10. fejezet

   A Lor Andon erőd parancsnoka bizalmatlanul méregette a kapun bedübörgő öt lovast. Bár a kapuőr kérdésére a vezetőjük azt kiáltotta: „Kholnys kormányzójának nevében”, mégis inkább tűntek martalócoknak, mint királyi katonáknak. Egy kivétellel kopott, erősen viseltes göncökben voltak. Az az egy egészen módos ruhát hordott, mégis ő tűnt a leginkább megviseltnek mind közül. Mikor végre megálltak, inkább leesett, mint leszállt a nyeregből. Szánalmas igyekezettel igazgatta nadrágja ülepét. Sem a viselkedésében, sem a kinézetében nem volt semmi katonás. Valaha jobb napokat megért zekéjével még most is jobban illett volna Kholnys főterére, mint a kormányzó fegyveresei közé. Ráadásul valahonnét roppant ismerősnek is tűnt a parancsnoknak, aki percekig méregette a fickót, de képtelen volt rájönni, mikor és hol találkozhatott vele. Aztán a lovasok vezetője lépett a parancsnok elé, megszakítva nézelődését:

   – Rhao Tama vagyok, Lomyra lovagja  – húzott elő zubbonya alól egy pergamentekercset a lovag, aki cseppet sem öltözött jobban a csatlósainál.  – Huarcha kormányzó úr küldött, hogy valamiként leszámoljak a sárkányokkal, meg a folyótorkolatban partra szállt aardokkal.

   – Bohan Cerang százados  – viszonozta a bemutatkozást az erőd parancsnoka, olyan óvatosan véve át a felé nyújtott levelet, mintha valamilyen fertőzéstől tartana. Mielőtt feltörte volna, alaposan megvizsgálta a kormányzó pecsétjét, majd a tekercset kigöngyölve elolvasta az írást. Kétszer is.

   – Természetesen állok a lovag úr rendelkezésére  – bökte ki végül hosszas hümmögés és bólogatás után.  – Máris felsorakoztatom a helyőrséget, hogy kiválaszthassa, kiket visz magával a csatába.

   – Előbb meséljen a sárkányokról, százados! Merről jöttek? Mekkorák voltak? Hogy néztek ki?

   – Pont olyanok voltak, mint a mesékben! Csak még sokkal nagyobbak! Bármelyik játszva elragadhatott volna egy lovat! Valóságos vihart fújtak ránk! Meg lángot! Az egyik nekirepült a falnak és kitört belőle egy nagy darabot!

   A százados perceken át szinte összefüggéstelenül sorolta a panaszait. Láthatóan sokkolta az óriási fenevadak támadása, amitől nem védték meg katonáit a páncéljaik, de a falak, és a tetők sem. Közben buzgón mutogatta a sárkánytűztől kormosra égett köveket, elszenesedett gerenda-maradványokat, meg a mellvéd kitört darabját. Rhaonak még célirányos kérdésekkel is nehéz volt kiszedni belőle a szükséges információkat. De végül csak megtudta, mi is történt előző nap.

   Bohan elmondása szerint reggel a kapuőrök vették észre, s jelentették neki, hogy kialudt a tűzgyűrű, melynek már napok óta egyre halványodott a fénye. A kapitány éppen azt vizsgálta néhány tisztjével, hogy valóban megszűnt-e a pokoltűz, vagy csak nem látni a lángokat, amikor vérfagyasztó bömböléssel megjelent felettük az első sárkány. Úgy tűnt, a semmiből csapott le az erődre, de a katonák egy része megesküdött rá, hogy délkeletről érkezett. Vörös pikkelyek borították az égi fenevadat, és mesebeli szörnyeteghez illően hatalmas lángokat fújt Bohan katonáira, valahányszor lecsapott rájuk.

   Mindenki igyekezett fedezéket találni, ahol a fenevad nem érheti el. De közben sokan odavesztek a sárkánytűzben. Mire a százados nagyjából rendbe szedte katonáit, megérkezett a második, barna színű sárkány, majd harmadiknak a kék, végül negyediknek egy ezüstszínű behemót. Rémisztő üvöltéseket hallatva keringtek a magasban, s időről időre lecsaptak az erődre. Olyankor karmaikkal, farkuk csapásaival, vagy éppen nekirepülő testük tömegével megbontották a tetőket, megrongálták a falakat, mellvédeket.

   Egy idő után Bohan íjászai megpróbálták lenyilazni a támadó sárkányokat, de arról fogalma sem volt a századosnak, hogy eltalálta-e akár egyetlen nyíl is valamelyik fenevadat. Ezt az állítását rögtön meg is bánhatta, mert azonnal mentegetni kezdte a katonái:

   – Gyakorlatlanok még az íjászaim, lovag úr! Két hónapja is alig múlt, hogy beálltak a király zászlói alá.

