25. fejezet

   Rarqua megvárta, míg az arra kijelölt harcos megfogta lova kantárját, aztán nagyokat nyögve lekászálódott szekeréről. Nem fájt ugyan egyetlen tagja sem, de egy hozzá hasonlóan vénembertől mindenki azt várta, hogy nyögjön, s panaszkodjon, míg leereszkedik a földre a szekér bakjáról. Nem okozhatott hát csalódást figyelmes közönségének. Fájdalmas képpel tapogatta a derekát, lába is megroggyant alatta, mielőtt kiegyenesedett volna, s közben nyögdécselt, mint aki halni készül éppen.

   Amikor végre saját lábán állt, embernyi hosszú botjára támaszkodva, kicsit görnyedten indult a Lawrim előtti szoros felé. Rhao parancsára a sereg még az út kanyarulata előtt állt meg, ahol az ellenség nem láthatta felsorakozott osztagaikat. Alig ért be az öreg mágus a szorosba, a sziklaplatón máris felharsant az aardok riadója. Az északi harcosok percekig értetlenül nézték az utat botjával kopogtató magányos vándort. Aztán az egyikük meglendítette karját, célba véve Rarqua fejét egy jókora kővel.

   A súlyos lövedék, mintha zsinóron húzták volna, sivítva zuhant, hogy szétzúzza az öreg koponyáját. Már csak egyetlen lépésnyire volt céljától, amikor ütésétől acélos pendüléssel egy addig láthatatlan búra fénylett fel Rarqua körül, s a kő ártalmatlanul pattant le a vörös fényharangról.

   Rarqua megállt és karjait az aardok felé tárva szavalni kezdett. Az északi harcosok közben tucatjával ragadták fel az újabb köveket, hogy halálra zúzzák velük a mágust. Egy pillanattal később fájdalmas kiáltásokkal engedték el lövedékeiket, melyek megégették a kezüket. Néhányan a legközelebbi kőhalomhoz ugrottak, hogy a vén mágusra zúdítsák az embernyi sziklákat. De a hatalmas köveket addigra vastag jégréteg borította. Olyan szilárdan egymáshoz fagytak, hogy megmozdítani sem tudták őket.

   Hasonlóan jártak minden kőrakással és gerenda halommal, amely előtt a varázsigéit szavaló mágus elhaladt. Úgy húsz lépéssel Rarqua mögött aztán Rhao serege is benyomult a szorosba. Íjászaik tucatjával nyilazták le a sziklafal tetejéről a vigyázatlan aardokat, mielőtt azok észbe kapva fedezékbe húzódhattak volna.

   Mire Rarqua Lawrim kapujához ért, a város védőinek serege harcra készen várta a két bástya közötti úton, Lyghir kormányzóval, Rhaoval és a városban rekedt Rodach lovaggal az élén. A vén mágus egy pillantást is alig vetett a harcosok tömör soraira, mielőtt az aardok által eltorlaszolt ösvény felé fordult. Olyan elszánt-sebesen lódult neki a meredélynek, mintha versenyt akarna futni a torlasz felé igyekvő aardokkal. A lawrimi harcosok páncéljukban zörögve eredtek a nyomába, de alig tudtak lépést tartani az öreggel. Bár az aardok gyorsan elébe kerültek a magasban, Rarqua-nak eszében sem volt lassítani.

   Az aardok először megpróbálták a felfelé kapaszkodó támadókra zúdítani felhalmozott szikláikat, de a kövek Rarqua varázslatától itt is mozdíthatatlanul egymáshoz fagytak. Nem maradt más hátra, az északi harcosok a torlasznál gyülekeztek, hogy fegyverrel verjék vissza a krosshák rohamát. Mielőtt azonban megütközhettek volna az emberekkel, a torlasztól húszlépésnyire a mágus megtorpant, és az egymásra halmozott kövekre, farönkökre szegezte botját, mint valami lándzsát.

   – Vzorvat’sya!!  – kiáltotta Rarqua sztentori hangon, botjából félelmetes villámot lőve az aardok erődítésébe. A torlasz közepéből, ahol a mágikus lövedék becsapódott, földrázó dörrenéssel repültek szerteszét az egymásra halmozott sziklák, a robbanástól szilánkosra tört faderekak és az a néhány aard harcos, akik vesztükre éppen ott akarták megvédeni a sáncot.

