7. fejezet

   Shoma szégyenkezve titokban a nadrágja szárába törölte izzadó tenyerét, aztán kardját megmarkolva bebújt a szűk, sötét nyíláson a fáklyáját magasra tartó Zlutold nyomában. Volt ebben a barlangban valami, amitől remegve összeszorult a gyomra, a szíve pedig a torkában kezdett dobogni. Szinte a bőrén érezte a bentről áradó hideget, s alig két lépésre a bejárattól máris beleborzongott a napfény hiányába. Senki sem mondhatta rá, hogy babonás lenne, de az a két, ragadozók által simára rágott, félig széthordott csonthalom a barlang és a folyópart között alaposan felkavarta. Két aard maradványai fehérlettek a fűben az ősi szentélyt rejtő barlang bejárata előtt. De ki látott már olyat, hogy bárki is beszakította volna egy aard kemény koponyacsontját?! Márpedig az egyik halott koponyájának tetején hatalmas, hosszanti rés tátongott. A másiknak meg félig lecsapták a jobb karját – de a vállával együtt!

   – Remélem, most nem futunk össze aardokkal, mint mikor legutóbb itt jártam!  – dünnyögte Thaedra, amint a barlang mélye felé kémlelve elment Shoma mellett.

   – Azért jobb félni, mint megijedni!  – mondta Rhao, aztán beosztotta, ki hová kerüljön a menetben:  – Thaedra! Te állj az élre az egyik fáklyával! Shoma! Te leszel a második. De nem karddal, hanem az íjaddal. Tudom, szűk a hely, de ha bárkivel találkozunk idebenn, időt nyerünk, ha mellbe lövöd! Én leszek a harmadik! Tungla és Zlutold marad hátvédnek!

   Szótlanul vágtak neki a barlangfolyosónak. Ahogy távolodtak a bejárattól, úgy vált egyre nyomasztóbbá a süket csend és a fáklyák fénykörén túli, szinte tapintható sötétség. Szorosan egymás közelében maradtak, s minden hasadékba, oldaljáratba bevilágítottak, nehogy kellemetlen meglepetés érje őket. Egyikük sem merte kimondani, de elveszett gyerekeknek érezték magukat ebben a különös hangulatot árasztó barlangban.

   Egyszerre csak, mintha visszhangja támadt volna a lépteiknek. Két saru lépteinek csosszanásai hangzottak fel a barlang mélye felől. A fáklyák fénykörének szélén hatalmas, vállas alak tűnt fel. Egy rőt üstökű aard harcos! Kétkezes bárdjának pengéje léptei ütemére meg-megcsillant. De amint közelebb ért, döbbenten látták, hogy bőre élettelenül szürke, a szemei pedig vörösen izzanak.  Borzalmas, vértelen, nyílt sebek hasadásai borították a testét. Egy vágás mélyén kilátszott a bal vállcsontja. Egy másik félig átvágta a jobb lábát. Mély szúrások nyomai tátongtak a mellkasán és gyomrán.

   Shoma pillanatokig dermedten bámulta a rémítő jelenést, éppúgy, mint a társai. Aztán megfeszítette íját, és szíven lőtte a túlvilági szörnyet. A nyílvessző alig kétujjnyira suhant el Thaedra vállától, hogy undorító cuppanással csapódjon az élettelenül szürke húsba. A rémalak elbődült, de nem hogy megtorpant volna, még csak meg sem ingott a találattól. Kétkezes bárdját magasra emelve, szélesen csámpázó léptekkel egyenesen Thaedrára rontott.

   Az ifjú érezte, hogy képtelen kivédeni a csapást, hát inkább kitért előle. Átbucskázott a támadó rémség karja alatt, s mire a bárd pengéje szikrát vert a barlang padlóján, Thaedra kardja újabb sebet hasított az élőhalott hátába.

   Bárki más a fájdalomtól ordítva roskadt volna össze Thaedra kardjának csapásától. Ordítani az aard is ordított, de csak dühében! A csapat többi tagjáról tudomást sem véve Thaedra után fordult, széles körvágással próbálva lekaszálni fürgén kitérő ellenfelét.

