11. fejezet

   Ahogy esteledett, s távolodott az ebédidő, úgy tűnt egyre nagyobb ostobaságnak, hogy a Lor Andon erődben útravalóul kapott ételt mind a lovak nyeregtáskáiba pakolták. Hiába raktak éjszakára takaros kis tüzet, üres hassal még melegedni sem esett igazán jól. Csak gubbasztottak szótlanul, és a lángok táncát nézték. Egyetlen kulacs vizük maradt, amit Tungla bölcs előrelátással nyerge helyett a saját vállára akasztott. Most hát azon a vízen osztoztak testvériesen. Úgy adták kézről kézre a kulacsot, mintha valódi óbort kortyolhattak volna belőle.

   Shoma révetegen bámulta a tüzet, miközben a sárkányokon törte a fejét. Még fenn, az erődben ötlött fel benne egy gondolat a négy bestiáról, de az út és a lova teljesen kirázták a fejéből. Aztán Rarqua tornyánál, a sárkányok rohamai megint az eszébe juttatták … félig. Azóta is egyre azt a gondolatot kereste, de sehogyan sem tudott rátalálni. Minél jobban erőlködött, annál messzebb került a megoldástól. Szórakozottan rajzolgatni kezdett az ujjával a tűz körül elsimított porba. Kis karikával ábrázolta Rarqua tornyát, s a négy bestiát jelentő négy pontot tett köré …

   Egyszerre csak megtorpant. A karika és a rombusz alakban odavetett négy pont valahonnan roppantul ismerősnek tűnt! Megint úgy érezte, kéznyújtásra van csak a megoldás, de képtelen volt elérni. Pedig biztosan tudta, hogy látta már valahol ezt az alakzatot. Aztán hirtelen megvilágosodott: az elmúlt hetekben csak egyetlen rajzot nézegetett! Izgatottan a tarisznyájába tűrt és előszedte a térképét. Elsőre fordítva akadt a kezébe. De amikor a helyes irányba fordította … egyszerre csak ott volt előtte! Középen a Király-szirt, s tőle egyenlő távolságra a négy pont. Amint sorra rájuk nyomta az ujját, kiderült, hogy neve is van mindegyiknek. Délen a Tűz domb, keleten a Zöldtető, nyugaton a Forráskő és északon a Szél-szirt. Pont úgy vették körbe a Király-szirt alatti szentélyt, mint egy aard oltárt a négy sarkán meredező oszlopok!

   – Rhao! Nézd! Szerinted mi ez? 

   Elsimította a port, s ujjával egy négyzetet rajzolt bele, a sarkaira egy-egy karikát kerekítve. Rhao egy percig értetlenül méregette az ábrát, majd gyanakodva pillogott Shomára. Ugratást sejtett, hát nem nagyon tudta, mit is mondjon:

   – Egy … négyszög … akármi is lehet …

   – De mégis! Mire hasonlít?

   – Talán egy aard oltárra?  – hajolt közelebb Thaedra is.

   – Ha ez a rajz egy aard oltár, akkor ez vajon mi?!  – mutatta oda a térképet Shoma Rahonak, ujjaival kirajzolva a Király-szirt körüli négyzetet.

   Rhao még mindig gyanakodva nézte a hevenyészett vázlatot a porban, aztán maga elé vette a térképet.

   – Félelmetes!  – suttogta egy perccel később kiszáradt torokkal.  – Hiszen az egész völgy egy gigantikus aard oltár! A négy őselem oszlopai! Tűz, föld, víz és levegő!

   – Miféle négy ős-.. izé?  – kérdezte értetlenül Tungla.  – De hiszen sárkányból is négy van!

   – Hát éppen ez az!  – csapott maga mellett a földre Shoma.  – Az egyik vörös, mint a tűz! A másik barna, mint … a föld? A kék talán a vizet jelenti? Akkor az ezüst csak a levegő lehet!

   – Na, várj csak egy kicsit!  – emelte fel tiltakozón a kezét Thaedra.  – Azt akarod mondani, hogy az aardok erről a négy dombról megidéztek négy sárkányt, azok meg kioltották a tűzgyűrűt?

   – Nem tudom. Nem értek a varázslatokhoz! De valahogy így kellett történnie.

   – És szerinted hogyan jöttek át a tűzgyűrűn az aardok, hogy megidézzék a sárkányokat?

