén.
1602. június 25.16 óra 14 perc
El Caimano-hoz közel, DNyugatra
Már jócskán eltávolodtunk Isla Ballena-tól, amikor két pirat bennünk vélte megtalálni a következő zsákmányát. Délről közeledve el akarták vágni az utunkat, de könnyedén kitértünk előlük. A harmincnégy ágyús Aguila-nak esélye sem volt, hogy utolérje a Sea’s Lord-ot, de a fürge kis Golden Drake semmiképp sem akarta feladni az üldözésünket.
Lassan közelebb engedtem a hajómhoz a könnyű galliont, aztán egy gyors fordulót követően teljes sortüzet lövettem az orrára. Legalább két lövedékünk csúnyán eltalálhatta, mert a Golden Drake legénysége kapkodva a tengerbe dobta a bal oldali ágyúkat, hogy valamiképp a víz felett tarthassa a kapott lékeket. Reméltem, hogy ezzel vége is a csatának, de most meg a bosszúra szomjazó Aguila támadott ránk.
Láncos golyókkal letaroltuk a nagyobb hajó vitorláit, aztán közelebb manőverezve kartáccsal árasztottuk el a fedélzetét. Néhány sortűz után megrohantuk és elfoglaltuk a megtépázott Aguila-t. Ralph Manners kapitányt és megmaradt legényeit csónakokba ültettük, illetve átküldtük a sérült Golden Drake-re, az Aguila-t pedig zsákmányként magunkkal vittük.
1602. június 26. –3 óra 01 perc
1602. június 29. El Caimano6 óra 04 perc
Hajnali érkezésünk miatt majd három órán át cirkáltunk El Caimano előtt, csak azután futottunk be a szokott óvatossággal a kikötőbe. Még jóformán ki sem kötöttünk, máris megjelent a parton senor Mentato. Csalódottan vette tudomásul, hogy ezúttal csak azt a néhány hordó rumot hoztam, amit az utóbbi napok csatái során zsákmányoltunk. Az embereim gyorsan kirakták a hordókat a partra, én meg engesztelésül egy tételben megvásároltam senor Mentato teljes mahagóni és ébenfa készletét.
Kikötés előtt kissé tartottam tőle, hogy meg kell küzdenünk a bosszúszomjas Ropeflake-kel és a bandájával. Fel is készültem a gyilkos csatára. De a kikötőben többen is gúnyosan vigyorogva mesélték, hogy a csúffátett kapitány pár nappal a Chance elvesztése után éjjel elkötött három halászbárkát és reggelre eltűnt a szigetről az embereivel együtt.
Amíg Artois de Moulette és Andrew Shoo a rakodást vezényelte, én kérdezősködni kezdtem Pablo Loco után. Eleinte attól féltem, hogy senki sem fogja tudni, ki a fenét is keresek, de tévedtem. Minden második ember ismerte Pablot, aki gyógyfüvekkel kereskedett. Mégsem tudtam beszélni a kis emberrel, mert vagy két hónapja elvitorlázott öreg csónakjával Caimanoról. Egyesek szerint délnyugatnak vette az irányt, mások viszont úgy tudták, hogy a „koponyák”-hoz indult. Fogalmam sem volt, mik lehetnek azok a titokzatos „koponyák”, a délnyugati irány viszont megközelítőleg Belflort jelenthette. Ezért úgy döntöttem, hogy ott folytatom a nyomozást Pablo Loco után.