   – Egyetlen veterán harcosa sincs?

   – Nincsen, lovag úr. Királyi parancsra az erőd minden katonáját újoncokra cserélték.

   – Akkor nem is gyengítem tovább a helyőrségét, százados. Majd lenn a völgyben, a száműzöttek közül toborzok harcosokat.

   – Én óvatosan közelítenék ahhoz a csőcselékhez, uram! Meglehet, a lovag úron és kísérőin akarnak majd bosszút állni a száműzetésükért!

   – Majd meglátjuk! De mondja csak, százados! Miért hagytak fel az erőd ostromával a sárkányok, ha a katonái meg sem tudták sebezni őket?

   – Azt én nem tudhatom, lovag úr. Egyszerre csak megfordultak, és elrepültek a Király-szirt felé. De hogy miért tették …?

   Akármilyen sietősnek mondta is Rhao a küldetésüket, az emelkedőn meghajszolt lovaiknak pihenőre volt szükségük, mielőtt folytathatták volna az utat. Az erőd lovászai megitatták, és az istállóba vezették őket abrakoltatni.  Közben Rhaoék is elfogadták Bohan százados ebédmeghívását.

   Majd kétórányi pihenő után Shoma utolsóként hagyta el a Lor Andon erődöt a déli kapun át. Fogcsikorgatva kapaszkodott fel a nyeregbe. Gyógykenőcs ide, vagy oda, cseppet sem érezte jobban magát. Míg megpróbált kényelmesen elhelyezkedni, végignézett a völgyön, s egy percre azt hitte, a fájdalomtól lát csillagokat. De amint jobban odafigyelt egy második, majd harmadik villámot is észrevett a Király-szirt nyugati felénél. Rövidke villanások voltak, nem földig sistergő-csattanó mennykövek, mint vihar idején. Nem is okozhatta őket vihar, hisz ragyogott a nap az Ath’umo-völgy felett! Szerette volna felhívni Rhao figyelmét is a különös jelenségre, de a tábornok éppen valami komoly dologról egyezkedett Bohan századossal, aztán meg nyeregbe pattant és elviharzott Shoma mellett.

   A kanyargós ösvény keményen próbára tette Shoma lovas tudományát. Szerencsére az állat magától is követte az utat, meg Zlutold előttük poroszkáló hátasát. Shoma pontosan tudta, hogy Rhao sokkal gyorsabban haladhatna, ha ő nem lassítaná le ügyetlenségével a csapatot. Igyekezett hát, ahogy tőle telt, de egy-egy váratlan fordulóban még így is majd kiesett néha a nyeregből. Csak az vigasztalta, hogy a kényelmetlen utazás meglepően rövid ideig tartott. Messze volt még az alkony, amikor elérték a folyón átívelő kis hidat a Kolónia előtt.

   Ezúttal azonban cseppet sem tűnt egyszerűnek átjutni rajta! Közeledtükre a híd előtt vagy féltucatnyi behemót aard harcos tápászkodott fel a fűből, hogy útjukat állja. A kis csapat megtorpant egy percre, Shomának így volt ideje körülnézni. Nem örült a látványnak. A Kolónia körül csak úgy hemzsegtek az aardok! A falu dombját nem nagyon akarózott megmászni nekik, de láthatóan körülfogták, ostrom alá vették a száműzöttek erősségét.

   Aztán Rhao vad csatakiáltással lova nyakába dobta a kantárt. Egyszerre rántotta elő kardjait és hátasát vágtába ugratva már száguldott is az északi harcosok felé. Thaedra talán csak egy pillanatot késett, s máris követte a tábornokot. Mire Shoma észbekapott a többiek után vágtató lova hátán, már mind a két kengyelt elveszítette a lába alól. Észre sem vette, mikor került lovának kantárja Zlutold kezébe, csak kétségbeesett erővel kapaszkodott hátasa nyakába, és igyekezett valahogyan fennmaradni a nyeregben.

   Mielőtt összecsaptak volna, villámok és tűzlövedékek robbantak az utat elálló aardok közé. Aztán Rhao zúdult rájuk hegyomlásként. Lova igazi harci mén módjára legázolta az elébe kerülő ellenséget. Közben Rhao kardjai egyszerre kétfelé osztották a sebeket és a halált. Az egyik aardnak a torkát vágta el, a másiknak a karját csapta le félig. A vezér nyomában érkező Thaedra egy harmadik északi harcos vállára sújtott.

   Egy percbe sem tellett, s az öt lovas dübörögve átszáguldott a hídon. Az átjárót védő aardok közül csak egy úszta meg csodával határos módon sértetlenül a rövid összecsapást. A Rhao lova által legázolt társa olyan szerencsésen lökte félre estében, hogy őt már nem érték el a lovagok kardjai.