   Shoma már a halált látta megvillanni a bárd süvítő erővel lezúduló pengéjén, amikor Thaedra eltűnt előle. Most, hogy a szörny mégis elfordult tőle, gyors egymásutánban két újabb nyilat eresztett a rémség széles hátába, de az fel sem vette a sebeket. Vadul bömbölve sorjázta jobbról-balról borzasztó erejű csapásait az egyre hátráló Thaedrára. Mély, hörgő ordításai néha már szinte átkozódásnak tűntek. Shoma épp a harmadik lövéshez feszítette íját, mikor Rhao elviharzott mellette. Akaratlan lökésétől a nyílvessző célt tévesztett.

   Rhao éles harci rikoltással lendült támadásba. Magasra emelte balos pengéjét, mire a kard nagy csattanással kékes fényű villámot lőtt a szörny hátába. Átégette málladozó ruháját, és leperzselte szürke bőrét-húsát a csontjairól. Az energiazuhatag lökésétől a rémalak megtántorodott, s félig elveszítette egyensúlyát. Ezt használta ki Tungla. Megkerülte Rhaot, és az aardokéhoz hasonló csatabárdjával csonttörő ütést mért a különös lény vállára.

   A szörnyeteg szörcsögve-hörögve fújtatott, s fegyverének nyelével olyan keményen döfött hátra, hogy a mellbe talált Tungla még a nyomában érkező Zlutoldot is leverte lábáról. A visszaforduló élőhalott csapását Rhao is csak egymást keresztező pengéinek egyesített erejével tudta felfogni. De így is térdre roskadt a támadás mindent elsöprő lendületétől. A rémalak dobhártyaszaggató üvöltéssel lendítette meg bárdját, hogy végleg leszámoljon Rhaoval.

   Thaedra közben némi lélegzethez jutott. Maga elé szegezte kardját, és rohamának teljes lendületével keresztül döfte a szörnyetegen. Megölni nem tudta ugyan, de megállította Rhao elleni támadását. A rém ismét megfordult. Olyan hirtelenül, hogy kicsavarta a testébe ékelődő kard markolatát Thaedra kezéből. Összemarkolta az ifjú ruháját a mellén, felkapta a földről és vagy ötlépésnyire repítve a falhoz vágta.

   Ebben a pillanatban ugrott talpra Rhao. Kettőt lépett az élőhalott után. Felugrott és jobbkezes kardja borzasztó erővel lesújtott az aard vastag nyakára. Hátborzongató reccsenés hallatszott. A rémség feje oldalra billent félig átvágott nyakán. Egy pillanattal később a vezér másik kardjának csapása bevégezte a munkát. A szörny feje koppanva hullott a földre. A fej nélkül maradt test imbolyogva előredőlt, majd nagyot puffanva a barlang padlójára roskadt.

   – Ez meg … mi a bánat volt?  – engedte le az íját levegő után kapkodva Shoma.  – Senki sem bírhat ki három nyilat!

   – Egy halott aard  – törölgette a kardjait Rhao a rémség szakadozott ruhájába.  – Akit egy sámán életre keltett, hogy vele őriztesse a barlangot.

   – De hát ilyenek csak a mesékben vanak!  – tápászkodott fel méltatlankodva Zlutold.

   – Akkor ez egy valóra vált mese! Vannak sámánok, akik képesek ilyen sötét varázslatokra is.

   Thaedra az oldalát tapogatva, nyögve sántikált a duplán halott aardhoz. Kihúzta kardját a hátából, aztán megfordította a fejetlen holttestet. Rövid vizsgálódás után kijelentette:

   – Azt hiszem, egyszer már volt szerencsém találkozni ezzel a fickóval. Majd négy éve. Kicsit beljebb a barlangban. Akkor egy Argar nevű sámán kíséretéhez tartozott. Ha nem tévedek, ezt a sebet én ejtettem a gyomrán, mikor nekem akart esni.

   – Szép lehetett! Ledöfted, aztán spuri, mi!? Ők meg kifulladtak és nem értek utol!  –tódította egymás szavába vágva Zlutold és Tungla.

   – Nem tudtam elfutni  – kezdte a fegyverét tisztogatni Thaedra a halott égett hátú zubbonyának szélével.  – A sámán engedett el. A kardomat is visszaadta, hogy még jobban megalázzon. Azt monda, siessek elhagyni a völgyet. De mire felértem a Lor Andon erődhöz, utamat állta a tűzgyűrű.