   – Talán nem is kellett átjönniük rajta  – tűnődött Rhao.  – Mind tudjuk, hogy végig volt egy aard csapat a völgyben. Talán köztük éltek a sámánjaik is, akik ugyanerről a négy helyről meggyújtották a tűzgyűrűt, most pedig kioltották.

   – Csakhogy amikor a pokoltűz fellobbant, csak egyetlen aard sámán volt a völgyben! Láttam! És mind láttuk a sámánokat pár napja – a tengerparton!

   – Én sem értek többet a varázslatokhoz, mint Shoma  – vonogatta a vállát Rhao.  – Ezért akartam Rarqua-val beszélni. De ő eltűnt!

   – Nem tűnhetett el! Ki más harcolt volna a tornyából a sárkányok ellen?

   – Akkor miért nem nyitott ajtót?  – nézett Rhao Zlutoldra.  – Talán csak nem volt ideje beszélgetni velünk?

   – Engem inkább az érdekel, hogyan tovább? Elveszítettük a lovainkat. A völgy tele van aardokkal. És még mindig nem tudunk semmit a sárkányokról! Ámbár meglehet, nem is valós lények, csak káprázatok, amiket a sámánok láttatnak velünk! Akkor hogyan harcoljunk ellenük?

   – Nem lehettek káprázatok, Thaedra! Mind láttuk, amikor ezek a dögök elragadták a lovainkat. Márpedig a látomások aligha éheznek meg. Holnap majd elmegyünk a faluba harcosokért. A hajókat fel tudjuk gyújtani, és a Kolóniát ostromló aardokat is elűzhetjük!

   – Feltéve, hogy a sárkányok hagyják!

   Amikor az éjszakai nyugodalom és az őrködés rendje került szóba, Shoma önként  – bár nem egészen önzetlenül –  magára vállalta az első őrséget. Úgy számolta, többet tud majd aludni, ha előbb letölti a maga szolgálatát, mintha pár óra szundikálás után felébresztik, és az őrségét követően próbál megint visszaaludni. Elsőre remek ötletnek tűnt, de mégsem jött be.

   Fáradt társai köpenyeikbe burkolózva gyorsan elaludtak, s ő magára maradt az erdő fáival-bokraival, no meg a saját ólmos fáradtságával. Unalmában hol a tüzet piszkálta, hol az erdőt figyelte. Sokra egyikkel sem ment. Világ életében városban lakott, és fogalma sem volt, mi a különbség a szél fútta lombok, vagy az osonó lábak neszezése között. Ráadásul egy idő után úgy érezte, menthetetlenül leragadnak a szemei. Csak nagy erőfeszítéssel sikerült egy-egy pislantás után újra kinyitnia őket.

   Egyszer aztán arra eszmélt, hogy úgy húszlépésnyire tőle egy szálas alak lép ki a bokrok mögül a holdfényre. Shoma egy pillanatig abban sem volt biztos, hogy hús-vér embert lát-e, vagy csak álmodik. Aztán a meglepetéstől hirtelen éberré válva felragadta az íját, és már feszítette is, célba véve az idegent:

   – Meg ne moccanj, mert addig élsz!

   – Ne bomolj már, te!  – méltatlankodott a másik, fegyvertelen kezeit a magasba emelve.  – Az előbb hiába zörögtem, észre sem akartál venni, most meg képes lennél kiluggatni?!

   – Ki vagy?! Jó ideje figyellek már! Mit ólálkodsz a táborunk körül?

   – Figyeled ám a …  – nevette el magát az idegen.  – Ha úgy akarom, rég visszaadhattam volna, amit a barlangomban kaptam tőled. Legfeljebb reggel vetted volna észre. A fejfájásodból!

   – Nagyon vicces vagy  – engedte le Shoma az íját.  – De miért kóborolsz éjjel az erdőben, ahelyett, hogy a kényelmes ágyadban szundikálnál? Ennyire élvezed, ha fáradt vándorokat ijesztgethetsz?

   – Ha láttad volna magad, ahogy kapkodni kezdtél …  – telepedett le Higdin a tűz mellé, kajánul vigyorogva.  – Ezt egyszerűen nem lehetett kihagyni!

   – Menj te a francba!

   – Nincs valami ételetek? Egész nap üres hassal rohangáltam az erdőben.

   – Miért nem mész haza, a barlangodba, ha éhes vagy?

   – Mikor legutóbb arra jártam, éppen fél tucat aard próbálta betörni az ajtómat. Az egyiket mellbe lőttem, amikor észre vettek, a többi meg jól megkergetett. Szerencsém volt, hogy nem otthon szorítottak meg!