   De a robbanás nem csak az aardokat lepte meg. A lawrimi harcosok közül is sokan megtorpantak, elvétették a lépést. Soraik egymásra torlódtak. Ha nem Rhao vezeti őket, talán végleg el is akadt volna a rohamuk. A tábornok azonban két kardját szélkelepként forgatva, harsány csatakiáltással tört át a torlaszban támadt résen, és vetette magát a tétován lézengő, meglepett aardokra. Alig egy lépéssel lemaradva követte a tábornokot Rodach lovag. Nyomukban mindent elsöprő áradatként zúdult az ellenségre az ismét felbátorodott pajzsos-páncélos harcosok tömege.

   Az aardok tudták, hogy most nincs hová elfutniuk. Hátukat a szikláknak vetették, s elszántan felvették a harcot a túlerővel. De bármilyen kemény legények voltak is, nem csata volt ez, csak kegyetlen vérfürdő. Egyre-másra hullottak el a krosshák rájuk zúduló csapásai alatt. Végül néhányan eldobálták a fegyvereiket, hogy így próbálják menteni az életüket.

   A lawrimi katonák azonban úgy belemelegedtek a mészárlásba, hogy cseppet sem érdekelte őket, harcolni akar, vagy megadja magát az elébük kerülő aard. Vérgőzös kegyetlenséggel folytatták az öldöklést, hiába ordította Rhao, hogy kíméljék meg a fegyvertelen ellenség életét. Végül Rarqua villámaira, és a két lovag kardjára volt szükség, hogy legalább néhány északi harcos túlélje a csatát. Még így is alig egy tucatnyi sebesült, hátrahurkolt kezű aardot sikerült csak beterelni a város tömlöcébe, a többi ott veszett a sziklaplatón, ahonnét a hágót akarták elzárni.

   A tömlöcbe vetett aardok egészen másnap reggelig biztosra vették, hogy a krosshák rabszolgának szánják őket. Mi másért kímélték volna meg az életüket!? Mi másért őriznék és etetnék őket?! Így, amikor őreik reggel kizargatták a kis csapatot a fegyveresektől körülvett udvarra, mind a kovácsot keresték, aki majd béklyót ver a lábukra. Kovács és üllője helyett azonban csak egy lovag várt rájuk. Az a kétkardos lovag volt, aki előző nap a krosshák rohamát vezette a sáncba robbantott résen át.

   A lovag a fásultan álldogáló foglyok elé lépett, és elharsogta, hogy őt maga Godnos küldte Lomyrába, hogy megölje a tíz törzs minden fiát, aki az útjába akad. Az aardok egy percig azt hitték, Godnos Kiválasztottja most rögtön, rajtuk fogja kezdeni isteni küldetésének végrehajtását. A halálukat látták közelíteni, amint a lovag végigsétált előttük. De Godnos Kiválasztottja nem rántott kardot, és egyet sem ölt meg közülük. Csak kizavarta őket a városból, miután rájuk parancsolt, hogy menjenek és mondják meg észak minden vad fiának: ha élni akarnak, fussanak Lomyrából, ahogyan a lábuk bírja! Mert jön a Kiválasztott, aki előtt egyetlen seregük sem állhat meg, s aki egyetlen aardnak sem kegyelmez többé!

   A diadal után Rhao egy hétig pihentette seregét Lawrim falai közt. Nem mintha annyira elfáradtak volna harcosai a nagy vándorlásban, de Lyghir kormányzó könyvtárában csak egyetlen térkép volt Nagoriáról, a tábornoknak viszont öt kellett az északi hadjáratához. Nem volt mit tenni, meg kellett várni, amíg a város írnokai  – akiknek cseppet sem tetszett a szokatlan munka –  elkészítették az öt másolatot.

   Közben Rhaonak is megvívta a maga harcát Lyghir kormányzóval. Lawrim ura ugyanis igen zokon vette, hogy le kellett mondania a csatában elfogott aardokról, akiket szívesebben látott volna rabszolgákként dolgozni a város valamelyik bányájában, mint testvéreik után talpalni a Lomyrába vezető úton. Persze megértette ő, hogy ezek a szerencsétlenek sokkal több hasznot hajtanak a legyőzőikről terjesztett rémmesékkel a tábornoknak, mint amennyit a munkájuk érne a városnak. De a kormányzó számára akkor is Lawrim gazdagsága volt az első! Két napig dohogott az elvesztett rabszolgák miatt. Csak akkor hagyta abba, amikor Rhao közölte vele, hogy magával visz ötszázadnyi lándzsást a helyőrségből.

