20. fejezet

   Rhao és vezérei látszólag elmélyülten vizsgálták a puszta földből felcsapó öles lángokat. Valójában  – bár maguknak is nehezen vallották volna be –  csak tehetetlenül toporogtak előttük. Néhányan a tenyerüket maguk elé tartva méregették, mennyire tudnak közel menni a tűzfalhoz. Mások a földet tapogatták, így akarván kimérni, hol kezd égni a megperzselt homok. Még Rarqua is leszállt a szekeréről, melyen Arrash óta zötykölődött a sereg után. Értő szemmel vizsgálgatta a tűzgyűrű lángjainak táncát, s közben néha egy-egy kusza vonalat rajzolt botjával a porba.

   – Nos? Mire jutottál, öreg?  – kérdezte egy idő után a tábornok.  – Ki tudod oltani a tüzet, mint az aardok Kholnyson?

   – Még ha ismerném is a szükséges a rítust, ezért akkor sem áldoznék embert!  – rázta a fejét Rarqua.

   – Nem is arra gondoltam  – szabadkozott Rhao.  – De biztosan van más mód is ennek a tűznek az eloltására.

   – Van! Meg kell találni, aki a lélektüzet gyújtotta. És ha ráakadtok, egy megfelelő varázslattal felébreszteni, vagy egy jó késsel elvágni a torkát. Így is, úgy is véget ér a mágiája, és kialszik a tűzgyűrű Vashdar körül.

   – Akkor rajta, keressük meg! Hol kezdjük?

   – Ott benn!  – intett a tomboló lángokon túlra Rarqua.  – Az Ath’umo-völgyben is a tűzgyűrű közepén találtatok rá a lángokat fellobbantó aard sámán tetemére.

   – No várj csak!  – lépett közelebb Shoma és az ujjain kezdte számolni:  – Azt mondod, ott benn kell lennie a sámánnak, aki ezt a tüzet gyújtotta?! De akkor az aardok legyőzték Vashdar védőit! Áttörtek a város falain, hogy egyetlen sámánt hátra hagyva elpucoljanak?! Csak azért, hogy ebbe a tűzgyűrűbe zárhassák a királyt? Miért nem dúlták fel inkább a várost, ha egyszer már a falakon belül voltak?

   – Mert ahhoz kevesen voltak  – szólt közbe Sayban, aki egy lándzsás osztag kapitányaként csatlakozott Yasnogardban Rhao seregéhez.  – Igaz, nem is kellett betörniük a fővárosba. Van már fél éve is, hogy egy aard követ jött hajón Vashdarba. A tíz törzs sarcot akart kivetni a királyra és Lomyrára. De mert a követük mégiscsak követ volt, Proslam király parancsára békében elhajózhatott.

   – Gondolod, hogy azóta …?

   – Másként aligha juthatott egyetlen aard is a falakon belülre!

   – Ha így történt, ha másként, attól én egy lépéssel sem jutottam közelebb a királyhoz!  – fakadt ki Rhao.  – Márpedig a mi seregünk egymagában kicsi az aardok elleni háborúhoz! Valahogyan beszélnem kell Proslam királlyal, hogy adja mellénk erősítésül a vashdari csapatait!

   – Ha a mágus nem tud segíteni, majd megteszem én!  – rikkantotta Zlutold.  – Kholnyson gyalog futottunk át a tűzön, mikor kilöktek a Lor Andon kapuján. Most itt a lovam, ami lefogadom, egy perc alatt bevisz Vashdarba!

   Rarqua mondani próbált valamit a lovak felé iramodó Zlutoldnak, de az már senkire sem hallgatott. Nyeregbe lendült, elkocogott még vagy százlépésnyire a tűztől, aztán széles karéjban a lángok felé fordította hátasát. Keményen sarkantyúzta, de még a kantárral is megcsapkodta az állatot, hogy egyre gyorsabb száguldásra ösztökélje. A pej ló kitáguló orrlyukakkal vágtatott, szinte repült a tűzfal felé. Már-már úgy tűnt, beválik az őrült ötlet …

   De aztán az állat váratlanul bakkolva megtorpant és kitört balra. Olyan hirtelen vetette meg a lábát, s fékezte le száguldását, hogy Zlutold egyensúlyát veszítve a ló nyakára borult, majd ki is zuhant a nyeregből. Hatalmasat nyekkent a földön, és mire feltápászkodott, elszabadult hátasa már messze járt, rémült nyihogással menekülve a mágikus tűz közeléből.

