3. fejezet

   Reylash meglepően higgadtan mérte végig a pillanatok alatt véresre vert Waric-ot és a tőrét magatehetetlen ellenfele torkának szegező Shomát. Megvonta a vállát és unottan odabökte:

   – Nekem elég. De ha neked úgy jobban esik, akár el is vághatod a torkát. Persze nem árt tudnod, hogy még ennek a balféknek is van néhány barátja, akik esetleg zokon veszik, ha megölöd.

   – Csak akkor ölök, ha muszáj  – tette el a tőrt Shoma.

   – Hé! Vigyétek ki ezt a barmot a kúthoz, és mossátok fel! Aztán tegyetek az arcára valami sebkenőcsöt, meg kötést!

   Shoma megvárta, míg négy fegyveres felnyalábolta és kivitte-vonszolta még mindig eszméletlen ellenfelét az ajtón, aztán Reylash-hoz fordult:

   – Most már felveszel a listádra?

   – Miért tenném? Mi hasznom van nekem abból, hogy összeverted Waric-ot?

   – Azt mondtad, ha meggyőzöm ezt a gorillát, …

   – Akkor nem dobatlak ki a Kolóniáról. De verekedni sokan tudnak. Egyesek még nálad is jobban. Szóval, ha fel akarsz kerülni a listára, akkor próbálj meg igazán a hasznomra lenni!

   – Mit kell tennem?

   – Vannak vadászaink, akik a Kolónián kívül élnek. Az egyikük hónapok óta nem hajlandó megfizetni az adóját. Ha elhozol egy teherre való élelmet Higdintől adó fejében, a kolónia fegyveresei közé kerülsz a listámon!

   – Meglesz! De hol és mikor kapok hozzá fegyvert?

   – Fegyvert?! Te tényleg ennyire bolond vagy? Legyőzted Waric-ot. Azt vettél el tőle, amit akartál. Ha beérted a tőrével, ne tőlem követelj más fegyvert! Nem vagyok én kovács!

   – Szállást is ugyanúgy kapok, mint fegyvert?

   – Meg ételt is. Amíg nem vagy rajta a listán, oldd meg az életed, ahogyan tudod! Szóval fogd a cuccod, amit a balekoktól nyertél, húzz el innét és keress magadnak egy helyet a faluban, ahol megalhatsz, és nem vágják el a torkod!

   Jobb híján Shoma minden frissen nyert holmiját a zsebébe tömködve, vagy a kezében szorongatva ballagott vissza a kocsmába. Szeretett volna egy nyugodt, csendes szobát, egy kényelmes ágyat. De sejtette, hogy ehhez az egész, frissen nyert vagyona is kevés lenne. Abban viszont hamar megegyezett a testes kocsmárossal, hogy egy nyílhegyért cserébe befészkelheti magát a tűzhely melletti asztal fal felőli végéhez reggelig. Persze nem volt ez sem nyugodt, sem pihentető éjszaka. A kocsma vendégeit egyáltalán nem érdekelte, hogy Shoma éppen aludni próbált. Részeg danolászásukkal, zajongásukkal, asztalt verő jókedvükkel sokszor felébresztették.

   Így aztán Shoma reggel talán még fáradtabban kelt fel az asztaltól, mint ahogy este mellé telepedett. Kisétált a kocsmából és a Kolónia déli kapuja felé indult, ahol a kocsmáros útbaigazítása szerint a kovácsműhelyt találhatta. Út közben az egyik fél cipót a hóna alá csapta, a másikból falatokat tört és azokat rágcsálta reggeli gyanánt. Azt hitte, a kalapálás zaja messziről útbaigazítja majd, de a műhely olyan csendes volt, hogy majdnem elsétált előtte.

   Dolgozott ugyan a kovács, de csak valami apróságon, amit Shoma hangos köszönésére azonnal félre is dobott. Tekintete mégsem igazán korai látogatóján akadt meg, hanem az immár erősen megfogyatkozott fél cipón. Éhes kutya-szemmel bámulta, s nagyokat nyelt közben. Fél füllel is alig figyelt az idegen beszédére. Csak akkor élénkült fel, amikor Shoma bejelentette, hogy kardot akar vásárolni.

