16. fejezet

   Az íjászok igyekeztek éppen olyan hangtalanul elfoglalni helyüket, mint korábban a lándzsások tették. Az éjszaka sötétjében azonban mindez cseppet sem bizonyult egyszerűnek. Némi sziszegés, botladozás után végül mégis sikerült arcvonalba fejlődniük. Akkor fél térdre ereszkedtek, hogy társaik takarásában gyújthassák meg a nyilaik hegyére tekert gyantás-olajos kócot. Rhao élesen szisszenő vezényszavára egyszerre álltak fel és feszítették pattanásig fegyvereiket, majd lőtték az ég felé gyújtónyilaikat. A lövedékek egy pillanatra eltűntek a magasban, hogy röppályájuk csúcsán átbukva, megannyi apró hullócsillagként zuhanjanak az aardok békésen alvó táborára.

   – Ohéé! Talpra! Fel, mind!!  – ordította a távolban az egyetlen szemfüles őrszem, aki észrevette a magasba emelkedő fénypontokat. De már nem volt szükség a riadójára. A záporozó gyújtónyilak koppanásai úgyis felébresztették az éberen alvó északi harcosokat. A következő pillanatban hevenyészett kunyhók, halomba dobált csomagok kaptak lángra az égből hulló tüzes nyilaktól.

   Bármilyen harcedzettek voltak is az aardok, első gondolatuk nem az ellenség keresése volt. Lángra kapó kunyhóikat rugdalták szét, a holmijukat mentették, és a tüzeket igyekeztek eltaposni. Közben  – akárcsak az emberek –  egymást kérdezgették, hogy mi is történt valójában. Látták a gyújtónyilakat, tudták, hogy krosshák vannak a közelben, de fogalmuk sem volt, hogy hányan és merre.

   Éppen kezdtek úrrá lenni a tüzeken és a kavarodáson, amikor a magasból újabb nyílzápor zúdult rájuk. A lövedékek többsége célt tévesztett, de vagy tíz harcost megöltek, vagy megsebesítettek. Ettől kezdve egyre-másra érkeztek a hol itt, hol ott becsapódó, időnként halált és sebeket osztó nyilak. Közben a szemfüles őrszem is beért a táborba, és széles gesztusokkal mutogatta a vezéreknek, merről látta útra kelni a gyújtónyilakat.

   Mintha csak az őr szavait akarták volna igazolni, következő sortüzükhöz Rhao íjászai megint gyújtólövedékeket használtak. Amint az várható is volt, a durván felriasztott aardok tucatjai látták a magasba szállni a feléjük tartó, apró lángcsóvákat. Egy percre döbbenten elhallgattak, hogy aztán bősz ordítással felragadják fegyvereiket, és táborukat veszni hagyva rohanjanak, bosszút állni az orvlövészeken.

   Az éjszakában csaknem vakon rohamozó északi harcosok azonban néhány krossha íjász helyett egy egész ellenséges sereggel találták szemben magukat. Előbb lovagok mágikus tűzlabdái és villámai csapódtak közéjük, tucatszám szedve az áldozatokat. Akiket nem vakítottak el a feléjük cikázó villámok, a fel-felvillanó fényben döbbenten látták, hogy a királyi lándzsások alakzata állja el az útjukat. De nem pihentek a krosshák íjászai sem. Bal felé húzódtak, és onnan lőtték folyamatosan az aardokat, megtizedelve a rohamozók sorait.

   A váratlanul erős ellenséges had meglepte a medvetermetű harcosokat. Úgy tűnt, mégis igaz a zavaros mese, amit a másik krossha falu ostromára küldött sereg öt túlélője mondott két napja, mikor bevánszorogtak a táborba. Mégis léteznek hát a rájuk támadó lovagok, és a királyi lándzsások is képesek a semmiből ott teremni, ahol akarnak!

   Az aardok összezavarodtak, rohamuk meglassult. Kapitányaik ordítozva próbálták alakzatba rendezni a harcospkat, hogy felvehessék a harcot a krosshák elit osztagával. Szorosan egymás mellé tömörültek, hogy tömegükkel szórják szét az ellenséget. De mielőtt elérhették volna a krosshák sorait, dárdák záporoztak rájuk a lándzsások mögül!

