V. Gigászok harca
4.
Néhány órával a közösen kivívott diadal után a névtelen bolygó közelében egymás mellé lavíroztak a győztesek kötelékei. Hosszú és udvarias üzenetek röpködtek az éterben. Bemutatkoztak egymásnak, és kölcsönös nagyrabecsülésükről biztosították harcostársukat. Gratuláltak az egyesült erővel elért sikerhez, és persze megköszönték a másik kötelék időben jött segítségét. Közben felmérték az elszenvedett sérüléseiket is. A kárjelentések összegzése alapján Kadrif ezredesnek nem sok oka maradt az örömre. Harminchét kisebb-nagyobb léket számláltak össze a Thunderbolt-on. Teljesen elpusztult nyolc lézervető, javítható sérülést szenvedett tizennégy. A pajzsgenerátorok kétharmada leégett. A manőver-hajtóművek közül minden ötödik megsérült. A Terraflot hét cirkálója azonban – a csata elején látványosan megsérült Hurricane kivételével – csodával határos módon, sértetlenül élte túl az összecsapást.
Amint a kötelékek parkoló pályára álltak a névtelen bolygó felett, szkafanderes javító osztagok rajzottak ki a két győztes hordozóból. Ellepték hajójuk sérüléseit. Lékeket foltoztak be. Új antennákat szereltek fel az ellőttek helyére. Meghibásodott alkatrészeket cseréltek ki. Az űrlakók azonban hordozójukon, a Destroyer-en kívül öt cirkálójukat is javítani kezdték, ami alaposan meglepte a földieket, hiszen a csata során egyiket sem látták megsérülni.
Hamarosan kiderült, hogy a Destroyer már a második csatáját vívta ebben a rendszerben. Első ízben tíz napja érkeztek a névtelen bolygóhoz az űrlakók. Egyik csapatukat akarták a Destroyer fedélzetére venni, mikor a csengizek rajtuk ütöttek. Két slasztogon és a kíséretüket alkotó tizenegy cirkáló célja persze aligha lehetett egy kicsiny űrlakó-csapat elpusztítása. Sokkal valószínűbb, hogy csak egy kis pihenő kedvéért keresték fel a rendszert. Könnyű győzelmet remélve azonnal rátámadtak az űrlakókra, de a csapatot menekítő Destroyer nemcsak elszánt, hanem méltó ellenfelüknek is bizonyult.
Az űrlakók kihasználták, hogy a csengizek két tűz közé akarták szorítani őket. Egyre távolabb manővereztek a bolygótól, elcsalogatva a két slasztogont a menekülő csapat, és egymás közeléből is. Az összecsapásban sorra hullottak el a csengizek cirkálói. Igaz, a Destroyer is elveszítette három kísérőjét, mikor rárontott kiválasztott ellenfelére. Végül az űrlakók egyik szerencsés sortüze megsemmisítette a megtámadott csengiz hordozót. A másik slasztogon rohama elől viszont okosabbnak látták a hipertéren át visszavonulni. A megvadult csengiz azonban maga is átrepült a szomszédos naprendszerbe, hogy felkutassa és megsemmisítse a visszavonuló Destroyer-t.
Az már csak a véletlenen múlt, hogy mindkét ellenfél visszatért az első csata színhelyére. A Destroyer legénysége meg akart győződni az űrlakó-csapat sikeres meneküléséről. A slasztogon valószínűleg éppen erre számított. Csakhogy az űrlakók helyett a Thunderbolt-tal találta szemben magát.
Mióta a Thunderbolt és a Destroyer egymás mellett keringett a névtelen bolygó felett, a Csillaghajózási Tanács küldöttei egyre idegesebbek és türelmetlenebbek lettek. Kadrif ezredes már a bemutatkozások során közölte az űrlakókkal, hogy hajóján vannak a Föld követei, akik egy új szövetség tervezetét szeretnék Csillagpontra vinni. A Destroyer tisztjei – legalább is szóban – örömmel fogadták a bejelentést, de az első személyes találkozót csak a legszükségesebb javítások utánra tűzték ki, két nappal a pályára állás után.
Az öt küldöttet eleinte felvillanyozta az űrlakók közelsége. Összepakolták csomagjaikat, felkészültek a Destroyer-re való átköltözésre. Az idő múlásával aztán tapasztalniuk kellett, hogy a Thunderbolt javításával elfoglalt tisztek most nem igazán érnek rá velük törődni. Ettől feleslegesnek kezdték érezni magukat. Mivel mindenből kimaradtak, idegesek lettek és maguk között már azzal gyanúsítgatták az állandóan elérhetetlen Kadrif ezredest, hogy őket megkerülve tárgyal az űrlakókkal.