   – Megcsinálok én bármit, vitéz úr  – készségeskedett, aztán félre tartott fejjel megkérdezte:  – De nem akarna a kard helyett egy fejszét inkább?

   – Miért akarnék én fejszét?

   – Mert kevesebb acél kell hozzá, mint egy kardhoz. No meg az nem csak fegyver, de szerszám is egyben!

   – Nekem csak fegyver kell. Egy jó kard. Mit kérsz érte?

   – Lássuk csak!  –kezdte a mester az ujjain számolgatni.  –Hoznod kell a pengének való acélt, a kovácsoláshoz szenet, meg a munkámért háromnapi ételt.

   – Én hozzam az acélt is? Neked talán nincs elég hozzávalód?  – lépett a munkapadhoz Shoma, szemügyre véve az ott heverő szögeket, törött bilincseket és más haszontalannak tűnő vasdarabokat.

   – A kardhoz acél kell, vitéz úr, nem ilyen hulladék.

   – Ajánlanék egy üzletet, mester  – kezdett az ujjaival idegesen dobolni a munkapadon Shoma.  – Te összeszeded a hozzávalókat és készítesz nekem egy kardot. Ha megkapom, másnap annyi ételt hozok neked cserébe, amennyit a hátamon elbírok!

   A kovács homlokát pillanatok alatt izzadtságcseppek lepték el, amint birokra kelt benne a kapzsiság a józan ésszel. Előbb a vendégét méregette, aztán körbe sandított a műhelyben. Azt számolgatta, nem tudna-e mégis összeszedni elegendő vasat egy gyengébb kardhoz. Hiába tudta előre a választ, olyan csábító volt a rengeteg étel ígérete, hogy még a nem létező anyagai után is muszáj volt turkálnia egy darabig. Végül lemondóan megrázta a fejét:

   – Sajnálom, uram, de már rég nincsen annyi fegyvernek való acélom.

   – Akkor mástól kell fegyvert szereznem  – vonta meg a vállát Shoma, zsebébe süllyesztve a munkapadról elemelt álkulcsot, amit a mester olyan sietve lökött félre az érkezésekor.

   A kovácsműhelyből Shoma egyenesen a néhány lépésnyire levő déli kapuhoz ballagott. A kijáratot két fegyveres őrizte. Fenn álltak a kapu felett. A mellvédre támaszkodva lelkiismeretesen figyelték a falon túli világot, s közben elmélyülten beszélgettek. Roppant fontos dologról tárgyalhattak, mert Shomának kétszer is kiáltania kellett, mire észrevették, hogy kifelé igyekezne. Ha nem is igazán készségesen, de egyikük végre lejött az őrhelyről és kinyitott egy ajtónál alig nagyobb kijárót. Mielőtt kilépett volna a Kolóniáról, Shoma megkérdezte az őröket, merre keresse Higdin kunyhóját. A név hallatán a két rosszarcú fickó elkerekedő szemekkel nézett rá, majd váratlanul támadt jókedvvel egymásra. Aztán a visszafojtott röhögéstől pukkadozva igen részletesen elmagyarázták az utat a vadász házáig.

   Shoma már az este sejtette, hogy valami nagyon nincs rendben Higdinnel és az adójával, mikor Reylash rábízta a munkát. A két őr viselkedése csak megerősítette rossz előérzetét. Éppen ezért a Kolónia elhagyása után első dolga volt megfelelő hosszúságú botot faragni egy növendék fából. Néhány gyors suhintással, védéssel és döféssel kipróbálta, rááll-e még a keze a forgatására. Vashdari utcakölyökként alaposan megtanulta a kétkezes husáng használatát, hiszen más fegyverre sokáig nem telt neki sem.