Amint visszaindultam a kikötőbe, egy sárga fejkendős férfi csatlakozott hozzám. Ronaldnak nevezte magát. Ronald, the Lawer-nek. A Testvériség tagja volt. Csak sejtettem, hogy ez a Testvériség valamiféle piratszervezet lehet, de mindeddig sem a mibenlétéről, sem a szabályairól nem hallottam még semmit. Ronald, a Jogász, egy szívszorító történetet mesélt el és a segítségemet kérte. Pár hónapja egy másik kapitány, akit Frederick, the Mole néven ismertek, utcai verekedést provokálva megölte Ronald barátját, Paul Bestont. A gyilkosság után Frederick az embereivel lerohanta és elfoglalta Beston pinasse-át, a Hirondelle-t. Ronald még csak bosszút sem állhatott barátja gyilkosán, mert az Gray Sails-re menekült előle, Beltrophoz. Ronald arra kért, vigyek el egy Fekete Folt-ot Fredericknek, mert ő maga a Beltroppal fennálló viszálya miatt nem mehetett Gray Sails-re. Azt üzente a Szeplősnek, hogy Chaktcha mellett fog várni rá. A Testvériség tagjaként Frederick kénytelen lesz elfogadni a kihívást, vagy le kell mondania a rangjáról és a hajójáról. Ronald szerint, ha ilyen ügyesen csúffá tudtam tenni John Ropeflake-t, az ő kérésének teljesítése csak egy kellemes kis utazás lesz a számomra. Elvállaltam a feladatot, de kértem egy térképet Ronaldtól, hogy oda is találjak a piratok szigetére.
1602. július 03. –17 óra 21 perc
1602. július 11. Belflor6 óra 28 perc
Kevéssel napnyugta előtt vetettünk horgonyt a belflori kikötőben. Nem kis feltűnést keltettünk a hadihajónak is beillő Aguila-val és a Sea’s Lord-dal. Az őrség kapitánya személyesen jött a hajómhoz egy csónakon, hogy megérdeklődje, mi célból érkeztünk szép városukba. Megnyugtattam, hogy eladni hoztam Belflorba a piratoktól zsákmányolt Aguila-t. Egyúttal ki is fizettem neki a két hajó után a kikötői illetéket, majd szíves engedelmével partra szálltunk.A késői órán persze már csak egyetlen okos dolgot tehettünk. Elmentünk egy jót vacsorázni a Hattyúba, monsieur Senaingan fogadójába.
Másnap reggel aztán eltalpaltam Jean Neuville boltjába. Viszonylag gyorsan megalkudtunk az El Caimanoról hozott mahagónira és ébenfára. Bezsebeltem az értük járó aranyakat és megegyeztünk, hogy csak a következő napon rakodjuk ki a kötegeket. Mielőtt visszamentem volna a kikötőbe, betértem monsieur Versin irodájába is, hogy rábeszéljem az Aguila megvételére. A hajógyár tulajdonosa azonban nem sokkal korábban lement a rakpartra, monsieur de Bijou parancsára. Mire vissza-értem a hajómhoz, monsieur Versin és Roger de Forbin kapitány jórészt már végzett is az Aguila bejárásával. Csatlakoztam hozzájuk, és igyekeztem kicsit jobb színben feltüntetni a zsákmányolt hajót. Végül monsieur Versin szájcsücsörítve mondott egy árat, amit én persze keveselltem. Rövid alkudozás után Roger de Forbin megvásárolta Aguila-t monsieur de Bijou megbízásából, 35’000 aranyért. A vételárat azonnal le is számolta elébem a kocsijában őrzött vasalt ládából, pecséttel lezárt, csinos kis zsákocskákban. Távozása előtt a kapitány közölte, hogy a kormányzó úr másnap, pontban tíz órakor kihallgatásra vár az irodájában.
Nagy örömmel és még nagyobb várakozással mentem a belflori városházára, a legjobb ruhámban feszítve. Titokban azt reméltem, újra láthatom Jacqueline de Bijou-t. De az irodában sajnos csak a kormányzó úr várt rám. Melegen gratulált a piratok felett aratott győzelmemhez. Hálás kézszorítással köszönte meg, hogy elhoztam neki az Aguila-t, mintha ajándékba kapta, nem pedig csengő aranyakért vásárolta volna meg a hajót. Mindketten aláírtuk a titkára által előkészített szerződéseket, és azzal véget is ért az audiencia.
Harmadnap végre elkezdhettem keresni Pablo Locot. Megdöbbentő volt, hogy milyen sokan ismerték Belflorban is a gyógyfüves emberkét. De sajnos itt is elkéstem. Pablo már innen is elvitorlázott két-három hete öreg csónakjával. Viszont most legalább megtudtam, hogy hová ment. Skullshores-ra tartott, a piratok szigeteinek valamelyikére.