   – A mi kosztunkat a sárkányok vitték el. A lovainkkal együtt. De az erdőben való bujkálás helyett a bányászok falujába is mehettél volna!

   – Próbáltam  – legyintett lemondóan Higdin.  – Azt is ostrom alá vették az aardok, mint a Kolóniát. Fogalmam sincs, honnan lettek hirtelen ilyen sokan, de az egész völgy tele van aardokkal!

   – Te még nem tudod?  – képedt el Shoma.  – Tegnap reggel kialudt a tűzgyűrű!

   Hajnalban még a harmat sem száradt fel, mikor Rhao különítménye útra kelt. Siettek Higdin barlangjához, hogy bosszút álljanak a vadász tanyáját felfedező, és a cimborájukat megkergető aardokon. És nem mellékesen jól be akartak reggelizni a barlangban tárolt ételekből. Jól kiléptek, a nap még alig emelkedett a völgy pereme fölé, már be is fordultak a barlangot rejtő szurdokba. De hiába volt a nagy sietség. Higdin díszes ajtajának csak a széthasogatott szilánkjait találták. A remélt bőséges reggeliből még ennyi sem maradt. A barlangot kifosztó aardok egy morzsányit sem hagytak Higdin készleteiből. Nem csak az ételt hurcolták magukkal, a vadász holmijából is elvittek mindent, amit hasznosnak ítéltek. Amit meg nem, azt apróra összetörték, széttépték.

   Egy darabig búsan turkáltak Higdin vagyonának maradványai között. Aztán leültek megbeszélni, hogyan tovább. Rhao kijelentette, hogy meg akarja nézni a bányászok faluját ostromló aardokat. Nem is lett volna Lomyra lovagja és tábornoka, ha máris nem kezdi tervezgetni, hogyan támadhatnák hátba az északi harcosokat.

   – Kicsit kevesen vagyunk egy ilyen támadáshoz  – jegyezte meg szkeptikusan Higdin.  – Ha nekik esünk, még megijedni sem lesz idejük, mielőtt agyon vernének bennünket!

   – Ne légy kishitű! Shomával biztosan le tudtok nyilazni hatot. Thaedrával mi is elbánunk nyolc-tízzel. Tungla és Zlutold sem megvetendő harcosok! Ha nagy zajt csapunk, hogy a kapu őrsége időben észbe kapjon, pillanatok alatt két tűz közé kaphatjuk az aardokat.

   – Azt mondod, akár húszat is megölhetünk közülük? De hát legalább SZÁZAN VANNAK!!!

   – Nem sok az egy kicsit?

   – Azt hiszed, ráértem számolgatni őket?  – vonogatta a vállát Higdin.  – Mit tudom én! Lehet, hogy nem pontosan százan voltak, hanem csak … nyolcvanan.

   – Na! Szépen vagyunk! Ha a faluba akarok menni erősítésért, ahhoz előbb erősítést kell szereznem!

   – Harcosokkal nem szolgálhatok, de néhány vadászt össze tudok hívni.

   Amilyen halkan bökte ki a javaslatát Higdin, úgy felélénkült tőle Rhao. Kérdések özönét zúdította a vadászra. Tudni akarta, hány embert és hová tud összeszedni Higdin. Mennyi időbe telik, amíg megjönnek? Milyen fegyvereik vannak?

   Higdin azonban gyorsan lehűtötte a tábornok hirtelen támadt lelkesedését. Nem seregről, még csak nem is igazi harcosokról volt szó. Csupán nyolc-tíz vadászról, akik évekkel korábban megegyeztek, hogyan kérhetnek segítséget egymástól, ha valamelyikük bajba kerül a vadonban. Külön kürtjeleket beszéltek meg, melyek néhány ismertebb helyet jelentettek, ahol megvédhették magukat, míg társaik megjönnek a hívásra.

   – Ha ilyen ügyesen megegyeztetek mindenben, tegnap miért futottál, kürtölés helyett?  – kötözködött Shoma a vadásszal, csak hogy törleszthessen egy kicsit az éjszakai meglepetésért.

   – Próbáltál már rávenni hat, vérszomjasan a sarkadban lihegő aardot, hogy várjanak, amíg megfújod a kürtödet?

   – Nem! Nekem egy aard is elég volt, hogy körbeszaladjam a fél völgyet!  – nevette el magát Shoma.

