2. fejezet

   Shoma tekeregve, vergődve próbált minél gyorsabban megszabadulni fejére tekert zekéjétől, hogy aztán talpra kászálódjon, és tovább fusson az életéért. Pillanatokba telt, míg rádöbbent, hogy már nem ropognak körülötte a lángok. Megszűnt a fullasztó hőség. Amikor felbukott, szerencsésen áthemperedett a tűzgyűrű szélén, és már biztonságban volt az Ath’umo-völgyben, ahová a yasnogardi bíró küldte.

   Oltalmazó kabátja alól kiszabadulva, Shomának először az a tizenöt-húsz idegen tűnt fel, akik az úton csoportosulva vártak rájuk. Fegyveresek voltak, bár nem viseltek sem egyenruhát, sem vértet, mint a király katonái. Ruhájuk szedett-vedett volt, esetenként rongyos is. Fegyverként mindenféle kopott kardokat, fejszéket, tőröket és egyszerű husángokat hordtak. Íja csak háromnak volt közülük. Shoma azonnal tudta, hogy ezek az emberek azért jöttek, mert meg akarják leckéztetni az újonnan érkezőket. Erre utaltak a husángjaik, a mód, ahogyan elállták a völgybe vezető utat és a mögöttük sorakozó tucatnyi üres kordé is.

    Az igásállatok nélküli taligák látványán Shoma úgy elbambult, hogy ott maradt az út közepén, ahol sikerült talpra állnia. Ez komoly hibának bizonyult, amire csak akkor jött rá, amikor hátulról ordítva nekirohant, a földre döntötte és átesett rajta a tűzgyűrűn túlról érkező fegyenc társa.

   – Na, bocikáim!  – lépett közelebb a transzport még lihegő tagjaihoz a fegyveresek vezetője.  – Nem kellene egy kicsit rendbe szedni magatokat, hogy megszámolhassunk benneteket?

   A tűzön való átkelés sokkjától még remegő fegyencek egy része az út szélére ült pihenni. Néhányan rákvörösre égett az arcukat és kezüket igyekeztek hűteni és ápolni. A noszogatásra most sorra felálltak és egymás védelmét keresve csapatba tömörültek. Fásult-békésen tűrték, hogy új társaik  – vagy inkább felügyelőik? –  számba vegyék őket. Az sem rázta meg különösebben a transzport tagjait, hogy hárommal kevesebben érkeztek meg a völgybe, mint ahányan elhagyták a Lor Andon erődöt. Két vékonyabb öltözetű férfi és egy asszony odaveszett valahol az átkelés közben.

   – Csak három?  – biggyesztette le a fogadóbizottság vezetője a számolgatás végeztével a száját.  – Nem is rossz arány! Volt olyan transzport, aminek a fele is alig ért át a tűzön!

   A völgy új lakói akkor kezdtek csak magukhoz térni, amikor a fegyveresek lerakatták velük vastagabb felső ruháikat, és módszeresen átkutatták a most érkezetteket, elszedve tőlük mindent, ami elkerülte a király katonáinak figyelmét. Amikor aztán kiválogatták, és magukra öltötték a nekik tetsző darabokat, Shoma volt az egyetlen, aki szó nélkül tűrte a nyílt rablást. Fegyenc társai egyre hangosabban morgolódtak, de csak Taluni, a csoport legizmosabb tagja érzett magában elég erőt, hogy vissza is követelje elorzott holmiját.

   – Mit vartyogsz, te baromarcú?!  – háborodott fel Taluni követelését hallva a kabátját viselő fegyveres.  – Miféle kabátról makogsz? Ezt, amit rajtam látsz, itt találtam az út mellé dobva!

   Shoma legszívesebben rászólt volna Talunira, de tudta, hogy semmi értelme sem lenne. Társa úgysem hallgatna rá. De ha mégis, a fegyveresek legfeljebb őt vernék össze Taluni helyett a csapat okulására.

   Csak percekbe telt, hogy a pökhendi száműzött támadásra ingerelje Talunit. Alig lépett azonban kabátja elorzójához a nagydarab fegyenc, egyszerre három fütykös csapott le rá. Egy pillanat alatt véres fejjel roskadt az út porába, de ellenfelei még perceken át ütötték, és rugdosták, hogy a kolónia minden új lakójának egyszer, s mindenkorra alaposan a fejébe verjék: a völgyben ők kerültek a rangsor legaljára, s bárki bármit megtehet velük.

