I. Az utak kezdete
2.
Míg a többi kadét felsorakozott mellette, Anela végignézett a távoli hegyek kék ormain, felnézett az indigókék égre és a Napnál tompább, sárgásabb fényű csillagra. Nem Stiel csillaga volt, ahová nyári gyakorlatra indultak, mégis biztonsággal töltötte el. Két napja, mióta az Ariel egyik reaktora meghibásodott, most először tűnt el a fojtogató gombóc Anela torkából.
Eredetileg csak utazásuk utolsó navigációs pontja lett volna Saaten, de manőverezés közben váratlanul felszökött az ötös reaktor hőmérséklete. Oresin kapitány csak Stielen akarta megjavíttatni a hajóját, de a szabályzat szerint a hibát jelentenie kellett a legközelebbi állomásnak. A saateni repülésirányító pedig a jelentés nyugtázása helyett azonnali leszállási parancsot adott az Ariel-nek.
A kadétok húszfős csapatától alig tizenöt lépésnyire, egy acélkék busz árnyékában Oresin kapitány beszélgetett négy saatenivel. Három idegen a kapitányhoz hasonlóan a Terraflot egyenruháját viselte. A negyedik, a bázislakók megszokott szürke overalljába öltözött férfi kissé elhúzódott a többiektől, hátát a busznak vetette, mintha védelemre lenne szüksége a katonákkal szemben.
A megbeszélés témája érezhetően az Ariel és a húsz kadét sorsa volt, mert mind az öten sűrűn tekintgettek a fiatalok felé. A szürke overallos komor képpel többször is megrázta a fejét, míg a tisztek – élükön Gita Larke ez idáig csak fényképről ismert bátyjával – láthatóan igyekeztek rábeszélni valamire. Végül a civilnek minden tiltakozása ellenére el kellett fogadnia a többiek érvelését, mert némi tűnődés után kelletlenül bólintott, és ő maga lépett a kadétok elé.
– Üdvözlöm önöket a városunkban – szólalt meg seszínű haját félresöpörve alacsony homlokából. – Khol Aren vagyok, Saaten polgármestere. Remélem, a lehetőségekhez képest jól fogják érezni magukat nálunk! A városunk sajnos még nem készült fel ennyi látogató fogadására, így aligha tudjuk biztosítani önöknek az otthon meg szokott kényelmet. Amíg az Ariel-t kijavítjuk, hogy haza indíthassuk a Földre, természetesen gondoskodunk önökről. Semmiben sem fognak hiányt szenvedni, de cserébe a segítségüket kell kérnünk Saaten műhelyeiben. Az űrvédelmi parancsnokunk, Kirz Larke majd gondoskodik arról, hogy a munkájuk megfeleljen a Stielen tervezett gyakorlatuknak.
Utolsó szavai közben Khol a saateni tisztek felé intett, mire az egyik katonásan előrelépett és tisztelgett a kadétoknak. Olyan magas volt, mint Khol Aren, de az arca keskeny volt, a haja meg fekete, és nem utolsó sorban ő volt Gita bátyja.
– Jó napot, kadétok! Kirz Larke vagyok, Saaten űrvédelmi parancsnoka. Amint Khol Aren már elmondta, a mi telepünk sajnos még nem egy világváros. Nem ígérhetek igazán komoly gyakorlati képzést sem, mert néhány napon belül megérkeznek az eleve ide irányított kadétok is. Negyven növendék pedig túl sok a mi műszaki személyzetünk mellé. Ennek ellenére óriási szerencséjük volt az Ariel balesetével. Három napja kaptuk a hírt, hogy a csengizek két héttel ezelőtt ostrom alá vették Stielt. Ha a terv szerint csak átrepülnek a mi rendszerünkön, éppen belefutottak volna az ellenség flottájába.
Kirz rövid szünetet tartott. Egyenként nézett végig a kadétokon, szavai hatását figyelve az arcukon.