   – Azt persze nem láttad, mit csinált a sámán, mikor téged elengedett.

   – Nem  – tette hüvelyébe a kardját Thaedra.  – Pedig alkonyatig lestem a folyóparti bokrok közül, hogy mihez kezd. Mindenkit elküldött, de ő itt maradt a barlangban egy sebesülttel. Gondolom, ez az élőhalott fickó lehetett a gyomron szúrt sebesült.

   – Az a sámán talán még most is itt van valahol a barlangban  – morogta maga elé Rhao.  – És akkor neked is igazad lehet, hogy itt nyílik a tűzgyűrű!

   Az ősi szentély bejáratának két oldalán álló másfélembernyi kőszobrok szögletes arcát rémisztően vicsorgó maszkokként faragták ki a hajdani mesterek. A fal repedéseibe szúrt fáklyák sercegve lobogó fényében most mégis sokkal inkább kárörvendően vigyorogni látszottak. Úgy tűnt, kinevetik az öt férfit, akik Rhao vezényszavaira újra, meg újra meglendítették a faltörő kosnak hozott fatörzset, és nagy erővel a bejáratot lezáró kőlapokra csaptak vele.

   Négy-öt lépés távolságból a fényesen simára csiszolt kövek egyetlen felületnek tűntek. Csak közelről látszott az a hajszál vékonyságú rés, ahol a két kőtábla találkozott. Ezt a rést célozták meg a faltörő kos minden ütésével az emberek. Olyan erővel dolgoztak, hogy a fatörzs elülső vége szétrepedezett, s időnként szilánkok hasadtak le róla. De a köveken nyoma sem látszott a heves ostromnak. Ahogyan korábban Tungla bárdja sem tudta még csak megkarcolni sem őket. Pedig Tungla akkora erővel próbálta kitágítani a rést, szétfeszíteni a kőtáblákat, hogy végül letörte bárdja hegyét.

   Egy idő után Rhao megállította a köveket döngető kost. Izzadt homlokát törölgetve közelebb hajolt a szentély bejáratához, hátha észrevesz valami aprócska repedést. De hiába erőltette a szemét.

   – Ez így nem fog menni  – lihegte, aztán állával a barlang túlsó oldala felé intett:  – Vigyétek innen ezt a vackot! Valami mást kell próbálni, különben sosem jutunk be!

   Shomáék pár lépéssel odább ledobták a fatörzset és kíváncsian várták, mihez kezd Rhao. A vezér kivonta kardjait, hogy lovaghoz illően azokkal oldja meg a problémát. Persze nem a szépen kovácsolt pengékkel kezdte feszegetni a kőtáblákat, hanem a rúnakövek mágiáját hívta segítségül. Előbb vagy tucatnyi tűzlabdát lőtt jobbkezes pengéjéből a kőlapok találkozásánál levő parányi résbe, majd a balossal egy hatalmas villámot. A két kő sorra nyelte el a tűzlabdákat, de még egy parányi korom-foltocska sem maradt rajtuk. A villám azonban hatalmas csattanással visszavágott, mintha a kőajtó még fel is erősítette volna! Rhaonak alig volt érkezése kitérni előle, az energia-zuhatag máris a szemközti falba csapódott. Onnan megint visszapattant, hogy Shomáék között átcikázva eltűnjön a kijárat felé.

   – Hát ezt aligha nyitjuk ki  – állt fel ruháját porolgatva Thaedra.  – A miénknél sokkal erősebb mágiával zárták le.

   – Bent van!  – köpködte a port Rhao, hüvelyükbe taszítva kardjait.  – Úgy éljek, odabent van az az aard mágus, akivel itt találkoztál! De én kinyitom ezt az ajtót, ha addig élek is!

   – Ne bomolj már! Hogyan nyitnád ki, ha eddig még megkarcolni sem tudtuk?!

   – Hordjunk be fát és rakjunk nagy tüzet eléje!  – javallotta Zlutold.  – Azt semmiféle szikla sem bírja ki.

   – Jobbat tudok  – rázta a fejét Rhao.  – Ha egy sámán zárta be az ajtót, akkor egy mágus majd kinyitja! Elmegyünk Rarqua-hoz és megkérjük, hogy segítsen!