   – Most ráérsz szépen nyugodtan összehívni a társaidat  – indította Rhao a vállánál fogva az ajtó felé Higdint.  – Jelezd nekik, hogy a Forráskőnél várjuk őket! Az úgyis útba esik a falu felé menet.

   Az Ath’umo-völgy lakói egy majd hetven méter magas, meredek oldalú, kúp alakú sziklatönköt hívtak Forráskőnek, ami valahol félúton volt a folyó partján Kolónia és a bányászok faluja között. A sziklatönk neve valójában Vodykrysha volt. Olyan régen hívták így, hogy már senki sem tudta, ki és mikor adta neki ezt a nevet. Csak azt tudták, hogy beletörik a nyelvük, míg kimondják. Így hát inkább Forráskőnek hívták. Pedig az igazi Forráskő csak egy szirt volt ennek a sziklatönknek a tetején. Nevét az oldalában fakadó, bő vizű forrásról kapta, mely átfolyt az előtte álló dolmen alatt, majd több vízesés lépcsőjén lecsobogva-zuhogva a folyóba ömlött. Mindenki ismerte az utolsó vízesést, melyből a környék legfinomabb ivóvizét lehetett meríteni. De szinte senki sem vette magának a fáradtságot, hogy felmásszon a meredek és kanyargós ösvényen a forrásig.

   Rhao két okból hívatta éppen a Forráskőhöz Higdinnel a vadászokat. Először is a sziklatönk éppen útba esett Higdin barlangjától a bányászok falujába menet. Másodszor meg a kis vízesésnél ihattak egy jót, no meg a kulacsaikat is megtölthették, mielőtt megnéznék maguknak az ostromló aard sereget.

   Az ivás könnyen és többször is megtörtént. De a vadászok meglehetősen lassan gyülekeztek. Csak ketten vártak rájuk a Forráskőnél, mikor Rhao „serege” megérkezett. De hiába várakoztak egy jó órát, csak két újabb segítő jött. Bár Shomáék aznap még nem találkoztak aardokkal, a vadászok mind arra panaszkodtak, hogy alig lehet az északi harcosoktól mozogni az erdőben.

   Várakozás közben Rhao alaposan kifaggatta a vadászokat, melyikük mihez ért legjobban, és mennyire hajlandóak részt venni az aardok elleni harcban. Ahogy Higdin mondta is, nyilazni mind kiválóan tudtak, de kardja csak egynek volt közülük. Gyorsan kiderült, hogy forgatni ő is csak alapfokon tudja, és inkább az íjat használja, ha módja van rá.

   Így  – bár csapatának létszáma megduplázódott –  Rhao kénytelen volt belátni, hogy legfeljebb zavarni tudják a bányászfalut ostromló aardokat. Komoly veszteséget okozó támadással még próbálkozniuk sincs értelme. Éppen azt kezdte tervezgetni, miként csalhatnának el néhány aardot az ostromlók közül, hogy csendben elbánjanak velük az erdőben, vagy hogyan okozhatnák a legnagyobb kárt az ostromlóknak, amikor Thaedra valami furcsa hangra hívta fel a figyelmét. Egy mély, rekedtes, károgásra emlékeztető hang szavalt valamit a távolban. Túl messze volt, hogy a szavakat is érteni lehetett volna, de a beszéd ritmusából mindannyian érezték, hogy valami ősi regét mond.

   Zavartan forgolódtak, de senkit sem láttak közel, s távol. Csak a különös ritmusú hangot hallották, vagy inkább érezték, mintha a fülükben dobolna az ismeretlen vers ritmusa. Végül Shoma felfelé mutatott a Forráskőre:

   – Ott van fenn!

   Rhao azonnal felnézett, de semmit sem látott a sziklák repedéseiben növő bokrok és fák között.

   – Mi van ott? Te látsz fenn valamit?

   – Mondom, hogy ott van fenn  – ismételte meg türelmetlenül Shoma.  – Az egyik aard sámán. Éppen varázsol!

   – Majd mindjárt a torkára forrasztjuk a varázsigéit!  – csikorogta Rhao, s már lódult is az ösvény felé, hogy valóra váltsa fenyegetését.

   Shoma nem lelkesedett az ötletért, hogy varázslás közben zavarjanak meg egy sámánt. De amikor társai mind a vezér után indultak, ő sem tehetett mást, követte őket. Lekapta válláról az íját, ahogyan a vadászok is tették, és nyilat helyezett az idegre. Ettől sem érezte magát nagyobb hősnek, valahogyan mégis észrevétlenül előbbre sorolt a menetben. Mire a sziklatönk fele magasságáig jutottak, már a harmadik volt. Közvetlenül a Rhao nyomában talpaló Thaedra mögött tapodta a köveket.