   Mikor a fegyveresek vezetője úgy találta, emberei eléggé móresre tanították már Talunit, elparancsolta legényeit a félig agyonvert újonctól. Aztán a tűzfal elé állt, megköszörülte a torkát és nagyot kiáltott:

   – Jöhet!!

   Hamarosan zörgő, nyikorgó hangok hallatszottak, majd a transzporttal a Lor Andon erődbe érkezett szekerek egyike bukkant elő a lángok közül. Lassan, tolatva ereszkedett le a lejtőn, a Shoma által korábban megbámult láncra fűzve. Amint teljesen átért a tűzgyűrűn, a kis csapat vezetője újabb kiáltással jelezte a csörlő odafent dolgozó kezelőinek. A szekér megállt, a fegyveresek kövekkel kitámasztották a kerekeit, aztán munkára vezényelték a transzport tagjait.

   Shomáékra várt a feladat, hogy a lisztes zsákokat, a szárított húst, a sót és egyéb élelmiszereket a szekérről átrakják a kordékra. Amint végeztek, rövid pihenőt kaptak, amíg a csörlő felhúzta az üres szekeret és leengedett helyette egy másik megrakottat. A következő kocsira várva Shoma érdeklődve nézte a szekerek különös útját. Sehogyan sem értette, miként juthatnak át sértetlenül a tűzgyűrűn a rakományukkal együtt? Talán valamilyen mágia védi őket? Akkor a száműzötteket miért nem a szekereken engedték le a völgybe? Vagy miért nem mondták rájuk legalább a védelmező varázsigéket, hogy ne égjenek meg?

   Sok ideje persze nem maradt a fejtörésre. Meglehetősen gyorsan érkeztek egymás után az újabb és újabb szekerek, s azok rakományát is át kellett rakodniuk a kordékra. Aztán a fegyveresek nagy kiáltozással, lökdösődéssel beosztották a transzport tagjait igavonóknak a taligák elé, és a csapat elindult lefelé a völgybe.

   Keservesen nehéz vonulás volt ez. A tömör fakerekű, éktelenül nyikorgó kordékat igen nehezen lehetett irányítani. Az út néhol még ösvénynek is keskeny volt. Kátyús volt és hepehupás, ráadásul alig szélesebb a megrakott kordéknál. A nehéz kerekek hol az út menti sziklákban akadtak el, csaknem kitépve a rudat az emberek kezéből, hol a másik oldalon kezdtek lecsúszni a szakadék felé. Egy-egy meredekebb lejtőn nemcsak az asszonyoknak kellett belekapaszkodniuk a taligákba, hogy lelassítsák, és az úton tartsák őket, hanem még a menetet kísérő a fegyvereseknek is.

   Dél is elmúlt, mire a lejtők lankásabbak lettek, az ösvény mellett a szakadékok és sziklák helyét erdők és bokrok, meg füves kis tisztások vették át. Kényelmesebbé vált a haladás, mert volt hely utána lépni a kátyúk-gödrök lökéseitől meg-meglóduló kocsirudaknak. De aztán kiderült, hogy mégsem múlt el a veszély, csak más formában leselkedik a kis karavánra.

   Az egyik tisztáson négy-öt hatalmas farkas bukkant elő az erdőből gyors egymásutánban. Rajvonalba fejlődtek, és szimatolva közeledtek a száműzöttek menete felé. Shoma egy percig azzal nyugtatta magát, hogy biztosan csak kíváncsiak a zajosan vonuló emberekre. De az állatok merev tartása, fenyegetően elővillanó agyarai és vicsorgó morgása hamar meggyőzték, hogy a farkasok éppen közülük akarnak zsákmányt ejteni.

   A menetet kísérő három íjász azonnal lekapta válláról a fegyverét és egyik nyílvesszőt a másik után küldték a farkasok felé. A többi fegyveres is rohanvást sorakozott fel harcra készen a menet és a farkasok közé. De a lövészeknek hála, sem kopott pengéiket, sem aligha komolyabb tudásukat nem kellett próbára tenniük az ordasokkal szemben. Az egyik állat azonnal kimúlt a szívébe fúródó nyíltól. Két másik farkas több sebet is kapott, mire vinnyogva visszainaltak az erdőbe. Amikor a következőt torkon találta egy lövedék, az utolsó sértetlenül maradt ordasnak is elege lett. Előbb csak megtorpant, majd társait követve ő is eltűnt a fák között.

