9. fejezet

   Lalkim a kanalát letéve fülelte az udvarára berobogó lovak dobogását. Amikor az idegenek megálltak a háza, egészen pontosan az ajtaja előtt, s egyikük harsány hangon a gazdát kereste, kénytelen-kelletlen hátra tolta a székét. Elnézést kért vendégeitől és kisietett megnézni, ki keresi ilyen illetlen módon, éppen ebéd közben. A tornác lépcsői előtt egy nyílfogó bőrmellényt, és csillogó acélsisakot viselő uraság várakozott, két királyi íjász és három lándzsás kíséretében. Az egyenruhák látványa megnyugtatta Lalkimot. Hetek óta terjedtek a környéken a rémhírek a tanyákat fosztogató rablókról. S hiába volt Lalkimnak, mint gazdag birtokosnak vagy két tucat bérese, ha egyikük sem értett a fegyverekhez.

   A király katonái megoldották a gondját, mit kezdjen a kevéssel ebédidő előtt érkezett idegenekkel. Udvariasak voltak a vándorok, s csak az udvar fái alatt akartak megpihenni, de mind fegyvert viseltek. Lalkim részben illendőségből, részben, mert nem merte magukra hagyni őket, meghívta asztalához az öt idegent. A lódobogást hallva egy percig attól tartott, mégis rablókat invitált a házába, s most megjött a banda többi tagja is, hogy kirabolják, talán meg is öljék, háza népével együtt. De  – Godnosnak hála! –  a király fegyveresei jöttek, akik kockázat, és illetlenség nélkül kikérdezhetik a vendégeit, s ha kell, elkergethetik, vagy akár le is foghatják őket.

   – Godnos adjon neked jó napot, gazda!  – hajolt meg nyergében illendően a lovasok vezetője.  – Kagor Bendal vagyok, a király lovagja. Kormányzó urunk parancsára járjuk a szigetet, hogy megkeressük és elfogjuk ama zsiványokat, kik a békés földműveseket zaklatják. A lovainkat szeretnénk megitatni, s elbeszélgetnék házad népével, nem hallott-é valaki új híreket a rablókról.

   – Godnos hozott, lovag úr! Rögtön küldök egy bérest, hogy vizet húzzon a lovaitoknak!  – készségeskedett Lalkim.  – Ámbár éppen ebédelünk. Megtisztelnél, ha vitézeiddel asztalunkhoz ülnél, és megosztanátok velünk szerény ételünket!

   – Köszönjük a meghívást, gazduram!  – hajolt meg ismét Kagor lovag.  – Reggel óta bizony megfáradtunk a nyeregben, s jól fog esni az ebéd, és a pihenés!

   A kantárt egyik lándzsásának dobva leugrott a nyeregből, parancsot adott a lovak kikötésére, és az alázatosan hajlongó Lalkim mellett besétált az ajtón. Az ebédlőben azonnal szemet szúrtak neki a béresekétől elütő ruházatú idegenek. Egyenesen elébük állt, s bár balját kardja markolatán nyugtatta, udvariasan bemutatkozott nekik:

   – Kagor Bendal vagyok, a király lovagja. Önökben kit tisztelhetek?

   – Az én nevem Rhao Tama  – állt fel a sarokban ülő szálas fickó. Pillanatnyi kivárás után a társai felé intve hozzáfűzte:  – A kísérőimmel a hegyek között vadásztunk. Kalózokra. Most Kholnys városába tartunk, jelentést tenni.

   – Nem is tudtam, hogy kormányzó urunk egyszerre próbálja rendezni a kalózok és a zsiványok ügyét!

   – Engem sem avatott be az ön küldetésének részleteibe  – vonta meg az idegen a vállát.  – Nyilván mindenkivel csak annyit közöl, amennyi éppen rá tartozik.

   – Csakhogy én a király lovagja vagyok! Nem egyszerű katona, mint … önök! Már ha egyáltalán katonának nevezhetik magukat … ezekben a rongyokban!

   – Titkos küldetésen a legnagyobb ostobaság lenne királyi egyenruhában páváskodni, lovag úr! De ha önnek kétségei támadtak a kilétünkkel kapcsolatban, tartson velünk Kholnys városába, ahol a kormányzó úr majd igazolni fog bennünket!

