23. fejezet

   Shoma két teljes napig készülődött, mielőtt nekivágott volna a Worandba vezető útnak. Nagyszerű ötletnek tűnt, hogy szinte csomagok nélkül, csupán két-három fegyveres kísérővel utazó, ékszerekkel házaló kereskedőnek mondja magát. Csakhogy amikor reggel megpróbálták összeszedni a szükséges árut, kiderült, hogy az egész táborban nincs annyi arany és ékszer, amivel egy kereskedő akár a szomszéd faluig elmehetne. Shoma hamar túltette magát a kudarcon. Vállvonogatva kijelentette:

   – Legfeljebb majd magamat alakítom! Kockarázó, kincskereső kalandort!

   – Abban a szerepben már az első este kést kapnál az oldaladba, amint egyetlen aranyat is elcsalsz egy ogantól!  – ingatta a fejét tamáskodva Rarqua.

   – Miből gondolod, hogy bármelyikük is észrevenné, ha csalok?

   – Az oganok másként gondolkodnak, mint mi, lomyraiak  – állt Rarqua pártjára Rhao is.  – Nem kell csalnod, hogy megkéseljenek! Szerintük már azért is halált érdemelsz, mert idegen létedre el mered nyerni a pénzüket! És még örülhetsz, ha nyíltan, szemtől szemben támadnak rád! De valószínűbb, hogy orvul döfnek le álmodban, mikor esélyed sem lesz védekezni.

   – Olyan megnyugtató benneteket hallgatni!  – nevetett fel kényszeredetten Shoma.

   Rhao kedvetlenül legyintett Shoma megjegyzésére, és tovább törte a fejét a szóba jöhető álcákon.

   – Meg van!  – csillant fel a szeme.  – Mondd magad fegyverkereskedőnek! Délen, a tengerpart közelében, Sular-em városában kovácsolják az oganok legjobb kardjait. Lomyrában nincs nagy keletjük, mert a mi pengéinkhez képest túl könnyűek. Pedig elképesztően rugalmasak. Azt mondják, egy erős férfi a markolat végéhez hajlíthatja a kard hegyét, mégsem törik el a penge! Amíg lehet, mondd azt, hogy Sular-embe tartasz, ilyen kardokat venni!

   Shoma gondolkodás nélkül rábólintott a tábornok ötletére. Néhányszor elismételte Sular-em nevét, mintha az eszébe akarná vésni. Pedig valójában már azon törte a fejét, kiket vigyen magával a sivatagba. Legszívesebben az elmúlt hetekben megbízható egységgé kovácsolódott íjász osztaga élén vágott volna neki a hosszú útnak. Persze gyorsan elvetette ezt az ostoba, kósza ötletet. Ha húsz harcos élén robogna be Worandba, mindenki megriadna tőlük. Rablóbandának néznék őket. Az íjászokra különben is Rhaonak lesz szüksége az eljövendő harcokban. Neki elég kell, legyen két megbízható harcos. Az egyik legyen jó nyomkereső, a másik meg értsen a lovakhoz! Az idegeneket kifaggatni és elámítani majd ő maga fogja, bármivel ijesztgeti is a vén mágus, meg Rhao! Épp elegen lesznek hároman! Gondolkodni is jobban tud, ha kevesebben zavarják közben a felesleges kérdéseikkel. Ha mégis fegyverrel kell megvédeni magukat, hirtelen szembefordulással hárman is meglephetik a támadóikat. Ha meg futni kell, minél kisebb a csapat, annál jobb!

   Csakhogy akiket legszívesebben magával vitt volna, azok már valahol messze jártak Thaedrával. Amint a többieket sorra vette, rá kellett jönnie, hogy mindnek meg volt a maga szerepe Rhao seregében. Végül Higdint választotta nyomkeresőnek. Ha nem is volt valami nagy hős, a vadászathoz, meg a nyomkereséshez nagyon értett. Már az Ath’umo-völgybe is orvvadászatért küldték a bírái. Mielőtt azt is eldönthette volna, kire bízza a lovaikat, maga Rera jelentkezett a posztra Shománál. Mint kiderült, száműzetését egy rablóbanda lovasaként érdemelte ki. Egyik balul sikerült akciójuk után került előbb a törvény kezére, majd Kholnys szigetére. De hiába keresgélt, a völgyben egyetlen lovat sem talált. Így ha nem akart gyalogolni, és a földet túrni, nyereg helyett csónakba kellett szállnia. Most, hogy csizmája talpa helyett ismét lova patkóit koptathatta, boldogan vállalta a hosszú utat.