– Amíg nálunk lesznek, a Toronyban és a karbantartásnál fognak dolgozni. Egymást váltó brigádokban segédkezhetnek a vadászgépeknél, az Ariel javításában és az űrfigyelésnél. A mai napot fordítsák pihenésre és berendezkedésre! Holnap kilenckor várom magukat a Torony alatt, a Társalgóban. Most menjenek Khol Arennel, aki a szállásukra vezeti önöket!
Khol a várakozó buszhoz irányította a kadétokat. Amíg a fiatalok az ülések fölé emelt csomagjaikkal benyomakodtak a meglehetősen szűk utastérbe, vezetőjük a kocsi kormányához telepedett. Hátrafordulva megvárta, míg mindenki helyet talál magának, aztán széles ívben a kozmodrom kijárata felé fordította a buszt.
A fiatalok nyakukat tekergetve igyekeztek felmérni Saaten űrrepülőterét. Lehangoló volt, hogy mindössze hat start-tölcsért számolhattak össze. De még azoknak a fele is üresen tátongott. Az Ariel-en kívül csupán két másik, hasonlóan hasas szállítóhajó állt a kozmodromban. Az egyik körül daruk hosszú karjai fordultak ide-oda, konténerek sorát emelve a teherhajó nyitott rakodónyílásaiba. A másikat körülvevő állványok között hegesztők fénye villogott, amint a burkolatát foltozták. Nyílván az a hajó hozta Stiel ostromának hírét Saatenre, áttörve a csengiz térhajók között.
A start-helyeket és rakodóutakat csak egy keskeny füves sáv választotta el az űrvadászok kifutópályájától. A kétszáz méter széles betoncsík és mellette a lámpák sora a hátuk mögött nyílegyenesen nyúlt a távoli horizont felé. Előttük balra kanyarodott egy tucatnyi lapos tetejű, tágas hangár közé, melyek Saaten védelmi flottáját rejtették.
Utasainak nézelődése közben a busz elérte a Tornyot és mellette a repülőtér kijáratát. Maga a Torony egy hosszú, kétszintes épület tetejéről nyújtózott az ég felé. Valójában cseppet sem különbözött bármely más repülőtér irányítótornyától. Tetején antennák erdeje meredezett, hatalmas ablakai hagyományosan pompás rálátást biztosítottak a személyzetnek az űrrepülőtérre, bár az irányítást műszerekkel és nem szabad szemmel végezték.
– Ez itt a Torony – intett jobbra Khol Aren, amint a telep főutcáján elhajtott a szürke, kétszintes épület előtt. – Ez Saaten szíve. A földszinten van az Étkező, a Társalgó és a Könyvtár. Az emeleten pedig a városunkat és az űrrepülőteret irányító hivatalok és berendezések.
Khol a Torony túlsó oldalán egy raktár előtt állt meg a busszal. Beterelte a kadétokat egy kellemesen hűvös terembe, ahol egy mogorva raktáros ellátta őket mindennel, amire saateni tartózkodásuk alatt szükségük lehetett. Kaptak egy-egy régi vágású csuklórádiót, a helyi időre hangolt, huszonhat órás kijelzésű órával. Aztán sorban beálltak a "szabófülkébe", és alig egy óra leforgása alatt valamennyien kaptak két megfelelő méretű overallt a karbantartói gyakorlatokhoz.
Új holmijukkal a fiatalok megint benyomakodtak a buszba, és végre megnézhették az egész várost. A raktárak közül visszamentek a Torony elé, aztán Khol végigrobogott a telep főutcáján, mind a két tucat, színes vakolatú lakóház között. Az előre gyártott elemekből készült kétszintes épületek lehangoló egyformaságát a saateniek színes, egyéni vakolással és a házak közé ültetett temérdek virággal igyekeztek feloldani.
Azon már egyik kadét sem lepődött meg, hogy a buszuk a telep legszélső lakóháza előtt fékezett le. Pontosabban szólva az utolsó előttinél. Mert volt még egy félig kész épület az ő házuk és Saaten gabonaföldjei között. A telep teljes, nyolc-tíz fős építő brigádja ott tüsténkedett az építkezésen. Ketten egy automata segítségével betonra emlékeztető műanyag habot töltöttek a földön fekvő sablonok egyikébe. A többiek két kész panelt igyekeztek a helyére emelni. Legalábbis ezzel foglalkoztak, amíg észre nem vették a szomszéd háznál a buszból kisorjázó fiatalokat.