   Lalkim elképedten hallgatta, milyen szemtelenül felelget a vándorok vezetője a lovagnak. Minden pillanatban azt várta, hogy Kagor lovag a kardjával forrasztja a szót a kopott ruhás idegen torkára. De semmi efféle sem történt. A lovag meglepően gyorsan elfogadta, hogy az öt idegen is a kormányzó megbízásából járja a szigetet, akárcsak ő maga. Letelepedett a vezetőjük mellé és derekasan nekilátva az ebédnek, arról kezdte faggatni a kopott ruhás fegyverest, mire jutott embereivel a kalózok utáni kutatás során. Olyan jól megértették egymást, hogy az ebéd véget ért ugyan, de a beszélgetésüknek csak nem akart vége szakadni. Inkább egy kis iszogatás lett belőle, mert Lalkim nem lehetett olyan udvariatlan, hogy ne hozatott volna előbb egy, majd sorban még négy kancsó bort a vendégeinek.

   Jó bor és kellemes beszélgetés közben persze gyorsan telt az idő. Mire észbe kaptak, rájuk is esteledett. Vacsora idején Lalkim már nem örült annyira, hogy a lovag és kísérete megtisztelte az otthonát, mint délben, de el sem küldhette vendégeit. Némi számolgatás után a katonáknak a béresek szállásán, a csűrben adatott helyet. A lovagot, meg a másik csapat vezetőjét saját házának vendégszobáiban szállásolta el.

   Éjfélre járhatott, amikor a tanyaház emeletén halkan megnyílt egy ajtó. Percekig nem történt semmi, mintha az ajtót nyitó személy azt leste volna, nem figyelt-e fel valaki a mozgásra. Aztán Kagor lovag óvakodott ki a szobájából. Minden zajt kerülve leosont a lépcsőn, és konyha felé indult, mintha valamelyik cselédlányt akarná meglátogatni, bár egy efféle a kalandhoz aligha lett volna szüksége sisakjára és nyílfogó mellényére. Az ebédlőben aztán mást gondolt. Megfordult és a súlyos retesszel lezárt ajtót vette célba. Már éppen a kilincsért nyúlt, amikor a terem sötét sarkából Rhao lépett elő:

   – Csak nem levegőzni indult a lovag úr, ezen a kései órán?

   – De, éppen oda. Nehéz a levegő idebenn, megfájdult a fejem.

   – Ha kinyitja azt az ajtót, lovag úr, kénytelen leszek megölni!

   – Mit merészelsz, fajankó?!  – kapott indulatosan a kardja markolatához Kagor.  – A király lovagját fenyegeted?!

   – Miért nem használod azt a kavicsot, amit a kardodba foglaltattál?! Ja! Persze, te nem tudsz villámot szórni, hisz nem is vagy lovag!

   Valami keményen koppant odakinn, majd egy súlyos test zuhant a tornác padlójára. Kagor hirtelen félrerántotta a reteszt, és feltépte az ajtót. Ebben a pillanatban Rhao kardjának markolata sisak-horpasztó erővel lesújtott rá, hogy a „lovag” öntudatlanul zuhant a tornácon nyíllal a hátában fekvő halott bandita mellé.

   Rhao átlépett Kagor teste fölött. Kardjából megeresztett egy villámot az ég felé, hogy láthassa, kik és hányan vannak az udvaron. Ugyanakkor kivágódott a csűr ajtaja is és Thaedra sistergő tűzlabdát küldött az árnyékokban lapuló fegyveresek közé. A tanya megrohanására készülő banditákat teljesen összezavarta vezérük eleste, de még inkább a két lovag váratlan megjelenése. Eszükben sem volt már harcolni. Rémülten futottak, ki merre látott. Sokan még a fegyvereiket is eldobálták, hogy hamarabb eltűnhessenek az éjszakában. A két lovag pár percig még harcra készen kereste, nem készülnek-e valami újabb cselre a banditák. Közben Rhao csak úgy mellékesen megkérdezte:

   – Az egyenruhásokat mind elkaptátok?

   – Kettő meghalt  – restelkedett Thaedra.  – Olyan hirtelen estek nekünk, hogy nem volt más választásunk, meg kellett ölni őket.

   – Nem veszítettek sokat. A kormányzó úgyis felköttette volna mindet.

   – Az emberek tényleg ilyennek látnak minket, lovagokat? Ahogyan ez a Kagor játszotta a szerepét?

   – Az emberek? Hiszen mi magunk is valódi lovagnak hittük volna, ha felismeri a nevemet!