   A bejelentés hallatán Lyghir kormányzó előbb döbbenten elhallgatott, majd olyan méltatlankodásba kezdett, mintha a tábornok szeretett városa teljes védő seregét akarná magával vinni. Előbb a védelem meggyengülésére hivatkozva próbálta lebeszélni tervéről a tábornokot. Aztán arra hívta fel a figyelmét, hogy a nagyobb sereg ellátása mennyivel nehezebb lehet az aardoktól megszállt Nagoriában. Igazából persze óvakodott nyíltan megtagadni a Kiválasztott kérését, így a hét végén Rhao Tama kétszer akkora haddal kapaszkodott fel Nagoriába a Kastar-hágón át, mint amekkorával Lawrimba érkezett.

   A Hegyvidéken aztán a tábornok serege öt hadoszlopra bomlott, melyek úgy távolodtak el egymástól, mint a kéz széttárt ujjai, hogy mindegyik bejárja a saját, térképen gondosan bejelölt útját. Ez volt Rhao életének legnagyobb hazárdjátéka. Látva a Lomyra városait ostromló hatalmas aard seregeket, a tábornok gyanította, hogy az ellenség csak kisebb, száz főnél aligha népesebb osztagokkal őriztetheti a falvaikba zárt gorisztiket. Így a száz-száz királyi lándzsással megerősített hadoszlopok Rhao reményei szerint könnyedén elűzhetik majd a tíz törzs hátrahagyott harcosait, akik a hegyi falvak levágott hídjait őrzik.

   Biztos persze ő sem lehetett az igazában. Ezért szigorúan megparancsolta a hadoszlopok vezéreinek, hogy alaposan derítsék fel a környéket, mielőtt tovább vonulnának! Csak két nappal később, a Bandar klán falujához érve győződhetett meg feltevése igazáról. A falu függőhídjának vaskos tartó oszlopainál ugyanis őrt álló aardok helyett szorgosan munkálkodó gorisztiket talált. A falut az úttól elválasztó szakadék felett pedig egy csaknem kész, vadonatúj híd feszült.

    A klán harcosainak vezetője büszkén mesélte Rhaonak, hogyan ereszkedtek le köteleken a falu túlsó oldaláról, és kerültek a híd maradványainál őrködő aardok hátába. Olyan jól sikerült a rajtaütés, hogy a kéttucatnyi aardból csak három tudott elinalni, a többit mind agyonverték. Reggel aztán a híd tartóköteleinek áthúzása után a harcosok elindultak, hogy a szomszéd falvak elől is elűzzék az ellenséget. De azzal bizony alaposan elkéstek. Mire odaértek, a környező falvak lakói maguk is megtették ugyanazt, amiben a Bandar klán harcosai segíteni akartak nekik. Agyonverték, vagy legalább is elkergették az őket őrző aardokat.

   – Azt mondod, néhány aard elfutott a csatából? És ti hagytátok őket hazáig iszkolni?

   – Olyan messze azért nem futottak  – törölte meg homlokát a goriszti, mintha hirtelen megizzadt volna.  – Csak a Dabruy-völgybe mentek. Ott gyülekeznek a falvak elől elkergetett aardok

   – Az a jó nekünk, ha mind egy helyen vannak. Legalább nem kell egyenként vadászni rájuk! Gyertek velünk! Verjük agyon együtt az aardok maradékát!

   – Ne siess annyira, lovag úr!  – topogott zavartan a hegylakó.  – A Dabruy-völgyben egy sámán vezeti az ellenséget! Azt nem lehet csak úgy lerohanni!

   – Na és, ha sámán vezeti őket?! Amíg átvágtunk Lomyrán, megtapasztaltuk, hogy egyetlen halott sámán sem tud varázsolni!

   – De hogyan akarsz a közelébe jutni, hogy megöld?!

   – Egy jó lovas gyorsabb a legfürgébb aardnál is. Nekünk pedig egész csapat lóra ültetett íjászunk van. Megkerülik az ellenséget és lenyilazzák a sámánt, mielőtt egyetlen aard is észbe kaphatna!

   – Sík vidéken biztosan. De a Dabruy-völgynek igen szűk bejárata van. Ha a lovasaitok le is gázolják az őröket, a csatazaj felriasztja az egész ellenséges tábort.

   – Akkor majd megkérjük Rarqua-t, hogy segítsen!