Anela jobb elfoglaltság híján az Ebédlő melletti egyik kis társalgóban üldögélt társaival. Borzasztóan unta a többiek feszült, ideges hangulatát, ingerült felcsattanásait minden apróság miatt. Így aztán roppantul hálás volt Linának, aki a résnyire nyitott ajtón félénken bedugva a fejét kihívta őt a szobából. Örömmel követte kis barátnőjét a szomszédos Ebédlőbe, bár sejtette, hogy a búcsúzás egyiküknek sem lesz éppen vidám. Az elmúlt hetekben, mi tagadás, nagyon megszerette Linát, naiv elképzeléseivel és kérdéseivel együtt.
Annál nagyobb volt Anela meglepetése, belépve az Ebédlőbe. Nem szomorú búcsúzkodás, hanem nyolc gyakornok várta az ajtók melletti sarokban. Elszánt arccal, némán ülték körül összetolt asztalaikat, mint akik valami igazán nagy dologra szánták el magukat. Rászegeződő tekintetük megzavarta Anelát. Gyanakodva ült le az egyik üresen hagyott székre.
– Mi ez a nagy csend, ifjúság? – nézett végig Linán és barátain. – Gyászoltok valakit?
– Mi … úgy döntöttünk, … – kezdte Lina akadozva, miközben leereszkedett Anela mellé a másik székre.
– Veletek akarunk menni! – vágott közbe Dan Mavil dacosan felvetett fejjel nézve Anela szemébe. – Űrlakók akarunk lenni! Úgy, ahogyan te is!
– De miért? Csak a történeteim miatt? – kérdezte riadt csodálkozással Anela. – Azt hiszitek, ott minden jobb lesz? Valami különleges kaland vár rátok?
– Tudjuk, hogy mi vár ránk – rázta meg a fejét Tina Irwell. – És vállaljuk!
– Nem a te hibád – fogta meg Anela kezét Lina. – Nem is a történeteidé. Egyszerűen csak úgy akarunk élni, mint ők! Nem akarunk többé nukleáris rakétákat lődözni ismeretlen bolygókra! Emberibb módon akarunk élni, és ha kell, hát harcolni is!
Anela zavarodottan rázta a fejét. Mit tegyen? Mit mondjon ezeknek a gyerekeknek? Mondja el, hogy a szövetség megkötése után a Föld harca is meg fog változni? Hogy ezzel a döntéssel nem megoldják, csak megkerülik a problémát? Pontosan tudta, hogy semmit sem érne vele. Így csak annyit kérdezett:
– Kivel beszéltetek eddig a tervetekről? Mert azzal remélem tisztában vagytok, hogy bizonyos formaságokat el kell intéznetek, mielőtt kiléphetnétek a Terraflot kötelékéből?!
– Téged szeretnénk megkérni, hogy segíts! – nézett könyörgőn a barátnőjére Lina.
A Thunderbolt legszebb tárgyalójába belépve Anela odaintett a díszegyenruhás tisztek mellett álló társainak. Már az is nagyon feszélyezte, hogy utolsónak érkezett, de még inkább zavarta a kezében szorongatott papírcsomó. Átvágott a kis termen és egyenesen Kadrif ezredeshez lépett:
– Megbocsát, ezredes! Tudom, hogy nem igazán alkalmas az időpont, de néhány barátom nevében kérni szeretnék öntől valamit.
– Parancsoljon, Tirak százados! – fordult készségesen a lány felé Ron Kadrif.
– Mint mondtam, néhány barátom, pontosabban néhány gyakornok kérését szeretném tolmácsolni. Ők is az űrlakókkal akarnak tartani, és ehhez kérik az ezredes úr jóváhagyását.
– De hát hogyan gondolhattak ki ekkora ostobaságot? – kérdezte meglepettem az ezredes. – Az avatás előtti évben kilépni a Terraflot kötelékéből!? Ez egyszerűen abszurdum! Egyáltalán hányan vannak ezek a gyakornokok?
– Nyolcan – nyújtotta át Anela a kezében szorongatott papírokat. – Itt vannak az aláírt nyilatkozataik, hogy saját elhatározásukból meg akarnak válni a Terraflottól, és el kívánják hagyni a jelenlegi állomáshelyüket, hogy az űrlakók között élhessenek. Csak a maga engedélye hiányzik róluk.
– Látom, mindenre gondoltak – nézte át Kadrif ezredes a nyilatkozatokat, aztán átadta őket a mögötte álló Sverdennek. – Bár nem értek egyet a döntésükkel, de természetesen tudomásul veszem és elfogadom. A Thunderbolt-ról viszont csak akkor engedhetem el őket, ha megkaptam a Destroyer parancsnokának a nyilatkozatát, hogy hajlandó a hajójára venni ezeket a fiatalokat. Azon kívül szükségem lesz még egy nyilatkozatra, hogy az embereink bármikor hazatérhetnek, ha mégis meggondolnák magukat.