   – De én nem azért akartam lovaggá lenni, hogy ilyen … beképzelt, fontoskodó senki legyek!

   – Hát ne légy! Magad döntöd el, mivé leszel. Csak erőd és kitartásod is legyen hozzá!

   Shoma fájdalmasan nagyokat zökkent a nyeregben, ahogy a ló rázta, mint egy hátára szíjazott zsákot. Reggel, mikor kiderült, hogy lóháton folytatják az utat, megrettent a hatalmas állattól, amelyre fel kellett kapaszkodnia. Sohasem ült még nyeregben. El sem tudta képzelni, hogyan maradhatna fenn kapaszkodás nélkül egy ilyen nagy és vad jószág hátán.

   – Csak támaszd meg a talpad a kengyelben, és ülj egyenes háttal, mint egy támlátlan széken!  – magyarázta Thaedra, hogy megnyugtassa a hátasától idegenkedő Shomát.  – Ha el akarsz indulni, picit bökd meg a sarkaddal a lovat! Ha fordulni akarsz, óvatosan húzd meg a kantárt, amerre menni akarsz! Ha azt akarod, hogy megálljon, egyszerre húzd meg a kantár két szárát!

   Shoma kényszeredetten bólogatott az oktatásra, de az istentelenül magasan levő nyeregbe bizony csak segítséggel tudott felmászni. Mutatványával jól meg is nevettette Lalkim útra készülődő béreseit. Reggeli közben ugyanis a gazda szűzlányos zavarral kibökte, hogy éppen a piacra készül a terményeivel, és igen hálás lenne, ha Rhao és Thaedra védelmében utazhatna a városba. A két lovag persze nem tagadhatta meg a segítséget Lalkimtól, így aztán az öt lovas négy megrakott szekérből álló valóságos kis karavánnal vágott neki az útnak. Az utazásnak ez a módja a megkötözött Kagornak és társainak kedvezett leginkább, akiket Rhao a gyorsabb haladás érdekében az egyik szekérre, a zsákok tetejére ültetett.

   Amint elindultak, Shoma is gyorsan rájött, hogy sokkal kényelmesebb lóháton rázatni magát, mint gyalog róni a hosszú utat. Legalább is egy ideig! De aztán előbb csak kényelmetlen lett, valahányszor hátsója a nyereghez ütődött, majd hamarosan fájdalmassá is váltak az efféle érintkezések. Próbált úgy helyezkedni a nyeregben, hogy megóvja ülepe fájó pontját, de ez szinte lehetetlen feladatnak bizonyult. Alig várta, hogy a városkapuhoz érjenek, és leszállhasson végre a lóról. Csakhogy még félúton is alig jártak!

   A sziget fogadójához közeledve Shoma abban bízott, most is megpihennek a kút mellett, mint amikor a transzport tagjaként felfelé tartott a hegyekbe. Rhao azonban sietősebbnek ítélte az utat és ebben Lalkim is egyetértett vele. Lassítás nélkül haladtak el a fogadó kapuja előtt, hogy kevéssel később sietve le is kelljen húzódniuk az útról.

   Egy vágtatva közeledő lovas bukkant fel mögöttük és hátasát keményen hajszolva, harsány kiáltozással tudatta velük, hogy királyi futár, akinek szabad elhaladás jár az úton. A szekereket ugyan nem boríthatták az útszéli árokba, de amennyire lehetett, oldalra húzódtak, s a lovasok is készségesen félreálltak előle. Kivéve Shomát. Ő is hősiesen küzdött hátasával, hogy utat adjon a futárnak, de sehogyan sem tudta megértetni pejkójával, mit vár tőle. A hírvivő öklét rázva, hangosan káromkodva és csaknem nekiütközve száguldott el az ügyetlenkedő mellett.

   A váratlan kaland után még órákba telt, mire Kholnys piacára értek, és Shoma végre lekászálódhatott a nyeregből. Úgy érezte, soha többé nem tudja rendesen egymás mellé zárni térdeit. Lehetett valami ellenállhatatlanul mulatságos a tartásában és remegő lábú járásában, mert nem csak a béresek fordultak félre nevetéstől pukkadozva, de Rhao is alig tudott komoly maradni, amíg Lalkimnak az út közbeni védelemért pirulva felajánlott húsz aranyából ötöt Shoma markába számolt:

   – Amott, a sarkon túl van egy patikus üzlete. Ott biztosan kapsz valami jófajta kenőcsöt, amitől gyorsan rendbe jössz! Ha végeztél, a fogadóban találkozunk!