   Rhao ötletét persze nyomban tett követte. A kis csapat sietve elhagyta a barlangot. A folyóparti keskeny ösvényen végig araszolva délről megkerülték a Király-szirtet, s éppen ráfordultak volna a mágus tornyához vezető útra, amikor idegenek csörtetését hallották a hátuk mögül. Az Ath’umo-völgy etikettjét ismerve harcra készen várták a másik csapatot, hogy elkerüljék a kínos meglepetéseket.

   A bokrok közül azonban bősz támadók helyett csak három békés halász bukkant elő. Megpillantva az ösvényt elálló, harcra kész fegyvereseket úgy megijedtek, hogy csaknem elejtették rögtönzött hordágyon cipelt negyedik társukat.

   A félreértés tisztázása után valamennyien leültek az ösvény mellé pihenni és megbeszélni a törénteket. A halászok udvariasan megkínálták Shomát és társait egy kis füstölni valóval, amit Rhao fejcsóválását látva egyikük sem fogadott el. Már az első mondatokból kiderült, hogy a halászok is Rarqua-hoz tartanak, mert csak ő gyógyíthatja meg társuk súlyos vállsebét. Rhao persze megkérdezte, mi történt a sebesülttel, mire a halászok vezetője valahová a háta mögé intett:

   – Aardok szálltak partra a torkolatnál. Dárdákat dobtak ránk. Eltalálták Piger vállát. Alig tudtuk kimenteni onnét!

   – Átjöttek a tűzgyűrűn?!  – hápogott levegő után kapkodva Rhao.

– Dehogy! Lent vannak a torkolatnál.

   – Akkor meg hogy dobtak dárdát rátok?

   – Át lehet látni a tűzfalon.

   – Mióta?!

   – Azt én honnan tudjam?  – vonogatta a halász a vállát.  – Halásztunk, és közben láttuk, hogy vékonyabb a tűzfal. Aztán megláttuk az aardokat is a torkolatnál. Valamit építenek odalent.

   – Kölcsön adnád a csónakod, atyafi? Megnéznénk azokat az aardokat.

   – Ott van, az ösvény végén, egy fához kötve. De aztán visszahozd ám! Mert csónak nélkül nem tudunk hazamenni a Szigetre!

   Rhao futólag megnyugtatta a halászt, de közben máris szedelőzködött és társait maga után intve a folyó felé indult.

    – Most akkor mégsem Rarqua-hoz megyünk?  – kérdezte Thaedra, amint magukban maradtak.  – Már nem akarod tudni, mi van abban a szentélyben?

   – Dehogynem! Csak előbb látnom kell a tűzgyűrűt! És azt is látnom kell, mit művelnek az aardok. Szerinted mitől lett vékonyabb a tűzfal? Attól, hogy megöltük az élőhalott őrt, vagy valami aard bűbájtól?

   Sejtették, hogy az élőhalott lefejezésének aligha lehet köze a tűzgyűrű átlátszóvá válásához. Biztosak persze nem lehettek benne, de nem is maradt sok idejük találgatni. Hamar leértek a folyópartra, és a csónakot sem kellett sokáig keresgélniük. Zlutold leoldotta a kötelet a fáról, míg a többiek vízre lökték a lélekvesztőt. Kicsit szorosan voltak, ráadásul csak négy evező jutott ötüknek. Így Rhao a csónak orrába kuporodott, és onnét irányította evezőt forgató társait.

   Shoma nem igazán örült, mikor látta, hogy az alaposan megterhelt alkotmány pereme alig egy tenyérnyire emelkedik ki a vízből. Szívesen felajánlotta volna, hogy a parton marad, saját súlyával csökkentve a csónak terhét, de nem akart gyávának látszani. Inkább megmarkolta a neki jutó evezőt, felvette társai ritmusát és keményen lapátolni kezdett.

   Rhao a térdére terítette Shoma varázslatos térképét, és az alapján irányította a csónakot. Sebesen siklottak végig a szigetek és zátonyok között. Hamarosan maguk mögött hagyták a halászok faluját is, bár ezúttal a Sziget másik oldalán haladtak el, a fűzfák és bokrok vízbe lógó ágai mellett, így nem láthatták sem a halászokat, sem a csónakjaikat, kunyhóikat.