   – Akartam mondani, hogy ne tedd!  – csóválta a fejét Rarqua.

   – A franc ütött ebbe a büdös gebébe?!  – porolta bosszankodva a ruháját Zlutold.  – Észre sem vette volna az ostoba jószág, amíg átrepül a tűzön!

   – Te tudod, hogy csak egy keskeny sáv lángol. De a lovad nem látott mást maga előtt, csak a tüzet.

   – Talán próbáld meg gyalogosan!  – veregette nevetve a barátja hátát ép kezével Tungla.  – Ha Kholnyson sikerült, itt is mennie kell!

   – Menj te a …! Majd’ megmondtam, hova! Mintha nem tudnád, hogy a Lor Andon előtt meredeken lejtett az út! Ott lehetett gyorsan futni. De itt …

   Íjat tartó balját a nyeregkápára támasztva Shoma végignézett lovasainak egyenes vonalán. Igyekezett olyan nyugodtan ülni a nyeregben, mintha Vashdar főterén lenne, és a király előtti díszszemlén igazgatná legényeit, nem háromszáz lépésnyire az aardok táborától. Pedig muszáj volt hallania az elharsogott fenyegetéseket, s látnia a bőszen rázott fegyvereket. Főleg azt a rikító kékre mázolt képű fickót nem lehetett figyelmen kívül hagyni, aki társait legalább öt lépéssel maga mögött hagyva bömbölte a lassan közeledő lovasok felé válogatott trágárságait.

   Shoma osztaga már egy hete szinte le sem szállt a nyeregből. Négy napig keresték a Vashdar ostromára érkezett ellenséget. Keresztül-kasul bejárták az egész Garma-völgyet, mire a Gushától északra ráakadtak az aardok táborára. Aztán addig ügyeskedtek, míg sikerült meglepniük egy hatfős őrjáratot. De bármilyen óvatosak voltak is, öt harcost agyon kellett verniük, mire az utolsót le tudták gyűrni, s megkötözve magukkal vihették. Rhao ugyanis mindenképpen foglyot akart, akitől megtudhatta, miért zárták tűzgyűrűbe az északi sámánok a királyt és fővárosát.

   No, abból a szerencsétlen, összevert fickóból nem sokat tudott kiszedni a tábornok! Buta volt szegény, mint a föld. Sokszor nem is értette Rhao kérdéseit, máskor meg egyszerűen nem akart válaszolni rájuk. Végül azért csak kibökte, hogy a sámánjaik ugyanúgy meglepődtek, mikor útjukat állta a tűzgyűrű, mint Rhao. Azt mondta, körbejárták az egész várost, de mert sehol sem találtak bejáratot a tűzön át, a seregük fele elvonult Gogarhoz, hogy segítsen a testvéreiknek a lovagok várát elfoglalni.

   Rhao egészen tűzbe jött, mikor megtudta, hogy csupán az aard sereg felével kell megütközniük. Másnap személyesen kémlelte ki az ellenség táborát. Gondosan megtervezte, melyik csapata mikor és merről támadja meg az aardokat. Maga vezette a helyükre az osztagokat, és minden tisztjének alaposan elmagyarázta, mit kell tenniük. Shomára és gyors mozgású íjászaira osztotta a csalétek szerepét. Nekik kellett felhergelniük és kiugrasztaniuk táborából az ellenséget.

   Így történt, hogy a húsz lovas íjász széles rajvonalban felsorakozott a mező szélén és lassan, lépésben elindult az aardok felé. Észak marcona fiai persze azonnal észrevették őket, de el nem tudták képzelni, mit akarhat az a néhány lovas krossha az ő másfél-ezres seregüktől. Legtöbben úgy vélték, követségbe jönnek, azért haladnak olyan lassan, megfontoltan. Egyre többen gyűltek a tábor szélére, és ha meg nem is támadták a lovasokat, válogatott sértésekkel, trágárságokkal üdvözölték, hergelték őket.