   A farkas-kaland után még majd kétórai kimerítő menetelés következett, mielőtt Shomáék megláthatták az Ath’umo-völgy mélyén futó folyót és a hídját. Nem mintha annyira érdekelte volna őket az egyszerű fa építmény, de kísérőik már jó ideje azzal biztatták a fáradt újoncokat, hogy a hídon túl vár rájuk a völgy száműzötteinek faluja.

   Most hát itt álltak a híd előtt, és itt volt a Kolónia is! Igaz, nem rögtön a hídon túl, hanem egy jó futamodásnyira tőle. De mi volt az a kis távolság a Lor Andon erődtől idáig megtett úthoz képest? Mégis megálltak, mielőtt nekivágtak volna. Kicsit ki kellett fújniuk magukat. Erőt kellett gyűjteniük, hogy felkapaszkodhassanak a vár kapujához vezető emelkedőn. Mert a Kolónia egy kis dombon állt, és sokkal inkább hasonlított erődhöz, mint faluhoz. Egymás mellé rótt szálfákból, s a mögéjük döngölt földből álló boronafal védte, mintha lakói ostromra számítanának. Kapuja most is csukva volt, pedig a falon csak úgy hemzsegtek az emberek. Kiáltoztak és integettek az új száműzötteknek, de egyikük sem indult, hogy segítsen feltuszkolni a kordékat a kapuig.

   Shoma úgy érezte, kiszakad a tüdeje, mire egy végső rohammal feljutottak kordéjukkal a tiszteletükre végül mégis megnyíló kapuig. Egy pillanat alatt ujjongó idegenek vették körül. Belekapaszkodtak a taligába, húzták-vonták-taszígálták befelé a faluba. Ekkorra Shoma már csak kapaszkodott a kordé rúdjába. Plusz teherként lógott rajta. Inkább őt is vitték, mintsem ő húzta volna a nehéz alkotmányt.

   De bármilyen fáradt volt is, nem kerülte el a figyelmét a Kolónia kaotikus elrendezése. Vályogból, fából és vesszőfonatra tapasztott sárból készült apró kunyhók kusza tömkelege töltötte ki a boronafaltól körbezárt teret. A házak nagy része egymásnak támaszkodott, másutt egy-két lépésnyi széles sikátorok kanyarogtak közöttük. Igazi utca csak egy volt, amelyen a kordé rúdjába kapaszkodó Shoma éppen végigbotladozott. Meglepően egyenes volt, és észak-déli irányban osztotta ketté a falut. A Kolónia közepén az utca valóságos kis térré szélesedett a telep egyetlen kő épülete, a hajdani őrség négyszintes lakótornya előtt.

   Itt, ennél a toronynál ért véget a transzport és a megrakott kordék útja. A Kolónia lakóit ekkor már cseppet sem érdekelték a most érkezett újoncok. Félrelökdösték őket, és maguk kezdték behordani az élelmet a torony földszintjén levő raktárba. Shoma eleinte még örült is, hogy végre leroskadhat az út szélére pihenni. De hamarosan rá kellett jönnie, hogy ez nem udvarias gesztus a falu lakói részéről. Egyszerűen tudomást sem vettek többé róla és társairól, mintha ott sem lettek volna.

   A transzport tagjait még a sötétedés is ott érte a torony előtt. Egy rakáson gubbasztottak az út szélén és várták, hogy valaki a szállásukra vezesse őket, megmondja, hol kaphatnak enni. De nem történt semmi, nem szólt hozzájuk senki. A kis tér kiürült. A Kolónia lakói szétszéledtek. Nagy részük biztosan hazatért a kunyhójába. Másik részüket Shoma a torony mellett álló kerek épületben látta eltűnni. Ösztönei azt súgták, a különös, szalmakupolás ház csakis valamiféle kocsma lehet, ha ilyen sokan töltik ott az estét. Egy kocsmában pedig mindig lehet ételt-italt szerezni, csak meg kell találni a módját.

   Shoma óvatosan körülnézett. Senki sem figyelt rá, vakargatni kezdte hát a lába szárát. Egyre lejjebb haladt, míg észrevétlen előszedhette csizmája bélése alól a vésztartaléknak odarejtett két gyűrűt. Aztán a másik csizmaszár rejtekéből kiemelte a kockáit is. Zsebre vágta kincseit, ráérősen feltápászkodott és a kocsma felé indult, szerencsét próbálni.