   Gyakorlatlan csónakosokként nem merték a vízen megközelíteni a tűzgyűrűt. Kikötöttek a folyó jobb partján és gyalog mentek a sziklákhoz, melyek közt jó másfél lépésnyi esésű zúgóval tört át a víz. A szoros talán még húszlépésnyi széles sem volt. A felgyorsuló víz habzott, fortyogott benne, amint a medrét tovább szűkítő szikláknak ütközött. Ennek a zúgónak, meg az általa visszaduzzasztott folyónak köszönhették a halászok a megélhetésüket biztosító, holtágaktól, kiöntésektől szabdalt mocsaras területet és a szigeteiket.

   Rhaot persze cseppet sem érdekelte a majd ötven lépés hosszú zúgó. Jobbra-balra hajolgatva a habzó, fortyogó víz felett táncoló lángokat vizsgálta. A máskor magasan lobogó, tömör lángfal most jóval alacsonyabbnak és átlátszóbbnak tűnt a szokottnál. Ha megerőltette a szemét, át is láthatott rajta, mint egy tábortűz lángjain.

   Shoma egy darabig értetlenül nézte Rhao ténykedését, aztán maga is próbálgatni kezdte, mit ismer fel a lángokon túli világból. A túlparti szikláknak nem csak a formáját, de jószerivel a színét is látta. Az aardok partra húzott hajóit is ki tudta venni, de nem annyira, hogy meg is számolhatta volna őket. Azt is sikerült felismernie, hogy az aardok egy felfordított asztalra hajazó valamit építettek a folyóparton, de hiába meresztgette a szemét, képtelen volt megállapítani, mi lehet az.

   Eddigre Rhao is az aardok különös építményét vizsgálgatta. Egyre közelebb araszolt a tűzfalhoz, hogy minél többet láthasson belőle. Úgy érezte, menten lángra kap a bőre a forróságtól, mégsem tudta megállapítani, mi lehet az. Látta, hogy a különös építmény közel négyzet alakú, és négy sarkából, mint a felfordított asztal lábai, oszlopok meredtek az ég felé.

   – Nem értem  – dünnyögte Rhao a szemét erőltetve.  – Képtelen vagyok rájönni, mire készülnek!

   Aztán meglátott a különös tárgy közelében néhány hosszú köpenyes aard sámánt. Egy pillanat alatt megértette, hogy észak fiai oltárt építettek odalent a folyóparton! Valami nagy varázslatra készülnek, ha ennyit fáradtak az előkészületekkel!

   – Shoma!  – rikoltotta Rhao.  – Nyilazd le a sámánokat!

   Shoma elsőre értetlenül nézett körül. Aztán meglátta, merre mutat Rhao. Lekapta válláról az íját és megnézte a legalább hatvan lépésre lévő, lobogó köpenyű aardokat. Félig lehunyt szemmel maga elé képzelte egyikük vastag, szőrös nyakát. Olyan erővel feszítette meg az íjat, hogy a fa tiltakozva reccsent egyet, majd útjára engedte az acélhegyű lövedéket.

   Rhao kiáltását azonban nem csak Shoma hallotta meg, hanem a köpönyeges aardok is. Felnéztek a sziklákra, és ketten is hadonászva ordítozni kezdtek, mire legalább tucatnyi aard harcos sereglett köréjük. Ők is felmérték a távolságot, s pár lépésnyi nekifutás után az emberek felé lódították látszólag üres kezüket.

   Shoma jól látta, amint nyila átsuhant a lángok felet. Hosszú, látható ívet írt le. Aztán az egyik aard sámán megtántorodott a találattól. De nem esett el. A lövés csak vállába fúródott, s nem megölte, csak megsebezte. A következő pillanatban félökölnyi-ökölnyi kövek kezdtek záporozni Shoma és Rhao körül. Az aardok talán kifogytak a dárdáikból, talán takarékoskodni akartak velük, de csak a parton gyűjtött kövekkel dobálták az embereket. A sivítva-zúgva érkező lövedékek azonban éppen olyan halálos veszélyt jelentettek, mintha dárdák lettek volna. Shoma és Rhao kénytelenek voltak meghátrálni a kőzápor elől.

   Mire az aardok lőszere kifogyott, és Shomáék újra megközelíthették a sziklák peremét, meg a tűzgyűrűt, a sámánok elérhetetlen távolságra, lőtávolon kívülre húzódtak vissza odalent.