Mielőtt Anela bármit mondhatott volna szisszenve félresiklott a tárgyaló ajtaja. A nyílásban megjelent egy díszegyenruhás hadnagy. Belépett és feszesen tisztelegve jelentette:
– A Destroyer kapitánya és kísérete, uram!
– Vezesse be őket, hadnagy!
Anela félrelépett az ezredes elől és kíváncsian fordult az ajtó felé. A hadnagy invitálására három űrlakó sorakozott be a terembe. A Destroyer parancsnoka magas, markáns arcú fiatalembernek tűnt. Fiatalosan sima arcához és kisportolt alkatához azonban a legkevésbé sem illett ezüst-fehér szemöldöke és hosszú, válláig lebegő, csillogóan fehér haja. A második idegen szinte elveszett társai között. Anela leginkább vékony csontú, egészségtelenül fehér bőrű, tíz-tizenkét éves gyereknek nézte volna. Kicsiny testéhez képest aránytalanul nagy fejének pókháló-vékony, színtelen haja és hatalmas, rezzenéstelen szemei azonban a csoport legöregebb tagjának mutatták.
A harmadik űrlakó belépésekor Anela rögtön elfeledkezett az első kettő minden furcsaságáról. Már csak az utolsónak belépő férfit látta. A Destroyer küldöttségének harmadik tagja ugyanis Kirz Larke volt.
A Destroyer kompja lassan kilebegett a Thunderbolt alól. Kinézetre éppen olyan esetlen volt, mint a földi hordozó hasonló rendeltetésű egységei. Hengeres törzse volt, vaskosan tompa, kúp alakú orral és legelöl a dokkoló berendezést védő ernyővel. Széles törzsében, ha nem is kényelmesen, de elfért a Csillaghajózási Tanács küldöttsége, a nyolc gyakornok és Y’Bernai szkafanderbe öltözött csoportja.
– Te mindig kitalálsz valami meglepetést, mire találkozunk? – kérdezte Anela évődve a mellette ülő Kirztől. A komp pilótafülkéjében ültek, mert a lány a saját szemével akarta látni a Destroyer-re való bedokkolást. – Legutóbb egy űrlakó-csapat vezére lettél. Most egy szuperhordozó vadászainak a parancsnoka. Többet nem engedlek eltűnni a szemem elől, mert még képes leszel Csillagpont vezetőjévé kineveztetni magad!
– Hát, legközelebb, azt hiszem, én is más postást keresek! – karolta át a lány vállát Kirz. – Tűrhetetlen, hogy négy évbe telik, mire egy üzenetre meghozod a választ!
– Tudod, volt egy kis zűr odahaza. Némi bürokrácia, egy kis tömeghisztéria. Igazából semmi lényeges – vonta meg a vállát Anela, aztán odafordult a férfihoz: – Az egész Meteor-csapatot a Destroyer fedélzetére vezényelték?
– Ha Gitára gondolsz, ő Csillagponton van. Két éve hozzáment Peter Lannishoz. Most éppen a fiát, Tomot tanítja járni. A többiek … majdnem mindenki itt van, akit ismertél.
– Csak majdnem mindenki?
– A háború nem csak dicsőséget hoz – fordult félre Kirz, hogy elrejtse a szemébe gyűlő könnyeket. – Afil, a kísérőm két és fél éve esett el. Sigur, akivel azt a duzzasztót leromboltátok, három hónappal később. És Ron, aki lemásolta a könyvedet, tavaly. Az első bevetésén. Tudod, a Meteor-csapat mindig is élen járt a harcban.
– Ezért kerültetek a Destroyer-re? Jutalmul?
– Igen. Bár ezzel azt hiszem, nagy csalódást okozunk a kis barátaidnak.
– Azt mondták, nem kalandot keresni jönnek velünk! Sokat meséltem nekik az űrlakókról, úgyhogy nem lehetnek különösebb illúzióik. Különben is, ők már egészen másként gondolkoznak rólatok, a csengizekről, és erről az egész háborúról, mint az emberek többsége.
– Szép dolog! Hát így akar szövetséget kötni a Föld? Hogy alig néhányan hisznek nekünk, és azok is inkább elhagyják az otthonukat? Így csak megismételjük a két évvel ezelőtti hibákat!
– Ne hidd! – rázta meg a fejét Anela. – Most alaposabban átgondoltunk mindent. Előbb csak harcostársak legyenek az emberek és az űrlakók! Ismerjék meg egymást! Barátkozzanak össze a közösen vívott csatákban! Mint a Destroyer és a Thunderbolt legénysége a most következő napokban. Az emberek jobban hisznek a barátaiknak, mint egy távoli, ismeretlen bölcsnek, vagy akár a legszigorúbb parancsnak!
– Nem lassú ez a módszer egy kicsit? – nevette el magát Kirz.
– Csak mint a ti Kolóniátok. Vagy talán már holnap véget ér a háború? Bármikor győzünk is, a barátságok sokkal tovább fognak tartani, mint a háború!
|