   A Kolónia kocsmája éppen olyan zsúfolt, zajos és füstös volt, amilyennek Shoma elképzelte. A vendégek kényelmét öt-hat, küllő alakban elhelyezett asztal, meg a melléjük állított hosszú padok szolgálták. A bejárattal szemben vaskos pultja mögött ácsorgott a pocakos, szinte golyósimára kopaszodott kocsmáros. Balra tőle méretes kondér függött vas háromlábon a parázs fölött. A kerek teremben hat-nyolc inkább fürgének, mint csinosnak mondható lány sürgölődött, hogy kiszolgálja a vendégeket.

   Shoma olyan határozottan ballagott a kocsmároshoz, mintha minden zsebe arannyal lett volna degeszre tömve. A pultra támaszkodott, és a kondér felől áradó illatfelhőbe szimatolt, mire a kövér férfi rögtön megkérdezte:

   – Jó illata van, mi? Újonc vagy, koma?

   – Aha! És nagyon éhes!  – vigyorodott el Shoma.

   – Az biz’ nagy hiba. Mer’ itt csak akko’ kaphatsz vacsorát, ha Reylash felír a listára, vagy ha fizetsz érte!

   – Hogyan kerülhetek fel Reylash listájára?

   – Ma má’ sehogy. Csak holnap fog elosztani benneteket munkára. De ha maradt valami értékes holmid, azér’ esetleg adhatok egy tál ételt.

   – Értékes holmim? Három tömlöc őrsége után?  – kérdezte Shoma a vállát vonogatva, mert eszében sem volt csak úgy odaadni valamelyik gyűrűjét egyetlen tál ételért. Körülnézett és az egyszerű cserénél sokkal jobb ötlete támadt. Pár lépésnyire a transzport egyik fegyveres kísérője  – aki éppen az ő eltulajdonított zekéjében feszített –  készült vacsorázni, csak előbb magához húzta, és jól megszorongatta az ételt elébe tálaló kocsmatündért. A lánynak láthatóan nem volt ellenére a bizalmaskodás, Shoma ezért odaóvakodott az asztalhoz és igen alázatos tartást felvéve megkérdezte a harcost:

   – Nem akarja a vitéz úr egy szép gyűrűvel még jobb kedvre hangolni a szép kisasszonyt?

   A hadfi csak egy pillanatra fordult el a lánytól, hogy durván elkergesse az okvetetlenkedőt. De Shoma éppen akkor villantotta elő kisebbik gyűrűjét. A kocsmatündér szemében mohó fény gyúlt a zöld köves ékszer láttán. A harcos erre magabiztosan elvigyorodott. Tudta, hogy a gyűrűért cserébe bármit megkaphat a lánytól.

   – Mit kérsz azért a vacakért? Éhes vagy, mi? Megkapod a vacsorámat cserébe!

   – Egy széplány jókedve többet ér egy vacsoránál  – telepedett le a padra Shoma.  – Mi lenne, ha kockát vetnénk? Én felteszem a gyűrűt, te meg a vacsorádat. Ha veszítek, legalább nem egy vacsoráért adtam oda az anyám gyűrűjét.

   – Legyen!  – egyezett bele szinte azonnal a harcos.  – Van kockád?

   Shoma készségesen az asztalra tette kockáit. A katona egy darabig forgatta, vizsgálgatta, még meg is rázogatta őket, nem cinkeltek-e. Végül jónak találta mind a kettőt. Jelképesen az asztal közepére tolta a tányérját, megvárta, míg Shoma odatette mellé a gyűrűt, aztán elsőként dobott. Hármast, meg kettest. Shoma futólag összerázta markában a két kockát, és az asztalra gurította őket. Szerencséje volt. Az egyiken egyes, a másikon meg egy ötös jött ki.

   A harcos szisszenve elkáromkodta magát. Mindenáron el akarta nyerni az ékszert, és a vele a kocsmatündér éjszakáját. Rövid gondolkodás után a Shomától elorzott zekét tette fel második tétnek. Kaján örömmel látta, hogy a kockák ötöst, meg négyest mutatnak. Egy pillanattal később aztán lehervadt a vigyor az arcáról. Shoma ugyan sopánkodva megállapította, hogy ezt lehetetlen felülmúlni, mégis sikerült hatost, meg négyest dobnia! Azt csak ő tudta, hogy az egyik kockát hármasról fordította át hatosra, amíg a harcos figyelmét a gyűrű fáklyafényben megszikráztatott kövére terelte.