   Rhao nagyon szerette volna legalább hat-hét főre növelni az expedíció létszámát, de sosem volt ideje erről győzködni Shomát, aki jobban bízott a maga kisebb csapatának sikerében. Igazából a tábornok még elbúcsúztatni is alig ért rá a három utazót, mert az élőholtak csatája óta minden nap valóságos háborút kellett vívnia az aard őrjáratokkal. A tíz törzs harcosai egyre többen, és egyre nagyobb területen járták az erdőt. Elszánt igyekezettel keresték a táborukat kétszer is megdúló lovasok rejtekét. Szerencsére a tábornok felderítői legalább olyan jól ismerték az erdőt, mint az aardok. Ha csak tehették, meglepték az ellenség őrjáratait, és csendben elbántak velük. Előfordult azonban, hogy egy-egy csapat túl népes volt, semhogy rajtaüthettek volna. Olyankor a bokrokat zörgetve, hamis nyomokat hagyva csalták tévútra az aardokat, és térítették el őket a tábor közeléből.

   De bármilyen ügyesek voltak is a felderítőik, Rhao tudta, hogy előbb-utóbb akad majd egy aard osztag, amelyik rátalál a seregére. És amikor a szerencsés járőr jelenti az északi vezéreknek, mit talált, az ellenség nekilódul, hogy nyomasztó túlerejével egyszerűen eltiporja a Kiválasztottat és harcosait.

   A tábornoknak persze eszében sem volt megvárni ezt a gyilkos rohamot. Mióta visszatért a nem éppen tervei szerint sikerült gogari útjáról, egyre azon törte a fejét, merre induljon tovább a hadával. Felderítőket küldött a közeli városokhoz, hogy megtudja, melyiket van több esélye felszabadítani az aardok ostroma alól. A jelentésekből azonban rá kellett jönnie: nincs elég katonája, hogy bármelyik városon segíthessen. A közeli Roanath, és az aranybányáiról híres Gadan falait hasonló erejű aard sereg zárta körül, mint Gogart. A Nabalon-tó partján fekvő Soogart, melyet nem védtek kőfalak, az ellenség egyetlen rohammal bevette, feldúlta és kifosztotta. A felderítők  – bár nem mertek igazán közel menni a városhoz –  meglehetősen kevés embert láttak az utcákon mozogni, vagyis Soogar lakóinak többségét az aardok már elhajtották rabszolgának távoli, északi hazájukba.

   Rhaonak így nem maradt más lehetősége, mint északra vezetni seregét, vagy visszatérni Vashdar elé. A fővárostól a tengerpart felé kerülve kereshetett volna másik utat az ország belsejébe, hogy ott vegye fel a harcot az aardok ellen. Északon felszabadíthatná a Kastar-hágót őrző Lawrimot, és ezzel utat nyithatna hadának Nagoria felé. De mit kezdjen seregével a zord Hegyvidéken? Kiválasztottként Lomyrából kellene kiűznie az ellenséget, nem Nagoriából!

   Furcsa mód erre a kérdésre hamarabb találta meg a választ, mint hogy merre induljon harcosaival Gogar alól. Aardmar, a tíz törzs országa messze északon, még Nagorián is túl terült el. Ha fel tudná szabadítani a hegyvidéket, két legyet üthetne egy csapásra. Az ostromlott falvaikból kiszabaduló gorisztik elvágnák az aardok hazafelé vezető útját. Többé egyetlen harcos sem jutna el a tíz törzstől a birodalom városait ostromló seregekhez, és a hódítók is Lomyrában rekednének. De a harcedzett gorisztik közül sokan csatlakoznának is a Kiválasztott seregéhez, megoldva ezzel az utánpótlás égető gondját.

   Minél többször gondolt a hegyvidéki hadjáratra, annál vonzóbb célponttá vált Nagoria a tábornok számára. Végül négy nappal Shoma távozása után maga is útra kelt seregével a Kastar-hágó felé. Hamar kiderült, hogy végszóra hozta meg a döntését. Alig egy órája voltak úton, mikor lovát habosra hajszolva utolérte felderítőinek hírvivője. Az ellenség táborából legalább félezer harcos vonult ki, rendezett sorokban. Elszántan törtek át az erdőn, és a második küldönc jelentése szerint déltájt hősiesen meg is rohanták a tábornok seregének éppen csak elhagyott szálláshelyét. Úgy tűnt, a nagy számok törvénye alapján mégis akadt az elmúlt napokban egy aard osztag, amelyik észrevétlen rátalált a keresett táborra.