   A lovasok azonban tudomást sem vettek az egészről, csak békésen léptettek a tábor felé. Mostanáig! Bő kétszáz méterre ugyanis Shoma éppen megfelelőnek ítélte osztaga távolságát az ellenségtől. Megállította a sort, és parancsot adott az első lövésre. Húsz nyílvessző szisszent egyszerre a magasba, hogy aztán halálos jégesőként zúduljon az aardokra.

   A meglepett aardok csak a közéjük zuhogó nyilakból értették meg, hogy rászedték őket. Fegyvert ragadtak, és vagy százan lódultak a második, majd harmadik sortüzet lövő krosshák felé. Jól tudták, hogy esélyük sincs egy lovast utolérni. De mégsem hagyhatták, hogy az íjászok büntetlenül lődözzék halomra a társaikat! Ha megütközni nem is tudtak velük, legalább el akarták kergetni a krosshákat a táboruk közeléből.

   Az íjászok  – ahogyan azt az aardok várták is –  kitértek a feléjük rohanó tömeg elől. Lovaik fürgeségét kihasználva tartották a távolságot üldözőiktől. De a tábortól is! Nem menekültek el, hanem szépen megkerülték az aardok táborát, folyamatosan nyilazva a sátrak és kunyhók felé. Ez a szemtelenség végképp felbőszítette észak vad fiait. Egyre több medvetermetű harcos indult a krosshák üldözésére. Mire a lovasok egy teljes kört megtettek a tábor körül, már minden harmadik aard a nyomukban loholt, vagy igyekezett elébük kerülni, hogy elvágja az útjukat.

   Shoma elégedetten látta üldözőik tömegét. A második kört már nem merte megkockáztatni, inkább jelt adott a távozásra. Lovasai lassan kocogva arra indultak, amerről érkeztek. Közben meg-megálltak, hogy egy-egy sortűzzel tovább hergeljék az aardokat.

   Észak vad fiai éppen kezdték feladni az értelmetlen hajszát, amikor jobbról-balról, a bokrok közül legalább félszáz gyalogos krossha emelkedett fel. Kétfelől pusztító nyílzáport zúdítottak a lovasok után loholó csapatra. Gyilkos lövedékeik tömege egyszerűen elsöpörte az üldözők első sorait. Tucatjával buktak fel a halott, vagy sebesült aardok. Fájdalmas ordításuk hallatán pillanatok alatt kiürült a tábor. Az eddig onnan ordítozó aardok bosszúra szomjazva kaptak fegyverre és rohantak a krosshákra.

   Az íjászok egy darabig vitézül állták a hatalmas túlerő rohamát. Nyilaik láthatatlan fala lelassította, megtörte az aardok rohamát. Megállítani persze nem tudta. Minden ellenséges csapat pár lépéssel közelebb jutott hozzájuk, mielőtt mind elhullottak volna. Amikor aztán az élen rohamozó aardok dárdavetésnyi távolságra kerültek tőlük, az íjászok egyszerre megfordultak, és futásban kerestek menedéket.

   A nekidühödött aardok gondolkodás nélkül a menekülők után vetették magukat. Ölni akartak! Bosszút állni elesett társaikért! Egy darabig úgy tűnt, sikerül is utolérniük a menekülő krosshákat. A nyári melegben azonban hamarosan lassulni kezdett a hideghez szokott északi behemótok vad rohanása. Vörösre hevült arccal, levegő után kapkodva talpaltak az íjászok nyomában. Tudták, hogy már nem érhetik utol az előttük inalókat, de egyikük sem akarta elsőként feladni a hajszát.

   Aztán a következő kanyarban befordulva szemben találták magukat egy királyi lándzsás osztaggal! Alig százlépésnyire volt a jól ismert, tömör pajzsfal, és teljes szélességében elállta az utat. Az élen haladó aardok megtorpantak döbbenetükben, de mögöttük tolongó társaik még jó pár lépéssel közelebb lökdösték őket az ellenséghez, mire az egész sereg meg tudott állni. Végül egy hatalmas, lihegve ziháló tömeggé torlódtak össze. Kifulladt kapitányaik sem tudtak szóhoz jutni, inkább mutogatva, semmint parancsokat ordibálva igyekeztek valamiféle alakzatba rendezni a sereget.