   A sarok, és a patika harminc lépésre is alig volt, Shoma mégis végtelennek érezte az utat odáig. A csengettyűs ajtón túl kellemesen hűvös boltocska és egy roppant készséges patikus fogadta. Shoma akadozva próbálta elmagyarázni, miért jött, de még mondókája felénél sem tartott, a gyógyító szerek tudora már elő is vett egy tégelyt számtalan fiókja egyikéből. Beszólított egy csinos szolgálólányt, aki perceken belül nagy lavór vízzel, szappannal és szivaccsal tért vissza. Lesegítette Shoma nadrágját, majd egy lócára hasaltatta a hős lovast, hogy alaposan letisztogathassa a nyereg által feltört, sebesült testrészét a kezelés előtt.

   A lány távozása után a patikus elmormolt pár bűvös igét, miközben vastagon bekente Shoma sebét a balzsammal. Egyetlen aranyat kért az egész kezelésért, s ebben az árban már az a kis doboz varázsszer is benne foglaltatott, amivel a betegnek még három napig kezelnie kellett feltört hátsóját minden reggel és este.

   A Rhao által említett fogadót könnyen megtalálta Shoma a piactér másik oldalán, a helyőrség laktanyájával szemközt. De a társait hiába kereste az alacsony, füstös ivóban. Bármerre fordult, csupa idegent látott. Főleg katonákat. Leülhetett volna csendesen az egyik sarokba, hogy megvárja Rhaot és a többieket, de nem tudta megtagadni régi természetét. A pulthoz sétált, kért egy kancsó bort, és amíg elrakta az aranyából visszajáró rézpénzeket, felmérte a vendégeket.

   Hamar kiválasztott egy magányosan üldögélő, a kezdődő részegség állapotában búslakodó hadfit. Odasétált hozzá, udvariasan megkérdezte, leülhet-e az asztalához, és bevezetőül rögtön meg is hívta egy italra.

    – Ülj csak le, cimbora!  – mutatott helyet a katona maga mellett a padon. Aztán a kupájába csorgó ingyen bor láttán gyorsan megtoldotta:  – Te vagy az első rendes ember, akivel ezen a nyomorult szigeten találkozok!

   – Pedig nem rossz hely ez  – adta a szigetlakót Shoma.  – Kicsit unalmas, de meg lehet szokni!

   – Kicsit unalmas?! Roanath-hoz képest ez csak egy koszfészek!  – fakadt ki a hadfi és bánatában mindjárt fel is hajtotta a potya pia felét.  – De legalább a borotok jó!

   Shoma igyekezett úgy adagolni az italt, hogy a katona elég közlékeny maradjon, de a részegség se köthessen csomót a nyelvére. Ebbéli igyekezetében olyan sikeresnek bizonyult, hogy kérdeznie is alig kellett. A hadfiból csak úgy dőlt a panasz:

   – Aszonták, hősök leszünk, ha a király zászlaja alá állunk! Aardokat irtó hősök! Aszonták, annyi aranyat kapok, hogy má’ tavasszal elvehetem az én Tíliámat! Aztán meg bezsuppoltak egy hajó fenekére és csak ezen az elátkozott szigeten engedtek ki. Azt se tudom, a világ melyik táján vagyok! Csak azt tudom, hogy az én Tíliám ott maradt Roanath-ban és az apja hozzá fogja adni ahhoz a nyomorult Morontorhoz! Mer’ az kereskedő! Hát minek nekem így az arany? És én még szerencsés vagyok, cimbora …, mer’ a városban maradtam! A másik osztagot meg felküldték a hegyek közé, valami istentelen nevű erődbe.

   Nem volt egyszerű kihámozni a tényeket a monoton panasz-áradatból, de Shoma lassan mégis rájött, hogy a szerelmes katona a kholnys-i helyőrség leváltására küldött osztaggal érkezett a szigetre pár napja. Ebben még semmi különös sem lett volna, de az már szöget ütött Shoma fejébe, hogy a váltás csupa olyan újoncokból állt, mint a részeg hadfi. Félig sem voltak kiképezve, mégis ők fogják védelmezni az egész szigetet, mert a leváltott osztagokat máris behajózták, hogy Lomyrába szállítsák őket.