   A hír hallatán Rhao komoly kísértést érzett, hogy visszafordítsa hadát, és rajta üssön a vigyázatlan ellenségen. Biztosra vette, hogy le tudna számolni az ellene küldött csapattal. Mégis lemondott a csatáról. Serege az országúton vonult, és az aardok hiába keresték a nyomaikat, képtelenek voltak rájuk találni. Ha visszafordulnának, azzal felfednék az útirányukat az ellenség előtt, esélyt adva nekik, hogy figyelmeztessék a hágót őrző csapataikat.

   A Kastar-hágóhoz vezető út valójában két, egymást kerülgető, sokszor keresztező vonalon futott. A régi ösvény keskenyebb volt, sokszor meglehetősen meredek is. Aki sietni akart, és gyalogosan, vagy csak málhás állatai hátán vitte a terhét, ezen a rövidebb úton kapaszkodott fel a hágóhoz. Az új út széles volt, és legalább másfélszer olyan hosszú, mint a régi ösvény. Kényelmesen lapos emelkedőkkel kúszott egyre feljebb a havas hegycsúcsok felé, hogy a kereskedők megrakott szekerei is gond nélkül feljussanak rajta. A régi ösvény sokszor átvágott az új út kanyarulatain, másutt egy nyomon futottak, s egyszerűen eltűnt a kikövezett új út alatt.

   Rhao és kísérői felváltva használták a kettőt. Hol a régi ösvény kaptatóin nógatták fel lovaikat, hol a kövezett új úton ugratták ügetésbe hátasaikat, hogy gyorsabban haladjanak. Csak hatan voltak a lovasok. Előző nap a tábornok felderítői jelentették, hogy az aardok halálos csapdává alakították az út egy részét, s ezzel tartják blokád alatt Lawrim városát, és a hágót is. A tábornok lentebb hagyta hát a seregét egy oldalvölgyben, s maga indult megnézni, miben is áll az ellenség csapdája. Remélte, hogy rátalál az aardok gyenge pontjára, mert a blokádon mindenképpen át kellett törnie, de szívesebben tette volna inkább ésszel, mint tengernyi vér árán.

   Lawrim előtt a hágó útja olyan szűk szorosban futott, hogy majd megfúlt. Jobb oldalától alig fél kőhajításnyira a város falai magasodtak. A fal hosszára sorakozó íjászok nyílzápora minden sereget megállíthatott, akár Lomyrából, akár Nagoria hegyvidékéről jött. Az út bal oldalán vagy húsz méter magas, megmászhatatlan sziklafal emelkedett. Ennek az északi meredélynek a tetején, a hegy vállán táboroztak az aardok. Olyan magasból akár ökölnyi kövekkel agyonverhették, az úton haladókat. Ezt a tudományukat rögtön be is mutatták Rhaonak. Alig ért a szoros bejáratához a tábornok, riadó-kiáltás harsant a sziklafal tetején, s egy perccel később már a lovasok feje körül zúgtak az első kövek.

    Rhao és kísérői olyan távol húzódtak a barátságtalan „fogadó-bizottságtól”, amennyire csak lehetett. Egészen a városfal tövén lovagoltak végig, de néhány lövedék még itt is majdnem elérte őket. Közben a tábornok a nyakát forgatva kémlelte, mit művelnek az aardok a magasban. Nem sok öröme telt abban, amit látott. Az ellenség igen okosan használta ki a hegy adta előnyöket. A sziklafal peremén  – ahonnét a legkönnyebben a mélybe zúdíthatták őket –  hatalmas köveket, meg farönköket halmoztak fel. A lavinaként lezúduló sziklák és fatörzsek ellen semmi sem védhette meg az úton járókat, még a városfal tövén sem. Szerencsére az aardok nem érezték annyira fenyegetőnek Rhaot és öt lovasát, hogy „nehéz fegyvereiket” is bevessék ellenük. Apróbb lövedékeiket viszont számolatlanul szórták rájuk. A legtöbb kő ártalmatlanul csapódott a földbe, csak egy találta el az egyik kísérő lovának farát, amitől szerencsétlen állat rémülten megugrott, csaknem kivetve nyergéből lovasát.

   A kőhajigáló aardok előbb-utóbb biztosan belőtték volna magukat, és megölik valamelyik harcost, vagy legalább a hátasát. Az egyre sebesebben ügető lovasok azonban hamarabb elérték a városfal végét, pontosabban a sarkát, mint ez megtörtént volna. Itt azután Rhao és emberei a falat követve maguk is délnek fordultak, és pillanatok alatt lőtávolon kívülre kerültek. Lovaik robogása visszhangot vert az utat maguk közé szorító bástyák között. A falak tetején az eddig csendben figyelő lawrimi harcosok felálltak, s kihajoltak a lőréseken, hogy jobban láthassák az érkezőket. Kiáltozva mutogatták egymásnak a városkapu felé tartó idegeneket. Néhányan meg is iramodtak, mintha versenyre akartak volna kelni a lovasokkal.