   Az őrök által leírt utat egy jó óra alatt végigjárva Shoma a Kolóniától nyugatra találta meg Higdin lakhelyét a többször is elágazó völgy mélyén. Az alapos útbaigazításnak  – no meg a vadász által kitaposott ösvénynek –  köszönhetően egyszer sem fordult rossz irányba. Mégis majdnem elment Higdin lakhelye előtt. Kunyhót keresett, de csak egy ajtót talált a sziklafal egyik bemélyedésében. A masszívan beépített keret, az ajtó míves vasalása, a tenyérbe simulóra kovácsolt kilincs, és főleg az ajtóba szerelt drága zár azt sugallta, hogy mindezt aligha készíthette a vadász. Sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy Higdin a barlang egy korábbi lakójától örökölte szállását.

   Shoma erőteljesen megkopogtatta az ajtót, aztán türelmesen várta a választ. Másodszorra ököllel döngette meg a deszkákat, de bizony erre sem válaszolt senki odabentről. Lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt. Hirtelen ötlettel előhalászta zsebéből a félig kész álkulcsot, és nagy figyelemmel elkezdte kitapogatni vele a zár szerkezetét. Nem hiába tanítgatta valaha heteken át Sulor. Csak percekbe telt, hogy megtalálja, melyik rugót kell megfeszítenie. Egy kattanás, a zárnyelv súrlódása, és a nehéz, vasalt ajtó feltárult előtte.

   Higdin szállása hat lépés széles és ugyanolyan hosszú volt. A nyitott ajtón beeső fényben Shoma jobbra egy tábortűznél alig több szabad tűzhelyet látott, a szegélyköveken nyugvó serpenyővel. Felette kormos szélű kürtő vezette ki a füstöt. Az ajtó mögött ágy gyanánt állatbőrökkel letakart halomnyi széna. A sziklafalba ékelt fa kampókon mindenféle csapdák, kötelek, zsinegek, hálók, zsákok, kosarak és lenyúzott bőrök lógtak. Csak egy valamit nem látott sehol a barlangban Shoma. Élelmet. Sem bogyókat, sem húst, amiből egy tehernyit Reylash-hoz kellett volna vinnie.

   A félhomályban csak közelről vette észre, hogy a bejárattal szembeni fal nem nyers szikla, hanem kövekből rakott emberi alkotás. Amikor jobban megvizsgálta, kiderült, hogy az egyik száradónak vélt bőr valójában egy újabb ajtó, mely a barlang további részébe vezet. Kíváncsian benézett a következő helyiségbe, de a sötétben semmit sem látott. Tűzszerszámával szikrát csiholt, és valóságos kincstárban találta magát. A fal melletti állványokra aggatva annyi szárított és füstölt hús lógott, amennyit legfeljebb kordéval vihetett volna el.

   Egy megfelelő méretű zsákból, meg némi kötélből hátizsákot rögtönzött. Megrakta az állványokról összeszedett hússal. Aztán nekiült és egy kisebb sonkából alaposan beebédelt. Éppen azon tanakodott, magával vigye az útra a hús maradékát, vagy egyszerűen hagyja ott, amikor árnyék vetült a bejáratra.

   – Te meg ki a fene vagy?!  – lépett be a barlang gazdája.  – És …  mit keresel itt?

   Az alacsony fekhelyen ülő Shoma hátraszegett fejjel mérhette csak végig Higdint. Az egyszerre felháborodott és meglepett vadász  – bár csak átlagos termetű volt –  sziklaként magasodott föléje. Higdin a hivatásához illő bőr zubbonyt és nadrágot viselt, meg kívül szőrös csizmát. Kopott ingén kívül láthatóan minden ruháját maga készítette. A bal vállán könnyű íj függött, a hátán farkasbőrbe tekert csomagot cipelt, könnyítésül a jobbjában tartott, valóságos dorongnak tűnő botra támaszkodva. Méregtől elvörösödő arca alig látszott ki gondozatlan szőke bajsza-szakálla közül.

   – Reylash küldött, hogy emlékeztesselek a tartozásodra  – állt fel a vadász fekhelyéről Shoma, a husángja után nyúlva.  – Elfeledted megfizetni az adódat, barátom!

   – Miféle adóról beszélsz? Nem kérek semmit a Kolóniától, de nem is adok nekik semmit! Nem azért járom az erdőt, hogy Reylash-t, meg az ingyenélőit hizlaljam!