   Ennyi okosságot persze még Shoma sem tudott volna egyedül a szerelmes parasztlegényből királyi lándzsássá avanzsált katonából kiszedni. De amikor elfogyott az első kancsó bor, rávette a legényt, hogy vessenek kockát, ki fizesse a második kört. Persze Shoma veszített, de a kockák zörgése és a nyeremény annyira megtetszett a hadfinak, hogy folytatni akarta a játékot. Sorra nyerte el Shoma rézpetákjait, s mire az első aranyra is sor került, már öt másik katona is odarakta a maga tétjét az övé mellé az asztalra.

   Shoma gyakorlottan irányította a játékot. Vigyázott, hogy ne tűnjön túl szerencsésnek, és mindig legyen elég bor az asztalon, no meg a játékosok kupáiban. A katonák meg boldogan vedelték az ostoba idegentől elnyert bort, észre sem véve, hogy italuk minden cseppjét ők maguk fizették. Közben egyre csak fecsegtek, panaszkodtak, de valahogy mindig azokról a dolgokról beszéltek, amelyek Shomát érdekelték.

   Rhao egyenesen a helyőrség laktanyájához kísérte társaival a megkötözött Kagor „lovagot” és banditáit. Úgy számolta, éppen a hivatalában fogja találni a sziget kormányzóját, aki biztosan látni akarja majd a foglyul ejtett rablókat. Ha pedig sikerül őméltóságával találkozni, gyerekjáték lesz megemlíteni neki az aardok partraszállását is.

   Csak arra nem számíthatott, hogy a helyőrség erődje újoncokkal lesz tele! Újoncok voltak a kapuőrök, s újonc volt az őrség parancsnoka is, akinek fogalma sem volt, mit tegyen, ha valaki megkötözött zsiványokat akar a tömlöcbe kísérni. De újonc volt a tömlöcből áthívatott tiszt is, aki külön parancs nélkül sem átvenni, sem elengedni nem merte a foglyokat. Majd egy órába telt, mire sikerült egy századost keríteni, aki jobb híján maga kísérte Rhaot a társaival és foglyaival együtt a kormányzó úr irodájába.

   A hivatal kapujához érve egy kifelé igyekvő, díszes egyenruhát viselő úrral találkoztak. A százados tiszteletteljesen félreállt a lovag útjából, s példáját Rhaoék is azonnal követték. Az idegen siettében előbb szórakozottan üdvözlésre lendítette a kezét, s már majdnem elhaladt mellettük, amikor váratlanul megtorpant.

   – Rhao?  – nézett hitetlenkedve a száműzött tábornokra.  – Tényleg te vagy, Rhao Tama!? Godnosra! De rég láttalak, barátom!

   Egy pillanattal később a százados döbbenten látta, hogy a kholnys-i helyőrség váltását vezénylő Liall Jeer tábornok olyan meghitten ölelgeti a kopott ruhás zsiványvadászt, s úgy lapogatja a vállát, mintha legalább is egyenrangú urak lennének.

   – Mindenki beszélte Vashdarban, hogy a király valami igen fontos, és titkos feladatot bízott rád! De senki sem tudta, hová küldhetett! Pedig sosem volt még olyan nagy szükség rád Nagoriában, mint most! Mi lehet olyan fontos Kholnysban, hogy mégis itt kell maradnod?!

   – Ezek a rablók  – rögtönzött Rhao.  – Meg a tengeren túli kereskedelmet lassan megbénító kalózok, akiknek sehogy sem találjuk a fészkét. No és az a néhány hajónyi aard, akik pár napja az Ath’umo-völgy déli részén szálltak partra, a tenger és a tűzgyűrű között.

   – Aardok Kholnyson?! Még ez is?!  – hüledezett Liall tábornok, aztán karon fogta Rhaot:  – Ezt azonnal el kell mondanod a kormányzónak! Százados! Személyesen gondoskodjon róla, hogy ezek a derék katonák itt semmiben se szenvedjenek hiányt! A rabokat meg vitesse a tömlöcbe! Kormányzó urunk majd intézkedik a kihallgatásukról.

   Alig ért parancsai végére, máris megfordult, s magával ragadta Rhaot, mint vihar a tollpihét. Fel a széles lépcsőn, át az ajtóknál posztoló katonák között, egyenesen a sziget urának irodájába. Megállt a terjedelmes asztala mögött görnyedő kormányzó előtt, és úgy mutatta be Rhaot, mintha valami csodás kincset bűvölt volna a szobába:

   – Kormányzó úr! Engedje meg, hogy bemutassam Rhao Tama tábornokot, aki királyunk titkos megbízásából tartózkodik Kholnyson és új híreket hozott az Ath’umo-völgyről!