   Ismét tucatszám zuhantak ki a sorokból az aard harcosok. Akik sértetlenül megúszták a váratlan csapást, azok is halottakon és vergődő sebesülteken kellett átbotladozzanak. Közben egyre hullottak rájuk a dárdák-nyilak és a lovagok mágikus lövedékei.

   Aztán mögöttük, a lángoló tábor felől vadállati üvöltés harsant. A Kolónia védői rohantak az északi harcosok felé. Kitörtek falaik közül, hogy hátba támadják az ellenséget.

   Az aardok első sorai éppen elérték a krosshák alakzatát, amikor a leghátsók kénytelenek voltak szembefordulni a Kolónia bőszen rohamozó harcosaival. A kaotikus, véres küzdelem csak néhány percig tartott. A két tűz közé szorult aardok harciasabbjai hamar elhullottak. A többség megzavarodott, és inkább a menekülés útját kereste. Dél felé nem mehettek, mert ott az íjászok állták  útjukat. Így hát kénytelenek voltak észak felé hátrálni, majd hamarosan futni is. Az emberek egyesülő seregei egészen a hídig kergették a gyűlölt aardokat. Űzték volna tovább is a menekülőket, de egy sztentori hang megállította, visszaparancsolta őket.

   Itt, a hídnál találkozott a két győztes „hadvezér” is. Rhao kijelölt alvezérei buzgón sorakoztatták osztagaikat. Ezzel szemben Reylash emberei éppen szétszéledtek. Fáklyákat rögtönöztek az ellenség égő táborának maradványai között, és a csatateret kezdték átkutatni. Fegyvereket és más értékes holmikat gyűjtögettek, s közben sorra kivégezték a sebesült aardokat, akik nem tudtak idejében elmenekülni előlük.

   – Győztünk, testvér!  – harsogta büszkén Reylash, véres kardját rázva.  – Ha nem lenne az az átkozott tűzgyűrű, ezzel a két sereggel még tán az erődöt is elfoglalhatnánk odafent a hágónál!

   – A tűzgyűrű? Hisz az már rég nem létezik! Ha gondolod, megpróbálkozhatsz a Lor Andon erőd ostromával. De ránk, „vakondokok”-ra ebben ne számíts! Mi holnap elhagyjuk Kholnys szigetét.

   – Mi van? Hogy-hogy nincs tűzgyűrű?

   – Két hete kialudt. Az aardok eloltották.

   – Akkor szabad a völgyből kivezető út?

   – Szabad. Ha át tudtok jutni az erődön.

   – De ti hogyan …?

   – Elfoglaltuk az aardok hajóit, amikkel Kholnys-ra jöttek. Kicsit szűkösen férünk el rajtuk rajtuk, de valahogy majd csak elérjük velük a kontinenst!

   – Mi lenne … ha előbb mi … együtt elmennénk a városba? Elfoglalhatnánk pár jobb hajót a kikötőben!

   – Sosem jutnánk be a kikötőbe. Különben sincs ott egyetlen hajó sem. Tudom. Két hete ott jártam.

   – Te már elhagytad a völgyet?! Hol?! Hogyan?

   – A kalózok segítettek  – rántott egyet a vállán Rhao, aztán némi tűnődés után hozzáfűzte:  – Mi lenne, ha … tőlük szereznél hajót?

   – Nincs annyi aranyam  – rázta a fejét Reylash.

   – Nem is venni gondoltam, hanem szerezni! Ha elég gyorsan fel tudnátok jutni a kalózok öblébe …

   – Feljutnék én, ha tudnám, merre keressem a feljárót!

   – A Kalóztanya nagytermének hátsó ajtaja a konyhába vezet. A tűzhely feletti fáklyatartó nyitja a raktár rejtekajtaját. Onnét már csak fel kell kapaszkodni egy lejtős járaton. Csak az a baj, hogy a Kalóztanya olyan, mint egy erőd! Vasalt ajtó, szűk ablakok. Még a tető is kőből van! Nem könnyű oda bejutni.

   –Tudom. Ha nincs a tűzgyűrű, már rég kivertük volna a lelket is abból a kopasz, bőrzekés majomból! De ami késik, nem múlik! Most majd sort kerítünk rá!