   – Felejtsd el!  – rázta a fejét a vén mágus, aki szekeréről leszállva éppen jókor ért Rhao közelébe, hogy meghallja, mit vár tőle a Kiválasztott.  – Nem ölöm meg helyetted a sámánt!

   – Sohasem kértem, hogy helyettem harcolj!  – fakadt ki dühösen a tábornok.  – Csak segíts a közelébe, hogy én magam ölhessem meg azt a sámánt!

   A Dabruy-völgybe vezető ösvény mellett, egy évszázados fa tövében három aard ücsörgött. Látszólag olyan nyugalommal beszélgettek, mintha saját távoli falujukban pihentek volna meg éppen. Csakhogy nem körben ültek, mint a békésen beszélgetők szoktak, s tekintetük sem egymás arcát, hanem folyvást az ösvényt vizslatta. Csatabárdjaik is a kezük ügyében hevertek, elárulva, hogy a három harcos a völgyben táborozó testvéreik nyugalmát őrzi.

   Valahol az ösvény mentén száraz ág roppant. Égzengésnyi zaj az erdő mély csendjében. A három aard úgy ugrott talpra, mint akik parázsra ültek. Bárdjaikat harcra készen maguk elé szegezték, s apróra végignézték a völgybe vezető ösvényt. De hiába erőltették a szemüket, semmit sem láttak, ami a zajt okozhatta volna.

   – Ha egy ágreccsenéstől is így becsinálunk, a végén még egymást fogjuk kupán verni!  – röhögte el magát az egyik harcos, letámasztva bárdja nyelét a földre.

   – Nem kellett volna kiengedni a gorisztiket a falvaikból!

   – Egy fenét! Bezárni nem kellett volna őket a falvaikba!  – morogta a harmadik aard.  – Te sem ülnél otthon nyugodtan, ha a kölköd sír az éhségtől! Hát persze, hogy a gorisztik is kitörtek.

   – Akkor mit kellett volna csinálni velük?! He?

   – Békét kötni velük, amikor legyőztük őket. Vagy megölni mindet, klánról klánra járva!

   – Miért nem indulsz, és ölöd meg őket most?

   A harmadik harcos társa lába elé köpött megvetése jeléül. De mielőtt magyarázni kezdhette volna, hogy mire gondol, jellegzetes koppanás hallatszott az ösvényről. Valahol, a bejárat felé lándzsanyél ütődött egy pajzshoz. Aztán súlyos csizma talpa puffant a földön. Kissé távolabb két lándzsa acél hegye csendült össze.

   Az aardok ismét felragadták fegyvereiket, és elszántan egymás mellé sorakoztak, hogy felvegyék a harcot a közeledő ellenséggel. De az ösvényen most sem láttak senkit és semmit.

   Csak a zajok sokasodtak és … közeledtek.

   Fegyverek zörögtek, ahol senki sem járt. Acél pendült az acélon. Másutt egy vért lemezei zörrentek gazdájuk lépteinek ütemére. Az aardok már a levelek zörgését, az ágak recsegését is hallhatták a láthatatlan támadók talpai alatt.

   – Szellemek!  – nyögte az egyik északi harcos.

   – A holtak szellemei jönnek!  – tódította a másik.

   A következő percben a három aard lassan hátrálni kezdett. Képzeletük egész seregnyi túlvilági lényt rajzolt elébük az üres szorosba. Babonás hitük szerint a szellemek mindenkit elragadnak, aki az útjukba kerül. Így aztán néhány tétova lépésnyi hátrálás után maradék bátorságuk is semmivé lett. Megfordultak, és rémült ordítással menekültek a völgy mélye, a tábor felé.

   A táborban pihenő, szöszmötölő aardok előbb csak a fejüket kapták fel az életükért futó társaik ordítását hallva. Biztosra vették, hogy a krosshák támadtak rájuk. Talpra ugrottak hát és fegyvereiket felragadva, zavarodott tömegben a völgy bejárata felé iramodtak. Kék köpenyes sámánjuk előbb megállította a rendezetlenül rohanókat, majd parancsokat harsogva hadrendbe állította seregét. Vezérhez illően maga állt csapata élére, így elsőként vele találta szemben magát a három rémülten inaló őr.

   – Megállj!  – bömbölte mélyen recsegő hangján a sámán.  – Mit ordíttok, mint félős gyerek éjjel az erdőn?!

   – A szellemek! A holtak szellemei jönnek!!