Khol mogorva pillantást vetett az építő-brigádra, aztán gondterhelten számba vette a kadétokat, végül mind a hat emeleti lakást felnyitotta előttük:
– Csak négyszemélyes lakásaink vannak. Tudom, lesz pár üres hely, de csak így oldható meg a nemek szerinti elkülönítés. Ha megéheznek, az Étkezőben a rádiószámuk beütésével kapnak reggelit-ebédet-vacsorát. Ha valami extra finomságra vágynának, azt maguknak kell fizetniük. A telepet lehetőleg ne hagyják el látótávolságon túl, mert kevesen vagyunk elkóborolt kadétok felkutatásához!
A hat lakás igazából sem tágasnak, sem kényelmesnek nem volt nevezhető. Leginkább arra voltak jók, hogy négy, munkából fáradtan hazatérő embernek hálóhelyül szolgáljanak. Lakószoba, zuhanyozó, egy apró mellékhelyiség és erkély tartozott mindegyikhez. A szobákat teljesen kitöltötte a négy ágy, két szekrény és egy hosszú asztal az erkély ablaka alatt két komputer csatlakozóival. Csak a csatlakozókkal, mert maguk a gépek még nem voltak beszerelve egyik lakásban sem.
A délután hátralevő részében a fiatalok mindent megpróbáltak, hogy otthonosabbá tegyék szobáikat. A falakra újságokból kivágott képeket ragasztottak. Az ágyak fölötti polcokra kirakták a könyveiket és kabalaként őrzött csecsebecséiket. Üres flakonokból még vázákat is rögtönöztek, amikbe a házak között szedtek friss virágot.
Még félig sem végeztek munkájukkal, mikor korgó gyomrukról eszükbe jutott, hogy legutóbb még az Ariel-en kaptak enni. Azóta bizony eltelt pár óra, hát közfelkiáltással megszavazták, hogy felkeresik a Khol Aren által említett Étkezőt.
Szerencsére a Torony még gyalog sem volt messze. Keresniük sem kellett az Étkezőt, mert a saateniek hatalmas táblákkal jelezték a Torony földszintjén, melyik ajtó vezet a Könyvtárba, a Társalgónak keresztelt zenés szórakozóhelyre és melyik az Étkezőbe.
Az éhes kadétok üdvrivalgással tódultak be a kétszárnyú ajtón, egy jó vacsora reményében. Aztán meglepetten visszahőköltek. A tágas helyiségben legalább száz helybéli vacsorázott és beszélgetett – a friss alapítású telepekre jellemző módon – többségükben fiatal férfiak. Az ajtó felé forduló arcok, a varázsütésre elnémuló beszélgetések jelezték, hogy ezen az estén a kadétok jelentették Saatenen a legnagyobb szenzációt.
Az érdeklődés központjába került fiatalok néhány pillanatig szinte riadtan álltak az ajtóban, aztán szótlanul a jobb oldali falat teljes egészében elfoglaló robot-szakácshoz vonultak. A Kapcsolat óta egyre több önkiszolgáló étteremben jelentek meg ezek a szerkezetek, főleg a Saatenhez hasonló telepeken, ahol sosem volt elég ember az állandó konyhaszemélyzet fenntartására. A saateni robot-szakács azonban nemcsak a méreteivel kápráztatta el Aneláékat. Kéttucatnyi ételkiadó nyílása mellett szokatlanul hosszú kínálat-jegyzék világított. Ehhez jött még az egyéni ízlés szerint beállítható fűszerezések listája.
A gyakornokok egy csoportban telepedtek le a szabadon maradt asztalokhoz. Szótlanul és kedvetlenül ettek, mert a saateniek továbbra is néma figyelmükkel tüntették ki őket. Láthatóan alig várták, hogy a kadétok befejezzék a vacsorájukat. Amint az első lány elindult üres tálcájával a robot-szakács felé, öten is ugrottak segíteni neki.