Persze nem vághattam neki a hosszú útnak, mielőtt felkészítettem volna rá a hajómat. És nem mehettem el Belflorból, amíg nem láttam az én angyalomat. Megbíztam Artois de Moulette-et, hogy vásároljon elegendő élelmiszert és tölttesse fel a Sea’s Lord hordóit friss vízzel. Én közben letelepedtem a Hattyúban a megszokott ablak mellé. A rakodás öt napja alatt kétszer is volt szerencsém látni a szépséges Jacqueline-t, amikor templomba ment. Azon a két napon természetesen én is órákat töltöttem a beflori templomban, ámbár nem annyira a misét figyeltem, mint inkább az én angyalomat.
De aztán végetért a rakodás, a Sea’s Lord készen állt az útra és nekem is sikerült erőt vennem magamon. Nyolc nappal a megérkezésünk után felszedtük a horgonyt és elhagytuk Belflort.
1602. júluis 14.10 óra 23 perc
Tchia-Hoa-hoz közel, Nyugatra
Három nappal Belflor elhagyása után, nagyjából Tchia-Hoa magasságában két pirat hajó támadott ránk. Valójában hároman voltak, de „cseles” támadásukat csak két hajóval hajtották végre. A negyven ágyús Princess warship szél alá fordulva igyekezett elénk vágni, míg a fürge Galathee barca a Sea’s Lord nyomába eredt. A harmadik pirat, egy lomha karavella közben folytatta az útját, mintha észre sem vett volna bennünket. Eleinte nem értettem, hogy mit remél elérni a hajóm tatja mögött a barca legénysége, de aztán a távcsövemen át megláttam az előfedélzeten gyülekező tucatnyi muskétást. Arra vártak, hogy lőtávolba érve lelövöldözzék a Sea’s Lord tatján álló tiszteket, köztük engem is.
Eszemben sem volt megvárni, amíg a Galathee lövészei tüzet nyitnak ránk. Kihasználva csatakígyóink lőtávolát, máris lövetni kezdtem a két tatágyúval a barcat. Az eredmény azt hiszem, nem csak engem lepett meg. A harmadik lövésünk egyenesen a várakozó lövészek közé talált, szétszórva és megtizedelve őket. A következő találat még ennél is hatásosabb volt. Alig valamivel a vízvonal felett bezúzta a Galathee orrát. A kis hajó legénysége azonnal bevonta a vitorlákat és minden mozdíthatót a tengerbe dobált a barca elejéből, hogy a víz felett tarthassa a léket.
Kísérőjét elveszítve a hatalmas Princess felénk fordult és szinte vaktában tüzet nyitott a Sea’s Lord-ra. Ezzel egyidőben érthetetlen módon a fekete lobogójuk mellé egy vörös jelzőzászlót is felvontak. Könnyedén kitértünk a monstrum támadása elől és viszonoztuk a tüzét. Másfél órán át kerülgettük a Princess-t, egyre súlyosabb károkat okozva a piratoknak. De mindez egy cseppet sem csökkentette az elszántságukat. Még akkor sem hagytak fel értelmetlen támadásukkal, amikor egyik utolsó sortüzünk ledöntötte a hajójuk főárbocát. Végül egy órával dél után eluntuk az értelmetlen csatát és magukra hagytuk a piratokat két sérült hajóját és a távolban vitorlázó karavella után eredtünk.
Jó félórás hajsza után végre beértük a minden vásznát kifeszítve menekülő Atalante karavellát. A Princess példája alapján nehéz csatára, véres fedélzeti harcra számítottam, de amint elébük lőttünk, a piratok azonnal szélbe fordították a hajójukat és bevonták a lobogójukat. Csak az Atalante megszállása után derült ki, hogy alig harminc pirat volt a karavella fedélzetén. A legénység többi tagját öt napja fogták el a hajóval együtt. A kiszabadított angol matrózok legszívesebben felkoncolták volna korábbi rabtartóikat, de én megfosztottam őket ettől a szórakozástól. Inkább csónakba ültettem a piratokat és elindítottam őket a két másik hajó felé.