   Váltottak még pár  – egyre semmitmondóbb –  mondatot, aztán Rhao indulást vezényelt és elmasírozott seregével a folyó partján nyugat felé, mintha haza indulnának, a falujukba. Valójában csak Kalzor elárvult kunyhójához mentek. Ott tisztességesen eltemették öt elesett társukat, kellő számú kísérőt adtak a tucatnyi sebesült mellé, hogy biztonságban elérjék a tengerpartot, aztán a gázlón át északnak vették az irányt, a Lor Andon erőd felé.

   Bohan Cerang százados gyanakodva méregette a kaputorony lőrésén át a völgybe vezető út kanyarulatánál letelepedő harcosokat. Pontosan úgy volt, ahogyan az őrség jelentette. Emberek voltak, vagyis száműzöttek. Egyelőre békésen ültek az út szélén, de fegyvereik pengéin megcsillant a nap fénye, vagyis harcra készültek. Biztatónak tűnt, hogy nem közelítettek az erődhöz. De senki sem tudhatta, miféle üzenetet, követelést akar átadni a kapu felé tartó két alak.

   A százados szemét beárnyékolva nézte a két férfit. Már egészen közel jártak a kapuhoz, amikor megismerte őket. Azok a lovagok voltak, akiket Huarcha kormányzó küldött a völgybe, a sárkányok és az aardok ellen.

   – Nyissátok ki a kaput!  – parancsolta legényeinek a százados, és lesietett az udvarra a vendégek fogadására.

   A két lovag, ha lehet, még kopottabb, megviseltebb volt, mint amikor legutóbb az erődben jártak. A százados mégis látta rajtuk, hogy győztes hadvezérekként tértek vissza, nem az ellenség elől menekülve.

   – Üdvözletem, lovag urak!  – hajolt meg előttük, majd merő udvariasságból megkérdezte:  – Sikerrel jártak küldetésük során?

   – Igen, százados! A száműzöttek kiváló harcosoknak bizonyultak. A segítségükkel felégettük az aardok hajóit. Két ütközetet vívtunk. Sok ellenséget megöltünk és szétkergettük az északi fosztogatók seregét.

   – Talán még a sárkányokat is sikerült levadászniuk?

   – Igen is, meg nem is. Magukkal a sárkányokkal nem harcoltunk. De a csatában elesett aardok között voltak sámánok is. Mióta ők meghaltak, nem láttunk egyetlen sárkányt sem.

   – És … miért vonultak a száműzöttek … fegyveresen … az erőd elé?

   – Nos, ők igazából már nem is száműzöttek, százados. Huarcha kormányzó úr szabadságot ígért mindazoknak az elítélteknek, akik részt vesznek a sárkányok és az aardok elleni harcban, és ezzel segítenek megvédeni a szigetet.

   Bohan százados megpróbálta felidézni a kormányzó levelét, melyben Rhao Tama tábornok támogatására szólította fel őt, a Lor Andon erőd parancsnokát. Bárhogy törte azonban a fejét, egyelten sorra sem emlékezett, amely akár a száműzöttekről, akár a felszabadításukról szólt volna.

   – Bocsásson meg, tábornok, de azt hiszem, a kormányzó úr elfeledte közölni velem ezt a szándékát a levelében!  – próbált óvatosan hangot adni kételyeinek.

   – Tudom, százados. Ezt a tervét kormányzó urunk ezt csak velem közölte. És csak szóban. Rendkívül jó érzékkel a büntetésük eltörlésének ígéretével akarta csatlakozásra serkenteni a száműzötteket. Amint ön is látja, igen sikeresen.

   – Ez esetben meg kell kérnem a segítőit, hogy várjanak türelmesen a völgyben, amíg a kormányzó úr velem is tudatja ezen szándékát! Vagy amíg személyesen fárad ide, az erődbe, hogy eltörölje a büntetésüket. Addig ugyanis egyetlen elítéltet sem engedhetek át az erődön.

   – Szerettem volna, ha Huarcha kormányzó úr Kholnys városában, nyilvános ünnepség során törli el ezeknek a hősöknek a büntetését. Ezért hoztam magammal őket. Meg azért is, mert reméltem, hogy ön nem ragaszkodik a felesleges előírásokhoz, százados! Így azonban arra kell kérnem, küldjön futárt a városba, hogy a kormányzó úr bokros teendői közben szakítson időt, és fáradjon ide, a Lor Andon erődbe, hogy ígéretét itt helyben válthassa be! Én addig visszatérek a harcosaimhoz, és velük együtt várom meg a kormányzó úr érkezését.