   Shoma egészen közel hajolt a térképéhez, de még a telihold fényében sem látta a mágus tornyához vezető ösvény rajzát. Ha Tungla meg nem pillantja a kivilágított ablakok fák közt átszűrődő fényét, bizony reggelig sem találták volna Rarqua lakhelyét.

   A vén mágus nem csak örömmel, de terített asztallal is várta vendégeit. A megfáradt vándoroknak igen jól esett a bőséges vacsora a nap közben átélt kalandok után. Csak Rhao érezte kényelmetlenül magát. Nem mintha az étel nem ízlett volna neki, vagy az étvágya ment volna el. De valahányszor bele akart kezdeni a történetükbe, Rarqua mindannyiszor beléfojtotta a szót:

   – Jobban esik a beszéd tele hassal, mint vacsora helyett!

   Végül Rhao kénytelen volt beletörődni, hogy csak a vacsora végeztével mondhatja el Rarqua-nak, mi minden történt velük reggel óta és miben szeretné a segítségét kérni. Persze hiába fejezték be az evést, mindig akadt egy-két apróság, ami elterelte a mágus figyelmét Rhao mondandójáról. Előbb egy kupa bor, amivel leöblítette az ételt, s teljessé tette a vacsorát. Aztán egy rúd kender, amit az egyik halász kínált oda Rarqua-nak, és a mágus persze nem utasíthatott vissza. Később is mindig volt valakinek hozzáfűzni valója, egy kis kiegészítése a történethez, megakasztva ezzel Rhao elbeszélését.

   A barlang élőhalott őre roppantul érdekelte Rarqua-t. Nem csak azt meséltette el részletesen, mit és hogyan tett a rémalak, de még Thaedrát is alaposan kifaggatta, hogy mi történt, amikor az aard sámánnal találkozott a barlangban. Az ősi szentély feltörhetetlenül bezárult ajtajára azonban már csak úgy mellékesen bökte oda a vén mágus, hogy „Majd megnézzük!”. Igaz, addigra teljesen a kender-rudacska füstjének felhőjébe burkolózott, és Rhao abban sem volt igazán biztos, hogy érti-e még, amit hall.

   Aztán a történet lassan elért a folyótorkolatban partra szállt aardokhoz, és a kender füstje egyszerre csak eltűnt, eloszlott, mintha soha nem is létezett volna. Rarqua hangja megint határozott, tekintete éles lett, kérdései pontosak és lényegre törők voltak. Úgy faggatta Rhaot, mintha ő lett volna a tábornok, Rhao meg csak egy tapasztalatlan, újonc katona. Tudni akarta, hány hajót, hány aardot és hány sámánt látott Rhao a parton.

   – A hajóikat partra húzták, vagy csak kikötötték? A faragásukat, vagy a festésüket biztosan nem láttad? Tudnom kellene, melyik nemzetségek sámánjai jöttek Kholnysra!

   – A tűzgyűrű lángjaitól még azt sem tudtam kivenni, hogy három, vagy hat hajójuk volt-e, nemhogy a díszítésüket!

   – De azt csak tudod, hány sámánt láttál!

   – Csak a köpenyeikre figyeltem fel, amikor rájöttem, hogy oltárt építettek a parton  – ingatta a fejét Rhao.  – Shoma meg is sebezte az egyiket, de aztán a harcosok elűztek bennünket.

   – Ha ennyire nem láttál semmit, honnét tudod, hogy oltárt építettek?

   – Mi más lehetne, ha nem oltár? Nagy, lapos és úgy néz ki, mint egy felfordított asztal, aminek az ég felé merednek a lába.

   – És biztos, hogy négy oszlopa volt? Nem csak kettő?!

   – Minden aard oltárnak négy oszlopa van! Se több, se kevesebb! Mind a négy őselemnek egy-egy.

   – Ha oltárt építettek, véráldozatra készülnek  – latolgatta Rarqua.  – De véráldozatra csak a legnagyobb varázslatokhoz, túlvilági szörnyek idézéséhez van szükségük. Ha több hajónyi aard harcos szállt partra a szigeten, és több sámán vezeti őket, akkor  valami igazán nagy dologra készülnek! Valami olyanra, amiről Kholnys kormányzójának is tudnia kell!