1602. július 20. –4 óra 21 perc
1602. július 24. Shark Island7 óra 35 perc
Ronald térképe alapján Belflortól nagyjából dél-délnyugatra feküdtek Skullshores szigetei. A közelebbit a térkép Gray Sails-nek jelölte, nem messze tőle, délnyugatra volt Shark Island. Mivel Ronald szerint Fredericket vélhetőleg Gray Sails-en találhatom, arra felé vettem az irányt. Július tizenhatodikán hajnalban elvitorláztunk a lakatlan Telltak mellett, aztán huszadikán az őrszem újra földet jelzett. Azonnal a holdfényben felsejlő sziget felé fordítottam a hajót, bár kissé furcsállottam, hogy nyugatra láttuk meg a partot.
Hajnali szürkületben értük el a piratok szigetét. Az öböl bejáratát két, egymást átfedő, ívelt kis sziget védte. Az őket elválasztó szűk szoroson csak igen óvatosan lehetett végighajózni, nehogy fennakadjunk valami alattomos zátonyon. A nap első sugarai festői, de igen furcsa városkát világítottak meg a sziget belsejében. Az öböl átellenes partjain két kőből rakott, de mára leomlott erőd maradványait is láthattam a parton. A piratok városában emeletes ház alig volt négy-öt, de kőfalat, vagy cseréptetőt is csak elvétve lehetett látni. A legtöbb ház gerendákból, hajók maradványaiból összetákolt, szalmatetős bungaló volt.
Csak a parton derült ki, hogy nagy ügyeskedésünkben a nyugatabbra fekvő Shark Island-et értük el, nem pedig az eredetileg megcélzott Gray Sails-t. Tévedésem mégis szerencsét hozott. A piratok szigetén nem csak ismerték Pablo Locot, de egy barátságos és roppant bőbeszédű farmer el is vezetett a kunyhójához. Az apró gyógyfüves emberke alaposan meglepett. Pompás spanyol neve dacára ugyanis igazi indián volt. Sarkára kuporodva, a legkisebb megilletődés nélkül hallgatott végig. Ezzel arra késztetett, hogy magam is kövessem a példáját, hiszen mégsem beszélhettem a feje búbjának! Amikor befejeztem a mondókámat a különös növényről, bólogatott egy sort, majd szúrósan a szemembe nézett és megkérdezte, mire kell nekem egy ilyen erős méreg? Doctor Alumnus nevét hallva aztán felderült az apró termetü indián arca. Beleegyezett, hogy szerez nekem tzeskatlat umtat-ot, ahogyan ő nevezte a fura növényt. De ehhez új csónakra volt szüksége az elöregedett régi helyett, amit a szigetre érkezésekor szinte teljesen tönkretett egy vihar. Tetszett a kis fickó végtelen nyugalma. Elhatároztam, hogy veszek neki egy vadonatúj tartanát. Pablo azonban csak a fejét ingatta az ajánlatomra. Azt mondta, a saját csónakját neki magának kell megépítenie, a két kezével. Tőlem „csupán” azt kérte, hogy hozzam el neki a hozzá való szent fát Dead Island-ról. Megígértem, hogy szerzek neki néhány tezhkataly fát, bár ezt a kacifántos nevet fel kellett írnom, hogy el ne felejtsem út közben.
A szigeten töltött első napon még nem tudtam, miért fogadnak olyan szívélyesen, és némi félelemmel vegyes tisztelettel a piratok, bárhová is mentem. Csak másnap jöttem rá, hogy sokan közülük nagyon is jól ismerték a Sea’s Lord előző nevét, no meg a korábbi kapitányát is. Meglepetésemre egy cseppet sem zavarta őket, hogy legyőztem Ropeflake-et és elvettem a hajóját, inkább a rátermettségem bizonyítékának tekintették az egészet. Olyannyira befogadtak, hogy egy James Callow nevű kapitány még az asztalához is meghívott és egyenesen segítséget kért tőlem.