   Az ösvény sok helyütt alig vállszélességnyi volt, és meredek. Néhol szinte lépcsőkként tornyosultak egymás fölé a kövek, másutt simák és porosan csúszósak maradtak. Volt, ahol a meredély szélén kanyargott az út, másutt két szikla között, valóságos kis alagúton bújt át, mintha valaki szándékosan vágott volna hasadékot a hegybe. Megint máshol a sziklák repedéséből kinőtt fa ágai alkottak korlátot, megvédve a lezuhanástól a felfelé kapaszkodókat.

   Hamarosan mindannyian zajosan lihegve erőlködtek Rhao után, mert a tábornok úgy sietett felfelé, mint aki az életéért fut. Közben  – amint egyre feljebb értek –  mind hangosabbá vált a recsegős hang ritmusos szavalata. Valami ismeretlen nyelven beszélt. Legalább is Shoma egy kukkot sem értett belőle, de már minden szavát jól hallotta. Aztán két szikla között meglátta a Forráskő dolmenje előtt álló sámánt is. A fehér sörényű aard karjait az ég felé tárva mondta végeérhetetlen versét.

   Az emberek zajos lihegése, lábaik dobogása és néhány véletlenül félrerúgott kő zajos mélybe csattogása a sámánt is figyelmeztette látogatói érkezésére. Egy percre abbahagyta szavalatát. Megfordult és végigmérte az ösvény tetején felbukkanó Rhaot és társait. Aztán mély, varjúkárogásként recsegő hangján újra rázendített a versére. Szavai azonban most kicsit hangosabban szóltak. A ritmusuk is megváltozott. Sürgetőbb lett, parancsolóan pattogó.

   Vérbeli játékosként Shomának mégis egy apróság tűnt fel. A varázsigéit szavaló sámán csak egyszer pillantott Rhaora. Nem érdekelte a tábornok hüvelyéből elővillanó második kardja sem. Csak valahová délkelet felé nézett, mintha onnan várna választ a szavaira.

   Shoma nem tudta megállni, íját meglazítva maga is megfordult. Halványan még kivehette délkeleten Rarqua fák fölé magasodó tornyát. Aztán valahol a kápráztatóan kék ég távolában megpillantott egy sötét pontot. Előbb azt hitte, a szeme káprázik csak, de pillanatokkal később rájött, hogy valami egyenesen feléjük száguld a vén mágus lakhelye felől.

   Észre sem vette, hogy az aard sámán rigmusai mikor szakadtak meg. Csak arra figyelt fel, amikor egy jégkristályokkal telített széllökés támadt csattanva a sziklatönk felett. Rhao és Thaedra tehetetlen bábokként tántorodtak vissza, csaknem fellökve az éppen felérkező vadászokat. Shoma alig kerülte el az ütközést, s meglepetten nézett a sámánra, aki hol az újabb rohamra induló lovagokat, hol a délkeleti égboltot méregette. Közben egymásba csavarodó kezeivel furcsa mozdulatokat tett, rövid, vakkantás szerű varázsigét kiáltott, s ismét megállította a dolmen felé induló lovagokat.

   Shoma oldalra lépett kettőt-hármat, hogy kikerüljön a sámán támadásából. Közben ismét délkelet felé pillantott. A sárkány olyan gyorsan közeledett, hogy már erőlködve csapkodó nagy, denevérszárnyait is ki tudta venni. Kiáltani akart Rhaonak, hogy menekülniük kell, de a tábornok talpra sem tudott állni a sámán újabb és újabb jégviharaitól.

   Shoma hirtelen elhatározással füléig húzta a nagy, katonai íjat. Szemét félig lehunyva maga elé képzelte az aard gyér szakállú állát, s alatta rövid, vastag nyakát. Pendülve engedte útjára a nyílvesszőt. Gyors kézzel már a következő lövedéket is előrántotta tegezéből, amikor nyila a sámán torkába fúródott. A varázsigéknek és a jégviharnak egy szempillantás alatt vége lett.

   Aztán valahol a hátuk mögül iszonyatos erejű dörrenés hangzott. Az emberek úgy érezték, beszakad a dobhártyájuk. Fülük csengésétől csak félig hallották, Shoma kétségbeesett ordítását:

   – Itt a sárkány!!