   Bohan százados érezte Rhao hangjában a türelmetlenséget és a neheztelést. Tudta, hogy sikerült magára haragítania a tábornokot. Biztosra vehette, hogy a kormányzó sem lesz hálás, amiért ilyen hosszú útra kell indulnia ahelyett, hogy saját, kényelmes palotája előtt jutalmazhatná meg a száműzötteket.

   – Kérem, értsen meg, tábornok!  – próbált békülékenyebb hangot megütni a százados.  – Én nem adhatok engedélyt a csapatának, hogy átvonuljon az erődön! De ha ön és a kísérője megtisztelnének a nagyteremben, szívesen köszöntenék egy kupa bort a győzelmükre!

   – Köszönjük, a meghívást, százados!  – hajolt meg könnyedén Rhao.  – De ha megbocsát, Thaedra barátomnak megfelelő táborhelyre kell vezetnie a sereget, mielőtt csatlakozhatna hozzánk.

   Némi kölcsönös udvariaskodás után Thaedra kisietett a kapun, míg Bohan százados  – tisztjeit is maga után intve –  az erőd kaszárnyájának földszinti nagytermébe kísérte a tábornokot. Az egész szigetet megmentő, diadalhoz persze szép, hosszú köszöntő is illett. Bohan százados nem is takarékoskodott sem a szavakkal, sem a borral. Mert az első kupa bort még legalább hat másik is követte. Az erőd tisztjei ugyanis megirigyelték parancsnokuk ékesszólását, és egymás után mondtak tósztot, s ürítették kupáikat az aardokat legyőző tábornokra.

   Thaedra meglehetősen távol találhatott csak táborozásra alkalmas helyet a száműzöttekből verbuvált seregnek, mert fertályóra is beletelt, mire csatlakozott a társaságoz. A helyőrség tisztjei természetesen az ő tiszteletére is köszöntőket mondtak, és újabb kupa borokat ürítettek. Így aztán Bohan századoson kívül egyiküknek sem tűnt fel, hogy az igen kedélyesre sikeredő búcsúzkodás után a tábornok és kísérője nem az Ath’umo-völgy felé eső kapun át hagyták el a várat, hanem a városba vezető úton. A százados viszont igen elégedetten somolygott magában. Hiszen mindenki láthatta, és ha kell, tanúsíthatja is, hogy ő nem engedte a lázadókat átvonulni az erődön! Mégis megoldotta, hogy ne kelljen magára haragítania sem a tábornokot, sem Huarcha kormányzó urat.

   A fáklyákat szorongató, fegyvereivel zörgő csapat összetorlódott Rhao mögött a barlangban. Már levegőt venni is alig tudtak, de még mindig egyre beljebb nyomakodtak, mert mindenki látni akarta a szemközti falnál álló két hatalmas szobrot.

   – Itt a bejárat a kalózok titkos városába!  – mutatott a tábornok büszkén a szobrok közti sima kőfalra.

   A harcosok értetlenül bámulták a csupasz sziklákat, aztán a tábornokra néztek, majd megint a kövekre. Zavartan topogtak, mert sehogyan sem értették, miféle bejáratról beszél Rhao. Csak Rarqua bólogatott mindent értőn:

   – Látom. Ezért akartad hát, hogy veletek jöjjek! Hogy legyen, aki kinyitja nektek a mágikus kaput.

   – A te segítségedre egy másik kapunál lesz szükségem. Ezt magam is ki tudom nyitni.

   – Csak nem csaptál fel mágusinasnak?

   – Csak megjegyeztem a varázsigét, amivel kiengedtek rajta  – vigyorodott el magabiztosan Rhao.

   Aztán  – ahogy a túloldalon Warowntól látta –  hátrább küldte az embereit. Gondosan kimérve helyét odaállt a két szobor elé középre, pontosan háromlépésnyire a sziklafaltól, megköszörülte a torkát és nagy hangon kiadta a parancsot:

   – Otkryt dveri!

   Gigászi acélhúr elpattanására emlékeztető hanggal kettéhasadt a sziklafal, és feltárult az átjáró. A következő pillanatban azonban meglendültek az oldalt álló kétembernyi kőszobrok karjai! A kaput őrző gólemek életre keltek!