   A királyi lándzsások azonban nem hagytak időt az északi harcosoknak, hogy kifújják magukat. Vezényszavak pattogtak és a pajzsfal ütemesen zörögve megindult a levegő után kapkodó aardok felé. Valahonnan a lándzsások mögül megint záporozni kezdtek a nyilak is, megbontva az aardok éppen csak rendeződő sorait. Aztán hosszan felrivallt egy kürt, és két oldalt egy-egy kisebb sereg bújt elő rejtekéből. Dárdákat hajigálva, egetverő ordítással vetették magukat a meglepett ellenségre.

   A három felől szorongatott aardok persze megpróbálták felvenni a harcot mind a három sereggel. Az első néhány percben sikerült is legalább lelassítaniuk Rhao harcosainak rohamát. De aztán egyszerűen legázolták őket. A többi már nem annyira csata volt, mint inkább vad, kegyetlen mészárlás. Százával hullottak a rettegett északi harcosok, akiknek igazából ahhoz sem volt elég levegőjük, hogy elfussanak. Tehetetlenné alázta, halálra ítélte őket a nyári meleg és Rhao jól felépített csapdája. Ötödük sem élte túl a vérengzést, és közülük is alig néhánynak sikerült elmenekülnie. A többinek hátrahurkolták a kezét a győztesek, s mint a barmokat terelték a táborukba őket.

   A diadal után Rhao katonái átvizsgálták a csatateret. Fajtánként halmokba hordták vezéreik elé az aardok fegyvereit, hogy később kiválogassák közülük a még használhatókat.

   – Még mindig azt mondod, hogy kevesen vagyunk?  – kérdezte Thaedra a mezőn heverő temérdek aard halottra mutatva.  – Hiszen legalább kétszer annyi ellenséget vágtunk le, mint ahányan mi magunk vagyunk!

   – Éppen ez az, hogy kétszer annyit! Pedig ez itt csak a Vashdarra támadó seregnek a fele volt!

   – Ezért fájjon az aardok feje!  – vonogatta a vállát Shoma.  – Miért hagyták csapdába csalni magukat?

   – Ne becsüld le az ellenséget, Shoma! Nem olyan ostobák az aardok, mint hiszed! Hamar rájönnek, milyen kevesen vagyunk valójában. Akkor majd összeszednek egy igazi sereget, és egyetlen csatában felmorzsolnak bennünket!

   – Toborozni kellene!

   – Itt?! A néptelen falvak közt?! Az aardok orra előtt?!  – nézett megütközve Thaedrára a tábornok.

   – Igen, itt! Az elmenekült parasztok közelebb vannak, mint hinnénk! Csak elbújtak a hódítók elől. Ha hívjuk őket, biztosan beállnak a seregünkbe!

   – Igazad van. De a tömeg nem elég. Gyakorlott harcosok is kellenek! És lovagok! Minél többen!

   – A dushelmi bányában lovagok is voltak, meg igazi katonák is. Nem hinném, hogy egész Lomyrában ne lenne több hasonló ellenálló fészek! Csak meg kell találni őket!

   – Úgy gondolod, járjuk körbe a fél országot, és doboljuk ki mindenfelé, hogy ellenállókat keresünk? Meddig tűrnék az aardok, hogy szabadon korzózzunk a seregeik között?

   – Semeddig. De nem is így gondoltam a dolgot. Majd én csendben nekivágok, előkeresem és idevezetem az erősítést! Te meg addig válaszd ki a következő célpontot, és támadd meg az azt ostromló sereget!

   – Hogy találsz meg, ha egyszer elszakadunk egymástól?

   – Az csak legyen az én gondom! Ne félj, bárhová mégy is, én a nyomodra akadok!

   – Tudom, igazad van. Minden harcosra szükségünk van, aki hajlandó közénk állni! De bármennyire kell is az erősítés, nem örülök, hogy éppen te mégy el megkeresni! Ha az aardok rájönnek, miben mesterkedsz, vadászni fognak rád!

   – Ne becsüld túl az aardokat!  – nevette el magát Thaedra.  – Mi is ismerjük annyira az erdőt, mint ők! Zlutolddal, és Tunglával akár az orruk előtt is sétálhatunk, mégsem vesznek észre bennünket!