Előbb csak egy ajtót nyitottak a szomszédos Társalgóba, de amikor odaát megszólalt egy zenegép sorra félretolták a többit is, teljesen egybenyitva a két helyiséget. Először persze a lányokat hívták el táncolni, de aztán előkerült mind a kilenc saateni hölgy is, a fiúk örömére. A hoppon maradt kadétok sem szabadultak. Hamarosan népes csoportok gyűltek köréjük, hogy a Földről, az utazásukról és ezernyi más jelentéktelen apróságról faggassák őket.
Anela sosem volt nagy híve a táncnak, most mégis magával ragadta a forgatag. A Társalgóban egyre nőtt a zsúfoltság, partnerei sűrűn váltották egymást, percnyi pihenőt sem hagyva a lánynak. A legzavaróbb azonban az volt, hogy táncosai néhány erőltetett szellemeskedés után valamennyien sablonosan a távoli Földről kezdték kérdezgetni. Talán még ezt is elviselte volna, ha a zenegép nem üvölt egyre hangosabban. De a zene lassan már kellemetlenül dübörgő zajjá erősödött, és Anela egyre nehezebben tudta túlkiabálni, hogy udvariasan válaszolgatni tudjon táncpartnereinek.
Az illendőség kedvéért tűrt egy darabig, de végül megelégelte a dobhártyáit fenyegető "zenét". Soros táncosával átkísértette magát az Étkezőbe. Megivott egy kólát, majd elnézést kérve előbb a mosdóba ment, onnan pedig kisétált az éjszakába.
Eredetileg egyenesen a szállásukra akart menni, de a lámpák gyér fényén túl pislákoló csillagok másfelé csalták. Kisétált a telep szélére, csillagászkodni egy kicsit. A Földön is egyik kedvelt időtöltése volt a csillagokban gyönyörködni egy-egy szép nyári éjszakán és Saaten még ismeretlen égboltja egész sor csodát ígért.
Kiérve a lámpák fényköréből, no meg a házak közül is, Anela hátraszegett fejjel keresgélni kezdte az ismerős csillagképeket. Saaten egén azonban kevés meghatározóan erős csillag ragyogott. Helyettük a Tejút jól kivehető, az otthoninál szélesebb fénysávja ködlött az égen. Széles folyamként húzódott a láthatártól a zenitig, ahol két ágra szakadt.
Váratlanul mesebeli illat terelte el Anela figyelmét kedvenc csillagairól. Különös, fűszeres illat-fátyolt sodort felé a szellő. A Föld trópusi virágainak bódító leheletét idézte, bár nem volt olyan tömény, mindent elnyomóan erős. Néhány szippantás után szinte öntudatlanul indult az illathoz tartozó virág keresésére.
Az egyik lakóháznak a Főutcától távolabbi végén, éppen egy lámpa alatt talált rá a lila különböző árnyalataiban pompázó virágcsodára. Első pillantásra egyetlen, harminc centi átmérőjű, összetett kehelynek tűnt az egész virág. Csak közelebbről derült ki, hogy szorosan egymás mellett nyíló virágtölcsérek sokaságából áll. Az alig öt centis kelyhek leginkább az otthoni oroszlánszájra emlékeztették Anelát. Némelyik kehely szorosan csukva volt, mások édes illatokat árasztva tágra nyíltak. A telep közepéből ujjnyi vastag szár nyújtózott, vállmagasságban gyerek-ökölnyi gubót ringatva. A szár tövénél és a virágtelep szélénél széles, tüskés levelek sorakoztak.
Anela egészen a csodás virág fölé hajolt és mélyen beszívta a fahéj és vanília keverékének tűnő illatot. Az arcán valami pókhálónyi érintést érzett, mire irtózva elkapta a fejét a virág közeléből. A következő pillanatban a széles levelek meglepő gyorsasággal összecsukódtak, méretes tüskékkel tűzdelt kupolát borítva a lila virágkelyhekre.
– A moratis nem szereti a túlzottan közeli ismeretségeket! – nevetett fel valaki Anela mögött.