   – Nekik erről más a véleményük.

   – Azt én is tudom  – dobta a tűzhely mellé farkasbőrbe tekert csomagját Higdin.  – Reylash, meg a bandája mindent le akar fölözni, hogy kényelmesen élhessenek mások munkája után. Nem te vagy az első, akit ideküldött, hogy adó címén megpróbáljon kifosztani! Neked sem fog sikerülni! Na! Tűnj el! Szedd a lábad! Le ne verjem rajtad az ebéded árát!

   – Miért kell mindjárt verekedni? Nem lehetne békésen elintézni a dolgot?

   – Békésen? Annak csak egy módja van. Békésen elsétálsz, és itt hagyod, amit olyan ügyesen összepakoltál. De ha van egy kis eszed, otthagyod a Kolóniát is! Állj te is vadásznak, akkor a magad ura leszel, és nem kell Reylash-t kiszolgálnod!

   – Félreértettél, barátom! Én arra gondoltam, hogy ne verjük be egymás fejét, hanem üljünk le békésen, és vessünk kockát! Ha te nyersz, itt hagyom a zsákot. Ha én nyerek, akkor magammal viszem.

   – Te … egészen …  – hápogott meglepetésében Higdin.  – Miért vetnék én kockát arra, ami amúgy is az enyém?!

   – Mert akkor nem fájdulna meg a fejed a zsák miatt.

   A vadász egy percig gyanakodva méregette Shomát, aztán szélesen elnevette magát. Legyintett „vendégére”, elfordult és lehajolva a csomagját kezdte bontogatni. Csak úgy, a válla fölött vetette oda:

   – Na, tűnj el végre, te … szájhős!

   Shoma csak erre várt. Röviden meglendítette husángját, és hátulról lecsapott Higdinre. A vadász nyögve roskadt a földre. a váratlan támadástól. Tétován próbált feltápászkodni, elejtett botja után keresgélve. De Shoma nem hagyott esélyt neki. Egy második, gondosan célzott ütést mért a fejére, amitől Higdin némán elnyúlt. Aztán előhúzta a tőrét és a pengét a vadász orra elé tartotta. Amikor az acél bepárásodott áldozata lélegzetétől, vállára vette rögtönzött hátizsákját és kisétált Higdin barlangjából.

   Reylash unott képpel nézte végig, amint Shoma halomba rakta eléje az asztalra Higdin „adóját”. Végül nagy kegyesen rábólintott:

   – Ennyit el is vártam tőled! Szedd össze, és vidd át ezt az egészet Slenkinnek, a kocsmárosnak! Mondd meg neki, hogy mostantól te is rajta vagy a listán! Aztán vackold be magad a felső szinten egy üres ágyra! Én meg majd közben kitalálom, hogy miféle munkát adjak neked.

   Shoma legalább annyit várt volna sikere elismeréséül, hogy valaki segítsen átcipelni a zsákmányát a szalmakupolás kocsmába. De efféléről szó sem esett. Reylash hátat fordított neki, mintha ott sem lett volna. Egymagának kellett átvinnie hátizsákját Slenkinhez.

   A kocsmáros már nyitotta a száját, hogy legorombítsa Shomát, amiért a pultra merte tenni a koszos csomagját. De aztán meglátta az első kis sonkát a kibontott zsákban. A következő pillanatban úgy kapta el Shoma csuklóját, mint héja a verebet és rászisszent:

   – Ki ne pakojj, te bolond! Hozd hátra a raktárba!

   Csak később folytatta, amikor az utolsó darab húst is felaggatták a raktár mennyezete alatt függő rudak egyikére:

   – Te osztán jó’ kirámó’tad Higdin éléstárát, koma! De nem vóna rossz, ha tudná’ még szerezni! Négy-öt ilyen farkas sonkáér’ kunyhót is vehetné’ itt, a Kolónián! Csak máskó’ ne mutogassad, mer’ megvadu’nak az emberek, ha ennyi húst látnak!

   – Farkas sonka?!