   Akármilyen rövid volt is a híd előtti csata, a zajra és a vágtató lovasokra felfigyeltek a Kolónia ostromára készülődő aardok is. Tucatszám lódultak, hogy szélesen csámpázó futásukkal az öt lovas elé kerüljenek. Kis ideig úgy tűnt, sikerül is megállítaniuk az embereket, de Rhao egyre nyugatabbra fordult, egyre hosszabb útra kényszerítve üldözőiket. Hamar kiderült, hogy az aardok nem vehetik fel a versenyt a vágtató lovakkal. Amint rájöttek, hogy veszítettek, elkeseredett üvöltéssel számolatlanul dobálták köveiket és dárdáikat a lovasok után. De egyiket sem érhették el.

   Shoma legalább olyan elgyötörtnek érezte magát, mint ziháló, tajtékot túró lova, mire a kis csapat megállt a Király-szirt felé vezető ösvény kezdeténél. Nagy nehezen megkereste a két kengyelt, s beleigazította a lábait, hogy kicsit biztosabban ülhessen a nyeregben. Zlutold segítségét megköszönve ismét saját kezébe vette a kantárt is, aztán csak várta lihegve, mit dönt Rhao.

   – Most hogyan tovább?  – kérdezte Thaedra az egyre csak hátrafelé kémlelő tábornokot.  – Elhozzuk a harcosainkat, hogy felszabadítsuk a Kolóniát? Vagy kihasználjuk, hogy az aardok Reylash-sal vannak elfoglalva és felégetjük a hajóikat?

   – A hajók fontosabbak, mint a Kolónia. De a sárkányok a legfontosabbak!

   – A sárkányok? De hiszen úgy eltűntek, hogy még látni sem láttuk őket!

   – Éppen az aggaszt, hogy eltűntek! Hiszen már legyőzték az erődöt! Akkor miért hagyták abba a támadást? Mielőtt bármit döntenék, meg kell tudnom, van-e közük egymáshoz az aardoknak és a sárkányoknak!

   – Jó, de hogy akarod megtudni? Elfogunk egy aardot és kivallatjuk?

   – Rarqua-t akarom megkérdezni. Valamit biztosan tud a sárkányokról!

   Shoma végre kilihegte magát annyira, hogy közbe tudjon szólni, gyorsan megosztotta hát társaival, amit az erőd kapujából látott:

   – Amikor elhagytuk a Lor Andon erődöt, villámokat láttam cikázni, valahol arra  – intett széles ívben nyugattól egészen délig.

   – Villámokat? Fényes napsütésben? Biztos jól láttad?!

   – Háromat is láttam!  – bizonygatta Shoma.  – Egészen rövidek voltak, nem olyanok, mint viharban.

   – Mágusharc!  – szisszent fel Rhao.  – Ezért hagyták félbe a sárkányok az erőd elleni támadást! Mert most Rarqua-val harcolnak!

   – Meglehet  – bólintott rá Thaedra.  – Gondolod, a mi kardunk is ér valamit a mágusok csatájában?

   – Majd elválik!

   Még messze jártak Rarqua tornyától, mikor először meghallották a sárkányok vérfagyasztó ordításait. Hamarosan le kellett szállniuk a nyeregből, mert riadozó lovaik folyton kitörtek és sehogyan sem akartak közelebb menni a rémisztő, ismeretlen hangok forrásához. Kantárszáron vezették tovább az állatokat, de így is egyre nehezebb volt maguk után vonszolni rémülten nyihogó, folyvást visszahőkölő hátasaikat.

   Ahogy közeledtek a toronyhoz, úgy láthattak egyre többet a lombok résein át a magasban köröző bestiákból. Mert ott volt mind a négy! Hatalmas denevérszárnyaikkal lomhán csapkodva, széles körökben emelkedtek egyre magasabbra, hogy aztán sorban rátámadjanak Rarqua tornyára.

   Végül a csapat kénytelen volt megállni jó kétszáz lépésre a mágus otthonától, a fák alatt. Lovaik addigra olyan pánikba estek, hogy majd eltépték kantárjaikat. Alig tudták féken tartani az állatokat, s csak remélhették, hogy a sárkányok nem figyelnek fel a mozgásukra.

   Míg pej hátasát próbálta megnyugtatni, Shoma fél szemmel azt figyelte, amint a vörös pikkelyes sárkány hosszan siklani kezd a mágus tornya felé. Amikor elég közel ért, eltátotta félelmetes pofáját és robajló lángfelhőt fújt maga elé. Ekkorra Shoma teljes figyelme a repülő behemót támadására irányult. Azt várta, még a kövek is lángra kapnak a sárkánytűztől. De a tornyot  – mintha átlátszó üvegbúra védte volna –  még csak el sem érték a lángok! A vörös bestia csalódottan felordított. Két-három szárnycsapással feljebb emelkedett és átrepült a torony tetején meredező oszlopok fölött. Ebben a pillanatban a kövek csúcsából sistergő csattanással villámok csaptak a sárkány hasába. Egyik sem okozott látható sebet, a vörös bestia mégis elbődült fájdalmában.