A lány apró sikkantással perdült hátra. Úgy elmerült a virág csodálatában, hogy észre sem vette a mögéje sétáló Gitát és bátyját.
– Most boldog vagy?! – vágott egy fintort barátnője felé Anela. – Jó játék ijesztgetni a másikat?
– Bennünket is ennek a csodavirágnak az illata vonzott ide – kuncogott még mindig Gita.
– Csak segíteni akartam – szabadkozott mosolyogva Kirz. – Aki először találkozik a moratissal, nem szabadul a bűvköréből, míg meg nem karmolja a kezét.
– Miért csukódott össze ilyen gyorsan? – guggolt le Gita a virágot rejtő zöld kupola mellé.
– Így védekezik. A gubó és a levelek között vékony szálak lebegnek. Ha valaki szakítani akar egy moratis kelyhet, annak vigyáznia kell, nehogy hozzájuk érjen.
– Fura virág – csóválta a fejét Anela. – Hogyan termékenyítik meg a rovarok, ha ennyire védekezik?
– A rovarok könnyedén átrepülnek az érzékelő szálak között. Legtöbben persze vesztükre teszik, mert a moratis húsevő. A bezárt kelyhekben éppen a zsákmányát emészti.
– Akkor is csodaszép – állt fel Gita. – Miért nem ültettek belőle többet a telepen?
– Mert csak ilyenkor szép. Ősszel mindenki elátkozza a moratisokat. Mikor megérnek, ezek a gubók ezerszám szórják a szélbe a moratis hosszú, repítő pelyhekkel tűzdelt tüskés magjait. Azok az ördögi magvak a legszorosabban zárt ruha alá is bejutnak, és pokolian megkínozzák az embert.
– Akkor a moratis pont olyan, mint Saaten – bólogatott Gita. – Lehet akármilyen szép a telepetek, ha a vezetőtök elviselhetetlen! Hogy tudtátok egyáltalán megválasztani polgármesternek?
– Kholnak tényleg kevés barátja van, de a tudásával és a szervező készségével senki sem versenyezhet. Saatennek pedig nagyobb szüksége volt egy rátermett, de undok vezetőre, mint egy udvariaskodó, tesze-fosza alakra. Amiket nektek mondott, roppant udvariatlan dolgok, de sajnos a legutolsó szóig igazak. Ha lenne mivel, már holnap hazaküldenélek benneteket én is.
– Ennyire útban vagyunk? Vagy ennyire komoly a csengiz veszély? – kérdezte Anela kicsit csalódottan, mert Gita napok óta ismételgette, hogy milyen arany életük lesz Kirz telepén.
– Inkább az utóbbi. Csak négy éve támadták meg az első bázisunkat a csengizek és Stiel már a tizenhetedik elveszített bolygónk. Az utolsó hatot nem egészen egy év alatt foglalták el. És Stiel csak nyolc fényévre van Saatentől!
Amióta 2029-ben a titokzatos idegenek űrhajói megszállták a Föld Pharron nevű világát, a legtöbb beszélgetés és vita a hódító csengizekről folyt. A kezdeti sokkot az eltelt négy év ugyan tompította kissé, de az ellenállás eddigi sikertelensége sosem engedte teljesen elmúlni. Pedig a Galaktikus Központ a védekezésben is segített. Az ő útmutatásaik alapján épült ki minden telepen az űrvédelem és jött létre a Föld leghatalmasabb hadserege, a Terraflot. A bolygók felszínéről startoló űrvadászok tucatjait telepítették minden bázisra. Felderítő műholdak százait gyártották és állították pályára a betelepített bolygók körül, hézagmentes védelmi láncot és végső esetben afféle űr-aknamezőket hozva létre belőlük.
A Föld népe boldogan ünnepelte új hőseit, akik megvédik a kitelepülő társaikat a csengizektől. Népszerű komputeres játékok szimulálták a bolygók felső légkörében, illetve a közeli világűrben zajló harcokat. Tinédzserek ezrei irtották lelkesen a gyűlölt csengizeket békés otthonaikban ülve. Aneláék is jól ismerték ezeket a játékokat, de a Terraflot kadétjaiként a harcok valódi kilátásaival is tisztában voltak valamelyest.