   Mire a tábornok a bástyák közt tölcsér módjára szűkülő zsákutca végére ért kísérőivel, megnyílt előttük Lawrim kapuja. Nem tárult ugyan vendégszeretőn szélesre, csak akkorka rés nyílott rajta, amin Rhao és társai egyenként belovagolhattak. Odabent  – mintha támadó ellenségként törtek volna be –  lándzsások pajzsfala, és lövésre kész íjászok sora fogadta őket. Meg egy harsány hangú tiszt, aki vitézei mögül kiáltozva a kilétükről, jövetelük céljáról faggatta őket.

   Rhao türelmesen elmondta  – vagyis inkább átkiabálta a katonák feje fölött –  az őrség kapitányának, hogy ő a király lovagja, s tábornoka, aki azért hozta seregét Kholnys szigetéről Lomyrába, hogy kiűzze az aardokat a birodalomból. A kapitány nem kevés gyanakvással hallgatta Rhao mondókáját. Persze ő is hallotta már a jóslatot a Kiválasztottról. Az elmúlt hónapokban jószerivel mást sem hallott. De hogy éppen ez a kopott ruhás lovag lenne a Kiválasztott?! A vele levő öt fickó meg a serege? Még ha mind mágusok, akkor is kevesen lennének az aardok ellen!

   A hat lovas váratlan felbukkanása sokkal inkább tűnt Buntar herceg cselvetésének, mint a Kiválasztott diadalmas bevonulásának. Néhány hete a herceg már megpróbálta nyíltan   – ám sikertelenül –  a maga oldalára állítani Lyghir Bagart, a város urát. Hosszan ígérgetett neki mindenféle hivatalokat és anyagi előnyöket, de a kormányzó válaszra sem méltatta. Egyszerűen faképnél hagyta a herceget. Talán ha akkor nem ment békésen, most ennek a hat embernek a segítségével próbál a kapukon belülre jutni a herceg!

   Végül, akármilyen nehezen is, de döntésre jutott a kapitány. Felkísérte Rhaot a felső várba, Lyghir kormányzó úrhoz. Ő maga állt a menet élére, mert tucatnyi lándzsás fogta körül a vendéget, gondosan ügyelve, nehogy valami baja essen a kaputól a kormányzó palotájáig vezető úton. És persze éberen figyelték azt is, hogy ő maga se okozhasson semmiféle galibát, míg Lawrim ura nem dönt a sorsáról. Hasonló vendéglátásban volt része Rhao lovasainak is az őrség szállásán. Enni-inni kaptak bőséggel, de annyi fegyveres nyüzsgött körülöttük, hogy mozdulni is alig tudtak a teremben.

   Szerencsére Lyghir kormányzó még jól emlékezett Rhao Tama tábornokra, aki kétszer is elvonult seregével a városa előtt. Először, amikor észak felé űzte a lázadó Buntar herceget és híveit, majd amikor dolgavégezetlen visszatért Lomyrába. Akkor is vendégül látta a király tábornokát, most is megkínálta egy kupa borral a Kiválasztottat. Többre azonban nem jutott idejük. Lyghir kormányzó meghallgatta Rhao híreit, majd ő is elmondta, mi történt a városban és a falakon kívül az aardok támadása óta. Erősen szégyenkezett, amiért Buntar herceg úgy túljárt az eszén, hogy alig kétszáz északi harcossal a város falai közé tudta zárni az ő ötezres védőseregét. Palotájában, az asztal mellett nem is igazán tudta elmagyarázni, miként eshetett meg rajta ez a szégyen. Inkább előhozatta hátasát, hogy a kapubástyáról mutassa meg a tábornoknak, hogyan bénította meg Lawrimot a lázadó herceg.

   Széles karmozdulatokkal mutatta, hol sorakoztatta fel a pajzsos-páncélos elit aard harcosokat Buntar herceg. Éppen olyan messze a falaktól, hogy a lawrimi íjászok alig érték el lövedékeikkel az első soraikat. Az alakzat mögött hamarosan megjelentek a kék köpenyes sámánok is. Úgy tűnt, a herceg csatára készül, és a védők kitörését akarja megakadályozni. Aztán néhány sámán elindult a város falai előtti szoros felé. Lépteik ütemére kántáltak valamit, s lábaik körül hamarosan ködfoszlányok kezdtek gomolyogni. A foszlányok egy idő után egybe folytak, mint tál alján a víz. Egy órába sem telt, és a szorost sűrű, átláthatatlan köd töltötte meg. Hiába készültek a lawrimi íjászok az átvonuló ellenség megtizedelésére, ha az orrukig sem láttak a borzongatóan hideg párában.