   – Há! Mér’ mit gondó’tá’, miféle jószágbu’ vannak ezek, koma? Három éve e’mú’t, hogy ég ez a pokoltűz a vő’gy körü’. E’fogytak idebe a rendes vadak. Nem maradt má’ más, csak a farkasok, medvék, meg pár nyúl. Mink a farkasokra, medvékre vadászunk, azok meg miránk! Ha nem gyünne havonta az ellátmány, éhen halnánk minnyájan!

   – Miért nem műveltek földet, ha ilyen kevés az élelem?

   – Dejszen vannak fő’dműveseink! Csak veszélyes munka. Fegyvereseknek kell őrözni a fő’det túrókat, mer’ a farkasok mindég megtámagyák űket! Ide is begyünnének a rusnya férgek, ha nem vóna a fal!

   – Miért nem építetek kerítést a földek köré is?

   – Mer’ a kerítést átugorja a farkas. Várfalat meg nem építhetünk minden fő’decske köré! Mink nem vagyunk olyan szerencsések, mint a vakondokok!

   – Vakondok? Azok meg kik?

   – Egy rakás fő’dtúró bolond! Fejükbe vették, hogy kiszabadu’nak a vő’gybű’. Aszongyák, alagutat ásnak egy barlang mélyin! A pokoltűz alatt akarnak kijutni!

   – Azt hittem, ez a Kolónia az egyetlen település a Völgyben.

   – Egy fenét! Ha a vadászokat nem számójjuk, akkó’ is van még két falu. Ott van mingyá’ a Sziget, a halászok faluja. Egészen lenn a torkolatná’. Aztán nyugatra ott van a vakondokok vő’gye. A bejáratot várfallal zárták le, benn meg fő’det műve’nek, hogy legyen mit enniük.

   – Reylash tőlük is adót szed, mint a vadászoktól?

   – Szedne ám, ha bírna! De egyik se fizet. Így aztán mink se adunk nekik semmit a havi ellátmánybu’! Legfölleb néha cserélünk velük ezt, azt. Halat, ző’dséget, miegymást. A halászokka’ még jófajta füstő’nivalót is. Mer’ az is van ám nekik! Nem akarsz egy spanglit, koma? Ócsón adom!

   – Tartsd meg! Én jobb szeretem tudni, hogy mit csinálok. De mondd csak, azok a … vakondok … azért költöztek el a Kolóniáról, hogy alagutat ássanak?

   – Dehogy. Csak fő’det műve’ni. De fél éve formán gyütt valami Rhao nevű koma. A Kolónián meg se melegedett alatta a szék. Rögtön átment nyugatra, a fő’dművesek vő’gyibe. Osztán három hét alatt rábeszé’te űket, hogy fogaggyák e’ vezérüknek, meg arra is, hogy kezgyenek alagutat ásni.

   Shoma hamar rájött, hogy igen hasznos, de legalább annyira veszélyes dolog is Slenkint kérdezgetni. A testes kocsmáros ugyanis egyszerűen … imádott beszélni. Mindenre odafigyelt, ami az ivóban elhangzott, s mint a szivacs szívta magába a híreket, pletykákat és túlzó legendákat. Most aztán elég volt egy-egy apró, kíváncsi kérdés, hogy mindezt rázúdítsa az újoncra. Shoma igyekezett óvatosan a számára fontos témák felé terelgetni Slenkin szómenését, s közben megpróbálta kiszűrni a szélesen hömpölygő beszédfolyamból a valótlan dolgokat, meg a nyilvánvaló túlzásokat. Egyetlen óra alatt többet tudott meg ilyen a módon az Ath’umo-völgyről, mintha heteken át járta volna az erdőket és kanyonokat.