Elpanaszolta, hogy már fél éve folyamatosan üldözi a balszerencse. Akkor kezdődött minden baja, mikor az Archipelagoktól északra, már majdnem a Dorgas-szigeteknél hajózott. Fogytán volt a vizük, hát lehorgonyoztak az első zöld lombú sziget előtt, hogy megtöltsék a hordóikat. Hiába kutattak azonban, nem találtak megfelelő öblöt a kikötésre. Végül csak a csónakokkal tudtak bejutni a sziget lagúnájába. Pompás forrásra találtak, de még a hordóik felét sem töltötték meg, amikor egy vén indián jött ki a sűrűből. Az öreg szaporán átkozta őket, amiért megzavarták valami helyi istenség nyugalmát. Callow-nak közben megakadt a szeme azon a csodás aranyszobron, amit a véndember a kezében szorongatott, és megpróbálta elcserélni valamire. Az öreg azonban egyszerűen neki ajándékozta „a gonosszal a szívében”, mire a babonás Callow lecsapta az indián fejét.
Attól kezdve Callow kapitánynak semmi sem sikerült. Hazafelé vezető útján először rettenetes viharba került Dead Island mellett. Tizenöt embert veszített, meg a tatárbocát. Pár nappal később elfogott egy rémült spanyol galliont, aminek a teljes rakománya üres zsákokból állt, ráadásul léket kapott és süllyedt is. Másnap hajnalban megtámadta a hajóját Armando de Moutille francia pirathunter. Callow győzött ugyan az ádáz küzdelemben, de a bal oldali ágyúit a tengerbe kellett vetnie, hogy víz felett tarthassa a csatában kapott léket. Végül Itkal közelében egy angol pinasse vette űzőbe. Sem elfutni, sem harcolni nem tudott, így James Callow a teljes vagyonával váltotta meg a maga és legénysége szabadságát.
Shark Islandon Callow kapitány megpróbált megszabadulni a balszerencsét hozó szobortól, de hiába adta el, mindig visszakerült hozzá. Végül rájött, hogy el kell ajándékoznia, akkor a balszerencse az új tulajdonost fogja üldözni. De csak egyetlen embert ismert, akinek lelkifurdalás nélkül oda tudta volna ajándékozni a szobrot. Egy régebbi „vitájuk” miatt azonban nem juthatott a közelébe. Engem kért meg, hogy vigyem el az ajándékát a szomszédos szigetet uraló Beltropnak.
1602. július 24. –18 óra 03 perc
1602. július 25. Gray Sails5 óra 54 perc
Gray Sails szigete valójában egy hatalmas, beomlott vulkán kráterének közepén feküdt. Csaknem kör alakú zátonyában mindössze két rés nyílt. A nagyobbik egyenesen a piratok kikötőjébe vezetett, a másik csak afféle vészkijáratul szolgált, valójában szinte senki sem kockáztatta arrafelé a hajóját. A sűrű dzsungellel benőtt központi sziget elé érve azt hittem, rosszul látok. Erősen alkonyodott már, de nem a fény hiánya zavart meg, hanem egy árbocait vesztett, partra vetett, két ütegsoros galleon látványa lepett meg. A vén hajó törzsét gerendákkal, és a közébük döngölt földdel olyan egyenesbe állították, mintha még most is víz folyna a gerince alatt. Jobb oldalának csukott táblájú ütegsorai éppen a lagúna szűk bejárata felé voltak fordítva. A díszesen faragott tat ablakaiból gyertyák fénye áradt, jelezve, hogy a kivénhedt hajó nemcsak a szigetet védelmező erőd, hanem kastély is Beltrop számára.