   – Értelmesen beszélj, vagy én fordítlak ki a bőrödből!  – markolta össze az egyik rettegő harcos bőrzekéjét a sámán.

   – Harcosok jönnek … befelé a völgybe  – hebegte a szerencsétlen.  – Hallottuk … , de nem láttuk őket! Csak szellemek lehetnek!

   – Csiba, te! Mit tudhatsz a szellemekről, amit ÉN nem?!  – lökte félre a sámán a remegő harcost.  – Beállsz ide, az első a sorba! Majd együtt megnézzük, kik zajongnak odakint!

   A máskor harcias aardok most megszeppent kölykök módjára topogtak a sámán nyomában. Tartották az alakzatot, mert egyikük sem akart gyávábbnak tűnni a társainál. Pedig biztosra vették, hogy az őrök valóban szellemeket „láttak”, s egyiküknek sem volt több kedve túlvilági lényekkel csatázni, mint a három őrszemnek, akik megfutottak a láthatatlan sereg elől. Nyakukat nyújtogatva lesték az ösvényt, hátha megpillantanak valamit, s közben igyekeztek nagyon halkan lépni, hátha a szellemek nem veszik észre őket. Lassan haladtak, egyre jobban lemaradva a sámán mögül. De egészen addig „bátran” követték, míg meg nem hallották a sok láthatatlan láb lépteinek ütemes dobogását, és a fegyverek zörgését az üres szorosból! Akkor még inkább meglassúdtak, majd pár lépés után meg is álltak.

   A kék köpenyes sámán gyanakodva méregette az ösvényt, amelyen a nem létező sereg közeledett felé. Szemét erőltetve tett még két-három lépést. Aztán hirtelen, mintha ködfalból lépne elő, úgy bukkant fel vele szemben a semmiből egy idegen harcos! Bal kezében tartott lovagi kardját gyors mozdulattal a sámán mellébe döfte, jobb kezes pengéjével pedig borzasztó erővel az aard torkára sújtott! Amint áldozata leroskadt, a semmiből előtűnt lovag vértől csöpögő kardjaiból tűzgömbök, és villámok sorát lőtte a zavarodottan összetorlódó aardok közé.

   Az északi harcosok rémült kiáltozással szóródtak szét, és futamodtak meg a különös, minden bizonnyal túlvilági lovag elől. Csak kevesen látták, hogy az elsőt pillanatok alatt három másik lovag is követte, ugyanúgy a semmiből lépve elő, mint amaz. Amíg a négy mágikus harcos kardjaik varázslataival vette űzőbe az aardokat, tucatjával robogtak el mellettük a hirtelen felbukkanó krossha harcosok, akik bőszen ordítva eredtek a zavarodottan menekülő ellenség nyomába.

   Az aardok a világból is kifutottak volna rémületükben, de egy zárt völgyben erre nem sok esélyük volt. Csak abban reménykedtek, hogy ha elég gyorsan futnak, talán lesz idejük felkapaszkodni a völgy meredek, sziklás oldalán és a hegyek közt kereket oldhatnak. De egy perccel később a Dabruy-völgy peremén is száztorkú csatakiáltás harsant! A sziklákról száznál több goriszti ereszkedett le köteleken, hogy útját állják a menekülő aardoknak. Csatabárdjaik és fejszéik véres rendet vágtak a meglepett északi harcosok között.

   Néhány aard megpróbált hátát egymásnak vetve kitartani, de esélyük sem volt a kétfelől rohamozó krosshákkal szemben. Egyetlen északi harcos sem menekülhetett a csapdává lett völgyből. Egy óra is alig telt el a sámán halála után, s az utolsó aardot is leverték a támadók. Három fejsze csapott le csaknem egyszerre a fejére-vállára. Egy negyedik harcos közben olyan erővel döfte lándzsáját az aard hátába, hogy a mellén jött ki a hegye.

   A vérontástól megrészegült gorisztik önfeledten ünnepelték a diadalt, és éltették Rhaot. Felszabadítójuknak nevezték a tábornokot, és tűzbe-halálba mentek volna érte. Pedig akkor még senki sem tudta, mekkora győzelmet arattak valójában. Az a szerencsétlen, négyszeresen agyonvert aard nem csak a Dabruy-völgyben, de Nagoria egész déli fertályában az utolsó ellenséges harcos volt. Rhao tábornok hadoszlopai ezzel a győzelemmel máris elvágták távoli hazájuktól a Lomyra városait ostromló aardok seregeit.