   Rarqua hirtelen felugrott a székéről és Rhao szemébe nézett:

   – El kell menned a városba, hogy értesítsd a kormányzót az aardok partra szállásáról! Ő még megállíthatja őket a katonáival a tenger felől!

   – Ennél mi sem egyszerűbb!  – nevette el magát Rhao.  – Reggel felsétálunk a Lor Andon erődhöz. Átballagunk a tűzgyűrűn, és a kapitány még lovat is ad, hogy hamarabb a városba érjünk!

   – Azt mondtad, a kalózok ki tudnának juttatni benneteket a völgyből.

   – Fejenként ötszáz aranyért. Neked van annyi pénzed?

   – Ha lenne, megbíznál a kalózokban?

   – Nem! Eszükben sincs segíteni rajtunk, csak aranyat akarnak, vagy rabszolgákat. De leginkább mind a kettőt.

   – Akkor meg nem mindegy, hogy van-e pénzed, vagy nincs? Menj oda és vedd rá őket, hogy vigyenek át a tűzgyűrűn!

   – Nem árulnád el, hogyan csináljam arany és rabszolgák nélkül?

   – Ahogy szoktad! Csellel, vagy erővel!  Vagy nem te vagy az a Rhao Tama tábornok, aki nem ismeri a lehetetlen szót?

   – Én voltam.

   –Csak rajtad múlik, hogy megint az leszel-e, aki voltál! De amíg te eldöntöd, mit is akarsz igazán, ha megbocsátasz, nekem egy másik lovaggal van némi dolgom.

   A tábornok válaszát meg sem várva Rarqua tapintatlanul hátat fordított Rhaonak. Az egyik ablakfülkéhez sétált. Előszedett műszerei közül egy ezüst veretes ébenfa ládikát. Felnyitotta és belekotort. Aprókat bólogatva kivett valamit belőle, majd hangosan kattantva visszacsukta a tetejét.

   – Thaedra! Azt mondtad, egy aard sámán elvette a Lelkek Kútján túlról hozott köveidet, mielőtt rúnát vésethettél volna beléjük  – fordult Thaedrához Rarqua, az ifjú elé tartva a kezét.  – Engedd meg, hogy pótoljam, amit akkor elvesztettél! Ha a kezembe adod a kardodat, én igazi lovagi pengévé teszem!

   Thaedra hökkenten nézte Rarqua feléje nyújtott jobbját. A sámán tenyerén egy tökéletes faragású, hófehér rúnakő feküdt. A tűz jele volt a közepén, de körötte további hajszálvékony, finom vésetek kanyarogtak, amiket inkább csak sejteni lehetett, mint valóban látni. Thaedra hápogva próbálta megköszönni az ajándékot. A kőért nyúlt, de aztán meggondolta magát. Kihúzta kardját, és markolatával előre a mágusnak nyújtotta.

   Rarqua óvatosan vette el a fegyvert. Az egyik könyvállványhoz lépett vele, ahol megtámaszthatta a pengét. Belepróbálta a rúnakövet a markolat üres gyűrűjébe. Éppen a helyére passzolt, mintha méretre csiszolták volna. Aztán a vén mágus a markolatgomb gyűrűjére feszítette az ujját, mintha össze akarná nyomni. És az acél engedett az ujjainak, mintha puha agyaggá vált volna! Rarqua percek alatt rányomkodta a rúnakő előbb egyik, majd másik felére a gyűrű peremét. Amikor az acél már masszívan tartotta a követ, Rarqua addig gyúrta, simítgatta, míg ujjai minden nyomát eltörölte, mintha fényesre csiszolták volna a markolatgombot.

   Megemelte a kardot, hogy visszaadja a gazdájának, de hirtelen valami mást gondolt. Erősen a markolat és a rúnakövet tartó gyűrű találkozásához nyomta a hüvelykjét, mintha pecséttel akarná hitelesíteni a fegyvert. Mély, jól látható ujjnyomot hagyott a fémen. Hihetetlen módon még ujjának apró barázdái is kivehetőek voltak. Egy percig elégedetten szemlélte művét. Aztán lovagi módra, karjára fektette a pengét és Thaedrának nyújtotta a markolatot:

    –Thaedra Karetu! Fogadd el ezt a kardot! E perctől Lomyra lovagja vagy!