   Egyik dobás a másikat követte, mert egyikük sem adta fel a harcot. Shoma némi ügyeskedéssel sorra nyert el a harcostól egy díszes markolatú tőrt, egy kancsó bort és egy félbe tört cipót, amit aztán óvatosságból azonnal el is veszített. Közben többen is felfigyeltek a kockázókra. Előbb csak megálltak mögöttük, nézni a játékot. Aztán átültek az asztalukhoz és csatlakoztak a kockázókhoz.

   Shoma döbbenten tapasztalta, mennyire felborult az értékrend a Kolónián. Pénz, vagy ékszerek  – főleg arany –  még mutatóba sem került elő. A játékosok legtöbbször használati tárgyakat tettek fel tétnek, melyek valóságos valutának számítottak. Ezeknél is komolyabb értéket képviseltek a tőrök, kések és mindenféle vasból készült tárgy, de még az egyszerű vasdarabok is. Mindennek a csúcsát azonban az élelmiszerek jelentették! Azokért bármit megadtak és kockára tettek a játékosok.

   Shoma igyekezett óvatosan és megfontoltan játszani. Az elsőként elnyert ragu elfogyasztása miatt többször is kihagyott egy-egy kört. Időről időre el is veszített pár tárgyat, nehogy feltűnjön valakinek a hosszú, nyerő sorozata. Rengeteget beszélt és állandóan mutogatott, hogy elterelje a figyelmet azokról az apró mozdulatairól, amelyekkel időnként be kellett segítenie a szerencsének. Másfél óra alatt így is szépen megvagyonosodott. Kis halomban gyűlt előtte a nyereménye. Kanál és egy kis ónkupa. Rézveretekkel díszített öv, amin vadászkéshez való tok függött, s amit azonnal a derekára is csatolt. Egy marékra való nyílhegy, bronz ruhakapocs, ezüst hajcsat, szerencsét hozó rúnakő és két fél cipócska. Meg vagy három kancsó bor, amiből látszólag nagyokat kortyolt, s nem egészen önzetlenül kínálgatta a többi játékost is. Végül elnyert egy tűzszerszámot is. Acél, tűzkő, meg tapló, s mindez egy övre akasztható, ezüstfedeles kis tokban, mely esőtől, nedvességtől egyaránt megvédte.

   Éppen ez a tűzszerszám hozta a bajt Shomára. Alig nyújtotta ki a kezét, hogy maga elé húzza legújabb nyereményét, amikor a kis doboz korábbi tulajdonosa elmarkolta a csuklóját:

   – Megállj csak, koma! Errefelé nagyon nem szeretjük ám, ha valaki csalni próbál!

   – Magad vagy a csaló! – ugrott fel Shoma, kiszabadítva a kezét.  – Ha nyersz, az rendben van, de ha veszítesz, rögtön csalót kiáltasz!

   – Láttam, amit láttam!  – acsarkodott tovább a másik.

   – Mit láttál?! Mind az én kockámmal dobtunk! Ha csaló lennék, mindenki magas pontot vetne!  – próbálta menteni a helyzetet Shoma, mert körötte egyre többen álltak fel fenyegetően az asztal mellől.

   – Láttam, hogy az egyik kockán négyes volt, most meg ötös van!

   Shoma egy pillanat alatt dühösen hadonászó emberek gyűrűjében találta magát. Mind károsultaknak érezték magukat, s mind bosszúra szomjaztak. Egyikük sem ismerte el, hogy veszített a játékon. Könnyebb volt csalónak mondani az újoncot, s visszakövetelni elvesztett javaikat. Előbb csak kiabáltak, de hamarosan elcsattantak az első ütések is. Shoma fején és hátán pufogtak a felbőszült száműzöttek öklei.

   Shoma dühödt erővel kiszabadította a kezét és szembe fordult támadóival, hogy legalább megpróbálja védeni magát. Ekkor robbant a csoportba faltörő kosként a testes kocsmáros. Szétlökdöste a Shomát ütlegelőket és sztentori hangon rájuk ordított:

   – Eléééég!!

   A felbőszült száműzöttek kénytelen-kelletlen meghátráltak a kocsmáros vaskos termete és karjai elől, de egyre többen és egyre hangosabban állították, hogy látták Shomát csalni.

   – Nem érdekel!  – tartotta távol őket a csapos haragjuk tárgyától.  – Aki nekem itt verekedést kezd, kirakatom a Kolóniáru’! Aszongyátok csalt? Biztosak vagytok benne?! Akko’ vigyétek át Reylash-ho’! Bár nem hiszem, hogy örü’ni fog a zavarásnak! De akko’ se fogjátok nekem itt összetörni a bútort!!