   – Miféle bőre van ennek a dögnek?!  – fakadt ki Thaedra a sértetlenül tovarepülő sárkányt látva.  – Ha ezek a villámok sem ártottak neki, mi még megcsiklandozni is aligha tudjuk!

   – Akkor is meg kell próbálnunk! Nem hagyhatjuk magára Rarqua-t!

   Rhao Tunglának nyújtotta lova kantárját, aztán elővonta pengéit és igazi hós lovag módjára kilépett a fák alól. Shoma egy pillanatig értetlenül nézte Rhaot, de amikor Thaedra követte a tábornokot, ő is leakasztotta válláról az íját és odaállt melléjük harmadiknak. Túl nagynak érezte a távolságot egy igazán veszélyes lövéshez, de felajzotta fegyverét.

   Ezúttal a kék színű bestia repült rá a mágus tornyára. Éppen eltátotta a pofáját, amikor elérték a lovagok villámai és tűzlabdái. Shoma is reccsenésig feszítette íját, és a sárkány szemére célozva útjára engedte a nyílvesszőt. A két lovag támadása, ha megsérteni nem is tudta a sárkányt, de megzavarni igen. A behemót megbillent egy cseppet. Ez épp elég volt, hogy Shoma lövése és a sárkány jégsugara is célt tévesszen. A szörnyeteg dühödt bömböléssel suhant el a torony mellett.

   Rhao és Thaedra még javában küldözték mágikus lövedékeiket az emelkedni kezdő égkék sárkány után, mikor az ezüstszínű behemót lecsapott rájuk. Messze túl járt még Rarqua tornyán, mikor támadó üvöltésétől valóságos vihar támadt a lovagok körül. Letépett gallyak és levelek kavarogtak a váratlan szélrohamban. Második bődülésére már a kar vastagságú ágak is megadták magukat, hangos reccsenésekkel szakadva le a fákról.

   – Hajtsátok meg a lovakat!  – kiáltott társaira Rhao.  – Aztán be a fák közé!

   Zlutold és Tungla azonnal elértették a parancsot. Nagyokat csaptak a lovak nyakára-farára, ahol érték őket. Az elszabadult állatok egy perc alatt vágtába ugrottak. Zajos csörtetéssel menekültek, teljesen magukra vonva a sárkányok figyelmét. Elsőként a barna színű fenevad támadott rájuk. Egészen mélyre ereszkedett, mint a nyúlra lecsapó sas. Aztán messze hangzó bömböléssel felragadta Shoma pejkóját. Karmos lábaival hatalmas pofájához emelte a szerencsétlen állatot és egyetlen harapással megölte.

   Néhány perccel később egy kivételével az összes lónak vége volt. A sárkányok szinte diadalmas üvöltésekkel jelezték, amikor sikerült elkapniuk egyet-egyet közülük. Zsákmányukkal karmaik között még visszatértek, s körülrepülték Rarqua tornyát, de már nem támadtak rá. Egymás felé ordítoztak, mintha csak megbeszélték volna az eseményeket, aztán megfordultak és egymás alatt-fölött elszárnyalva távolodni kezdtek a toronytól. Shoma azt várta, hogy a közös harc és a közös vadászat után együtt is távoznak, de nem így történt. A sárkányok ahányan voltak, annyi felé repültek el.

   Shoma  – akárcsak körülötte lapuló társai –  hitetlenkedve bámult az egyre távolodó szörnyetegek után. A sűrűsödő alkonyatban persze hamar szem elől veszítették őket. Kicsit tartottak is tőle, hogy csak cselből távoztak a fenevadak ilyen hirtelen, s talán még visszatérhetnek. Így aztán igen sokára és roppant óvatosan mertek a mágus tornyának ajtajához osonni. Vártak egy keveset, de mert nem történt semmi, koppantottak néhányat a kopogtatóval. Először csak udvariasan és finoman. A negyedik-ötödik kísérletre aztán már egyre hosszabban, hangosabban és türelmetlenebbül. Végül az öklükkel is döngették az ajtót. De bizony hiába zörögtek-dörömböltek. Nem nyílott fel a kovácsoltvas szem, hogy megnézze, ki zajong odakinn, és a bejárat sem tárult ki előttük, mint korábban. Egyetlen hang sem hallatszott bentről, mintha üres lett volna az egész torony.