Ha a csengizek ostrom alá vettek egy bázist, a naszádok csak lassítani tudták az ellenség vadászgépeinek és cirkálóinak támadását. De még egyetlen blokád alá vett bolygóról sem tudták elűzni őket. A legtöbb megtámadott bázisról senki sem tért vissza. Ritkaság volt, ha egy-egy térhajónak sikerült áttörni az ostromzáron, mint a Warrior-nak Stielnél. Az ilyen menekültek beszámolóiból kezdték megismerni a csengizek ostrom-stratégiáját a Terraflot vezetői.
– Egy új cirkálót építettek Kozmográdban, mielőtt elindultunk – mesélte Anela a legújabb hírt Kirznek. – Rakétákkal felszerelt hajót, ami a tervek szerint a csengizek bolygóit fogja megtámadni.
– Visszatérünk a jó öreg stratégiai bombázáshoz? – nézett meglepetten a lányra Kirz. – Annyi előnye biztosan lesz, hogy a csengizeknek is fel kell állítaniuk a saját bolygó-védelmi rendszereiket. Ha pedig otthon kell védekezniük, remélhetőleg kevesebb erejük marad a támadásokra.
– Eddig semmivel sem tudtuk komolyan meglepni a csengizeket – rántott egyet a vállán Gita. – Csodálnám, ha éppen ezt a módszert nem ismernék!
– Szerintem akkor is ez a legjobb megoldás – erőltette Anela. – Erős, kombinált fegyverzetű hajókkal a saját területükön kell megtámadni a hódítókat.
– Szép terv. De engem sokkal jobban érdekel, hogy te hogyan képzeled el Saaten védelmét – fordult a bátyjához Gita. – Vagy hadititok?
– Egyáltalán nem titok. Nagyon egyszerű tervem van. Ha a csengizek ostrom alá veszik Saatent, a naszádokkal feltartjuk őket, amíg leszereljük és kiürítjük a telepet. Aztán amikor kifullad az első rohamuk, és visszavonulnak kissé, hogy rendezzék a soraikat, egy összpontosított támadással áttörünk köztük a vadászgépeink fedezete alatt. A bázist semmiképpen sem tudnánk megvédeni, de így legalább az embereket megmentjük.
A kadétok csapata gyorsan beleszokott a bázis életének szürke hétköznapjaiba. Korán keltek, délig a kijelölt munkahelyükön dolgoztak. Ebéd után lustálkodtak a szállásukon, csavarogtak a telep környékén, de legtöbbször a gyakorló repülésre induló vadászgépeket lesték. Naponta megcsodálták a testes, ám lendületes vonalú gépeket, amint néhány perc alatt eltűntek a távolban, majd tűzcsóvát húzva az ég felé fordították az orrukat. Pár nap múlva már név szerint ismerték valamennyi pilótát és titokban arról ábrándoztak, egyszer talán majd ők is felszállhatnak valamelyikkel.
A csoport kisebb része – a többség szerint a stréberek – a Könyvtárban töltötte délutánjait. Elolvastak mindent, amit a Csengiz Háborúról csak találhattak és igyekeztek kielemezni az adatokat. Komoly stratégiai vitákba bonyolódtak, hogy melyik csatában mit kellett volna tenniük a Terraflot egységeinek a győzelemért, illetve hogyan csökkenthették volna veszteségeiket. Szürkületre azonban ez a csoport is mindig megfogyatkozott. Egyre többen vonultak át közülük is a Társalgóba, a szokásos esti bulira.
Legtöbbször Gita és Anela maradt utolsónak a Könyvtárban. Csak Saaten napjának lenyugta után hagyták ott olvasmányaikat. Persze ők sem a sárga csillaghoz igazították programjukat, hanem Kirz szolgálatához. Estéről estére együtt vacsoráztak, aztán nagyokat sétáltak a telep körül. Gita természetesnek vette, hogy barátnője is velük tart és néhány késő éjszakába nyúló beszélgetés után már Anela sem érezte feleslegesnek magát a két testvér mellett.