   Öt napig hallgatták a sámánok meg-megújuló kántálását, meg az aardok vonulását-mozgását a szorosban, mielőtt a köd eloszlott volna. Amikor ismét megláthatták az utat, s a szemközti hegyoldalt, már ott tornyosultak a plató szélén a felhalmozott sziklák és farönkök, melyek halálra zúznak bárkit, aki csak megpróbál átkelni a város és a sziklafal között.

   – A városból bántatlanul kivonulhatunk  – mondta Lyghir kormányzó.  – De csak Nagoria felé van szabad utunk.

   – Nem lehetne kifüstölni az ellenséget arról a platóról?

   – Ott, keleten, a sziklafal szélén túl van az egyetlen ösvény, ahol fel lehet jutni a táborukba  – mutatta a kormányzó Rhaonak.  – De azt is elzárták. Úgy megerősítették, hogy mikor megtámadtuk őket, félszáz harcost veszítettünk, és még a közelébe sem juthattunk az ösvényt elzáró torlasznak, nemhogy áttörhettünk volna rajta!

   Amint Rhao visszatért a kormányzóval, kísérői is otthagyták az őrség szállását, és pár lépésnyiről követték a beszélgető nagyurakat. Egyikük most bátortalanul közelebb óvakodott és torkát köszörülve megszólalt:

   – Bocsáss meg, tábornok úr …

   – Csiba te!  – reccsent a kormányzó az okvetetlenkedő harcosra.  – Hogy merészelsz közbeszólni, mikor a vezéreid tárgyalnak?!

   – Csak a fejünket törjük, kormányzó úr  – emelte fel békítőn a kezét Rhao.  – És nem valami sok eredménnyel. Ilyenkor bárki szavát érdemes meghallgatni. Wabának talán olyasmi jutott az eszébe, ami nekünk elkerülte a figyelmünket.

   – Köszönöm, tábornok úr!  – hajtott fejet a harcos, aztán zavart sietséggel folytatta:  – A Plootat-völgy szélén nőttem fel. Megtanultam olyan sziklákon is felmászni, melyekről mindenki azt hiszi, járhatatlanok. Két-három társammal talán meglephetnénk az aardokat!

   – Hogy akarsz felmászni a sziklákon, te ostoba? Az aardok egyetlen kővel agyonvernek mindőtöket!

   – Nem itt másznánk fel, az ellenség orra előtt, kormányzó úr!  – rázta a fejét elvörösödve Waba.  – Hanem a hegy túlsó oldalán. És egészen fel, a csúcsra, magasan az aardok fölé Köteleket vinnénk magunkkal, hogy más harcosok is utánunk jöhessenek. Aztán a magasból mi görgethetnénk sziklákat, meg dobálhatnánk köveket az aardok fejére!

   Rhao alaposan megnézte az ellenség megerősített platóját, meg a fölötte tornyosuló hegyoldalt. Elnevette magát:

   – Ez nem is rossz ötlet! Az aardok azt sem tudnák, hová kapjanak! Ti felülről bombáznátok őket, mi meg közben alulról áttörnénk a torlaszon!

   – Ezt tényleg meg lehet csinálni  – ismerte el rövid gondolkodás után Lyghir.  – Csak jól kell időzíteni.

   – Lehetni lehet, de mégsem ezt tesszük!  – rázta meg a fejét Rhao.  – Az aardok mágiával bénították meg Lawrimot, amíg elkészült ez a csapda. Ideje, hogy ők is kapjanak egy kis leckét a mágiából! És persze nem árt, ha Rarqua is megszolgálja végre az útiköltségét!

   – Rarqua? Talán egy mágusról beszélsz, tábornok uram?

   – Nem talán. Kholnys szigetén Rarqua egymaga vette fel a harcot négy sárkány ellen. Ezt a néhány aardot könnyedén móresre taníthatja. Ehhez persze előbb levelet kell írnom neki.

   – Az irodám természetesen a rendelkezésedre áll, tábornok uram! Amíg te megírod a levelet, én lóra ültetem a legjobb futáromat.

   – Csak egy pihent lóra lesz szükség. A levelet majd Waba viszi el. Ő el is magyarázhatja Rarqua-nak, amire még kíváncsi lehet az öreg.