   – Még újabb hírek?   – emelkedett fel rosszat sejtve a kormányzó.  – Nem elég, amit a hírnök mondott a völgyről?

   – Nem tudom, mit hallott legutóbb, nagyuram az Ath’umo-völgyről  – hajolt meg feszesen Rhao.  – Négy napja a saját szememmel láttam, hogy a tűzgyűrű és a tengerpart között több hajóra való aard szállt partra. Sámánok vezetik őket, akik valamiféle varázslatra készülnek.

   – Aardok? Tűzgyűrű? Néhány órája azt a hírt kaptam a Lor Andon erődből, hogy ma reggel kihunyt a tűzgyűrű! Két órával később pedig sárkányok támadtak az erődre. Megrongálták a falakat, és számos katonát megöltek, mielőtt visszarepültek dél felé.

   – Sárkányokat nem volt szerencsém látni, nagyuram. De ha javasolhatnék valamit, íjászokra és egy hajóra lenne szükség, hogy felgyújthassuk az aardok bárkáit, mielőtt ismét tengerre szállnak és megtámadják a várost, vagy a sziget belsejében élő, védtelen parasztokat.

   – Csak ennyire van szüksége, tábornok úr? Egyetlen íjász osztagom van az egész város védelmére. Csupa újonc! Húsz lépésről bármelyikük eltalál egy aard hajót! De hogy egy aard harcost is eltalálnának-e, mielőtt az elvágná a torkukat …? Hajó …? Jelenleg Liall tábornok Aledraum-ja az egyetlen valamire való hajó Kholnys kikötőjében.

   – Akkor azt kell felkészíteni a csatára! Ha lehet, még ma!

   – Sajnálom, tábornok úr, de ez nem ilyen egyszerű. Az Aledraum ugyanis zsúfolásig tele van a kholnys-i helyőrségből leváltott katonákkal.

   – Annál jobb! Ha katonák utaznak rajta, azonnal el lehet indítani az aardok ellen!

   – Tudom, hogy neked van igazad, barátom, mégsem vehetem fel a harcot az aardokkal  – ingatta a fejét Liall.  – Szigorú parancsot kaptam, hogy minél előbb Lomyrába vigyem a Kholnys-ból leváltott egységeket.

   – Annyira sietned kell, hogy egyetlen napot sem késhetsz? Még akkor sem, ha pont ezzel a nappal mentenéd meg Kholnys szigetét?

   – Sajnálom, de nem tehetem kockára sem a hajót, sem a katonákat. Akkor is lehetnek veszteségeink, ha csak aardokkal kell csatáznunk. De ha sárkányok garázdálkodnak az Ath’umo-völgyben, ahogy a hírnök mondta …

   – Nem ilyennek ismertelek, Liall!

   – Tudom. De fogalmad sincs, milyen nagy bajban vagyunk Nagoriában. Az aardok bármikor lecsaphatnak egész Lomyrára!

   – Egy-két kóborló, fosztogatni érkező aard csapat miatt veszni hagynád Kholnys-t? Hiszen a gorisztikkel sem bírnak évek óta, nemhogy Lomyrával!

   – Változnak az idők, Rhao! És változnak az aardok is! Te még nem harcoltál a páncélba öltözött, elit harcosaikkal! Sem a nyomukban érkező sámánokkal, akik ránk, lovagokra vadásznak! A gorisztik meg … éheznek! Sorra veszik ostromzár alá a falvaikat az aardok!

   – Vértbe öltözött aardok?!  – hökkent meg Rhao.  – Talán még alakzatot is tartanak, mint a mi lándzsásaink?

   – Tartanak bizony! Buntar herceg alaposan kiokosította őket, és azt mondják, folyvást Lomyra ellen hergeli a tíz törzset.

   – Rég jártam Nagoriában  – dünnyögte Rhao, de közben már egészen másutt járt az esze. Csak fél füllel hallgatta Liall tábornok fejtegetését, hogy az aardok partra húzott hajóit a Lor Andon erőd helyőrsége is felgyújthatja. Ha valóban kialudt a tűzgyűrű, semmi akadálya, hogy a katonák átmasírozzanak a völgyön, és megküzdjenek az aardokkal. Kemény csata lesz, de kellő irányítással nem lehetetlen a győzelem. Csak a sárkányokat kell elkerülniük valahogyan!