Első utam mégsem a vén galleonhoz, hanem a sziget kocsmájába vezetett, nehogy megsértsem a helyi protokollt. Francis Dullarse, a gerendából ácsolt intézmény tulajdonosa készségesen megmutatta Frederick Mole-t, aki éppen a legjobb úton volt a merev részegség felé, asztalánál ülő népes társaságával együtt. Amikor megszólítottam, a Szeplős részegen és teljesen értetlenül bámult rám. Aztán a Fekete Folt láttán elátkozott engem, elátkozta Ronaldot, de még Chaktcha szigetét is. Az asztalt csapkodva, nagy hangon kijelentette, hogy eszében sincs Ronalddal találkozni, amíg kívül vannak a Poklon. Ivócimborái a Fekete Folt láttán sorra koppantották le korsóikat az asztalra, ezt a kijelentést hallva pedig szinte egyszerre álltak fel és hagyták magára a Szeplőst. Az üres székek láttán Frederick pillanatok alatt kijózanodott. Elfogadta a kihívást jelentő Fekete Foltot, de dölyfösen odabökte: ne higgyem, hogy ő fog meghalni Chaktcha-nál, mert ő aztán felkészült erre a találkozásra!
–Mondd meg a barátodnak, patkánykölyök, hogy gratulálok neki az új kifutófiújához!–szólt utánam gúnyosan a Szeplős.–Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan megtalálja Beston utódját. És közben jó kiskutyához illően csóváld a farkad a gazdád előtt!
Frederick gúnyolódása a fejembe kergette a vért. Dühösen visszafordultam és a kardomat markolva indultam, hogy elégtételt vegyek rajta. A Szeplős azonban továbbra is gúnyosan vigyorogva jól láthatóan az asztalra tette a kezeit.
–Nem mondta a barátod, hogy a kapitányok nem párbajoznak a parton? Már ha valaki véletlen kapitánynak nézne téged, patkánykölyök!
–Ha legközelebb találkozunk, letörlöm a vigyort a képedről, Szeplős!–sziszegtem Frederick felé, visszalökve a hüvelyébe félig kivont kardomat.
Otthagytam a Szeplőst és a kocsmát, hogy kicsit kiszellőztessem a fejemet. A városka házai közt sétálva megállitottam egy marcona alakot, és megérdeklődtem tőle, miként juthatnék Beltrop kapitány elé. A piros fejkendős, fülében vaskos aranykarikát viselő pirat a partra vetett galleonhoz kísért. A part felől kényelmes lépcsőn lehetetett feljutni a tat megkopott felirata szerint valaha Destroyer-nek keresztelt galleon alsó ütegfedélzetére, ahonnét újabb készséges piratok mutatták az utat kapitányuk lakosztályába.
Beltrop éppen asztalnál ült néhány emberével a vén galleon legnagyobb kabinjában. Félelmetes kinézetű ember volt. Nem a bal arcát elcsúfító forradás, hanem rezzenetlen, fekete szemei miatt. Amikor rám nézett, olyan érzésem támadt, mintha két feneketlen lyuk tátongana az arcában. Zavarodottan hebegtem valamit, hogy csatlakozni akarok az embereihez, és ezért hoztam neki ajándékba a szobrot. Attól féltem, hogy azok a feneketlen szemei a vesémbe látnak, és azonnal tudni fogja, mit is akarok valójában.
Szerencsémre nem így történt. Beltrop igézetten bámulta és simogatta a szobrot. Rám sem nézett, csak úgy mellékesen ajánlotta fel a Sevillia galliont, mert egy ilyen ajándékot viszonozni illik. Nagy nehezen kinyögtem, hogy már van hajóm. Csak ekkor vágott belém, hogy az átok akár engem is sújthat, ha elfogadok valamit azért az istenverte szoborért. De Beltropot akkor már semmi sem érdekelte. Egy türelmetlen legyintéssel elbocsátott, hogy ha nem kell a gallion, az már az én bajom, de most ne zavarjam tovább!
Igazából csak a kocsmában állt helyre a lelkem nyugalma, de akkorra már egy egész korsónyi rumot bevedeltem. Talán éppen ettől lettem olyan engedékeny, hogy felvettem hajóácsnak a kocsmáros kicsit nehéz felfogású öccsét, Jacque Dullarse-ot a Sea’s Lord-ra. Az alkudozásunkra felfigyelt az asztal túlsó felén ülő Dreyfus Pembroke, hajó nélkül maradt tüzér is. Így aztán kora reggel Dreyfus, a „Kanóc” is velünk együtt hagyta el Gray Sails szigetét.
AJÁNLOM AZ OLDALT