   Egy idő után persze Shoma is ráunt Slenkin hangjára. Magára hagyta hát a kocsmárost, aki ettől kezdve teljes figyelmét a vacsora főzésével tüsténkedő asszonyokra fordította, ő maga pedig elindult megkeresni és elfoglalni új szállását. Felkapaszkodott a lakótorony második szintjére, ahogyan azt Reylash mondta. Nem számított királyi szállásra, de a csigalépcső tetején talált sivár terem így is alulmúlta a várakozását. A lépcsővel átellenes falon egy méretes kandalló, két oldalt meg vagy tizenöt egyszerű, katonai priccs szolgálta az itt lakók „kényelmét”. Azon már meg sem lepődött, hogy az egyetlen szabad ágy, amit elfoglalhatott, éppen az egyik ablak alatt, a kandallótól legtávolabbi sarokban állt.

   Shoma kipróbálta a szalmazsák „puhaságát”, aztán jobbat gondolt. Közelebb sétált a hálóterem másik végében üldögélve-heverészve beszélgető három fegyvereshez, akik megmutatták az ágyát. Megpróbált szóba elegyedni velük, hátha tőlük is megtudhat pár fontos dolgot, mint Slenkintől. Esetleg egy kis kockázásba is belecsábította volna őket, ha lehet. De nem fogadták valami barátságosan. Így néhány „Törődj a magad dolgával!”, meg pár kelletlen, elharapott válasz után inkább fel is adta az egészet.

   Be akarta járni a Kolónia egy részét, hogy megismerje a falut, de a zegzugos közök és sikátorok útvesztőjében ettől is hamar elment a kedve. Visszament a kocsmába és jobb híján ott ücsörgött egy asztalnál, a vacsorára várva. A mai napon azonban ezzel sem volt szerencséje. Amint elkészült a ragu, Slenkin maga elé terítette Reylash listáját, és osztani kezdte a rajta levőknek az ételt. De amikor Shomára került a sor, valahogyan egy a többinél láthatóan kisebb tál akadt a kocsmáros kezébe.

   – Ez meg mi?  – emelte Slenkin orra elé meglehetősen szűkre szabott adagját Shoma.

   – Ragu. Mégpedig jófajta farkas-ragu!

   – Azt látom. De miért kaptam kevesebbet, mint a többiek?!

   – Annak bizony két oka is van, koma. Elősző’, mer’ amiko’ kirámó’tad Higdin éléstárát, te má’ megtömhetted a hasadat! Másodszó’ meg azé’, mer’ csak újonc vagy!

   – Ne szórakozz velem!! Ki mondta, hogy ilyen kevés vacsorát adj?!

   – Hö-hö! Nem vagy te buta gyerek, koma! De nem tudsz annyit fizetni, hogy ezt elárujjam!

   – És ha beverem a fejed!?

   – Azza’ csak annak segítesz, aki a kapun kívü’ akar tunni. Mer’ ha verekedni kezdel, akkó’ ma má’ a Kolónián kívü’ alszó’! De ha csak kevesled, ami a tányérodra kerü’t, vehetsz még ételt. Ahho’ nem kell balhézni.

   A ragu valóban finom volt, de Slenkin alaposan elrontotta Shoma szája ízét, mire leült az asztalhoz. Tudta, hogy a kockaparti vesztesei és Waric barátai is szívesen ártanának neki. Vajon melyikük próbálta ilyen átlátszó módon rávenni, hogy verekedést kezdjen Slenkinnel a vacsora miatt? Egyetlen ember volt, vagy máris összefogtak ellene? Majdnem biztosra vette, hogy többen voltak. Másként a kocsmáros nem titkolta volna annyira a megbízó kilétét. Mire számíthat legközelebb, hogy nem jött be az első trükk?

   Csak késő este ment fel a hálóterembe. Nyugtalanul aludt és meglehetősen keveset. Minden neszre felriadt. Rövid, zaklatott álmaiban többször is azt látta, hogy valaki éppen tőrt döf a bordái közé. Olyankor sokáig gyanakodva méregette a teremben lobogó egyetlen fáklya fényétől csaknem élőnek tűnő árnyakat. Nem csoda, hogy reggel megint csak fáradtan, elgyötörten kelt fel.

   Első útja Reylashoz vezetett, nincs-e valami újabb megbízása a számára. Igyekezett nagyon hasznos lenni a számára. A Kolónia vezetője azonban csak unottan rázta a fejét. Azt tanácsolta Shomának, hogy keressen magának valami elfoglaltságot, amíg érte nem küld valakit.