   – Látom, jól elfoglaltad magad!  – csóválta rosszallóan a fejét Rhao Shoma önfeledten kockázó asztaltársasága láttán.

   – Most mi bajod velem? Ez nem a falu! Ott egyszer sem játszottam!  – mentegetőzött Shoma felmarkolva a kockáit. Többször is elnézést kérve elbúcsúzott a játék folytatását követelő katonáktól. Engesztelésül nekik ajándékozta az asztalon álló háromkancsónyi bort, aztán Rhao után indult az ivó másik sarkába, ahol a társaik vártak rájuk.

   – Amíg nem nekünk kell megvédenünk a játékosoktól, azt csinálsz a városban, amit akarsz! Legalább megérte idebolondítanod ennyi a katonát? Jól szórakoztál velük?

   – Jobban, mint gondolnád!  – kuncogott Shoma letelepedve az új asztalhoz. A zsebébe túrt és egy maréknyi pénzt szórt Rhao elé. A kis kupac javarészt réz garasokból állt, de bőven voltak benne ezüstök, és legalább egy tucatnyi arany is csillogott köztük.

   – Ezt meg hogy sikerült?! Mások fegyverrel sem tudnak ennyi pénzt szerezni ilyen rövid idő alatt!

   – Ez csak pénz! Az igazi nyeremény az, amit játék közben hallottam a katonáktól! Bátran mozoghatunk a városban, mert tele van idegenekkel. Nyolc napja jött egy hajó Lomyrából. Egy tábornok frissen toborzott újoncokat hozott a szigetre, hogy leváltsa a város és a hegyi erőd teljes helyőrségét. Az eddig itt szolgáló veteránokat meg a tisztjeikkel együtt behajózták, és egy-két napon belül elvitorláznak velük! Senkinek sem fogunk feltűnni, bármihez kezdünk a városban.

   – Várj csak! Azt mondod, az egész helyőrséget újoncokra cserélték?  – vágott közbe Rhao.  – Minden gyakorlott veteránt elvittek a városból?

   – Meg a Lor Andon erődből is  – bólintott rá Shoma.

   – A’ffenébe! Ezt az apróságot Liall valahogy elfeledte közölni velem, mikor rám bízta az aardok elleni csatát!

   – Mit bízott rád Liall tábornok?  – kapta fel a fejét meglepetten Thaedra.  – Azt mondod, a kormányzó, meg a tábornok a kezedre adtak egy hajót, hogy elbánhass az aardokkal? Hajót ajándékoztak egy száműzöttnek?

   – Egyrészt nem tudták, hogy száműzött vagyok. Azt hitték, a király titkos feladattal küldött Kholnys-ra, nem pedig száműzetésbe. Másrészt nincs semmiféle hajó.

   – A szárazföld felől akarsz támadni?! Gondolod, a kalózok a katonákat is átengedik Gniezdon? Vagy végig akarsz araszolni az egész sereggel a parti sziklák között?

   – Egyik sem. Az a hírnök, aki idefelé jövet megelőzött bennünket, a Lor Andon erődből jött. Azzal a hírrel, hogy ma reggel kialudt a tűzgyűrű. Úgy gondoltam, nem kell mást tennünk, csak fellovagolni az erődbe Huarcha kormányzó úr levelével, aztán a katonákat elvezetni a partra és felégetni az aardok hajóit. De Shoma értesülései miatt némileg meg kell változtatnom a terveimet.

   – Jól értem, hogy reggel megint útra kelünk?  – kérdezte Shoma fancsali képpel.  – Kaphatok legalább annyi időt, hogy szekeret vegyek magamnak? Hason fekve mégis csak kényelmesebb lenne az utazás, mint nyeregben!

   – El is feledtem, hogy te most nem tudsz lovagolni  – harapta be a szája szélét Rhao.  – De nem rostokolhatunk itt, amíg meggyógyulsz! Tudod mit? Maradj a városban, és itt várj meg bennünket!

   – Egy frászt! Én egyáltalán nem tudok lovagolni, nem csak most! De ha már együtt jöttünk – hát együtt is megyünk! Legfeljebb kicsit lassabban haladtok, ha nem akarjátok, hogy leessek arról a fenevadról!