   A Kolónia bajszos-szakállas, valaha elegáns, mára erősen megkopott ruhát viselő vezére kétszer-háromszor is elgurította a két kockát az előtte álló alacsony asztalkán. Figyelte a mozgásukat. A tenyerére vette és igyekezett átbillenésre bírni őket. Aztán Shoma vádlóinak szóáradatát elvágva kijelentette:

   – Nem cinkeltek. Aki ezekkel veszített, fogadja el, hogy ellene fordult a szerencse! Ha meg nem akartok veszíteni, máskor ne üljetek le játszani! Elmehettek!

   A panaszosok némán, megalázottan indultak az őrtorony földszinti termének kijárata felé. De ha Shoma egy percig is azt hitte, a vezér neki kedvezett a döntésével, nagyobbat nem is tévedhetett volna. Alig csukódott be az ajtó az utolsó falusi mögött, Reylash egyenesen nekiszegezte a kérdést:

   – Miért száműztek Lomyrából?

   – Kigyulladt a falu, amikor egy féltékeny férj rajtakapott a felesége ágyában.

   – Aha. A kockákat meg gondolom, itt a völgyben találtad  – bólogatott Reylash, aztán odaszólt a teremben lebzselő fegyvereseknek:  – Dobjátok ki a faluból ezt a hazug disznót!

   – Képes vagy kikergetni a vadonba, csak mert kockáztam egy kicsit? Hiszen te magad mondtad, hogy nem csaltam a játékban!

   – Én csak azt mondtam, hogy nem cinkeltek a kockáid. De mind a ketten tudjuk, hogy a csalásnak számtalan más módja is van. Igazából persze ez sem zavarna. Azért viszont kikergetlek a Kolóniáról, mert felhergelted az embereket és ezzel verekedést provokáltál.

   – Nekem eszemben sem volt verekedni! Miért nem azokat bünteted, akik meg akartak lincselni?

   – Mert ők a hasznomra vannak, te pedig nem.

   – Én is a hasznodra lehetnék!

   – Talán megosztanád velem a nyereményedet? Ha sokat nyersz, hamarosan senki sem ül le veled kockázni! Ez nem túl jó üzlet! Mihez értesz a játékon kívül? Mi mással lehetnél a hasznomra? Ha otthon is a kockáidból éltél, aligha tudsz keményen dolgozni.

   – Nem csak a munka lehet a hasznodra! Én ismerem az embereket. Tudok bánni velük. Olyan dolgokra is rá tudom venni őket, amiket még kiverni is nehéz belőlük.

   – Valóban? Ez pompás! Akkor talán vedd rá Waric-ot, hogy ne dobjon ki a Kolóniáról!

   Shoma csak futó pillantást vetett a vezér szavára készségesen mozduló gorillára, aztán elhúzta a száját:

   – Nem akarsz esetleg két fegyverest is rám uszítani?

   – Igazad van  – vigyorodott el Reylash.  – Szórakozzunk egy kicsit! Waric! Csak puszta kézzel tessékeld ki az újoncot!

   Shoma szembefordult a vészjóslóan közeledő Waric-kal. Pontosan tudta, hogy csak egyetlen esélye van. Meg kell lepnie ezt a bamba hústornyot a Vashdar utcáin tanult legmocskosabb trükkök valamelyikével. Megvetette a lábát és úgy lépett Waric elé, mintha birokra akarna kelni vele. A nagydarab harcos ocsmány vigyorral ragadta meg ellenfele felemelt kezeit.

   A következő pillanatban Shoma kétfelé lökte Waric lapátnyi mancsait. Vakmerően egészen a harcos elé lépett és minden erejét egyetlen mozdulatba sűrítve lefejelte. Waric orrcsontja messze hangzó reccsenéssel roppant ketté Shoma homloka alatt, s a hústorony arcát azonnal elöntötte a vér.

   Ettől persze Shomának eszében sem volt megállni! Jobb térde máris borzasztó erővel Waric lágyékába robbant, amitől a kábultan tántorgó gorilla előre billent. Ezt használta ki Shoma, hogy féllépésnyit hátra táncolva szétrúgja, ami ellenfele arcából még megmaradt.

   Waric hatalmas puffanással zuhant a terem padlójára. Azt senki sem látta, mikor és hogyan került a tőre Shoma kezébe. De mire bárki észbe kapott volna, az újonc hajánál fogva hátrafeszítette Waric fejét, és a torkához nyomott pengével kérdezte:

   – Elég ennyi, vagy meg is öljem?!