Éppen Kirzzel töltött estéik miatt váltak a lányok Khol Aren gonosz csipkelődésének legfőbb célpontjaivá. A telep vezetője egyébként is előszeretettel élcelődött a kadétok rovására. Személyes sértésnek érezte, hogy az Ariel javításának idejére megterhelték bázisának még igencsak ingatag gazdaságát. Anela külön rossz pontokat kapott Kholtól, mert Kirzzel és Gitával barátkozott. Gita már csak egy fokkal volt jobb a bátyjánál. Mert Khol szemében Kirz Larke volt a felesleges és rossz dolgok megtestesítője, Saaten megnyomorítója. Ha nem lett volnaKirz és az a sok semmittevő pilóta, a bázis sokkal gyosabban fejlődhetett volna! De az Űrvédelemhez beosztott pilótákat és szerelőket is a telepnek kellett eltartania. Saatenen ez az osztag a teljes lakosság egy harmadát tette ki Ráadásul Khol még vezetői jogait is kénytelen volt megosztani Kirzzel, aki vészhelyzetben teljesen el is vehette tőle Saaten irányítását.
Egyik esti sétájukon aztán Gita el is panaszolta a bátyjának Khol délelőtti alattomos csipkelődését, amivel megríkatta egyik barátnőjüket.
– Kemény dió – ingatta Kirz a fejét. – Sajnálom Kathyt, de ha most beszélek Khollal, csak még jobban szekálni fogja szegény lányt. Csak annyit tehetek, hogy minden kadétot átvezényelek a hangárokba. Ha nem kerültök Khol útjába, nem tud tovább piszkálni benneteket!
– Te tényleg nem értesz bennünket, Kirz? – fakadt ki dühösen Gita. – Nem csak rólunk van szó! Vagy tényleg nem vetted észre, hogy Khol téged tart a legfőbb ellenfelének?!
– Tartson – rántott egyet a vállán közönyösen Kirz. – Ha örömet szerez neki ez a kicsinyes kötözködés, hát tegye! Ahhoz úgysincs elég hatalma, hogy ártani is tudjon nekem.
– Csak nehogy túl késő legyen, mire hiszel nekem!
Nem tudni, hogy Kirz hitt-e a húgának vagy sem, de a témát érezhetően kerülni akarta. Megeresztett még néhány semmitmondó jó tanácsot, tett pár vállrándítással felérő megjegyzést, aztán másról kezdett beszélni. Nevezetesen az emberek első elveszített bázisáról. Pontosabban Pharron ostromának egyik alig ismert epizódjáról.
Amikor Pharront megszállták a csengizek, még semmit sem tudtak az emberekről. Így az is újdonság volt a számukra, hogy a földlakók jobban bírják a gyorsulát, mint ők. Ennek a tudatlanságnak köszönhetően a Deneb sikeresen kitört az ostromzárból, és félszáz menekültön kívül a támadókról is hírt hozott. Csakhogy a Deneb személyzete nem csak csengizeket látott Pharron mellett!
Beszámolóik szerint a Deneb szökésével egy időben a csengizek blokádja mögött négy idegen űrnaszádot láttak bevillanni Pharron körzetébe. Az új naszádok méretei kétszer akkorák lehettek, mint a bázist támadó vadászgépeké. Felépítésükben a csengiz gépekre hasonlítottak. A Deneb felvételei szerint még hajtóműveik is a támadókét mintázták. Háromtörzsűek voltak, mint a csengiz vadászgépek, de nem volt olyan nagy eltérés a törzseik méretében és három hajtóművük is volt. A naszádok orrán lapos szenzor-tányér szürkéllett. Ebből emelkedett ki a tágas, két részre osztott pilótafülke. Nyilazott vezérsíkjaik a csengiz vadászgépekkel ellentétben csak felfelé nyúltak ki a segédtörzsekből.
– Ők lettek volna a titokzatos űrlakók?