   Shoma egy darabig céltalanul ődöngött a faluban, aztán persze megint az ivóban kötött ki. Szívesen megivott volna egy kupa bort, de pénze nem volt, előző este nyert dolgait pedig túl értékesnek érezte, semhogy bármelyiktől is ilyen módon váljon meg. Szerencsére felfigyelt egy vadászra, aki éppen eladta a zsákmányát a kocsmárosnak, így nem volt nehéz belecsábítani egy kis kockázásba. Nyílhegyeket tett fel tétnek, hogy felkeltse a vadász érdeklődését, és hamarosan meg is ragadhatta az elnyert korsót, hogy nagyot igyon az áhított borból.

   – Hé! Újonc!  – robbant be az ivóba a Kolónia egyik fegyverese.  – Te meg hová tűntél? Az előbb még az északi kapunál láttak! Reylash üzeni, hogy azonnal gyere velem! El kell kísérnünk Tarazt a Szigetre!

   Shoma nagyot káromkodott. Gyorsan magába döntötte a bor felét, hogy minél kevesebb vesszen kárba. Zsebre vágta a kockáit, aztán már lódult is a nagyhangú hadfi után. Igyekezett tudomást sem venni az asztal túlsó felén kárörvendőn vigyorgó vadászról, aki már nyúlt is előbb elveszített, majd szerencsésen visszakapott korsója után.

   A lakótorony előtti téren Shoma meglepetten nézett körül. Azt hitte, legalább egy málhája alatt görnyedező, vagy éppen megrakott taligája mellett álldogáló kereskedő vár rájuk. A kis tér azonban üres volt. Shoma biztosra vette, hogy társa majd dühbe gurul Taraz eltűnésétől. De úgy tűnt, a kereskedők türelmetlensége teljesen megszokott dolog a Kolónián. A nagyhangú hadfi ugyanis igen visszafogottan csak annyit morgott, hogy „majd a déli kapunál utolérjük”, és kicsit szaporázni kezdte a lépést.

   A kereskedőt azonban a kapunál sem találták. Az őrök vállvonogatva bökték ki, hogy Taraz elunta a várakozást és már elment a Király-szirt felé vezető ösvényen. Shoma társa erre káromkodott egy cifrát, aztán kifordult a kapun és sietősen védencük után indult a dél felé vezető ösvényen.

   Shomának kérdeznie sem kellett, merre van az a bizonyos Király-szirt. Elég volt ránéznie a kolóniától délre levő, meredek oldalú hegy ormán égnek meredő, korona-szerűen csipkézett csúcsú sziklára. Éppen olyan volt, mint egy gigászi, kőből faragott korona. Csak azt nem értette, miért tart a vezetője egyre a hegy nyugati oldala felé, mikor a folyó keletről kerüli meg a Kolóniát és a Király-szirtet is. Márpedig Slenkin azt mesélte, hogy a halászok faluja valahol a folyó egyik szigetén van.

   Majd egy órát talpaltak csaknem futólépésben. A Király-szirt lassan fölébük magasodott, de a kereskedőnek még nyomát sem látták. Shoma egyre jobban unta a céltalannak érzett rohanást. Végül mégis a kísérője bírta kevésbé a tempót. Egy tisztáson lelassított, majd zihálva megállt pihenni egy kicsit. Shoma is megtorpant. Vett pár mély levegőt, hogy meg tudjon szólalni, aztán fújtatva megkérdezte:

   – Ez a te Tarazod repülni is tud? Hogy a francba nem értük még utol?

   – Ne izgasd magad, koma!  – szólalt meg egy valaki dünnyögős orrhangon Shoma mögött.  – Nem kell már tovább menned! Én akartam találkozni veled!

   Néhány lépésre tőlük Waric bukkant fel a bozótból, álarchoz hasonló kötéssel a fején. Vaskos dorongot lóbált a kezében, akárcsak három társa, akik azonnal úgy helyezkedtek, hogy minden irányban elzárják az utat Shoma elől.