– Ők bizony – bólintott Anela kérdésére Kirz. – A Galaktikus Központ legalább is így azonosította őket a Deneb képei alapján. Szerintük valamiféle űrnomádok, akik nem akartak szövetséget kötni a Központtal a csengizek ellen.
– És mit akartak ezek az … űrlakók Pharronnál?
– Ezt sokan szeretnék tudni, Gita. A Deneb személyzete csak pár percig láthatta őket, aztán menekülésük közben Pharron mögé kerültek. Amíg megfigyelhették az űrlakókat, azok nehéz fegyvereket emeltek ki a naszádjaik burkolata alól és laza kötelékben Pharron felé repültek.
– Egyszer láttam néhány részletet a Deneb jelentéséből. Az írójuk szerint az űrlakók a csengizek oldalán állnak ebben a háborúban.
– Meglehet – vonta meg a vállát Kirz. – De akkor miért jelezték tavaly Darlennek a csengiz inváziós flotta közeledtét? Nekik köszönhetően sikerült a bázis lakosságának felét elmenekíteni két térhajóval még a csengizek megérkezése előtt.
– Így mindjárt érthetőbb, hogyan sikerült a Terraflotnak úgy elverni a port a csengizeken Darlennél! – jegyezte meg bólogatva Anela. – Könnyű volt a megfelelő helyre összevonni az erőinket!
– Na, azért annyira nem volt könnyű – ingatta a fejét Kirz. – Egész sor bázis maradt védtelenül és rengeteg árut öntöttek ki a betonra, hogy legyen elég csillaghajónk, ami Darlenhez viszi a naszádokat. És persze a diadal sem volt olyan nagy.
– Kétszáz vadászgépből csak hatvanhetet veszítettünk. De a többiek feltartották a csengizeket, amíg a flotta mindenkit kimenekített Darlenről!
– Szóval majd hetven pilóta és egy bázis elvesztése szerinted még győzelemnek nevezhető? – kérdezte halkan Kirz. – Hol kezdődik akkor a vereség?
– Űrnomádok? – szólt közbe Gita, még mindig a Galaktikus Központ jelzőjén tűnődve. – Szerintem ez marhaság! Valahol építeniük kell a naszádjaikat! Valahol egy bolygón biztosan vannak gyáraik az űrlakóknak is! Akkor pedig nekik is van félnivalójuk a csengizektől!
– Kivéve, ha a csengizek gyáraiban készül az űrlakók felszerelése is!
– Nem biztos, hogy bármelyikőtöknek igaza van – rázta a fejét Kirz. – Ne feledjétek el, hogy a Galaktikus Központ nem véletlenül nevezte űrlakóknak az idegeneket! Lehet olyan fejlett a technikájuk, hogy nincs is szükségük gyárakra.
– Na persze! Ez még viccnek is gyenge – húzta gúnyos mosolyra a száját Gita. – Az űrlakóknál talán a fán teremnek a lézervetők? A naszádjaikat meg úgy tenyésztik! Vagy szerinted vad naszádokat fognak be, és megszelídítik őket? Ismerik az űrrepülést, és modern technológiát használnak. A bonyolult gépeket viszont valahol gyártani is kell!
– A Központ legtöbb űrhajójának növesztett kristályokból van a burkolata – kelt Kirz védelmére Anela. – Hasonló módon készülnek a komputereik is.
– A Központ űrhajói organikus kinézetűek – tiltakozott konokul Gita. – Egy bonyolult formájú, összetett térhajót mechanikusan mozgatott fegyverzettel nem lehet növeszteni! Különben is! Még a növesztéshez is üzemek kellenek!
– Lehet, hogy az űrlakók valami sokkal mobilabb növesztő rendszert alakítottak ki – védte az álláspontját Anela. – Két külön növesztett alkatrészt pedig nem művészet összeilleszteni. Hasonló módon készülnek a Terraflot új cirkálói is.
– Olyan dolgokról vitáztok lányok, amikről fogalmatok sincs. A Galaktikus Központ népeiről, technikai szintjéről is alig tudunk valamit, pedig ők segítenek nekünk. Az űrlakókról viszont a létezésükön kívül tényleg semmit sem tudunk.
|